LFG.HU

Hunter
novellaCimkek

Nem vagyok tengerész, mióta katona bakancsot húztam, legfeljebb lovon néztem szembe az ellennel, de az esetek többségében a földet tapodva vettük fel a harcot. Az osztagom, az ordasok is nem tengermelléki, hanem pusztai, de leginkább hegyi legényekből kerültek ki, rühelltük hát az egészet, de azért hajóra kellett szállni, mert a kalózok nem mutattak hajlandóságot aziránt, hogy partra vergődjenek a mi vidékeinken és ott rendezzük le a dolgainkat. Így aztán mi jöttünk.
A Szél Testvérisége, ahogy magukat nevezték, fosztogató tengeri rablókból állt, akik eleinte fegyvertelen kereskedelmi hajókat támadtak meg, majd miután a kereskedő ligák zsoldosokat fogadtak és konvojokba szervezték a hajóikat, inkább a part menti települések kifosztására vetemedtek. A nyüves martalócok még valami zavaros ideológiát is kreáltak maguknak, hogy ők tulajdonképpen csak a szabadságukért harcoltak. Végül is teljesen mindegy, hogy miért, de a Birodalom rászánta magát, és rájuk szabadította a flottát, na meg minket.
A zászlóshajó, a Snezhorrat fedélzetén katonás rendben sorakoztak a felfegyverzett tengerészek. Hajnali sötétség lévén, és mivel Borsiro admirális tilalmazta a lámpagyújtást, alig tudtam átbotorkálni köztük, hogy eljussak a tatig. Ez a hajó egyébként is akkora volt, mint egy amaziai földesúr vára, sokan úszó erődnek is hívták. Szerintem egy fél erdőt, több holdnyi fát kivágtak hozzá, hogy összetákolhassák a császár apjának hajóácsai, mert a Snezhorrat azért nem volt éppen fiatal. Bár nem tudom, a hajóknál mily mércével mérik a kort, de nálam idősebb volt, és én sem vagyok már egy pelyhedző állú kamasz, ez lesz majd a harmincnyolcadik telem. Feltéve persze, ha megélem, egy katonánál ezt ugye nem lehet bizton állítani.
Szóval olyan sötét volt a hajón, mint egy banya likában, ugyanis a Stith-szigetek egyik apró tagját nyugat felől közelítettük meg, hogy a sziget mögött felkelő nap fénye minél később fedje fel a flottát a kalózok vizslató tekintete előtt. Szerintem egyébként éppen hogy hátráltatni fog majd bennünket ez az irány, hiszen lehet hogy szemünkbe tűz a felkelő nap, de a stratégiával nemcsak azért nem szálltam szembe, mert nem én, hanem Borsiro vezette a támadást, és egyébként is a kalózok erődje állítólag a sziget ezen oldalán található. Azért állítólag, mert az informátorunkban, a kiugrott kalózban nemigen volt bizodalmam. A rablóknál már csak az árulókat rühellem jobban.
Elértem a tatkabin ajtaját, az előtte álló őr tisztelgett, majd kinyitotta, hogy beléphessek. Odabent is vaksötét volt, de mint rájöttem csak azért, mert még egy vastag függöny is lógott az ajtó mögött, éppen azért, hogy fény ne szűrődhessen ki és ne váljon árulónkká.
A függöny mögött már több láng is pislákolt, és a hajó méreteihez méltó jókora kabinban majd tucatnyi férfi gyűlt össze, mondhatni a vezérkar.
- Swad! Jó hogy jössz, kerülj beljebb, most tárgyaljuk meg a részleteket – köszöntött Borsiro, és formásra nyírt ősz szakálla mögül őszintén vigyorgott, nem látszott rajta a közelgő csata miatti feszültség, inkább úgy tűnt, most igazán elemében van.
- Jó reggelt, admirális! – viszonoztam a köszöntést és üdvözlésképpen a többiek felé is biccentettem.
Odaálltam közéjük, az asztal köré, melyen egy térkép volt kiterítve.
- A rajzot a tegnapi saskémlelés alapján készítettük – közölte Borsiro.
Hallottam hogy tegnap az egyik csuhás felküldött valami madarat szétnézni, miután megbűvölte, hogy a szemével láthasson. Eszerint igaz.
- Amit a sas látott, igazolta Kriogar barátunk állításait – folytatta az admirális, egyébként Kriogar az a patkány, aki odahagyta kalóztestvéreit, hogy csengő birodalmi aranyakért és császári menlevélért cserébe mindent elmondhasson róluk. Bizonyára szüksége lesz az aranyakra és a menlevélre hogy jó messzire elbujdokolhasson, mert amióta a Nirdal tengeren hajóznak, a Stith-szigeteken azóta vannak kalózkolóniák és az szent, hogy egy efféle nagy múltú szervezetnek messzire elérnek a karmai, ha bosszúról van szó.
Borsiro a térképre tette a kezét, és mutatta is, amit mondott:
- Az öbölben hét hajó horgonyoz, két nagyon apró, egy gálya, két egyárbocos és két kétárbocos vitorlás. Úgy néz ki, az egész kompánia összegyűlt, ami mondanom sem kell, örömteli hír, mert ugyan nagyobb ellenállásra számíthatunk, de ugyanakkor szinte az egész csürhét kardunkra tűzhetjük.
- Na meg az ágyúk csövére – tréfálkozott a Snezhorrat tüzértisztje. Néhányan vele nevettek.
- Amint megvirrad, megkezdjük a támadást – mondta tovább az admirális. – Először a hajókat intézzük el, minden hajónk minden ágyúja azokat lövi leginkább, míg szét nem forgácsoljuk mindet. A Kriogar szerint az erődben egyetlen olyan pont van, ahonnan számottevő tüzérségi válaszcsapás várható, méghozzá ez a torony.
Borsiro az egyik nagybajuszú, fekete ruhát viselő tisztjére, Stegaron száznagyra nézett.
- Ennek a hatástalanítása rád, és árnyékharcosaidra vár. Sok múlik rajtatok.
- Mint mindig – jelentette ki Stegaron mindenféle gőg, vagy akár irónia nélkül, csak mint tényt.
Stegaron és tucatnyi hallgatag, párducmozgású harcosa igen különleges egységnek számított a birodalmi hadseregben és mindig a legnagyobb ügyességet igénylő helyeken vetették be őket.
- Az informátor szerint négy messzehordó 25-30 fontos ágyút helyeztek el a toronyban a kalózok, sok bajt okozhat, ha csak egy is épen marad közülük – tette még hozzá az admirális, majd a többi tisztjéhez szólva folytatta. – A tüzérségi támadással együtt indul a partra szállítás is, ha a hullámzás nem erősödik, akkor nagyjából harmad óra alatt érhetik el a csapatok a partot ebből a távolságból. Nem gondolom, hogy a kalózok ennyi idő alatt meg tudják szervezni a védelmüket az ütegeink okozta felfordulás közben, de azért sétagaloppra se számítsatok! A támadást Ramvell seregnagy vezeti – itt jelentőségteljesen rám nézett -, de természetesen nem csak az ordasoknak kell mielőbb harcba bocsátkozniuk, a légionisták, és a tengerészek velük vállvetve kell hogy szembeszálljanak a csürhével.
- Sőt jobb lesz, ha igyekeznek az ordasok, mert ha mi partot értünk, lehet hogy nem sok élő kalóz jut már a kardjaikra – nevetett az egyik légiós seregnagy.
- Nem baj, nem csak kard lesz nálunk – válaszoltam, zavaros arckifejezésén láttam, nemigen érti, csak a saját humorát.
- Úgy döntöttem – szólalt meg ekkor egy magas, szikár férfi, aki főpapi fejpántot viselt, és mindeddig hallgatott, amit jómagam igen helyeslek, mert nemigen kedvelem a papok beszédét. – Úgy döntöttem – ismételte meg, mikor már mindenki rá figyelt, – hogy egyik kiváló testvérem, Trignus atya is a támadókkal tart, mégpedig az ordasokkal.
Na bumm! Hát ezért nem komálom, ha papok beszélnek, sosem kerekedik abból semmi jó, már csak egy zsolozsmázó ingyenélő hiányzott az ordasaimnak a kalózok mellé. E botor szavakat nem is hagyhattam szó nélkül.
- Már megbocsásson atyám, de nem hiszem…
- Ramvell seregnagy! – Borsiro erélyesen a szavamba vágott, nyilván tudott a pap tervéről és fel is készült rá, hogy megtörje az ellenkezésemet. – Az, hogy Gorrik, a kalózvezér feketemágiával foglalkozik, több mint puszta szóbeszéd. Ez, és az, hogy a hírek szerint a szeretője is boszorkány, elegendő ok számomra, hogy egy tapasztalt, és harcedzett démonűzőt is a csapatokkal küldjek.
Nem szokásom ellenszegülni a parancsnak, és láttam, hogy itt már hiába is érvelnék, eldőlt már ez a vita azelőtt, hogy erre a hajóra léptem. Morogtam hát még egyet csak a látszat kedvéért, és hagytam, hogy más beszéljen, hadd folytatódjon a haditanács.
Negyed óra sem kellett már és végére is értünk a megbeszélésnek, katonaemberek lévén mindig is inkább a cselekvés, semmint a szavak voltak az erősségünk.

Visszatértem a gályára ordasaim közé, ám most már nem egyedül, hanem a csuhás kíséretében. Nem mondhatnám, hogy kellemes figura volt ez a Trignus, de hát általában magam sem vagyok szalonképes, így aztán ezt nem vethettem a szemére. De hogy mit keres a harctéren, vagy egyáltalán hajón, azt továbbra sem foghattam fel, mert nem csak hogy pap volt, de ráadásul még nyomorék is. Bal karja nem lévén, petyhüdten lógott oldalánál csuhájának ujja, vézna testén pedig aligha lehetett sok izom, melyek mozgását segítették volna. Biztosra vettem, hogy csak terhünkre lesz majd a csata során és örülhet, ha az ordasaim nem dobják a tengerbe a hajóról, vagy majd nem vágják át a torkát a tusa forgatagában egy óvatlan pillanatban.
A gályára visszatérve mindent rendben találtam, ez nem is csoda, hiszen legfőbb bizalmasom, Kram, egy horgas orrú, szikár harcos ügyelt a dolgokra távollétemben. Felettébb hasznos katona, számszeríjával száz lépésről belő egy páncél illesztésein, a csaták között pedig úgy tart rendet a seregben, mint egy pásztorkutya a nyájban, mindig határozottan irányít és ha kell, gyorsan odavág a renitenseknek.
Nem vesztegettük az időt, amint a hajóra léptem, meg is kezdtük a felkészülést a partraszállásra, mivel a keleti égbolton már mutatkoztak a hajnal jelei.

A zászlóshajó gyomrában, ahol máskor is nehéz, minden üdeséget mellőző a levegő, most szinte fojtogató volt a tömjén illata és a gyertyák füstje. A körben álló papok monoton imái folyamatos, zsongító mormogássá olvadtak össze. Nagy kegyet kértek az Ég Urától, azt hogy nyisson nekik kaput a hajóról egyenesen a szigetre, az ellenség fészkébe.
A gyertyákkal kirakott kör hamarost lilás fénnyel derengett fel, és közepében anyagtalan fluoreszkáló köd gomolygott fel. Mikor a papok elérkezettnek látták az időt, utat nyitottak az utazóknak, kik átkelni szándékoztak a misztikus kapun.
Stegaron és legényei sétáltak el a papok mellett, a félhomályban valószerűtlennek, suhanó árnyaknak tűntek csupán éjszín ruháikban és zajtalan mozgásukkal. A legtöbben, kik valaha is látták a csendes katonákat, amúgy is csak árnyaknak hitték őket. A hadseregben pedig az árnyékharcosok nevet kapták.
Vezérükkel az élen mind a tizenhárman egyesével léptek a kavargó fényködbe, mely azonnal elnyelte őket, hogy egy szempillantás múlva már egy mérfölddel távolabb, a kalózok erődjében találják magukat.

Stegaron számára nem volt már furcsa az efféle utazás, bevetésein nem ez volt az első eset, hogy így került a helyszínre. Amint elhalt körülötte a papok mormolása, azonnal minden érzékszervével arra összpontosított, hogy felmérje maga körül a terepet, hisz váratlan felbukkanása a legkülönösebb reakciókat válthatta ki környezetéből.
Úgy tűnt, szerencséje van, legalábbis nem látott senkit, ki észrevehette volna őt. Egy torony mellett találta magát, immár nem tömjént, hanem sós, hűvös tengeri levegőt érzett az orrában, és nem hajódeszkákat, hanem köveket tapodtak puha csizmái. Koromszín pengéjű, rövid, ívelt kardját készenlétben tartva lapult a fal árnyékába és innen figyelte, ahogy megérkezik első harcosa, majd sorban utána a többiek is. Mind azonnal, pillanatnyi tétovázás nélkül, harcra készen foglalták el laza alakzatban a térkapu lüktető feketesége körüli területet.
Amint a tizenharmadik árnyékharcos is az erődben volt, a kapu zajtalanul bezárult, elenyészett, visszaadva a helyet a csípős hajnali szélnek.
Stegaron felnézett a toronyra, mely a célpontjuk volt, a hírek szerint itt lapultak azok a veszedelmes ütegek. A változatos méretű kőtömbökből emelt épület falán vélhetően felmászhatnának, ám a kevés kapaszkodó és a párás levegő miatt csúszós kövek nagyon lassítanák őket. Intett hát két emberének, kiknél kötél is volt, hogy a leggyorsabb úton induljanak felfelé, az általuk vitt köteleken aztán már pillanatok alatt feljuthatnak a többiek is.
A két harcos azonnal indult is, derekukon a kötéllel, hátukra szíjazott karddal, tenyerüket a torony melletti falhoz támasztották, lábukat nekinyomták a torony oldalának és mint két jókora pók, hamar feljutottak a fal tetejére. Itt aztán mászókarmokat akasztottak le övükről, és ezek segítségével másztak tovább a torony teteje felé.
A lent maradtak váratlanul zajt, léptek közeledtét hallották. Mindannyian meglapultak, Stegaron intett két másik harcosnak, hogy nézzenek utána a zaj forrásának. A két katona rögtön el is indult, végig az árnyékban maradva megkerülték a tornyot.
Egy szerencsétlen alak bolyongott ott, ki tudja miért, a harcosok nem hagytak számára időt, hogy elmondhassa. Egyikük elölről, a másik hátulról rontott rá. Az elölről érkező egyetlen suhintással, azonnal elvágta a torkát, hogy ne kiálthasson, a hátsó pedig elkapta a hanyatló testet, hogy ne csapjon zajt földre zuhanásával.
A két falmászó közben már a torony tetején, a cserepeken járt, még itt is halkan mozogtak, hogy ne ébresszenek gyanút a tető alatt lévőkben és igyekeztek árnyékban maradni, hogy lentről ne vehessék észre őket. Majd rögzítették a köteleket és leeresztették a többieknek.
Ezek után a tucatnyi jól képzett harcos percek alatt bejutott a toronyba, és azonnal rá is támadtak az ott lévőkre. A messzehordó ütegek mellett őrködő néhány csipás szemű kalózt alaposan meglepte a váratlan rajtaütés. Az első kettő szinte félálomban halt meg közülük az árnyékharcosok könyörtelen pengéitől, reagálni sem maradt idejük. A többiek azonban fegyverükhöz kaptak, és kiáltozva igyekeztek minél nagyobb lármát csapni, hogy felverjék az erőd népét.
Stegaron rögtön rárontott az egyik kiáltozóra, aki képzett fegyverforgató lehetett, mert hárította a parancsnok vágását. A riposztra azonban már nem maradt ideje, mert Stegaron megpördült, mélyre lebukott és átvágta a kalóz térdét, majd még estében keresztüldöfte az egyensúlyát vesztett, elzuhanó testet.
Körülnézve azt láthatta, hogy emberei már végeztek a többivel, szinte mindegyik harcosának vértől volt maszatos fekete pengéje. Elővette hát a magával hozott apró, vörös üvegből készült lámpást és az egyik tengerre néző lőréshez sietett. A különleges szerkezetből röpke pillanat alatt fényt csiholt és máris meglengette a hajnal előtti félhomályban alig-alig körvonalazódó hajók felé. A lámpa vörös fénye jelezte, hogy ők elvégezték a dolgukat, kezdődhet az igazi támadás.

A hajnal első sugaraival együtt a flotta dühe is elérte a kalózok horgonyzó hajóit. A Snezhorrat legnagyobb ütege (azt hiszem, Lady Imellionnak hívják a sok mázsás őnagyságát) nyitotta a tüzérségi támadást. A félmázsás lövedék süvítve szelte át a levegőeget fölöttünk, majd tíz ember magas vízoszlopot támasztott a kalózok egyik kétárbocosa mellett. Úgy tűnt, a tüzérek a sötétben még nem határozták meg pontosan a távolságot. Innen nem láthattuk, de a tengeri rablók minden bizonnyal alaposan összezavarodhattak a reggeli zuhanytól.
Ordasaimmal öt csónakkal tartottunk a part felé. Az enyém haladt elől, Kramé és másik négy alvezéremé alig lemaradva mellettünk szelte a habokat. A csónak orrában Lettel, egy zömök, csupa izom harcosom állt, kezében felajzott lortiai visszacsapó íjat tartott. Sosem tartottak gyenge legénynek, de azt az íjat én alig bírtam megfeszíteni, felajzani pedig egyedül ez a masszív vasgyúró volt képes az egész seregben. Nagyon erős fegyver volt, nem egyszer láttam, hogy fémpajzsokat és vastag mellvérteket is átütött az ebből kilőtt pulykatollas vessző.
Katonáim derekasan nekifeszültek az evezőknek, mind az öt csónak szinte száguldott a vízen. Szükségünk is volt a nagy sebességre, nem szerettem volna, ha az esetleg túl korán megszerveződő védelem akkor nyit ránk tüzet, mikor még a hullámokkal küszködünk. Mi szárazföldi csapat vagyunk, és mindenképpen ott akartam megvívni ezt a csatát is. Ránéztem Trignusra, a csuhásra, Envelo, a késdobó szaktekintély, és Hirak, a született néma, könyörtelen veterán között ült. Gyanítom, hogy egyikük sem volt még soha ilyen közel papi személyhez. Szívesen befogtam volna evezni az ájtatosmanót, de egyetlen kezével aligha lett volna nagy segítség, csak fölösleges teher volt itt.
Közben a Snezhorrat és a többi hajó ütegei is mind sorban eldördültek, és jó néhány lövés talált is, két kalózbárkát teljesen letaroltak, árboc, mellvéd, tatfelépítmény, de szerintem még élő ember sem maradt a fedélzetükön. A flotta rövid időre elcsendesült mögöttünk, míg újratöltöttek a tüzéreink.
A part viszont csak most élénkült fel igazán, ideges és sebesült emberek kiáltozását hallhattuk nagy összevisszaságban, parancsszavak alig hangoztak el, legalábbis hozzánk nem jutottak el. Meghallottunk egy riadókürtöt is, de egyelőre több szervezettséget nem mutatott fel a védelem.
Mikor a második sortűz is végigverte a kalózflottát, már elég világos is volt és mi is közelebb jutottunk, hogy jól láthassuk. A lövések még pontosabbak voltak, két hajót aprófává trancsíroztak, egy pedig az oldalára fordulva félig elsüllyedt.
Viszont innen már azt is láthattuk, hogy a part mentén végig sáncot építettek a martalócok, és kihegyezett karók merednek felénk. Ezek szerint számíthattak már arra, hogy a királyi flotta előbb-utóbb látogatást tesz náluk.
Lettel megfeszítette félelmetes íját és belőtt néhány vesszőt a sáncok mögé. Ha valakit eltalált, az már biztosan nem fog fegyvert emelni ránk.
Már a mieinket is jobban láthattam, tőlünk balra a tengerészek egyik csónakja úgy hasította a hullámokat, mint valami méretes delfin. Nem hiába, a flotta katonái értették a mesterségüket, messze jobban eveztek az ordasaimnál. Összehangolt lapátolással céltudatosan közelítettek a parti sáncok felé.
- Ne olyan gyorsan! Maradjatok velünk! – kiáltottam át nekik, de nem nagyon reagáltak, megeshet, hogy nem értettek, pedig el akartam kerülni hogy egyesével fussunk partra, mert akkor lehet, hogy nem leszünk túlerőben a védőkkel szemben.
Közben a csónakunktól jobbra, a kalózok gályája megmozdult, és kezdett kimanőverezni a kikötőből. Az a hajó még viszonylag ép volt, és vagy menekülni, vagy harcolni akart. Az utóbbit azért nehéz volt elhinni, egyetlen gálya aligha szállhatna szembe a Birodalmi Flottával.
Kram csónakja közelebb volt hozzá, alvezérem nem is habozott, számszeríját célra emelte, és a hullámzás ellenére is pontosan eresztette útjára a nyílvesszőt. Halálosan pontosan. A gálya tatjánál álló irányítóféle alak a melléhez kapott és elhanyatlott.
A flotta ágyúi ismét tüzeltek, a vasgolyóbisok és robbanógránátok ismét elérték a kalózhajókat. A gálya orrát is átlyuggatták, de azért az haladt tovább. Sebaj, ez már a flotta dolga, mi lassacskán elérjük a partot.
Sőt, a tengerészek már el is érték. A sekélyebb vízben abba is hagyták az evezést, és lapátnyél helyett kardot ragadva támadni akartak, mikor nyíl és dárdazápor vágott közéjük. A kalózok védelme jobban szervezett volt, mint ahogy azt vártuk. A csónak legénységének fele sebekkel telve hullott a vízbe, vérük vörösre is festette azon nyomban.
- Gyorsabban! – kiáltottam ordasaimra, a bajba jutott tengerészek egyetlen esélye az volt, ha mi is mielőbb partot érünk, és így már megosztjuk a védők erőit.
Újabb nyílzápor, újabb tengerészek dőltek ki. Az okosabbja igyekezett a csónak mögött, a vízben fedezéket keresni, vagy a víz alatt elúszni onnan.
A tengerészek egy másik ladikja volt a második egység, amely partot ért. Ők már felkészültebben fogadták a rájuk zúduló ellenséges tüzet. Lettel, Kram és még három másik ordas íjász próbálta fedezni őket, de a sáncok mögött remek helyük volt a kalózoknak.
Kézbe kaptam egy cserépgránátot és kovával megpróbáltam meggyújtani a kanócot. Ha legalább ezt be tudnám dobni a sánc mögé, talán kissé megzavarhatnám őket. Ekkor azonban mély, dübörgésszerű morgást hallottam, és nem az ágyúink voltak! Felpillantottam, és a nyeszlett atyát láttam, amint felállt a csónak végében. Szinte megnyúlt, magasabbnak tűnt mint bármelyik ember, a válla már nem látszott olyan keskenynek, az arca pedig hatalmat sugárzott. Hajtincsei, mint mérges kígyók, tekergőztek fensőbbséges koponyája körül a tengeri szélben. Hegyomlásszerű hangján néhány idegen szót mormogott, majd azt éreztem, hogy valami elementáris erő elsuhan mellettem.
A parti sáncon pedig végigvágott a másvilági orkán, fogpiszkálóként törte ketté a comb vastagságú karókat, súlyos földrögöket dobált szét, és szinte árkot vágott arra, amerre végighaladt. Csak néhány pillanat volt az egész, de legalább tucatnyi védőt sodort el vagy törte csontjukat a túlvilág leheletével.
Nos, nagyot nőtt a szememben Trignus atya.

Stegaronnak és katonáinak sikerült megelőznie, hogy a kalóztüzérség válaszolhasson a flottának, de úgy tűnt, a kalózok ezt nem akarják annyiban hagyni, és kisebb sereg gyűlt már össze a torony tövében, hogy megrohamozzák és visszafoglalják azt az árnyékharcosoktól. Stegaron számított erre, és már megkezdték az ütegek mellett felhalmozott lőport egy helyre gyűjteni, és a robbantásra előkészíteni. Nem engedhette meg, hogy a martalócok felhasználhassák az ágyúkat.
A művelet idejére két embere a feljáróban feltartotta a támadókat. A szűk folyosón bőven elegendő volt a két jól képzett harcos arra, hogy visszatartsa a nem túl lelkes kalózokat.
Ám a torony ajtajában megjelent egy vörös kendőt viselő, nagydarab férfi, Kaman, a kalózvezér jobb keze, az egyik hajó kapitánya. Egy jókora flintát, egy kézi ágyút cipelt magával. Félretaszította az útjában állókat és elszántan nyomult fel a lépcsőn. Elszántan, hogy áttöri a védelmi vonalat. Tucatnyi fellelkesült tengeri rabló eredt a nyomába.
Azonban mikor felért, már nem csak két karddal hadonászó árnyékharcos védte a tornyot. Egy még az ő fegyverénél is nagyobb mordállyal találkozott szembe. Stegaron katonái az egyik kisebb üteget ugyanis a bejárathoz húzták és a lépcsőre irányozták. Kaman szeme kikerekedett, majd gyorsan tett még egy kétségbeesett kísérletet, hogy az ágyú mögött álló harcost lelője, de elkésett.
Az ágyúból kicsapó dördülés megremegtette az egész tornyot, főleg a lépcsőfolyosón vert fülsiketítő visszhangot. A fémtorokból felöklendezett kartács pedig véres rendet vágott a felnyomakvók között. A nagytestű Kamant tépte először apró cafatokra, de a mögötte haladókkal sem bánt kíméletesen. Vérrel és húscafatokkal borította be a lépcsőfokokat, az oldalfalakat, még a plafont is. A lövés után támadt csendet pedig már egyetlen nyöszörgés sem törte meg.

Amint a csónak alja végigkaristolta a sekély vízben a feneket, kiugrottam belőle. Egyik kezemben karddal, a másikon egy kerek, fémveretes pajzzsal ugrottam bele a térdig érő vízbe. Amint földet éreztem a lábam alatt mozgó deszkák helyett, máris magabiztosabb is lettem, sőt éreztem, hogy a harci láz is kezd elönteni. Azért vissza kellett fognom magamat, hisz én vezettem a támadást, így hát az ellenségen kívül másra is kellett figyelnem.
Ordasaim is sorban kiugráltak a ladikokból és úgy ítéltem meg, hogy elérkezett az ideje, hogy rohamra vezessem őket. Oldalamon Lettellel és Hirakkal futva megindultunk a sáncok felé, közben kardomat lóbálva támadást kiáltottam.
Ott csaptunk le, ahol Trignus már megnyitotta a sánc vonalát. Berontottunk a törött és kidőlt cölöpök között és nekiestünk a kalózoknak. Igyekeztem rájátszani a papi varázslat miatti rémületükre, gyorsan közibük kellett csapnunk, hogy ne legyen idejük magukhoz térni.
Az első, akit levágtam, egy kövér, szakállas fickó volt, aki egy széles pengéjű karddal próbálta utamat állni. Mereven keresztbetartotta előttem a pengét, hát először a csuklóját szeltem le, majd átdöftem a mellkasát. Nem ez volt az első alkalom, hogy csatában öltem. A második és harmadik martalóc sem volt nehezebb ellenfél, a negyedik pedig egy tejfeles szájú siheder lett. Az élet kemény iskola. Ha tizenegynéhány esztendő alatt nem tanulta meg, hova kell állnia, hát akkor már ezután sem fogja. Nem is adtam neki rá esélyt, félig leszeltem a jobb vállát, mikor egy erős sújtással átvágtam a kulcscsontját. Ekkor azonban balról megleptek. Hirak valahogy elsodródott onnan a kézitusában, így aztán oldalba kapott egy fejszés fickó. Az utolsó pillanatban hárítottam a pajzzsal, de már nem sikerült a legjobb szögben, szinte merőlegesen fogtam fel a csapást. Azt hittem kiszakad a karom tőle. A védeszközöm majd ketté is repedt.
A fejszés rabló jó erőben volt, és elég gyorsan is forgatta a fegyverét. Újra lecsapott, esélyem sem volt rá, hogy törött pajzzsal kivédjem, a kardom pedig a másik oldalamon volt, messze a fejszétől. Előre vetődtem, csak úgy úszhattam meg. Átgördültem a vérben fetrengő sihederen és igyekeztem szembefordulni az utánam nyomakodó fejszéssel.
Lettel, aki már a hátára kanyarította az íját, és egy a közelharcra alkalmasabb szablyával vagdalkozott, most a segítségemre sietett. Meglepte a fejszést és előbb a lábát, majd a nyakát vágta át.
Némi lélegzethez juthattam, körülnéztem hát, hogy is állunk. A közelemben mindenhol kézitusa folyt, kardok, szekercék, bárdok, tőrök és persze az azokat forgató férfiak játszották a főszerepet. Láttam alvezéremet is. Kram két ordas fedezékében komótosan feltekerte számszeríja idegét, rárakott egy vesszőt, lelőtt egy kalózt. Utána kezdte elölről a műveletet.
A kalózok egyelőre többen voltak nálunk, de sorban futottak partra a katonákkal tömött csónakjaink, így nem volt kétséges a sáncoknál vívott csata végkimenetele. Eldobtam használhatatlanná vált, törött pajzsomat és övemből előhúztam hárítótőrömet védelem gyanánt.
Dübörgés hallatszott, felpillantottam az erőd tetején magasodó toronyra, ahonnan a hang érkezett. Stegaron harcosainak nem lehet egyszerű dolga odafenn.
Egy tőlem nem messze álló tengerész váratlanul megtántorodott. Az arcához kapott, majd tehetetlenül megfordult a tengelye körül és a hátára zuhant. Egy nyílvessző meredezett ki a pofacsontjából, a vékony fapálca végén a tollak mint egy pogány kopjafa díszei, jelezték a halált. Újabb nyilak vágódtak be közénk, szerencsére nem mindegyik talált. Úgy tűnt, a martalócok kezdik újjászervezni a védelmüket. Reméltem hogy a torony elfoglalásával és a sánc szétverésével ez már nem fog megtörténni, de jobb ellenfeleknek bizonyultak, mint a vezérkarunk hitte. Sajnos nem ez volt az első tévedésünk.
- Jelnök! – üvöltöttem ordasaim felé.
Két fiatalabb harcosom futott azonnal hozzám, a hátukra színes zászlók voltak erősítve.
- A kalózok a kapu fölötti falrészről lőnek minket. Másszatok fel a sánc tetejére, és jelezzetek a flottának, hogy tüzeljenek a kapura!
A két ifjú máris rohant, felmásztak a sánc tetejére és a zászlókkal hadonászni kezdtek a hajók felé. Ha a kalózok értik a jelzéseinket, nyilván a halálba küldtem őket. A martalócok nem nagyon akarhatják, hogy a hajóink segítségét kérjük ellenük.
Az egyik jelnök lábikráját fél percen belül átfúrta egy nyílvessző. De ő kitartott, integetett tovább a hadihajóknak. A másik rosszabbul járt. Az erődfalon eldördült egy muskéta, és az ifjú jelnök feje szétloccsant, mint egy érett dinnye, mikor a földre ejtik.
- Lettel, Kram! – kiáltottam legjobb lövészeimnek. – Van egy muskétásuk.
A két íjász azonnal abbahagyta a közelharcot és íjaikkal máris a kalózok lövészét keresték a várfalon.
Úgy tűnt, a jelnök halála nem volt hiábavaló, mert a Snezhorrat messzehordó ágyúi eldördültek, és a lövedékek már a fejünk fölött szelték sivítva a levegőeget. Az első sorozat nem volt túl pontos, a vasgolyóbisok és gránátok többsége a fal előtt csapódott a földbe. De fél perc múlva újabb lövéssorozat villant végig az óriási hajó teljes oldalán, amely már nem is látszott a lőporfüsttől. A villanások után pár szívdobbanással az ágyúk döreje is végigvágott a partvonalon, majd már hallottuk is az újabb lövedékek fütyülését, melyek ezúttal már szinte kivétel nélkül mind a falat és a védőket találták. Szinte letarolták az erődkaput és környékét.
Rohamot vezényeltem.

Stegaron a toronyból látta a kapu pusztulását. A győzelem biztosnak tűnt, az ágyútoronynak többé már nem maradt jelentősége. Magához intette két emberét:
- A csapat elhagyja a tornyot. Ti vagytok a hátvéd. Mikor utánunk indultok, robbantsatok!
A két árnyékharcos határozottan bólintott, majd beálltak abba a pozícióba, ahonnan a legjobban tudták védeni a feljárót.
Stegaron vezénylésével az elitharcosok úgy távoztak, ahogy megérkeztek, köteleken.

Gorrik, a kalózvezér némán állt lakosztálya ablakánál. Sötét tekintettel nézte pusztuló birodalmát.
- Talán még elmenekülhetünk – mondta mögötte asszonya, ki éppen holmiját pakolgatta az ágy melletti szekrényből.
- Hah! – morrant Gorrik. Elfordult az ablaktól és a hollóhajú nőre nézett. – Úgy ismersz, mint aki elmenekül?
Az asszony abbahagyta a pakolást, és közelebb lépett a férfihoz, megsimogatta annak tetovált arcát.
- Tudom hogy bátor vagy, tántoríthatatlan a harcban – mondta neki, közben szénfekete szemeivel a férfi tekintetét igyekezett béklyóba verni. – De ez most nem a harc ideje. Bátor vagy, nem botor. Most harcolni viszont botorság.
A férfi elszakította tekintetét a nő igéző szemeitől.
- Ne próbálkozz a praktikáiddal, Rachona! – vicsorgott, és fogai mintha megnőttek volna. Arca elé emelte karját, tetovált tenyerével maga felé. Kezén vaskos, barna szőrszálak sarjadtak és körmei karmokká váltak. – Végre ismét érzem az erőmet, miért futnék?
- Most nem az erődre, hanem az eszedre lenne szükség – erősködött a nő, de a fenevaddá váló Gorrik odébb taszította és elindult az ajtó felé. – Ostoba!
Gorrik megtorpant az ajtóban, és visszanézett a nőre. Mély, nem emberi hangon morrant egyet és így szólt:
- Véresen kelt ma a nap, ez az én időm.

Stegaron és csapata egy masszív fal fedezékébe húzódtak. A csatazajt egy minden eddiginél nagyobb dübörgés múlta felül, mikor a toronyban felhalmozott lőpor felrobbant. Az egész erőd beleremegett, majd mint nyáron a hirtelen jött jégeső a vetést, úgy verte végig az épületeket és a harcolókat a törmelék, ami nemrég még egy büszke torony volt.
A zápor elvonultával összefutottak néhány kalózzal, kik éppen a csatából menekültek. Azonnal rájuk vetették magukat, és végeztek velük. Ekkor vették észre azt a furcsa teremtményt, amely kiugrott az egyik ablakon, ruganyosan földre ért és körülnézett.
- A fenevad – mondta Stegaron, számított valami hasonlóra.
- Elkapjuk, uram? – kérdezte az egyik harcosa.
- Ez a papok dolga lenne, a fenébe is – morogta Stegaron, de már indult is előre, emberei pedig biztatásra nem várva követték.
A fenevad közben elkapott egy tengerészt, a félelemtől megdermedt ember még gondolni sem tudott a menekülésre, mikor a két mázsás szörnyeteg már rá is ugrott, fogaival a torkát, karmaival pedig a gyomrát tépte fel.
Akik látták, kalózok, katonák, mindkét oldal harcosai, fejvesztve menekültek, igyekeztek kitérni a szörnyeteg útjából. Gorrik azonban sokaknak nem adott esélyt. Hatalmas ugrással egy menekülő csoportra vetette magát, az egyik embert ledöntötte a lábáról, a hátára nehezedett és átharapta a vállát. Nem bíbelődött tovább a haldoklóval, elrugaszkodott róla, karjával elkapta egy újabb ember lábát és azt is leteperte.
Az árnyékharcosok kivont kardokkal, ártó mágiától óvó amulettjeiket megérintve, félkörívben közeledtek a vérben tobzódó bestiához.
- Falka – adta ki Stegaron az alkalmazandó taktikára vonatkozó parancsot. – Ne hagyjátok kitörni!
A képzett harcosok egy szempillantás alatt körbevették az áldozatát marcangoló fenevadat, mire az vértől mocskos fogait kivillantva vicsorgott rájuk. A háta mögé került két árnyékharcos egyszerre támadott, mindkettetjük pengéje a lábába mart. A szörny megperdült, hogy orvtámadóira vesse magát, de ekkor a most mögötte lévő másik két harcos vágott rá, majd azonnal hátra is szökkentek, mikor Gorrik visszafordult feléjük.
A szörnyeteggé vált kalózvezér vicsorogva és zihálva kapkodta a fejét, de nem tudott mindig mindegyik árnyékharcossal szembefordulni, és a mögötte lévők azonnal lecsaptak rá. Ha pedig kinyúlt valamelyikért, az azonnal ruganyosan hátraugrott és a mellette levő kettő kardjával máris Gorrik kezére sújtott. Az kétségbeesetten előre ugrott, mire az előtte álló harcos azonnal lebukott, hogy elkerülje, néhány másik pedig máris belevágott a kardjával.
Érezte a fájdalmat, ami már nem felingerelte, hanem inkább menekülésre késztette. Rohant is, minél távolabb akart kerülni a halálos körtől. A várfalhoz érve sem lassított, lendületből akart felfutni rá. Viszont többször is megsebzett lábai nem bírták az erőpróbát, visszacsúszott a fal tövébe. Karmai mély csíkokat vájtak a falba, de nem tartották meg mázsányi testét. A fal tövében visszafordult, hogy láthassa, merre fusson. De nem volt hova! A fekete ruhás harcosok már ismét ott voltak körülötte. Hátát a falnak vetve acsargott rájuk, a fogait kaffogtatta, a karmait meresztette rájuk, jelezte, hogy amelyik a közelébe jön, azt cafatokra tépi.
A harcosok azonban dobótőröket vettek elő és Gorrik szűkölni kezdett a félelemtől.

Hirakkal és Lettellel hárman bástyafok alakzatba rendeződtünk. Íjászunk távolról osztotta a halált, Hirak egy lándzsával fogadott minden közeledőt, én pedig megkóstoltattam kardommal az oldalról támadók húsát. A kalózok ellenállása egyébként kezdett kifulladni, úgy tűnt, megtörtük őket.
- Ramvell! – hallottam egy hangot a csatazaj ellenére. De nem kiáltás volt, hanem a fejemben szólalt meg. Felismertem, Trignus szólt, biztos ez is valami csuhás trükk. – Előtted, a palota első emeletén van a boszorkány.
Arra néztem, na nem mondott sok újat, ez volt a legdíszesebb épület és egyetlen emelete volt, logikus hogy ott lehet a kalózvezér meg a feketelelkű szajhája. Megláttam Trignust is, a palota díszes bejárata felé törtetett. Összeszedtem vagy egy tucat ordast és néhány katonát, megindultunk mi is a jelzett irányba. Nagyobbacska csapatunk láttán a még harcoló martalócok bandái szétfröccsentek előttünk, ellenállás nélkül elértük a kétszárnyú ajtót.
Lettel felnézett az ablakokra, hátha meglátja a boszorkát. Egyetlen vesszeje maradt, azt neki tartogatta. Sajna nem látta meg, be kellett mennünk a pokoli nőért. Nem vártam Trignusra, hogy valami praktikával megnyissa a bejáratot, inkább intettem két csatabárdos ordasnak, hogy döngessék meg az egyik ajtószárnyat. Nekiveselkedtek mindketten, s meg is repesztették a vaskos faajtót annyira, hogy aztán már egy rúgással be lehetett “nyitni”.
Odabent három fegyveres is akadt, de amint rájöttek, hogy túlerővel állnak szembe, fegyvereiket eldobálták és térdre esve könyörögtek az életükért.
- Ostobák, az akasztást választják a kard éle helyett – morogta Lettel rájuk nézve.
- Van, aki szereti elodázni a véget – bölcselkedtem neki, pedig hát minden ember ilyen, nem csak ezek itt előttünk. – Maradj odakünn, figyeld az ablakokat, ha a boszorka arra indulna, nyársald fel a nyiladdal.
Néhány emberem kivezette a foglyokat, a többiekkel pedig elindultam felfele a lépcsőn. Hirtelen visítást hallottam, majd egy fúria szakadt a nyakunkba. Egy őrült nőszemély, késsel a kezében ugrott rám. Nem lehetett tapasztalt harcos, ha azt hitte, ezzel meglep egy falkányi harcedzett veteránt, hát ez volt élete utolsó tévedése. Az elől haladó Hirak még röptében levágta a kést tartó kezét, én felnyitottam a beleit a kardommal. Kicsit félreállt az egész csapat, hogy a véres torzó nyugodtan legurulhasson a földszintig.
- Ez nem a boszorkány volt – mondta Trignus, aki közben szintén megérkezett.
- Valamelyik komornája lehetett – egy katona belerúgott a haldokló testbe. – Kár érte, egész szemrevaló fehérnép. Volt.
Felértünk az emeletre. Egy folyosó húzódott előttünk, amiről jó pár ajtó nyílt mindkét irányba. A kardomba vésett rúnák lángvörösen felizzottak, így aztán már Trignus iránymutatása nélkül is tudtam, hol keressem a fekete mágia fészkét. Lábamat megemeltem, és szinte bedöntöttem az egyik ajtót, mely előtt leginkább lángoltak a rúnák.
A boszorka ott volt. Jöttömre felüvöltött, eltorzult arcán tágra nyílt átkos szája és ránk káromolta dühét. Fekete örvény csapott felém, tudtam, hogy el fog nyelni, nyirkos masszaként körül ölel és magával ragadja lelkem. Végzett volna velem, ha nincs ott a csuhás. Trignus hangja átvágta a sötét leplet, hátratántorította a bestiális némbert. Utat nyitott nekem és persze kardomnak.
- Pokolra veled, átkos! – kiáltottam és kettészeltem a koponyáját, sikoltásra sem maradt ideje, nemhogy bűvigékre.
- Vége – mondta Kram, aki Trignus mellett belépett a szobába.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához