LFG.HU

Jáde Pentagram
novellaCimkek

Dobb.
A kezdetleges tutaj hangos roppanással kettétört a sziklán.
Dobb.
A testem az őrjöngő folyam habjai közé vágódott, és nem sokkal később a fejem felett a farönkök maradványait maga alá gyűrte a gyorsan ereszkedő mennyezet.
Dobb.
A csontjaim hangos koppanása visszhangzott a fejemben, ahogy a spirálisan zubogó tonnányi víz majdnem kerékbe törte a testemet. A folyam hangja beleásta magát az agyamba, már az agyam tekervényei közt vágtatott, a koponyám falát ostromolta. A kavargó víz majdnem úgy zúzott, mint a sziklák.
Dobb.
A tomboló áradat hőmérséklete felszökött. Ahogyan a víz a hőforrásba sodort, éreztem, amint a bőröm felhólyagzik a bugyborékoló vízben. Élve megfőni még a halálra zúzódásnál is kellemetlenebb lehetett, de én akkor mégsem ezen gondolkodtam. Egyszerűen nem voltak már ilyen bonyolult gondolataim. Az egyetlen ami megtartott az ájulás határán, az a puszta, tudattalan túlélési ösztön volt. Élő zárványként száguldottam a puszta elemek tömegében.
Dobb.
A jéghideg víz olyan erővel mart bele az égési sebeimbe, mintha eltökélt szándéka lenne, hogy darabokra szaggat. A sokk olyan erős volt, hogy még kábaságomban is összerándultam és kinyitottam a szemem. Mintha fényt láttam volna, de olyan bizonytalan és olyan múlandó volt, hogy akár még én is sugározhattam volna a puszta jelenlétemmel. Ám a fénynek még az emlékét is elsöpörte a sziklákon megtörő víz földrengető dübörgése. A tagjaimat és az élethez kötő pányvákat megfeszítve vártam a sziklák megújuló ostromát – éreztem persze, hogy ez pontosan ugyanannyit ér, mintha a fejemet tartanám előre. Az Uohro-Athar a túlvilág folyója a népem szemében. Rituálisan már halott voltam, és úgy éreztem, hamarosan valójában is az leszek. Amikor egy szikla végül ínszakasztó erővel a vállamnak vágódott, egy villanással kialudt a világ.
Dobb…
Khag város levegője remegett a déli hőségben. A száraz, köhögésre ingerlő por a levegőben mindenkit az otthonába űzött, az ablaktáblák is csak a magas kőtornyokban maradtak nyitva. Engem is csak a gazdag zsákmány reménye tartott odakint, hiszen – ahogyan nekünk is – a vadaknak is ilyenkor esett legjobban a hűs víz. Szerencsére a vadászat nem tartott sokáig, ilyen hőségbe az állatok is figyelmetlenebbek. Hamarosan egy szarvassal a vállamon gyalogoltam hazafelé. Ám úgy festett, nemcsak én járok a perzselő órákban az utcán. A két alak már régóta követett legjobb tudása szerint bujdosva, amikor végül az egyik kihalt utcán elém álltak valójukban is. Ghorok és Arsat. Két fanatikus barom. Az emberek gyakran általánosítanak. Azt hiszik minden khál ugyanolyan. Pedig – ha ritkábban is, de – nálunk is vannak szemét alakok. Arsat Khag Első harcosának fia volt, és gyűlölt, amiért jobban küzdöttem nála voltam nála. Jog szerint a legjobb harcosnak kellett volna lennie a fiatalok között, de a Vér közbeszólt – és ez mindennél jobban dühítette. Eddig csak azzal próbálkozott, hogy megkísérelte elhitetni a többiekkel, hogy kivételes erőm és harci tudásom démoni hagyaték, rég volt és gyűlölt atyáink öröksége. Eddig nem járt sikerrel. Most úgy tűnt, a saját kezébe akarja venni a dolgokat. Megosztva e terhet persze Ghorok társával, akit valamiért fenemód elbűvölt a rangja. Biztosan azt hitte, majd neki is jut valami a dicsfényből, ha Arsat Első harcos lesz.
- Üdvözlet, Gwen!
- Neked Gwen Darr’Khan.
- Ne légy ilyen Gwen, hiszen mind vadászni jöttünk.
Megroppantotta a csuklóit. Ketten voltak és kipihentek. Felkészültem.
- Bízz benne, hogy a karmaid is vannak olyan élesek, mint a nyelved – vetettem oda neki.
Tudtam, hogy nem fogja párbajra vinni a dolgot, azt nem teszi meg még egyszer. Van esze, itt most nem verekedés lesz, hanem verés – legalábbis valamelyik részről. Nem vesztegette az időt válaszra, nekem rontott. A hátamon hordott vadat hozzávágtam, ami a maga egy mázsájával lelassította egy pillanatra. A csatlósa karját a hónom alá fogva állcsúcson vágtam a tenyeremmel, majd kisöpörtem a lábát. A földre zuhanó test köpönyege alatt fegyver villant – a rohadék magával hozott egy Ghont! Ám ezen most nem volt túl sok időm töprengeni, mert e pillanatnyi tétovázás jutalma is egy hatalmas csattanás formájában anyagiasult a tarkómon. A rohadék kieresztett karmokkal ütött meg – szerencsére a sörényem felfogta a csapás nagy részét, de világ egy pillanatra így is megtántorodott, s ahogy fél térdre rogytam, elkerültem a fejem felett kaszáló lábat. Kihasználtam az alkalmi előnyt fél kézre támaszkodva páros lábbal mellbe rúgtam a merénylőt. Fájdalmas nyekkenéssel terült el, én pedig hozzáugrottam, hogy harcképtelenné tegyem. Ekkor fémes suhanást hallottam a hátam mögül. Biztosan éreztem, hogy már nincs sok időm. Szinte láttam a hátam felé közeledő pengét – nem tétováztam. Kirántottam Arsat Ghonját, és a fegyvert megpördítve hátradöftem. Éreztem, ahogy a kard lelassul és megakad. Lassan megfordultam. Ghorok kidülledt szemébe néztem. A szúrásra emelt penge hegye az orrom előtt néhány ujjnyival hintázott. A harcos alig rebbenő szemmel meredt rám. A szája szegletéből vérpatak kezdett csorogni, foltot ejtve bundáján. Lassan, hitetlenül, lenézett a sebére. A khál tüdejében rezzenetlenül állt a fél hosszig bedöfött kard. Nyögött néhányat, mintha beszélni próbálna, de a torkából csak újabb vérpatakok fakadtak.. Hátralépett, majd elvágódott. A keze még rándult néhányat.
Lassan néztem csak vissza Arsatra, sejtvén mi következik, ám mégis megdöbbentett. Nem fájdalom ült az arcán, nem is gyász. Még csak harag sem. Mosolygott. Megveregette a vállam.
- Most véged. – tette hozzá kedélyesen. Hátat fordított és kissé sántikálva elballagott.
A döbbenet és a harag kavargott bennem. Puszta kézzel szorítottam a pengét, hogy kiserkent a vérem. A kard egyre jobban a húsba vájta magát, ám a szemem még mindig a sarkon beforduló Arsatot követte. Ha akkor megölöm, nem vagyok több orgyilkosnál. Ahogyan a kard elakadt a kézcsontban, nem szólaltam meg. Sokkal szentebb eskü volt ez annál, hogy szavak kísérjék. Sokkal nagyobb bosszú. A saját vérem végigcsorgott ellenségem fegyverén, de csak annál jobban szorítottam az élét. A kard kettétört.
Azonban a másik háború, amit Arsat vívott nem nekem való volt. Végül elítéltek, amiért megöltem Ghorokot, és a gyanút fegyver segítségével megpróbáltam Arsatra terelni. Az árnyakból ölni súlyosabb bűn, mint nyíltan gyilkolni. A Becsület elvesztése súlyosabb büntetés, mint a halál. Száműzetésre ítéltek.
Hideg, maró érzetre eszméltem. A fény elvakított, a levegő elkábított, vízesés robaja miatt pedig végképp érzéketlen bábként zuhantam alá. Csak halványan pislákoló tudattal gondoltam arra, hogyha eddig sikerült, akkor talán a kövek sem zúznak szét odalenn. Nem örültem neki.
A következőnek a parton tértem magamhoz. Nagy nehezen felemeltem ólommá változott fejem. Egy vörös folt közepén hevertem, a talpamat víz mosta. Néhány jókora seb éktelenkedett a testemen, rajtuk apró, szürkés kis állatok – nyűvágó madarak. Nyugodtan hátrahajtottam a fejem és ismét elájultam.
Talán a meleg, földmélyi víz, talán a madarak áldásos munkája hatására, de meggyógyultam. Sokszor álltam azokon a heteken órákat a zuhatag feletti sziklán lefelé bámulva. Akkor senki sem volt, aki gyászdalt énekeljen utánam. Akkor senki sem volt, aki visszahúzzon. Könnyű lett volna megtenni – talán éppen ezért nem tettem. Egyetlen dologra ugyanis tisztán emlékszem. Egyszer, egyszer már ugrani akartam. Kitártam a kezeimet, és megláttam egy heget, amely nem gyógyult meg teljesen. Hosszú vágás futott a tenyeremen.
*
Az erdő terített asztal ismerői számára. Márpedig én vérbeli vadász voltam. Hónapokat éltem ott magányosan, amíg megláttam életem első embereit. Először nem tudtam, mik lehetnek, de lassan derengeni kezdett valami régről. Tworctha’ tta… suttogtam a rejtélyes ősi szót a fogaim közt – szolgafaj…? Hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy jót tegyek ezekkel a lényekkel. Törékenynek tűntek, mint egy őz, és aprónak. Valamilyen leponyvázott szekeret húzattak két állattal. Napokon át követtem őket egyre jobban érdeklődve. A harmadik napon figyeltem fel azokra akik szintén őket követték. Ők is emberek voltak, ám láthatóan vadászok. Állhatatosan, nyom nélkül és néha még nekem is nehezen láthatóan követték őket. A hatodik napon lecsaptak. Négyen voltak és jól küzdöttek. Kettő a másik táborból még fel sem ismerhette, hogy megtámadták, már halott volt. A zavart és pánikot kihasználva egyetlen foglyot ejtettek, majd veszteség nélkül vonultak vissza. Egy messzi tisztáson pihentek meg újra, és a rabot kikötötték egy fához. Akkor még nem értettem, mit mondtak, ma már tudom. Egy szikár, fekete köpenyes alak lépett a fogoly elé, hidegen, minden indulat nélkül csak ennyit mondott:
- Beszélj!
- Háát… Az elf meg a törpe bemennek a kocsmába… – A köpenyes csak az ujjaival dobolt a karján -, tehát aszongya’ a törpe, “Hé csapos, hozzá’ mán’ a…
A vallató egy pillanatra a halántékára csúsztatta az ujjait, mire a fogoly nyomban felsikoltott.
- Sikíccsá’ csak! – köpte oda, az egyik fegyveres – Ez az erdő közepe, mit gondolsz, ki hallja?
Én hallottam. A karmaim haragomban az ágba vástak, amin ültem.
- Nos, mi az faragvány?
- Tudod, minket bíztak meg Doranban a szoborkert felállításával…
- Halál vicces. Mit gondolsz, tudsz nagyobbat ordítani?
A fogoly megint üvöltésre nyitotta a száját a kíntól, ám most valami még az ő hangját is elnyomta. Az erdőn fülsüketítő dübörgés robbant végig, ahogy bömbölve támadásba lendültem. Az első még kirántotta tőrét, ám használni már nem maradt ideje – fegyvert a kezével együtt a szegycsontjába zúztam csapásommal. A másik karddal vágott felém, de szánalmasan lassú és gyenge volt. Khálok erejéhez szokott hárításom kiperdítette a fegyvert kezéből. Hamarost ő is a kard után szállt a bozótba. A harmadik egy balegyenest kapott, amit a mögötte álló fa toldott meg még egy kicsit. A negyedik, a szikár már éberebb volt. A zsákjához ugrott és kirántott valamit. Mire felnézett mi már messze jártunk. A foglyot a kis csapat utolsó táborhelyére vittem – még ott voltak hárman. Kettő azonnal kardot rántott. Egy, egy deresedő halántékú, alacsony, barna bőrű alak hátra húzódott, azt gondoltam, botharcos lehet. Nem tudtam, mit mond, de szemlátomást nyugalomra intette a két kardforgatót. Hosszú ideig csak bámultuk egymást, majd letettem a sebesültet a földre, és hátraléptem. Ekkor ismertem meg az első embereket az életemben. Igazi helyem nem lévén velük tartottam egy kis darabon, miután megbarátkoztunk kissé. Akkor azt hittem, minden ember olyan, mint ők. Súlyosan tévedtem.
*
Abból a kis darabból hat év lett. Mindent az égvilágon nekik köszönhetek. A két harcos tanított meg az ő fura fegyvereik használatára és – bár ez egyre többször esett meg – harag nélkül kelt fel a földről. A varázslónak – mint utóbb kiderült – köszönhetem azt a kevés itteni tudást, amit magaménak mondhatok. Ő tanított önuralomra is, és kordában tartott, ha rossz tanítványnak bizonyultam. Ám ahogyan az lenni szokott, minden jónak vége szakadt egyszer.
Egy délután vártam rájuk egy erdei tisztáson – mindig hátrahagytak, vigyázzak a csomagokra, amíg ők “dolgoznak”. Természetesen a városokba sosem vittek be. Hosszú ideig tartott megértenem, hogy az emberek népe az erősebbet, a mást nem csodálattal és tisztelettel, hanem félelemmel övezi. Furcsa egy faj, az biztos. Néha a legderekabb khállal vetekszenek becsület terén, máskor meg megdöbbent az aljasságuk. Persze nekik meg én tűnhetek furcsának.
Kicsit késtek, de nem aggódtam – máskor is előfordult már. Akkor talán még tehettem volna valamit. Ó nem, csak ültem, mint egy ostoba birka, aminek megparancsolják, merre legeljen. Alkonyatkor történt. Sosem kaptam még halálos sebet, de akkor úgy éreztem, egy tőr forog a szívemben. Rohanni kezdtem a nyomuk mentén, futottam, ahogy még soha, de minden idegszálammal éreztem, hogy késő. Elkéstem. Néhány mérföld után egy nagyon régi – talán száz esztendős – erdészházhoz, vagy határőrkunyhóhoz értem. Lepusztult, kétemeletes kőépület volt, számtalan kisebb sérüléssel. Volt azonban rajta néhány friss seb is. Hatalmas, megperzselt, cafrangos szélű lyuk tátongott a falán. Koromfoltok, karcolások mindenütt. Pár lábnyira a háztól egy ember ásott valami gödröt. És ott voltak. Három kiterített test az ajtó előtt, egy poros terítővel letakarva. Éreztem a szagukat. Nem kellett felemelnem a leplet, hogy megnézzem, mi lett velük. El tudtam képzelni. Lassan, remegő tagokkal lépdeltem az ásó férfi felé. – nem vett észre, háttal állt nekem. Az elmém ott táncolt a szakadék szélén. Úgy törtem el a haramia nyakát, mint egy perecet. Belefordult a maga ásta sírgödörbe. Lassan vörös köd ereszkedett a szemem elé. Nem tudtam, és nem is akartam magamon uralkodni. Az ajtó engedett dühömnek. Odabent öt arc tekintett fel rám rémülten. Nyolc halottuk volt. A barátaim derekasan küzdöttek. Még emlékszem az üvöltésemre, amelybe beleremegtek az ablaktáblák. Először még próbáltam figyelni a mozdulataimra, de későbbről már csak a reccsenésekre emlékszem. Hogy berendezési tárgyaktól vagy élőlényektől érkeztek-e, azt nem tudom.
Egy perccel vagy egy órával később vértől csatakos mancsokkal léptem ki a ház ajtaján, hogy máglyát rakjak a társaimnak. Egy darabig figyeltem, ahogy a láng a magasba vágja a pernyét, és őszintén reméltem, hogy én is elégek. Végül a kezembe nyilalló fájdalom zökkentett ki a révületből. Egy piros vágás sajgott a tenyeremen. Nem friss seb volt. Hirtelen iszonyatos bizonyosság vett rajtam erőt.
- Még mindig él! És itt van, Yneven! És… lehetetlen… valami módon Ő állt mögötte!
Akkor még nem végeztem el a dolgom ezen a világon. Benyúltam a tűzbe. A lángok forrón ölelték körül a kezem. A markom egy tűzforró markolatra fonódott és kirántottam mentorom pallosát a tűzből. A szőr megperzselődött a mancsomon, ahogyan megforgattam, és az égnek szegeztem a pengét.
A mágia tudorai úgy mondják, létezhet szimpatikus viszony két élőlény között. Egyfajta mágikus kapcsolat ez, amely akarva-akaratlan létrejön testvérek, vagy szülő és gyermeke közt. Úgy mondják, egy ilyen kapcsolat létrejöhet egy heves, soká tartó érzelem hatására is. Eddig úgy tudták, csak a szerelem elég erős ilyen kötelék létrehozásához. Akkor már tudtam, hogy léteznek még ugyanilyen hévvel lángoló érzések.
Például a gyűlölet.


Jáde Pentagram

Hosszas munka után elkészültünk az online fanzinunk, a Jáde Pentagram első számával. Célunk igényes Magus-anyagok felrakása meghatározott rendszerességgel. Tovább nem is szaporítanám a szót, álljon itt egy részlet az újságból, a Ragadozókrónika c. novella. Ha többre is kíváncsiak vagytok, látogassatok el az oldalunkra!

Link: http://jadepentagram.atw.hu


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához