LFG.HU

HammerTimeCafe
Hanna
ismertetőCimkek

“Peter S. Beagle (nem feltétlenül ebben a sorrendben) csodálatos író, nagyszerű ember és haramiavezér, aki elrabolja az olvasók szívét.”
— Tad Williams

Peter S. Beagle láthatatlan mágus. A neve kevesek számára csenghet ismerősnek, holott újra és újra felbukkan a legjobb fantasy írók között, több ízben jelölték World Fantasy díjra, egyéb díjakat (Locus Award ötször, Mythopoetic Fantasy Award kétszer) pedig sikeresen be is gyűjtött. Sokkal többen emlékezhetnek azonban a Das letzte Einhorn c. rajzfilmjére, melyet a német RTL2 hosszú évekig menetrendszerűen levetített karácsonyonként; ismeretségi körömben videokazettákon keringett, és lassan kultuszművé nőtte ki magát. A film eredetijével egy antikváriumban találkoztam, s bár a történetet már ismertem a rongyosra nézett videokazettáról, a stílus és az olyan mondatok, mint: “Bármi, ami meghalhat, gyönyörű — szebb, mint egy unikornis, aki örökké él, és a legszebb teremtmény a világon” vagy “Nem mindig azok vagyunk, aminek látszunk, és csak ritkán azok, aminek megálmodtuk magunka.” — azonnal leterítettek. Átgázoltak rajtam az egyszarvúk, és megérintettek a szarvukkal.

Peter S. Beagle legnépszerűbb műve kétségtelenül Az utolsó egyszarvú, és ez alighanem így is marad, ám meglehetősen messze áll attól, hogy “egylövetű” íróként könyveljük el. Nem csupán fantasy-író, hanem forgatókönyvek (többek között A Gyűrűk Ura rajzfilm), versek, receptek és dalok is fűződnek a nevéhez.

Hogy mégsem ismert olyan széles körben (Az utolsó egyszarvút leszámítva), az talán annak köszönhető, hogy nem különösebben termékeny — ha úgy érzi, évekig képes egy-egy regényén csiszolni, és előfordul az is, hogy már megjelent könyvét írja újra. Azt rebesgetik, hogy a The Folk of the Air című művét újra átdolgozza, s a The Unicorn Sonata történéseit három újabb kötetben egészíti ki.

“Nem írok folytatásokat” — mondja a Giant Bones előszavában, mely önmagában cáfolja ezt az állítást. “És akármennyire is szeretem Judy-Lynn del Reyt, aki ezt a fogalmat kitalálta, ‘előregényt’ sem. Soha nem osonok vissza a tett színhelyére, semmiféle hátsó ablakon át. S legfőképpen nem gyártok epikus trilógiákat elfekkel, törpékkel, varázslókkal, Armageddonnal és bátor hősökkel, akik varázskarddal és bűvös ékszerekkel megrakva vívják reménytelen harcukat valamiféle Sötét (de legalábbis Mosdatlan) Úrral. [...] A Fine and Private Place-től fogva azon igyekszem, hogy regényeim a lehető legjobban különbözzenek egymástól, s eltéréseiknek csak a tehetségem és képzeletem szabjon határt.”

Beagle hű maradt ígéretéhez: minden könyve új világ, amelyeket mégis összeköt a szerző bámulatos nyelvérzéke, jellemábrázolásban megfigyelhető érzékenysége és mély emberiessége. Peter S. Beagle azon fantasy írók közé tartozik, akik nem sokat törődnek a zsánerrel, amelybe sorolták őket. Nem próbál igazodni a bevált formulákhoz, és az olvasó számára úgy tűnhet (különösen, ha már legalább öt-hat könyvet olvasott tőle), hogy ha valaha is szembesítenék azzal, hogy ő “fantasy-író”, szelíd meglepetéssel fogadná és elcsodálkozna, hogy amíg nem figyelt, valamiképpen ebbe a kategóriába került.

Számára mindig a történet és szereplői az elsődlegesek. Mind az események, mind a bennük mozgó alakok vibrálóan elevenek, és a témák, amelyeket megjelenít, örökre szólnak. Beagle könyveiben nem érdekes, hogy egy szereplő szellem, vagy istennő, netán egyszarvú — ismerősebb, mint a barátaink, s — időnként — mint önmagunk.

Az utolsó egyszarvú
Az utolsó egyszarvúban az a csodálatos, hogy egyszerre ironikus és elbűvölő. Beagle szárnyaló, lírai prózája és jól eltalált mondatai (“Akkor mire való a mágia? Mi haszna a bűbájnak, ha nem tud megmenteni egy egyszarvút? — Erre valók a hősök.”) minden fejezetet különlegessé tesznek. Ezt a könyvet nemcsak többször el lehet olvasni, de ha időnként fel-felüti valaki, akkor is ad valamit. Maga a könyv is olyan, mint egy egyszarvú: felfoghatatlan, mégis első pillantásra érzi az ember, hogy valami különlegeset talált (“Ha úgy növök fel, hogy mit sem tudok a világ két rejtélyéről, hogy minden nőt, akivel találkozom, tökéletesen olyannak látok, mint magamat, akkor is tudnám, hogy ez a teremtmény mindentől különbözik, amit valaha is láttam.”).

A történet egy névtelen egyszarvúról szól (később kezdik csak Amalteának hívni), aki egy napon arra ébred, hogy egyedül maradt, és a világon nincsenek többé unikornisok: az emberek elfeledték őket, és őt is csak egy közönséges fehér kancának hiszik. (“Azt megérteném, ha az emberek egyszerűen elfelejtették volna az unikornisokat, vagy ha annyira megváltoztak volna, hogy most már gyűlölettel néznek minden egyszarvúra, és valahányszor egy a szemük elé kerül, máris a halálát kívánják. De hogy egyáltalán ne pillantsák meg őket, hogy ránézzenek, és valami mást lássanak a helyén… Milyenek akkor egymás szemében? Milyenek akkor számukra a fák, a házak, a valódi lovak, vagy akár a saját gyermekeik?”)

A leendő Amaltea társai keresésére indul, bár még soha nem élt olyan egyszarvú a földön, aki ilyen küldetésre vállalkozott volna. Az unikornisok távolságtartóak (“Nem — válaszolt a varázsló pillantására. — Nem tudok megbánni semmit… Tudok gyászolni — tette hozzá gyengéden —, de az nem ugyanaz”), ez az egyszarvú azonban apránként megváltozik. Mellészegődik két ember: egy kétbalkezes mágus, Smendrik, aki öröklétre van kárhoztatva, míg igazi varázslóvá nem válik; és Zsémbes Marcsa, egy középkorú nő, aki fiatalon unikornisokról álmodott. Együtt indulnak Zordon király kastélya felé, átkokat, kihűlt vágyak sajgó, üres helyét és ügyetlen haramiákat hagyva maguk után. Mikor a lángoló Vörös Bika, aki a többi unikornist elkergette, a nyomukba ered, Smendrik hirtelen mágikus ihletet kap és megmenti az egyszarvút: lánnyá változtatja, mert a Bikát nem érdeklik az emberek. Amalteának kereszteli el, és így érkeznek meg hárman a kastélyba. Zordon király azonnal felismeri a titokzatos leányban az egyszarvút, mégis megengedi, hogy maradjanak. Fogadott fia, Lír herceg pedig beleszeret a lányba, aki megőrizte az egyszarvúk szépségét. A regény hátralevő részében Smendrik és Marcsa azon fáradozik, hogy még megtalálják az egyszarvúkat, mielőtt Amaltea teljesen elfeledné önmagát, és emberré válna.

Mivel a könyv egyszarvúkról és mágiáról szól, könnyen gyerekmesének hihetné az ember, ám ez tévedés. A történet több szinten olvasható: kalandregény, könnyed versekkel átszőtt mese, de bölcsességek tárháza is, szívfájdítóan szép történet, mely mégsem válik soha szentimentálissá. Minden varázslat, titokzatos lény és átok ellenére igazabb és őszintébb, mint sok, “valódi” emberekről szóló könyv. Peter S. Beagle ezt mondta róla: “Olyan, mint egy személyes Ji Csing: nem ad tanácsokat, sem hasznos figyelmeztetéseket, hanem apránként elmeséli, amit elfelejtettem vagy elrejtettem magam elől.” Beagle szereplői olyan mélyek és elevenek, hogy az olvasó könnyen azonosul velük. Eleven a tehetségtelen varázsló, aki kétségbeesetten próbál túlnőni önmagán, a haramiák, akik a lehetőségek örök elszalasztásától szenvednek. “Rossz költővé teszlek, aki mégis tele van álmokkal!” Ez az igazi, profi átok, jóval félelmetesebb, mint egy acsargó, nyáladzó, ablakon bekukucskáló éjszakai szörnyeteg. A történet legfontosabb küldetései az önismeretről szólnak: Zsémbes Marcsától kezdve Smendriken át az egyszarvúig mindenkinek fel kell fedeznie, kicsoda valójában, és mire vágyik. A könyv varázsát mégsem ez — vagy nemcsak ez — adja. A párbeszédek, a látszólag oda nem kapcsolódó jelenetek csodálatosan gazdaggá teszik a regényt, és újabb olvasatra kitűnik, hogy minden mondatnak megvan a helye. Olyannyira, hogy az ember emlékei közt magával viszi őket, és bár az egész egy mese, fejünkben ott visszhangzik Zsémbes Marcsa vagy Smendrik egy-egy nemtörődöm bölcsessége, mert úgy érezzük: tulajdonképpen nekünk szól. Az utolsó egyszarvú egyike azon könyveknek, melyeket nem muszáj újraolvasni, mégis érdemes, mert soha nem válnak unalmassá. Mindig akadnak olyan mondatok, amiken elsőre elsiklik az ember, később mégis megszólítják. Az utolsó egyszarvú ritkaság: örök könyv. “Tele vagyok könnyekkel, éhséggel és halálfélelemmel, bár nem tudok sírni, nem vágyom semmire, és meghalni sem tudok. Nem vagyok már olyan, mint a többi egyszarvú, mert köztünk senki sem született, aki ismerte volna a sajnálatot. Én ismerem. Sajnálom.”

Tamsin
A Tamsin szintén nem siet beskatulyázni magát a fantasy zsánerébe. Az első hetven oldalon mákszemnyi furcsaság sem történik — hacsak nem számítjuk azt a döbbenetet, amit akkor éreztem, amikor egy tizenhárom éves lány gondolataival szembesülve saját magamra ismertem. Ritka az olyan író, aki annyira vissza tud emlékezni lánykorára, hogy azt elevenen, édeskés nosztalgia nélkül, kínos titkokkal és gátlásokkal együtt ábrázolni tudja — még meglepőbb, ha ezt egy hatvanhat éves, szakállas férfi teszi.

A könyv főszereplője Jenny Gluckstein, aki tizenhét évesen írja a könyvet tizenhárom éves önmagáról és Tamsinról (akiről a nevén és a hozzá fűződő érzelmeken kívül jó darabig semmit nem tudunk meg). Az indítás megtévesztően lassú, Jenny szavaival élve azért, mert “egy könyv megírásában nem az a nehéz, hogy el kell mondanunk, ami történt, hanem az, hogy nemcsak az akkori érzéseinket kell visszaidéznünk, de a személyt is, aki egyszer régen így érzett.”

Jenny édesanyja váratlanul férjhez megy egy angol agrármérnökhöz, és a kis család kénytelen New Yorkból Dorsetbe költözni. Jennynek nem csupán egy apa, de két vadidegen testvér is a nyakába szakad, akik éppoly kevéssé örülnek a változásnak, mint ő. Mintha az új család és környezet nem volna elég, Dorsetben csak úgy nyüzsögnek a népmesei figurák. Éjjelente a Vad Hajsza szörnyű ricsaja visít a kéményben, az istállóban a “billy-blind” (egy térdig érő, sértődékeny manó) osztogatja kéretlen tanácsait, és a titokzatos tölgyfaerdő lombjai között is apró sapkák bukkannak fel. Az udvarház titkos szobájában pedig ott lakik Tamsin — a háromszáz éves kísértetlány.

Tamsin kedves szellem, aki csupán Jenny előtt jelenik meg, s retteg valamitől, amit már maga is elfelejtett. Nem tudja, miért kísért, és meddig tart még a léte, miért nem léphet tovább az elmúlásba. Jennyre hárul a feladat, hogy segítsen barátnőjének, és kíváncsiságtól hajtva apránként beleássa magát Dorset és az udvarház történelmébe; tudomást szerez a Monmouth-felkelést követő tisztogatásokról és a véreskezű Jeffrey bíróról. A történet azonban még mindig nem teljes — Tamsinnak össze kell gyűjtenie a bátorságát, hogy visszanézzen a múltba és szembesüljön legnagyobb félelmeivel és bűntudatával. A szilánkokból Jenny lassan összerakja a titkot, és tudomást szerez a sötét fenyegetésről, amely még mindig ott lebeg az udvarház és a boldogtalan kísértet fölött.
Beagle ügyes kézzel szövi össze Tamsin történetét és Dorset különleges lakóinak mesés jeleneteit egy zaklatott családi háttérrel rendelkező kiskamasz mindennapos küzdelmeivel. Az első személyben megszólaló narráció friss és hihető, az olvasó pedig teljes szívével együtt tud érezni a képzeletbeli tizenhét éves íróval, aki négy évvel korábbi hibáit és tévedéseit szégyenkezve tárja fel. A kicsit suta mondatok őszintesége megkapó, és még mindig nem tudom elképzelni, honnan tudhatott ennyi mindent Beagle egy kamaszlány gondolatairól — ez a fajta beleérző-képesség lenyűgöző. Jenny elbeszélése valóban lehetne egy fiatal lányé, de a sorokból, képekből gyakran kikandikál Beagle stílusa. Az esetlenség bájos marad, nem válik bosszantóvá, és a határozott, eredeti képek és hasonlatok ugyanolyan szívbemarkolóak, mint az író bármely művében.

A regény kettős értelemben is a felnőtté válásról szól. Tamsinnak és Jennynek egyaránt szembesülniük kell régi hibáikkal, hogy elfogadva jelen helyzetüket, felelősséget vállalhassanak a jövőjükért. Beagle ebben az ifjúsági könyvében varázslatos történetet sző a családról, barátságról és a kamaszkorról.
A Tamsint 2000-ben World Fantasy díjra jelölték, a Mythopoetic-díjat pedig ugyanebben az évben meg is kapta.

The Innkeeper’s Song
(A fogadós éneke)

Az esttel három kisasszony érkezett:
egyikük barna, mint sülő kenyerek,
a másik ringva járt, és fekete volt,
a harmadik sápadt, mint nappal a hold.

A fehér lány ujján ékkő remegett,
a barna fémpányván rókát vezetett,
és a fekete rózsafa botjában
fénylő kard lapult, ha ugyan jól láttam.

Tulajdon szobám foglalták el menten,
bentről dal zengett, nekem ismeretlen.
A kamrámból kiettek kolbászt, lepényt,
bort vedeltek, s hívták a lovászlegényt.

Civakodtak egyszer, könnyük folyt kétszer,
kacajuk messzire repült a széllel.
A fal remegett, pergett a vakolat,
róka falta fel sok szép galambomat.

Reggelre kelve mind ellovagoltak,
fehér és fekete apáca-zordak;
a barna énekelt, s az arca kigyúlt -
szereznem kell egy új istállófiút.

A könyv eredetileg a fenti dalból nőtte ki magát. Beagle évekkel a vers születése után megírta a regényt, hogy rájöjjön, mi a csudáról is szólt igazából, és az öt versszakból egy egész világ bontakozott ki.
A fogadós éneke egyike a legjobb, nézőpontváltással kísérletező fantasy regényeknek (a másik George R. R. Martin Tűz és jég dala ciklusa). A különböző szereplők története a könyvben összefonódik, és koherens történetté áll össze, de az olvasóban mindvégig ott lebeg a tudat, hogy meséjük nem itt kezdődött, és nem is itt ért véget: ez csupán egy rövid szakasz, amelyet a sors szeszélye folytán egy múló időszakra megosztottak egymással. Akadnak szereplők, akik csak egy fejezet erejéig szólalnak meg, vannak, akik állandóan visszatérnek, hogy saját szavaikkal még egy darabot hozzátegyenek a kirakóshoz. A felbukkanó karakterek közül a legeredetibb kétségkívül a róka, aki kizárólag jelen időben képes gondolkozni, és az embereket is egészen sajátos szemszögből ábrázolja: Roszetről, az izgága és kamaszproblémákkal küszködő istállófiúról például kijelenti, hogy “nyalatlan volt a külseje”.

A regény az ifjú Tikat történetével kezdődik, aki meghalt és feltámasztott szerelme után indul. Varázslatos útja összefonódik a versben szereplő három nő sorsával, akik szintén lehetetlen feladatra vállalkoztak. Mindhárman titkokat őriznek szívükben, némelyiket még maguknak sem merik bevallani, és mindannyiukat kísérti a múlt. Ketten egy régi barátjukat keresik, nyomukban pedig üldözők lihegnek: az egyiket a szerelem, a másikat a halál cserkészi be.

A nők és Tikat története egy útszéli fogadóban fut össze, melynek lakói önkéntelenül is részt kapnak a kibontakozó cselekményben. Roszet, az istállófiú egy éjszaka felfedi a nők legmélyebb titkát, közben pedig az úrhölgyek régi tanítója és barátja, a valaha élt leghatalmasabb mágus a halál küszöbére sodródik. Egy mesemondónak, egy szökevénynek és egy vízbefúlt lánynak kell megmentenie az ellenségtől, akit még a halál sem tudott legyűrni.
A jelek szerint Beagle különös vonzalmat táplál a mágikus hatalommal rendelkező nők iránt — ám a varázslat náluk soha nem hatalom forrása, sokkal inkább nőiességük kiteljesedése. “Bármely asszony képes arra, hogy könnyek nélkül sírjon [...], a legtöbbjük gyógyítani is tud a kezével. Ez csak a sebtől függ. Ő egy asszony, felség, s ez már önmagában felér egy rejtvénnyel.” Ezt mondja Marcsa Az utolsó egyszarvúban, és ez Beagle nézete is. Lal, Lukassza, Amaltea és a The Folk of the Air Siája varázslatosak lennének akkor is, ha nem legyintené meg őket a mágia szele. A fehér fénnyel égő, és valami megfoghatatlanra éhező lány szintén visszatérő motívum nála: Amaltea, Lukassza és Aiffe mindannyian nyugtalanok, olyan helyen vannak, ahová nem valók, s valami olyasmire vágynak, ami soha nem lehet az övék.
A fogadós éneke 1993-ban elnyerte a Locus díjat. Magyarul idén jelenik meg először a Delta Vision kiadó gondozásában, Sánta Kira borítójával.

Giant Bones
(A karakoszki varázsló)
Noha Beagle a novelláskötet előszavában leszögezi, hogy nem szokott folytatásokat írni, A fogadós énekének világával kivételt tett. Továbbra is ódzkodik a térképektől és pontos világleírásoktól, inkább hagyja, hogy költői szavai és az ábrázolt, különleges karakterek vázolják fel a környezetet. Olyannyira fittyet hány a “világteremtő” fantasy-írók hagyományaira, hogy a világnak még csak neve sincs, és az országokat sem mindig azonosítja.

Noha a kötet fantasy, sehol nincsenek benne tündérek és törpék, sem sötét urak — de még sárkányok sem. Kisemberek csetlenek-botlanak benne: egy ronda nő, aki fiatalkorában egy híres dalnok nyomában kullogott; egy királyi feleségnek elhurcolt leány, aki saját bevallása szerint buta, mint a föld; egy varázsló, aki legszívesebben szántana-vetne; és egy nagyapó, aki az unokáját próbálja elcsitítani, miközben az anyajuh ellik a szomszéd pajtában.
A hat történetből ötnek van elbeszélője, aki vagy főhőse, vagy szemlélője az elregélt eseményeknek. Közvetlenségük, olvasóhoz intézett kiszólásaik azonnal belerántanak a novellákba: ismét gyerek vagy az ágyban, és borogatás közben hallgatod a mesét. Az élőbeszéd és a költészet mesteri ötvözete mindegyik történet, a szereplők emberiek, a csavarok meglepőek — s bár a gonosz is felbukkan hébe-hóba a könyv lapjain, soha nem papírmasé rémség.
A kötet borítóját és a belső illusztrációkat Tony DiTerlizzi készítette.

The Folk of the Air
(A levegő népe)
Meglehetősen nehéz és csapdákkal teli vállalkozás fantasyt írni a fantasy-olvasók és szerepjátékosok szubkultúrájáról, és az író, aszerint, hogy mennyire ismeri a környezetet, könnyen abba a hibába esik, hogy túlságosan bennfentes vagy éppen laikus hangot üt meg (mivel Beagle esetében fantasy-íróról van szó, előbbinek jóval nagyobb a veszélye).
A történet színhelye Avicenna, amely voltaképpen Berkeley egyetemvárosának megfelelője, ide érkezik vissza hosszú évek múltán Joe Farrell, a zenész és szakács, hogy ismét csatlakozzon régi barátjához, Benhez. Joe a régi diákéveket keresi, de a nosztalgia iránti vágy egészen másfajta múltidézésbe sodorja: megismerkedik az Archaikus Élvezetek Ligájával, mely keresztül-kasul átszövi finom szálaival a várost.
Barátja az összejöveteleken nem Ben, hanem Egil Eyvindsson, és Farrell barátnője sem egyszerűen Julie Tamikawa, hanem Muraszaki úrnő. Az élő szerepjáték művelői olyan életet élnek meg, amely szebb, színesebb és varázslatosabb, mint a sajátjuk, ám éppoly valóságos. Átváltozásuk Beagle tolmácsolásában misztikus bábtöréssé nemesedik, s világukba csak Farrell személyében lép be a zavar és a feszengés.
Joe Farrell Beagle egyik visszatérő szereplője — a Rhinoceros who quoted Nietzsche című novelláskötetben kétszer is szerepel: egyszer a The Folk of the Air történései előtt (Lila the Werewolf) és egyszer jóval azok után (Julie’s Unicorn) —, aki megrekedt a józan realitás és a mágia világa között. Hol távolságtartással kezeli a csodákat, hol pedig elvész közöttük, és a váltás a két nézőpont között szürreális lüktetéssel ruházza fel a könyvet.

A történet fő konfliktusa, már ha lehet ilyesmiről beszélni ebben a lassú folyású könyvben, Aiffe megjelenése, aki gyerekkorától fogva tagja a Ligának, ám mindig a periférián bolyong. Kamasz lévén leghőbb vágya önmagának elfogadtatása, ám ezt megnehezíti jelleme. Végül Aiffe, ha szeretetet nem is, de hatalmat vív ki magának, és megidézi Nicholas Bonnert, akit ötszáz esztendővel ezelőtt zártak a világok közti űrbe.
A hit és hitetlenség ismét összekeveredik — a Liga maga sem igazán ismeri el Aiffe varázstudományát, és éppen úgy viselkedik, mint bármely józan, huszadik századi közösség: ez csak játék a szemükben, Aiffe boszorkányszerepének túljátszása. Apró balesetek történnek, hasmenések, hirtelen idegösszeroppanások, és Farrell a Liga tagjaihoz hasonlóan ingadozik: valóban létezik mágia? Mi a játék és mi a valóság?
Hamarosan a konfliktus leszűkül három személyre: Aiffe és Nicholas Bonner mindent bevetnek, hogy Ben idős barátnőjét, a titokzatos, örökké változó házban élő Siát elpusztítsák — aki nem más, mint egy fekete kő, amit valaha a kelták istennőként tiszteltek.

A regény témái — az elveszett idealizmus, a csodaváró ártatlanság és a komikum — összekeveredve és Beagle komótos, apránként kibomló történetszövésével párosulva különleges elegyet alkotnak. Nincsen jó és nincsen gonosz a végső összecsapásban — a befejezés, akárcsak a regény egésze, nem követi a megszokott fantasy sablonokat. Nem egyértelmű, hogy ki a győztes, és ki veszített, az olvasóban a könyv becsukása után mégis ott vibrál az érzés, hogy egy teljes és csodálatos történetet olvasott.
A könyv 1986-ban elnyerte a Mythopoeic Fantasy Díjat.

Peter S. Beagle igen távol áll attól, hogy elég legyen csak a leghíresebb könyvét elolvasni. Nem ismétli önmagát, mindig új történeteket keres, ám van, ami ugyanaz marad: a nyelv szelíd szépsége és a megfoghatatlan érzés, amely olyan, akár az egyszarvú illata — évek múltán is arra ébred az ember, hogy róla álmodott.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://endless.hu/?rovat=portre&cikk=beagle]
[http://endless.hu/?rovat=konyv&cikk=lastunicorn]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához