LFG.HU

Hamlet
novellaCimkek

“War… War never changes.”

1.

- Földanya nem felejt! Ezt rikoltozták azok a disznók, még akkor is, amikor ezzel a két kezemmel nyomtam ki a megsárgult szemüket – bömbölte teljes átéléssel Pörölyfej, majd váratlanul olyan halkan kezdett beszélni, hogy mindannyiunknak közelebb kellett hajolni hozzá, ha érteni akartuk. – Hátborzongató tekintetük volt. Kedvenc tábornokunk életére esküszöm, saját haláltusámat láttam azokban a vizenyős szemekben!
Pörölyfej szimpla elitkatona volt, mint mindenki más az Acél Testvériségében: bikanyakú, két méter magas, majdnem ugyanennyi széles. Bármilyen kezébe nyomott fegyverrel képes volt osztani a halált, és veszettül jól mutatott fényesre sikált erőpáncélban a toborzóplakátokon.
Bevetés idején, teljes harci díszben a Testvériségünk minden tagja ugyanígy festett: acélból öntött halálosztók voltunk a rozsdaette pusztaság boldogtalanabbik felén. Csak a vállvasakra és a sisakokra mázolt egyedi minták alapján ismertük fel odakint egymást – sisakrádiót az állandó légköri zavarok miatt csak ritkán használtunk. A hadvezetést viszont ezek a hiányosságok, és a páncélunkon díszelgő jelek érdekelték a legkevésbé. Szerintük golyófogónak vagy épp járőrparancsnoknak egyformán megteszi bárki.
Itt, a pihenőkörletben viszont, ha kevés időre is, két bevetés között kicsit önmagunk lehettünk.
Pörölyfej imádott a nagy csatáinkról sztorizgatni a többieknek. Mindannyian részt vettünk azokban az ütközetekben, mégis szerettük hallgatni őt – mert már a harcok másnapján olyan részletekkel színezte ki a történeteit, aminek a java részét tán még ő maga sem hitte el.
Jó volt Pörölyfejjel együtt emlékezni. Stílusosan csinálta. Szintetikus whiskyn és műdohányleveleken érlelt öblös hangja egy olyan háborúba repített el minket, amilyen csak a mesékben létezik. Nemes célok, félelmet nem ismerő katonák, első sorokban harcba induló bátor főtisztek – Amerika hősei.
Sajna csak a rózsaszín álmokban van ez így. Ezt tudta Pörölyfej is, csak egyszerűen nem vett róla tudomást. Hiszen a célokról sohasem mi döntöttünk, hanem a térkép fölött görnyedő fejesek és a maketteket tologató seggnyalóik, és azok a célok jobbára csak annyira voltak nemesek, amennyire a propagandistáink képesek voltak elhitetni velünk. Félelmet nem ismerő bátor katona már régóta nem létezett közöttünk. Utoljára szegény Shifty volt az, aki ugyanolyan pózban masírozott be egy barlangba, mint ahogyan a szabályzatunk egyik rajzán látható, erőpáncélban feszítő nehézgéppuskástól látta. Kettőt se pislogtunk, és a hegy belsejében elrejtett lézerüteg egyszerűen letépte szegény fiút a bakancsáról. Igazi vezetőink, a Tiszteletreméltó Vének alig akarták elhinni, hogy rajtunk kívül más is rendelkezhet magfúziós fegyverekkel. A tiszthelyettesek az eset óta extra százastárakat adnak minden bevetés előtt, hogy előírásszerűen minimum kettőt elpuffogtassunk a bejáratok előtt, ha valamilyen ismeretlen épület ellen indulunk.
Ami aktív frontszolgálatos főtisztjeinket illeti, eszük ágában sincs az első sorokban harcolni. Jól védett bunkerekből osztogatják a parancsokat, megerősített kísérettel, messze a hátunk mögött. Minél több kitüntetés csilingel a tabardjukon, annál nagyobb az esély arra, hogy már begolyóztak a korábbi évek háborús tapasztalataitól. A lepusztult Rozsdaövezet ugyanis mindig tartogat valami meglepetést. És ezek közül csak a legenyhébbik az, ha a tegnap kilőtt szupermutánsokért holnap már az a kolónia áll bosszút, amelyiknek mondjuk három karral többet növesztettek annakidején a tápoldatban.
- Akkor telt be a pohár, amikor az egyikük azt pergette le nekem, hogy a saját plazmapuskámmal olvasztják le a csontjaimról a húst! Félelmetes egy ilyen kisfilm, cimborák, az ellenségemnek se kívánnám, hogy jegyet váltson rá valamelyik lilaköpenyesnél. Nem tudom, hogy a nyavalyában csinálták, de még most is végigfut a hideg a gerincprotézisemen, ha visszagondolok rá! A ti vajákosaitok is tudnak ilyet, Nomádfiú?
Beletelt egy kis időbe, mire ráeszméltem, hogy az utolsó kérdés nekem szólt. Más sem hiányzott, mint egy idióta félreértés, amit csakis az idióta barátunknak köszönhetünk.
- Szó sincs ilyesmiről, Pöröly, te is tudod! – hangsúlyoztam ki minden egyes szót. ¬- Az én törzsem egyedül az ősök szellemeiben hisz, legfőképp a Menedéklakóéban. Ő vigyázza a lépteinket.
- Baromság… – morogta Pörölyfej, de még idejében leállítottam a belőle előtörni készülő szitokáradatot.
- Figyelj, hagyjuk a misztikus blablát. Fogd fel úgy, hogy a halott lelkek részei lesznek a radioaktív háttérsugárzásnak. Ez az a fura érzés, ami mindig csiklandozza a tarkódat, ha csak úgy kint kószálsz a pusztaságban, mint egy elkóborolt brahmin. Nagyon kevesen értenek ahhoz, hogy megértsék, mit vonyítanak neked ezek odaát a szellemvilágban. Az én falumban is egyedül csak a bátyám volt képes erre.
- Hát komám, nekem legutóbb a pusztaságban maximum a Hubologisták vonyítottak, amikor megcsiklandoztam őket egy-egy lézernyalábbal… Aztán azok a marhák odaátról egyik pillanatról a másikra rám küldték ezeket a kuszaszemű elfajzottakat. Valami elit csapat lehetett, mert igencsak feladták a leckét. Még a derék kiképzőőrmesterem, Vaskalapács Vree is elleshetne tőlük jó néhány közelharci trükköt. Szabályosan seggen csúszva kellett visszamenekülnöm előlük a mi állásaink mögé.
Onnan aztán úgy köpködtem feléjük a plazmalövedékeket, hogy azt hittem, a fegyver csöve leolvad a nagy terheléstől. De ezek a szemétládák csak jöttek és jöttek, és mihelyst egyiküket szarkupaccá pörköltem a plazmával, három másik ugrott a helyébe. A fúziós cellák hamar kifogytak, és Wilcoék szokás szerint még sehol sem voltak a Gépmadarakkal. Én viszont már rekedtre ordítottam magam a sisakmikrofonba, és vért izzadtam, mire betuszkoltam az FN FAL-hevedereket egy ottfelejtett rohampuskába.
Az utolsó utáni pillanatban érkeztek. Wilco szerint azért tököltek idáig, mert a magas háttérsugárzás miatt nem hallották jól az üzenetemet, a helymeghatározó ketyeréjükre meg vagy hússzor kellett rávágni vaskesztyűvel, mire úgy döntött, itt az ideje megjavulni. Wilco persze tudta, hogy egy szavát sem hiszem el, ezért cserébe úgy megpakoltatta lőszerrel a madarakat, hogy már amiatt kezdtem el aggódni, mi lesz, ha ránk zuhannak a plusz súly miatt.
Olyan tűzijátékot rendeztek a csuhások tiszteletére, amit biztosan nem felejtek el, amíg élek! Annyi impulzusrakéta cikázott az égen, hogy nappali világosságot csináltak a porvihar kellős közepén. Negyedóra alatt lerobbantották az Enklávésok megmaradt állásait is a térképről. Nem hiszem, hogy bárki túlélte volna odaát. De ha valami csoda folytán mégis akadna ilyen, na, annak a baromnak már biztosan nem kell majd zseblámpa az éjszakai pisáláshoz, úgy fog világítani a sötétben. Több atomot nyeltek be a fiúktól, basszus, mint a gecko-i erőmű éves termelése! No, cimborák, ezt nevezem én sikeres túszmentő akciónak! – röhögött fel Pörölyfej, majd egy öblös böffentéssel és a hatodik Gamma Gulp sörösdoboz összelapításával pontot tett a mese végére. Huzalozott erőkesztyűjével barátságosan hátba paskolta a mellette ülő Ace-t, és elégedetten nézett végig a köréje sereglett hallgatóságon. – Az én Ace komámért még a Nagy Óceánt is átúszom, ha kell, és pertut iszok odaát a vörösökkel, mielőtt egymagam felszecskázom az egész átkozott vágottszemű bagázsukat.
A röhögésbe fúló üdvrivalgás közepette Ace megeresztett felénk egy halvány mosolyfélét.
Ez volt a létező legnagyobb elismerés a részéről.
Ace nem volt a szavak embere – inkább a fegyvereké. A Testvériség legkiválóbb céllövőjének számított. Az a fajta mesterlövész volt, aki a legváratlanabb pillanatokban volt képes keresztüllőni egy fogadásból feldobott Nuka-Cola kupakot, és tette mindezt a városnyi bázisunk átellenes végéből. Különös, magának való figura volt. Mégis kedvelte mindenki, mert bár ritkán szólalt meg, de akkor igen velősen. A lőfegyverek terén megtapasztalt kivételes tehetségéről pedig már besorozása másnapján legendák keringtek.
Ace-nek soha nem szállt fejébe a dicsőség. Olyanok viszont jócskán akadtak, akik az ő tudásának a töredékével máris a barakkjuk legtökösebb pisztolyhősének kiáltották ki magukat. Az effajta kérkedők megleckéztetése Ace-nek csak egy szimpla lőgyakorlatot jelentett, rutinfeladatot, amiből tizenkettő egy tucat. Nekünk viszont három napon át tartó népünnepély volt, ahol fegyverropogástól és éjszakába nyúló részeg dajdajozástól volt hangos a három emeletnyi mélyre süllyesztett lőtér.
Az esemény fénypontja ilyenkor természetesen Ace fegyverbemutatója volt. Meg kell hagyni, baszott jó érzékkel tudta kiszámítani, mikor jut arra a pontra a díszes társaság, amikor a legnagyobb izgalommal várja a mesterlövész felbukkanását és a szájhősök lealázását – de még senki sem itta magát az asztal alá.
Mégis mindig meglepetésszerűen toppant be. Stílusosan és lazán. Szoborarcán az érzelem bármi szikrája nélkül, esőszürke ballonkabátban – erőpáncélt még a csatatéren sem hordott – félrecsapott puhakalappal a fején, krómmal futtatott, ezüstszínű, egyedi Gauss-karabélyát lóbálva. No meg persze az orrára biggyesztett Ray-Ban és a szájában füstölgő elmaradhatatlan szivar társaságában.
Ha az atomháború előtt születik, felkapottabb színész lehetett volna belőle, mint abból a Bogart-fazonból azokon a rossz minőségű, özönvíz előtti mágnesszalagokon, amelyeket már a fél támaszpont rongyosra játszott a vetítőkön.
Senki sem tudta, mi lehet Ace titka, de mindenki sejtette, hogy van neki ilyen. Sokan gondolták úgy, hogy kiberszeme van, amit valami régi, titkos katonai projekt során építettek be neki, és ezért kell mindig foncsorozott napszemüveget hordania.
A misztikusabb magyarázat viszont úgy szólt, hogy azért – és ezt mindenki jobban kedvelte -, mert igazából vak volt. Egy magányos, vak, keresztes lovag, maga a Testvériség Bosszúálló Ősatyja, aki idősebb mindannyiunknál… De legalábbis valami olyasmi fickó, akinek a kezét ez a titokzatos hatalom irányítja. Soha sem volt még ugyanis arra példa, hogy Ace a mesterlövész-alakulattal olyasvalakit is megölt volna, aki nem szerepelt célszemélyként az eligazításon. Kivétel nélkül mindenkinél előfordultak kisebb bakik. Az “Ezredes úr, ba’meg, ennek a fazonnak ugyanolyan sisakja volt, mint annak a baromnak a műholdképen!” szöveg már-már általános kifogássá vált, ha a nagykutyák felelősségre akartak vonni valakit egy elbaltázott rajtaütésért.
Ace azonban egyszer sem hibázott. Egyszer sem ölt fölöslegesen. Egyszer sem borította el az agyát a vörös köd, soha nem mészárolt le gyéren lakott falvakat a harci drogok nem várt mellékhatásaként, és nem rontott bosszúvágytól hajtva a tízszeres túlerő ellen egy szál duplacsövű mordállyal, ha a karjaiban halt meg egy bajtársa.
Ő volt a Testvériség leghatékonyabb gyilkológépe.
Nem csoda hát, hogy felkeltette az Enklávésok figyelmét, és az állandó savas esők miatt egy nem is annyira szép napon ennek a derék fiúnak váratlanul nyoma veszett.
Mindenki ismerte őt, mindenkit lenyűgözött a stílusával, mégis kevés igazi barátja akadt a támaszponton.
Pörölyfej viszont ezen kevesek között volt. Éppen ezért nem lepődött meg senki azon, amikor Ace eltűnése után alig egy nappal Pörölyfej előkerült a kantinból, és félrészegen becsörtetve a vezérkari tisztek szintjére, némi dulakodás után bejutott a mesterlövész kiszabadítását tervező taktikai eligazításra. Úgy beszélik, három százados fogsorát is kiütötte, mielőtt ráborította volna a féltonnás terepasztalt Maxson tábornokra, miközben végig olyanokat üvöltözött, hogy a Testvériség tisztikara nem több seggfejek gyülevész bandájánál, az az átkozott felderítés szokás szerint megint elcseszte, és úgy mellékesen elmehet minden jelenlévő nagykutya a jó kurva anyjába. Felváltva szitkozódott és hadonászott az egyik adjutáns fényceruzájával a taktikai térkép romjai fölött, és olyan tűzerő csatasorba állítását követelte, hogy a tábornok az álmélkodástól csak nagy sokára tudta ráugrasztani személyi testőrségét ámokfutó barátunkra.
Három nap fogda után végül mégis Pörölyfej tervei szerint indult meg a mentőakció.
Én azonban kicsit másképp emlékszem azokra a harcokra…

2.

A fentről jött parancs négyfős különítményekre osztotta fel a negyven katonából álló csonka századot. Küldetésünk nem volt túl bonyolult. Ace-t a Hubologisták rabolták el, mikor magányos rutinfelderítést teljesített odakint. A Vének úgy értesültek, hogy a Los Alamos-i reptér maradványai közt rejtegetik őt mindaddig, amíg az Enklávésok érte nem küldenek valami légi járművet, amivel majd a Navarro-i bázisukra vihetik, a hegyeken túlra. Pörölyfej tervei szerint a negyven állig felfegyverzett elitosztagost terepjárók viszik el a romváros határáig, ahol aztán a négyfős csapatok különválnak, és átfésülik a terepet. Amint megtalálják azt az épületet, ahol Ace-t fogva tartják, a lehető legcsöndesebben behatolnak, hogy aztán a lehető legnagyobb veszteségeket okozva a hittérítőknek, élve kihozzák a mesterlövészt. Úgy értesültünk, légi fedezetnek Gépmadarak is bevethetők, de mivel az üzemanyag drága, akkor még semmiképp sem fogadtunk volna arra, hogy tényleg eljönnek majd.
Pörölyfej terve egyszerű volt, de roppant hatékony.
Morris, a páncélozott Hummer sofőrje azonban valósággal leblokkolt, mikor feltűntek a láthatáron a régi felhőkarcolók maradványai. Nem volt hajlandó tovább vinni minket, állítása szerint betegesen félt a csonka vasbeton monstrumoktól – és ezt még néhány jobbhorog és egy vérző orr után is ugyanígy gondolta.
Nem csoda hát, ha az osztagparancsnokunk, Knox, fél perc alatt elveszítette minden maradék türelmét, és egy végtelennek tűnő, vaskos káromkodással valósággal leordította Morris fejéről a pilótasapkát. A következő pofont ő kapta Pörölyfejtől. Derék barátunknak ugyanis időközben megesett a szíve a kocsonyaként remegő sofőrön, a szakaszvezetőnkkel meg amúgy sem volt jóban már egy ideje.
Ford “Nikkelbolha” Knox agya hamar eldurrant, és gúnynevéhez ezúttal sem maradt hűtlen. Idegesen kiugrott a kocsiból, és olyan erővel vágta földhöz a sisakját, hogy azt még a Véneink is minimum 7-es erejű földrengésnek mérhették a bázison. Kopaszra borotvált feje vörös lett, mint a szirénalámpák riadó idején. Az erek annyira kidudorodtak tükörsima koponyáján, hogy azt hittük, bármelyik pillanatban szétdurranhatnak. Üveghangon visított, jegyzőkönyvezéssel és haditörvényszékkel fenyegetőzött, és olyan válogatott szitkokat köpködött felénk, hogy egyik-másik hallatán még Pörölyfej is abbahagyta a röhögést meglepetésében.
Knox nem csak a legszemetebb szakaszvezető volt a Testvériségnél, de a lehető legrosszabb is. Igaz, hogy már századosi rangban szolgált, de előmenetelét egyes-egyedül csak annak köszönhette, hogy egy néhai, legendás tábornokunk másod-unokatestvére volt, így a vezetés néha kénytelen volt előléptetni őt. Ennyivel tartoztak az öreg főtiszt emlékének. Knox azonban gyakran visszaélt a páncéljára mázolt rendfokozattal, és előszeretettel szívatta a vele egy körletbe tartozókat. Kiváltképp Pörölyfejet, akivel egy régi kártyatartozás miatt amúgy is ősi ellenségnek tartották egymást. Idővel persze mi is emberesen megutáltuk. Nem egyszer volt úgy, hogy a lehető legalkalmatlanabb pillanatban masírozott be a kantinba fényesre suvickolt egyenruhában, hogy márpedig ő hajnali kettőkor kivezényli a Rozsdaövezetbe az egész csontrészeg társaságot, felváltva gyakorolni teljes menetfelszerelésben a díszlépést és a sárban kúszást, egészen reggelig.
De bármennyire is szerette megjátszani a tökös tisztet, valójában nem volt más, mint egy pattogó hangú, szánalmas idegroncs. Most sem bírta tovább cérnával, fegyvert rántott.
A bumfordi YK32 impulzuspisztoly inkább volt divatos, mint veszedelmes tiszti oldalfegyver, de ilyen kis távolságból még egy labilis lelkiállapotú szakaszvezető is nagy lyukat tudott volna vele égetni a homlokunkba.
Morgolódva pakoltuk ki a felszerelésünket a terepjáró rakteréből, aztán útjára engedtük a halottsápadt sofőrt. A Hummer csikorgó kerekekkel kifarolt, majd hatalmas porfelhőt kavarva nemsokára eltűnt a messzeségben.
Magunkra maradtunk. Knox szakaszvezető, Pörölyfej, a Tiszteletes, én, és a kősivatag. A rommá lőtt városba vezető menetelésünk hosszú volt, unalmas, és több mint egy órát vett igénybe a nyugaton készülődő homokvihar miatt. Sejtelmünk sem volt arról, melyik negyed felől érünk a csontujjakként égnek meredő acélrengeteghez, hiszen Morris feladata lett volna eljuttatni bennünket a kijelölt találkozási pontig. Bár a sisakjainkba szerelt adóvevők kivételesen működtek, a parancsnak megfelelően teljes rádiócsend volt érvényben, egészen az első komolyabb lövöldözésig.
Már a kocsiban kiderült, hogy pont a mi négyfős csapatunknak jutott aznapra a kibelezett helymeghatározó. Ezt a működésképtelen PipBoy-t a raktáros altiszt mindig arra az osztagra sózta rá, amelyiknek a tagjai azon a héten a legtöbbet veszítették a hadianyag-raktár pincéjében működtetett illegális kaszinóban. A raktáros altisztnek persze már réges-régen ki kellett volna cserélnie egy újra ezt a kis masinát. Állítása szerint fél éve kitöltötte a megfelelő igénylő űrlapokat, és egyenesen a chicago-i főhadiszállásnak küldte el őket. Ott azonban valahol elakadt a kérelem a bürokrácia útvesztőiben. A legpechesebb osztag így hétről hétre kénytelen volt nélkülözni a VaultTech csodamasináját – de ha ezt nem írták bele a jelentésükbe, akkor a különítmény minden tagja elvihetett egy láda Gamma sört a kantinból, amit aztán a raktáros altiszt számlájához írtak. Ha esetleg egy társuk odaveszett az ütközetben, és ebben szerepet játszott a hibás műszer, akkor mindenkit két láda pia illetett. A raktáros altisztet meg egy kiadós verés.
Pörölyfej égre-földre esküdözött, hogy még aznap éjszaka visszanyer mindent, sőt, akár meg is tízszerezi majd a pénzt – amit persze megint tőlünk akart kölcsönkérni. Arról is biztosított, hogy ha rajta múlik, nem veszítünk el senkit a csapatból. Én pedig, a derékövéhez csatolt, beépített giroálvánnyal ellátott Violator gépágyúját és a hóna alá csapott rakétavetőt elnézve, ezt el is hittem neki.
Rozsdaette autóroncsok közé értünk. Bárhová néztem, mindenhol kettérobbantott Chevy Impalák, alvázukig lecsupaszított Highwayman-ek, rozsdaszín Cadillac-ek vagy kiégett furgonok maradványai tornyosultak egymáson, néha már olyan magasan, hogy eltakarták előlünk a felhőkarcoló-csonkokat is. Azt, hogy jó helyen járunk, csak onnan tudtuk, hogy a szétszórt alkatrészek között megvillanó olvadt kátránytócsák valaha egy hatsávos autósztráda részei voltak, Pörölyfej pedig pont egy “Üdvözöljük Santa Fé-ben!” feliratú tábla mellett állt meg elvégezni a dolgát.
Nem találtuk meg elsőre a repülőtér felé vezető utat. Sőt, még másodjára sem, mert az emberi hülyeségből sarjadó radioaktív gomba itt is egész városrészeket repített odébb annakidején. Szerencsére a hallgatásba burkolózó negyedik társunk, a Tiszteletes, már egyre jobban kiismerte magát, mikor a járgány-temető helyét vasbeton és dúracél falmaradványok váltották fel. Néhányszor megfordult errefelé, még évekkel ezelőtt – akkortájt, amikor bíborlila köpönyegben zsolozsmázott, szabadidejében rózsakereszttel és virágfüzérrel terjesztve a Hubologizmus tanait. Képes volt bárkivel, bármikor elhitetni, hogy az egyháznak való adakozás jó dolog – és ha a temérdek ingyenes prospektus nem is, a kámzsája alá rejtett H&K géppisztoly mindig meggyőző érv volt ehhez.
Az alkarvédőmbe épített szenzor már úgy villogott, mint a bázisunk melletti hegyoldal a július 4-i katonai parádék idején. A szervezetembe beültetett adneralin-pumpa vészkészültségi fokozatra kapcsolt, közben finom tűszúrásokkal jelezte vesetájékon igényét az újabb adagra. Az Acél Testvériségében szabályosan rászoktattak bennünket a harci drogokra. A Pszihó is egy ilyen bonyolult összetételű, szteroidokkal telepumpált cucc volt, a Tiszeletesünk találmánya. Harc közben gyorsítja a reflexeket, megnöveli az erőt, élesíti az elmét. Leszokni róla viszont lehetetlen. Ha az ember nem szedi be a napi két ampulla Pszihóját, csak szenved. Ha beszedi, onnantól mások szenvednek. Pörölyfej már ott tart a függőségében, hogy szabályosan koktélt kell neki keverni a legkülönfélébb ajzószerekből, ha ugyanazt a hatásfokot akarjuk nála is elérni, mint másoknál. Míg a századunk összes tagja szabályosan berzerkerré változik egy löket Pszihó-tól, Pörölyfej vigyorogva küld utána egy fél üveg Jack Daniel’s-t, vagy egy marék Mentát-tablettát, és még csak meg sem szédül.
Ezúttal is ő lett a páncélgránátosunk. A Hummerben elfogyasztott szereknek köszönhetően fél kézzel lóbált egy Rockwell Deluxe gyártmányú rakétavetőt. Ő csak “kályhacsőnek” becézi a nagy hatótávolságú üteget – mi meg ketten szoktunk cipelni, és még erőpáncélban is vért hugyozunk a súlyától.
Szakaszvezető, könnyűlövész, géppuskás, páncélgránátos. Tiszteletreméltó Véneink elképzelése szerint így fest a tökéletes harci különítmény.
Szerintem viszont Tiszteletreméltó Véneink bekaphatják. Régen bajban lennénk, ha ilyen régimódi felállásban indulnánk bevetésre. Szerencsére a chicago-i kiképzőtáborból szalajtott hadnagyocskák idejében rájöttek erre, és a térképszobából küldött parancsot mindig átnézik a szakaszvezetőkkel karöltve, akiknél jobban talán senki sem ismeri főhadnagyi rangtól lefelé a Testvériség katonáit. Csak ez után állítják össze a négyfős csapatokat – bár ha valaki túléli a kiképzés utáni első két bevetést, magától is rájön, milyen társakra lesz a későbbiekben szüksége, és milyenekre soha többé.
Knox csak golyófogónak volt itt, és ezt ő is nagyon jól tudta. A hadvezetés csak azért ültette pont őt a nyakunkba, nehogy Pörölyfej megszokja azt, hogy elég néhány ökölcsapás, káromkodás vagy egy túszmentő akció komplett terve a szakaszvezetőséghez.
A Tiszteletes a doki szerepét látta el. Papíron ő volt a géppuskásunk, de ő nagy ívben tojt az előírásokra, cipelje csak Pörölyfej a Violatort, ha annyira akarja. Ez a két méter magas, tagbaszakadt néger a Hubologisták bíborlila köpenyét hordta tabard helyett a páncélja fölött, és úgy volt vele, hogy ha a pusztában életben tudott maradni egy szál lézerpisztollyal és egy H&K gépkarabéllyal, a csatatéren is elboldogul. Eddig mindig igaza lett.
A bunkerben gyorsítótáras lézerpuskát nyomtak a kezembe az eligazítás után. A szállásmester tisztiszolgáját nemrég küldték a bázisunkra, így nem tudhatta, hogy az én kedvenceim a két házilag gyártott, hangtompítós .233-as pisztoly volt, és azok a fajta dobópengék, amelyek jó kezekben úgy ütik át még az erőpáncélt is, mint egy szupermutáns ökle a homlokcsontot.
Én már csak ilyen vagyok. A csöndes munkára és a Vault Tech harmadik generációs kémfelszereléseire esküszöm – nekem már zárakat piszkálni is ugyanolyan természetes, mint orrot piszkálni. Elvileg persze ezt mindenki így kellett, hogy tanulja a Testvériségnél, de sok az olyan közöttünk, mint Pörölyfej, aki a gyakorlatokon a Wattz MMFS zárnyitó helyett mindenáron gránátvetővel akarja kinyitni azt a bizonyos kulcsra zárt, 13-as számú, kopott, zöld ajtót.
A homokvihar már csak a komor épülettömbök között ért utol bennünket. A szél először csak sátorponyvákat csapkodott, autóroncsokat lökdösött odébb – aztán pár perc alatt annyi porral tömte tele a sisakjainkba szerelt légszűrőket, hogy azok végleg bemondták az unalmast.
Egyre közelebbről hallatszódtak a gránátrobbanások. Pöröly mérges kiabálása is csak addig tudta elnyomni őket, amíg kipiszkálta a vállvasa alá fúródott kóbor repeszdarabokat. Néhány sarokkal odébb viszont már olyan utcai harcba keveredtünk, hogy Pörölynek egy rendeset káromkodni sem maradt ideje.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához