LFG.HU

Hamlet
novellaCimkek

3.

- Eljutottunk a reptérig, megtaláltuk azt a helyet is, ahol Ace-t őrzik… – hörögte a fal tövében fekvő Mendez. Tabardja szénné égett, az erőpáncélján tátongó hatalmas lyukon át még a bordáit is látni lehetett a hamuszínűvé pörkölődött hús alatt. Egy robbanás mindkét lábát leszakította. Egyik vascsizmája ott hevert mellette, a másik viszont ki tudja hol. – Aztán valahogy kiszúrtak minket. Kurva nagy lövöldözés volt! Azt hittük, győztünk, hogy lemészároltunk mindenkit, erre még többen jöttek. Idáig kergettek minket vissza, tele van velük az egész környék…
A Tiszteletes újabb Stimpakkot nyomott Mendez vállába, Pörölyfej meg én pedig bekötöztük azt a két csonkot, ami a lába helyén maradt. Mendez fogcsikorgatva tűrt egy darabig, de kis idő múlva ismét felülkerekedett rajta a fájdalom.
- Azok a szemétládák a tőlünk szerzett fegyverekkel lőnek vissza! – ordította, aztán az újabb adag fájdalomcsillapító után már csak bámult egykedvűen maga elé.
Semmit sem tehettünk, azon kívül, hogy ott ültünk mellette, és osztozni próbáltunk a szenvedésében. Pörölyfej cigarettát nyomott Mendez felrepedt ajkai közé.
- Minden rendbe jön, meglátod…
- Az Alfa bunker legkényelmesebb kórházi ágyát kapod meg…
- Hamarosan vége lesz a harcoknak…
Messze nem volt még vége a harcoknak. Mendeznek azonban igen.
Nála jobban senki sem tudott csalni a pókerben, és annak ellenére, hogy mindig hajlamos volt hitelből inni a mi számlánkra, nagyon derék fickó volt. Egy ideig szótlanul ültünk mellette. Azokra az időre gondoltunk, amikor még jó dolognak tűnt ez a háborúsdi, amikor még tényleg száz emberből állt a Bravo század. Végül elvettem Mendez dögcéduláját, Pöröly némi gondolkodás után az ópiumos cigarettáit is. Szó nélkül megfelezte velem a csomagot. Mindketten éreztük, hogy ennek nem így kellett volna történnie, de csak hallgattunk konokul. A Tiszteletes elmormolt egy imát.
Mikor Knox ingerülten tovább akart vezényelni minket, kevés híja volt, hogy Mendez után küldjük a Szellemvilágba. Aztán valahogy mégis rászántuk magunkat az indulásra.
Alig tettünk meg pár saroknyi távolságot, máris impulzuslövedékek záporoztak ránk. Beugrottunk a legközelebbi törmelékhalom mellé, és igyekeztünk észrevétlenül meglapulni néhány elszenesedett hulla társaságában.
Pörölyfej hirtelen felpattant, és kirohant a nyílt utcára. Egy felborult autó mögött végül meghúzta magát, de alig lehelt életet a rakétavetőjébe, máris egy plazmagránát pattogott mellé. Pöröly felkapta a pulzáló hengert, és visszahajította oda, ahonnan érkezett. Az ablak mögül, ahonnan lőttek minket, robbanás hallatszott, a következő pillanatban pedig az épület egész homlokfala leomlott. Három lilaköpenyes pattant fel a romok közül, de nem jutottak messzire: termetes barátunk egy géppuskasorozattal elintézte őket.
Pöröly fejéről két órával ezelőtt tépte le egy robbanás a sisakot, így mindannyian láthattuk azt a fülig érő vigyort az arcán, amikor harci késével három újabb rovátkát karcolt a puskája csövére. “Végre egy pöpec kis penge – szokta mindig mondani – ami ugyanúgy átviszi a mutánscsontot, mint az acélcsövet, utána meg gond nélkül leülhetsz vele paradicsomot szeletelni.” A következő pillanatban azonban lehervadt arcáról a mosoly. Egy lézer gépágyú a végigsöpört a fedezékül használt autón – Pöröly pedig az utolsó előtti pillanatban vetődött el a levegőbe repülő, lángba borult roncs útjából.
Most már mi is megtapasztaltuk, amit szegény Mendez: a lilaruhások tényleg roppant hatékonyan fordítják ellenünk a saját fegyvereinket.
Arrafelé indultunk el, ahol a szétszóródott csapatainkat próbálták meg ki tudja hányadszor összevonni, de hiába ordította valaki egyfolytában a sisakrádiómba a koordinátákat, működőképes helymeghatározó híján csak nagyjából tudtuk belőni az irányt. Egy idő után képtelenség volt átjutni a romokon. A Hubologisták zsákmányoltak valahonnan egy újabb lézer gépágyút, és rendre megakadályoztak minket abban, hogy kitörjünk a romok közül.
Később plazmavetőt is szereztek. Radioaktív lángoszlopok csapódtak be körülöttünk mindenhová, de most nem voltak olyan szemet gyönyörködtetőek, mint amikor mi lődözünk ilyeneket. Gyorsan visszahátráltunk egy szűk mellékutcába – ahol kis híján maga alá temetett minket egy leomló épület. A portól fuldokolva befordultunk egy másik utcasarkon, ott rögtön géppuskasorozat fogadott bennünket. A karcolt végű robbanólövedékek szerencsére ártalmatlanul pattogtak le a páncélzatunkról, és néhány jól irányzott lövés a .233-asomból elég volt ahhoz, hogy ne is jöjjön több.
- Az istenit! – szisszent fel Pörölyfej, mikor valami majdnem leszakította jobb fülét. – Itt bujkál egy rohadt mesterlövész! Ha így folytatja, a végén még véletlenül tényleg eltalál valakit!
Egy jobb napokat is látott szemeteskonténer mögött húztuk meg magunkat. Gellert kapott golyók pattogtak a konténer oldalán, óvatosan kellett nézelődnöm a fegyveremre szerelt távcsővel. Magasan a fejünk fölött, az egyik emeletes ház foghíjas üvegablakai közül egy jókora mordály kandikált ki. Intettem Pörölynek, aki aztán a “kályhacsővel” kifüstölte a mesterlövészt a búvóhelyéről – háromemeletnyi lyukat robbantva a ház oldalába.
Knox egyszerűen megnémult. Teljesen tanácstalan volt a további feladatainkat illetően, ezért Pörölyfej önkényesen átvette tőle a parancsnokságot. Az ő vezetésével végre megtaláltuk azt a helyet, ahol a mieink keserves erőfeszítések árán próbálták újjászervezni az alakulatokat.
A romok közül egy kis térre lyukadtunk ki. Korábban biztosan nem volt itt ennyi hely, de hogy az ellenség, vagy a Testvériség törölte el a föld színéről az épületeket, senkit sem érdekelt. Bombatölcsérek tátongtak mindenfelé. A társaink ezeknek a mélyén húzták meg magukat, homokzsákok hiányában autóroncsokból és bíborköpenyes hullákból építve fedezéket maguknak.
Óvatosan bemásztunk az egyik bombatölcsérbe, és megfelelő lőállásokat kerestünk a túlsó szélén. Tompa fegyverropogás hallatszott a szemközti romok felől. Hubologisták fészkelték be odaát magukat. Nem voltak sokan, de alig hogy kilőttem egyet közülük, valahonnan mindig előkerült egy másik átkozott szektás. Pörölyfej elpuffogtatta az utolsó rakétáit is, de az egyik halott társunktól kerített egy plazmapuskát. Gépiesen húztuk meg a ravaszt újra és újra. Ha kifogytunk a lőszerből, pillanatok alatt újratáraztunk, vagy fegyvert váltottunk. A körülöttünk heverő sebesülteknél és hulláknál bőven akadt utánpótlás.
A szomszédos bombatölcsérben egy izgága hadnagy mindenáron plecsnit akart a mellkasára. A vállvasán körbefutó aranysárga csík alapján páncélgránátos volt, de ez nem zavarta abban, hogy egy AK112-es géppuskát lóbálva rohamra vezényelje a vele egy gödörben kuporgókat.
- Utánam, katonák! Mozgás! – ordította átszellemült arccal, és szünet nélkül köpködve géppuskájából a rövid sorozatokat, megindult az ellenség felé. – Velünk van a Testvériség Bosszúálló Ősatyja!
Nem volt velünk. A hadnagy feje úgy loccsant szét egyetlen precíz lövéstől, mint a túlérett vadbarack, ha a földre ejtik.
A gyilkos profi volt, ezért jobbnak láttam kivonni a forgalomból, mielőtt ránk is sort kerít.
A lézerpuska távcsövén át mindössze két hittérítőt láttam, de ők sem bujkálhattak sokáig a romok között. Két lövés, és már csak szénné égett csontvázak maradtak a bíborlila kámzsák alatt.
Váratlanul erőpáncélos alakok tűntek fel a tér túloldalán. Szakasztott a mieinknek tűntek – de nem viseltek tabardot, és a nehézvértben való mozgásuk valahogy túlságosan is olajozottnak tűnt…
Enklávésok!
Bikanyakú elitkatonák, akik bármilyen kezükbe nyomott fegyverrel képesek osztani a halált. Köztük és közöttünk mindössze annyi a különbség, hogy amíg minket a militarista vadbarom Maxson tábornok ugráltatott kénye-kedve szerint, őket egy még nagyobb militarista vadbarom: Horrigan parancsnok. Aki történetesen a néhai titkosszolgálatok biokinetikus úton kitenyésztett félig ember-félig gép pribékje, és egy ideje elsőszámú tesztalanya a továbbfejlesztett erőpáncéloknak. A páncél technológiáját természetesen tőlünk lopták, a sorozatgyártását viszont már megkezdhették egy ideje – az Enklávésok csillogó uniformisáról lepattanó lézernyalábok legalábbis erre engedtek következtetni.
Robbanások hallatszottak gyors egymásutánban. Gránátok csapódtak be előttünk, törmelékgejzírt lövellve az ég felé. Alig vetettük magunkat fedezékbe, a környék még álldogáló falmaradványai is porrá omlottak.
Az Enklávésok bemértek minket.
Már a második vállról indított rakétájuk becsapódása után a kráter alján találtam magam, kicsavarodott testű hullák között. Knox szakaszvezető is idelenn kuporgott. Úgy nyüszített, mint egy éhező kóbor kutya, és hangosabb volt, mint a mellette jajgató sebesültek. Egy közlegénynek tenyérnyi réseket ütöttek a repeszek a páncélján, főleg hastájékon. Szegény fiú hasztalan próbálta visszagyömöszölni a sebeken át kibuggyanó beleit. A szakaszából sok embert a felismerhetetlenségig szétroncsoltak a plazmagránátok. Egy szomorú tekintetű szakaszvezető üldögélt vérző fejjel az összeégett csonthalom közepén, előre-hátra dülöngélt és közben érthetetlenül motyogott maga elé. A fél karját elvesztette. Az oldalán lógó hasznavehetetlen csonkot azonban már nem tudta bekötözni senki – a csapat szanitécét a gödör két átellenes végébe repítette a légnyomás.
Az egyik percben még a legjobb cimborád oldalán harcolsz, a következő pillanatban meg már az ő maradványait kell levakarnod a csizmádról. Ez az, amit soha sem tudtam megszokni az Acél Testvériségénél. Legyen bárki bármilyen edzett lelkileg, ez sokszor még a Pörölyfej-féléket is megtöri, és ilyenkor az ember csak bénultan kuporog, miközben fojtogatja a sírás, és puskatussal ütlegeli a saját homlokát. Aztán a következő pillanatban már ismét bele veti magát a csata sűrűjébe – az utolsó töltényig, az utolsó emberig harcolva, ha kell.
Erre voltunk kiképezve. Semmi máshoz nem értettünk ilyen jól.
Pörölyfej vértől iszamos képe bukkant fel előttem. Valamit ordított, de nem sokat értettem belőle, mert a robbanássorozattól még mindig úgy zúgott a fülem, mintha egy egész tankhadosztály dübörgött volna végig a koponyámon. A Pörölyfej arcát borító vér nagy része ráadásul az enyém volt, csak úgy dőlt a homlokomon tátongó sebből. A sisakom már nem volt sehol, a vaskesztyűmet magam dobtam el, mikor marni kezdte a radoaktív sav, és hálát adtam a Menedéklakó szellemének, hogy a gránátok eddig csak a vállvasakat tépték le rólam, és nem a karjaimat.
Idegesen forgattam a fejemet jobbra-balra. Sehol sem találtam a Tiszteletest, pedig most elkélt volna a tudománya. Pörölyfejet még láttam eltűnni a kráter peremén túl, egy Avanger gépágyúval a kezében – aztán a következő robbanás kirepített a gödörből.
Egy időre elveszítettem az eszméletemet. Fél másodperc, fél perc, de akár fél óra is eltelhetett, valószínűleg már sohasem fogom megtudni, meddig feküdtem ott kiterülve a földön. Arra ébredtem, hogy valaki teljes erőből arcon vág, talpra rángat, és a kezembe nyomja a lézerpuskámat. Egy fiatal őrmester volt, aki csak nemrég került a századunkhoz. Páncélgránátos szanitéc volt, de mindenki csak Varratszedő Fiúnak hívta. A fegyverét és az elsősegély ládáját már régen elvesztette valahol, a tabardjára hímzett vöröskeresztet pedig alig lehetett észrevenni a sok vérfolttól.
Intett nekem, hogy segítsek támogatni a társát, Pawloviczot, a fürge kis géppuskást. Szegény ördög nem látott semmit, mert valami akkorát csapott a sisakjára, hogy az behorpadt, félrecsúszott, eltörte az orrnyergét és rászorult a fejére.
A legközelebbi kapualjban húztuk meg magunkat. Valaha ez volt a négycsillagos Ritz Hotel patinás főbejárata, mostanra azonban már semmi sem különböztette meg a környék többi omladozó épületétől. Az Enklávésok szakadatlanul folytatták a lövöldözést, a fedezékül használt műmárvány oszlopok egymás után adták meg magukat a rakétagránátok pusztító erejének. Megszokásból viszonoztam a rohadékoknak a tüzet, noha jól tudtam, ha a lézer nem tudott ártani nekik, a .233-as pisztolygolyó sem fog.
Újabb robbanás – ezúttal a hotel gyéren megvilágított előcsarnokát érte közvetlen találat. A szanitéc meg én alig tudtunk félreugrálni a padlónak vágódó vasbeton darabok útjából. Pawloviczot átdobta a hallon a légnyomás, nekirepült a recepciós pultnak, az meg beszakadt a súlya alatt. Gyanúsan csöndben volt a fiú, ráadásul az egyik karja furcsa szögben állt, de nem értünk rá vele foglalkozni.
A szemközti liftaknából óriáspatkányok gurgulázva visongó hada özönlött elő. Az egyik bulldognagyságú dög egy hatalmas ugrással ledöntötte lábáról a dokit. Dühösen vicsorgott rá, és karmaival szaggatni kezdte a vérmocskos tabardot. Egy gyors mozdulattal felkentem a szemközti falra a vinnyogó mutánst, de jóformán még földet sem ért, ingerült társai valósággal cafatokra tépték a Varratszedő Fiút.
A késemmel kellett utat vágnom közöttük, de a katanának is beillő bozótvágó kis híján a kezemmel együtt maradt ott valamelyik dög fogai között. Maradt a puskatus, végül már csak a puszta öklöm. Eljutottam egészen a liftig, de nem úsztam meg néhány fognyommal és karmolással: a csuklópáncélomra erősített Geiger-Müller számláló mutatója kiakadt a szervezetembe jutott sugárzó anyag mennyiségétől.
Megragadtam a felvonókábelt, és leereszkedtem a liftaknába, a mélygarázs szintjére.
Újabb robbanások rázták meg az épületet, az utána beálló csend viszont jobban bántotta a fülemet. Egy kis időre befészkeltem magam két autóroncs közé. Csak annyi pihenőt engedélyeztem magamnak, hogy ellássam a sebeimet, beinjekciózzak némi RadAway-t a sugárzó jókedv ellen, és előkotorjak néhány ampulla Jet-et. Már az első elég volt ahhoz, hogy eltűnjön a végtagjaimból a hasogató fájdalom, a második pedig egy csapásra kikapcsolta a fülemben visító repülőgép-hajtóművet.
Fojtott zokogásra lettem figyelmes. Óvatosan elindultam a hang irányába.
Mikor azonban eldördült egy lövés, és a halk sírás velőtrázó női sikolyba torzult, már futottam.
Az egyik folyosó felől jöttek a hangok. Kibiztosított pisztollyal léptem egy “B lépcsőház” feliratú kopott, zöld ajtó maradványain át a gyéren megvilágított helységbe.
Három maszatos képű, lila rongyokba bugyolált kölykök remegett a penészes fal tövében, két kislány és egy nagyobbacska fiú. Rózsakereszt lógott mindannyiuk nyakában, apró kezeikben egy-egy hervadt virágot szorongattak, és riadt tekintettel bámulták a mellettük heverő, rongybabaként összecsuklott testet.
Fiatal nő feküdt a földön vérbe fagyva. Határozottan csinos volt, míg élt, és mintha egy ünnepelt pornócsillagra is hasonlított volna. Húsz év körüli, nercharisnyás hittársa mellette térdelt, szűk bőrdzsekibe préselt formás testét egyfolytában rázta a néma zokogás.
Forgótáras pisztoly üres kattanása hallatszott a sötétből. Figyelmetlenségemet átkozva megpördültem, készen arra, hogy egy fejre meg egy szívre célzott lövéssel azonnal kivégezzem az illetőt, bárki legyen is az.
- Lője agyon ezeket a fattyakat, katona! – krákogta egy ideges hang. – Ez parancs!
Knox szakaszvezető botorkált be a karbinlámpa remegő fénykörébe. Előre-hátra ringatta magát vascsizmája sarkán, közben hol a kezében tartott, kiürült Magnum revolvert, hol a három megszeppent gyereket bámulta eszelős tekintettel. Portól és koromtól szutykos arcán izzadságcseppek gördültek végig, világos barázdát húzva maguk után.
- Mire vár még, a rohadt életbe! – rikácsolta az idegbeteg százados a tőle megszokott hangnemben. Elszórt egy egész doboznyi töltényt, és csak egyetlen acélmagvas golyót sikerült a forgótárba préselnie – Vagy azt akarja, hogy szögesdrótot dugjak a seggébe, és annál fogva lógassam fel egy fára a pusztaságban, mutánseledelnek?
Egy drogokkal telepumpált, szánalmas emberi roncs remegett előttem, és a végső összeomlás határán volt.
- Végezzen velük, az istenért! Ha felnőnek, ugyanolyan fanatikusok lesznek, mint akik odakint lőnek ránk! – kiabálta, azzal tarkón lőtte a nercharisnyás lányt. Az arccal a földnek terült el, bíborlila bőrdzsekijén még a vérfoltok alatt is tisztán kivehető volt a gótikus betűkkel felvarrt Katedrális Gyermekei felirat. – Jól jegyezze meg, katona! Golyó jár minden egyes terroristának, aki az Acél Testvériségére emel kezet.
Ránéztem a fal tövében pityergő három gyerekre. A kissrác ijedtében bevizelt, a két lány pedig mindennek látszott, csak veszélyes terroristának nem. Remegő kézzel fogtam rájuk a fegyvert.
- Most maga jön, katona! – visította Knox, miközben hatlövetűjét próbálta újratárazni – Lőjön! Ez parancs!
A .233-as pisztoly fülbántó dörrenését többszörösére erősítették fel a szoba falai. A százados úgy vágta magát hanyatt, ahogy a legolcsóbb kurvák szokták New Renoban. A kis távolság miatt a lövedék csak egy véres masszát hagyott a feje helyén.
Nem bírtam a kölykök szemébe nézni. Visszabotorkáltam inkább a földalatti parkolóházba.
A robbanások nem akartak abbamaradni. A Testvériség máskor fegyelmezett katonái most hanyatt-homlok menekültek az épületmaradványok között. Többnyire sikertelenül.
Néhány kocsonyás húscafat, vagy egy marék csontszilánk maradt mindössze belőlük. Nagy árat fizettek azért, hogy egy mesterlövészünk újabb lőgyakorlatokkal múlathassa az időt két bevetés között.
Elszámítottuk magunkat, de úgy istenesen. Beképzelt fejeseink azt gondolták, az Enklávésok féltékenyen őrzik majd a tőlünk ellopott technológiát, és nem kockáztatnak egy nyílt ütközetet a Hubologisták oldalán, nehogy a hittérítők kezére jusson az erőpáncél vagy az impulzuspuska titka.
Ez a tévedés a Véneknek persze csak néhány újabb strigula lesz a veszteséglistán. A félőrült Knox századosért, a ketté tépett szanitécért, aki körülbelül annyira értett a gyógyításhoz, mint én, és azért a kitüntetésre áhítozó seggfej hadnagyért mondjuk egyáltalán nem kár. Egyedül szegény Klaust sajnáltam – hiányozni fog az idióta vigyora a kártyaasztalnál.
Odakint kezdett elhalkulni a lövöldözés, így én is előmerészkedtem egy idő után. Nem érdekeltek a halott bajtársak, az a Chevrolet Pickup viszont, amit a parkolóházban találtam, már annál inkább. Még maradt benne annyi energia, hogy be tudjam kapcsolni az autórádiót. Felkapaszkodtam a platóra, és amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedtem szétdobált autóalkatrészek és a mennyezetből származó törmelékdarabok között. Előkotortam az ópiumos cigarettákat, amiket még Mendeztől vettem el. Neki már nem hiányzottak – nekem viszont nagyon jól estek.
A rádióból Louis Armstrong szólt, és úgy tűnt, egy élhetőbb világról fújja a dalt.

4.

Pörölyfej aznap délutáni története véget ért, ezért az addig vidáman szórakozó társaság máris azt latolgatta, hogy a kantinban vagy a játékteremben ünnepeljék tovább Ace kiszabadítását.
Valahogy nem tudtam osztozni az örömükben. Miután egy fejjel alacsonyabb embert csináltam Knoxból, ott, a Chevy platóján heverészve sokadszor gondolkoztam el azon, mi értelme van ennek az egésznek. Miért harcolunk? Kiért? A társunk megmentéséért? A dicsőségért? Az emberiség normálisabb feléért? Az ártatlanok védelméért? Vagy csak a tabardjainkra tűzött medálokért és az előléptetéssel járó saját tiszti irodáért? Még a Tiszteletes sem tudta nekem megválaszolni ezeket a kérdéseket, amikor majdnem egy napnyi keresés után végül rám talált a szétlőtt hotel mélygarázsában – pedig az én szememben ő volt a Testvériség legbölcsebb tagja.
Eszembe jutottak a liftaknából előrontó mutáns patkányok. Ők ősi ösztöneiktől vezérelve haraptak – így tesz minden sarokba szorított vadállat. Talán mi, az Acél Testvériség tagjai is ösztönből harcolunk. Hogy megvédjük a rongyos életünket, az egyetlen dolgot, ami miatt érdemes nap mint nap küzdeni a rozsdaette pusztaságban. Küzdeni, bármi áron.
A szoba lassan kiürült. Végre odafértem az íróasztalomhoz, és átnézhettem a postát. Egy régi verekedés miatt – Pörölyfej az egyik lőgyakorlaton pont az új, gyorsítótáras impulzuspuska prototípusát verte szét egy régi haragosán, aztán pedig nem szégyellte ránk fogni a dolgot – két hónapra eltiltottak bennünket a leveleinktől és a csomagjainktól.
A Tiszteletes nevére kiállított Cat’s Paw és Pistol&Pussy előfizetési csekkek alatt egy nekem címzett holodiszk lapult.
Régi gyártmány volt, alig fért bele az asztali lejátszómba. Egy videóüzenetet tartalmazott, de a kép nagyon szemcsés volt, a hangszórókból pedig az állandó recsegésen kívül más nem hallatszott. Végigfuttattam az ujjaimat a konzolpanelon. Feljavítottam az élességet, és úgy állítottam be az olvasófejet, hogy a hangfájlokat feliratozza ki a képernyőre.
A fekete-fehér videón a szülőfalum elöljárója zizegett. Nagyon bánatos képet vágott, és a feliratra pillantva már tudtam is, miért.

“…A BÁTYÁD MEGHALT…
TÉRJ VISSZA KÖZÉNK, FIAM…
AMINT LEHETSÉGES…”

Lekapcsoltam a vetítőt. Szerettem volna, ha sajnálat helyett csak dühöt érezek az ikertestvérem iránt, de nem ment. Nagorral annakidején haraggal váltunk el egymástól, ami nem csoda, hiszen a kölyökkorunk óta tartó önfejűségi versenynek még a beavatási szertartás sem vetett véget.
- Részvétem, cimbora… – szólalt meg mellettem a Tiszteletes. Harangszóként kongó hangja hallatán még Pörölyfej is elcsöndesedett.
- Visszamegyek a falumba. Elegem van ebből az egész átkozott katonásdiból – közöltem volna nyersen, de alig tudtam palástolni valódi érzéseimet.
- És mégis, hogyan tervezed? – kérdezte Pörölyfej. – Az Alfa bunkert bitangul őrzik. Bejutni még bejuthat egy hozzáértő csapat, profi felszereléssel, de a nagykutyák engedélye nélkül kijutni, barátocskám… Lehetetlen!
- Pedig a dolog egyszerűbb, mint gondolnád – szólalt meg váratlanul az ágyában cigarettázó Ace. – Olyan dolgot fogunk ellopni a Vénektől, amiért csakis egy öngyilkos misszó lehet a jutalmunk.
Ace ritkán beszélt hozzánk. Ha egyszer mégis megszólalt, mindenki rá figyelt – ezúttal én akár meg is fojtottam volna, ha nem mondja el a részleteket.
Ekkor azonban az éppen őrszolgálatot teljesítő Pawlovicz dugta be a fejét az ajtón, és mivel a fejsérülései miatt úgy nézett ki, mint egy bebugyolált múmia, nem tudtuk megállni röhögés nélkül.
- Kuss legyen! – vakkantotta felénk a fásli mögül, ami szinte az egész arcát eltakarta. – Tizenhat perc múlva kezdődik az újabb bevetés. Akinek bármi felszerelése hiányzik, öt perce van rá, hogy újat kérvényezzen a raktárból! – morogta, és már robogott is tovább.
- Rohadt háború! Az még hagyján, hogy Vének még a klotyóról is kiugrasztanak, ha úgy döntöttek, hogy márpedig most ott hagyod a fogad a csatatéren… De hogy már se gyászolni, se szökési terven gondolkodni nem hagyják az embert! – Pörölyfej mérgében akkorát rúgott az ágya mellé kipakolt dobozos Gamma sörökbe, hogy azok szerteszét repültek. Majdnem az összes szétrobbant, halványsárgán világító lével permetezve be az egész szobát.
- Rohadt háború!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához