LFG.HU

Jámbor Attila
novellaCimkek

Az utcára néző nagyablak mellett ülök, cigarettázok és bámulok kifelé az esőbe, aztán a bent ülőket nézem. Igazából szerencsém van: péntek kora este, és a kávézó már kétharmadig tele, nekem mégis az egyik legjobb hely jutott. Talán csupán azért, mert az asztal nem több mint kétszemélyes. Azt meg kell hagyni, hogy nem véletlenül ilyen népszerű a hely; az egész belsőteret a fekete – piros – fehér színösszeállítás uralja, a bútor ugyancsak korszerű – szerencsére nem a többi belvárosi helyen szokásos, lombtalanításból összeguberált szar -, meg hát ugye ez a név is. A túlzott divatosságot furán, de ugyanakkor üdítően ellensúlyozzák a falon elhelyezett ósdi 19. századi metszetek. Az egyiken a teutoburgi csata közben barbár germánok mészárolnak le három római légiót; a másik egy Munkácsy-mű – Ádámot és Évát kiűzik a paradicsomból -, a harmadik pedig valami Wagner-operához készülhetett, talán Siegfried az a nagyszakállú bús lovag a képen.

A közönséget láthatólag nem zavarja sem a metszetek sokféle komorsága, sem saját maga eklektikussága. A nemdohányzó részen néhány öltönyös-kosztümös yuppie ül másfél deci vörösbor meg a nyamvadt cézársaláta felett. A nagyobb asztalnál egy nagyhangú brazil fickó és a sleppje szórakoztatják magukat azzal, hogy sört locsolnak egymásra. Na meg itt vannak az elmaradhatatlan lila művészgyerekek, darkok, és gótok egy rakáson. Azt hiszik, hogy ez egy iszonyúan trendi és jópofa hely, pedig nem az, kurvára nem.
- Bocs, szabad ez a szék? Elvihetem?
Mielőtt válaszolnék, még szívok egyet a Gauloises-ból, és utána sem nézek a kérdezőre.
- Foglalt.
- Vársz még valakit?
Ez a fajta értetlenség fáraszt. Mégis odapillantok: rövid göndör barna haj, kerek arc, meleg tekintet. Elhúzom a számat.
- Talált-süllyedt.
- Sokára jön még az illető? – próbálkozik újra a ficsúr.
- Ugyan, hagyjál már! Húzz el, oké?
Még a távozó göndör hülyegyerek hátát bámulom, amikor megérkezik Virág. Hosszú egyenes fekete haja nedvesen tapad szép arca köré – ő is megázott. Cinkos mosollyal lép hozzám, és csókot lehel az arcomra.
- Szia, Duliatus… Akarom mondani, Dani! – javítja ki magát gyorsan, mikor ránéz az arcomra.
- Virág, már többször megmondtam, hogy ne használd azokat a neveket! – sziszegem. Bárki meghallhatja!
- És akkor mi van, ha meghallják a halandók? – néz szét nevetve, miközben lehuppan velem szemben. Ugyan mit jelentenek nekik az igazi neveink?
Éppen kezdeném újra kioktatni, hogy miért fontos a titoktartás, azonban észreveszem az asztal mellett várakozó pincérlányt. Szép szőke haja és világoskék szeme illik a nevéhez, amit a kitűzőjéről olvasok le: Angéla.
– Akkor most már hozhatok valamit? – kérdi a fejünk felett elnézve.
Rendelünk, megvárjuk, míg elmegy a lány, majd ismét csak egymásra figyelünk.
- Szóval miért hoztál ide? – szegezem a kérdést Virágnak.
- Ezen a helyen van valami! Valamiért különleges! – válaszolja rejtélyesen.
- Igen, nekem is tetszenek a metszetek.
A lány szeme veszélyesen villan és megragadja a karomat.
- Bolond, ez nem vicces! Közülünk kettőnek nyoma veszett és mindketten jártak itt előtte. Valami összefüggés kell, hogy legyen a kávézó és az eltűnések között!
- Hallottam az esetről: Orooth és Fyrin voltak azok – ne nézz rám így, nekik meg a nevüknek is már mindegy, nem? Különben szerinted jó taktika ide jönni, ha tényleg itt tűntek el a többiek? Mert most, hogy mondod, valami engem is nyugtalanít ezen a helyen.
- Csak nem a kávézó neve? Vagy a pincérlányé? Láttad mi volt kiírva a kitűzőjére?
- Mi van, babonás vagy, vagy mi? A mi köreinkben az nem divat! – hiába a fölényesnek szánt stílus, a hangom remegését nem sikerül tökéletesen palástolni.
Virág meg sem hallja, amit mondok; a darkokat fixírozva folytatja monológját.
- Mert miért neveznek el egy kávézót a Megiddoról? A hegyről, a végső összecsapás helyszínéről? Ahol majd megsemmisül minden Őellene irányuló hatalom! Dani, az Armagedon!
- Ismerem a Jelenések könyvét, tudom… Köszönjük!
A mosolyom pont addig tart, amíg Angéla, a pincérlány leteszi elénk az italokat, majd távozik.
- Szóval tudom, hogy mi a Megiddo, ne oktass ki! És szerinted, nem lenne átlátszó ilyen névvel kávézót nyitniuk? Pont ők? El tudod képzelni őket mint kávézótulajokat? Ugyan már!
Virágot most először látom igazán lehangoltnak, ahogy maga elé bambulva tekergeti a borospohara nyakát.
- Talán Orooth és Fyrin is ezt hitték, aztán amikor rájöttek a tévedésükre, már késő volt. Hisz pont ez az! – jön ismét lendületbe a lány. – Senki sem hinné el közülünk, hogy ők vannak itt, de azért mégis piszkálja a csőrünket, idejövünk szétnézni, és a végén meg már nincs mit tenni!
Dacára a kinti hűvös időnek, verejték csorog végig a hátamon. Virágnak igaza van! Ez csapda lehet! A nyugtalanító gondolat ellenére valami önpusztító hajlamnak fejet hajtva a helyemen maradok és próbálok magabiztosnak látszani.
- És ha csupán annyi az egész, hogy a tulaj is egy gót, vagy okkultista? Netán csak egy tudatlan barom, aki azt hiszi, hogy a Megiddo valami mexikói kaja? Tudod te magad is, nagy az Ő állatkertje!
Kezd tetszeni ez a számunkra mindenképpen kényelmesebb lehetőség, már egy pillanatra ismét jól érzem magam, azonban Virág nyugtalansága engem is maga alá gyűr. A lány idegesen kapkodja a fejét ide-oda, s izgalmában még azt sem veszi észre, hogy ismét az igazi nevemen szólít.
- Duliatus, nekem ez nagyon nem tetszik, menjünk innen, kérlek! Nem akarok visszamenni, nem akarok visszamenni, nem akarok visszamenni!
Mérgemben én is kimondom az ő nevét.
- Reuces, mi lenne, ha… – de mondandómat megakasztja kétségbeesett szorítása a karomon. Fáj. Rájövök, hogy most nem viccel.
- Lépjünk le, virágszálam! – az utolsó erőmmel próbálom a gyenge szöveget valami sármos mozdulattal vagánysággá varázsolni, majd odakiáltok a pulthoz.
- Fizetnénk!
Ismét Angéla jön oda az asztalunkhoz. Az érintetlen italokra néz, majd némi zavarral ránk.
- Sajnálom, ha nem ízlett az ital! Kérem, ne fizessenek, a vendégeink voltak!
A hétköznapi helyzet egy pillanatra megint elfeledteti velem a veszélyt, és leállok a lánnyal udvariaskodni.
- Ó nem arról van szó! Mindenképpen kifizetjük, amit fogyasztottunk; nem szeretnénk az adósuk maradni!
Már későn jut eszembe, hogy ha Virág igazat beszélt, akkor ennél jobb végszót nem is adhattam volna nekik. A felismeréstől zsibbadtan veszem tudomásul, hogy márpedig Virág nem tévedett. Szinte a semmiből ott terem az asztalnál az a göndör hajú ficsúr és közbeszól.
- Ha valóban fizetni akarnak mindenért, nos, akkor ezt megtehetik a kávézó tulajdonosánál, a különteremben.
Virággal ketten először a fiúra nézünk, majd egymásra – sápadtak vagyunk -, végül a jelzett irányba: az ébenfa utánzatú lambériában egy helyen ajtó van vágva, eddig észre sem vettük. Fogalmam sincs, miért engedelmeskedünk a felszólításnak. Azonban mégis: felkelünk az asztaltól, lassú léptekkel az ajtóhoz megyünk, és megvárjuk, míg a fiú kinyitja előttünk. Nem kísérnek kíváncsi tekintetek a kávézó többi részéből.
- Minden rendben, Krisztián? – hallatszik a hátunk mögül Angéla hangja.
- Persze, te csak nyugodtan foglalkozz a többi vendéggel! – villantja felé tökéletes mosolyát kísérőnk.
- Fáradjatok beljebb!
Amint belépünk a különterembe, azonnal érezzük, hogy ez az a hely, amit el kellett volna kerülnünk. A határok elmosódnak még a számunkra is; szinte a bőrömön érzem, olyan nyilvánvalóan keveredik itt össze a fizikai és a transzcendentális világ. És itt minden, ami földöntúli, nem tőlünk, nem lentről jön! A rettegés a velőnkig belénk mar. Szemben velünk egy középkorú férfi. (Szemben velünk egy hatalmas angyal! Gigászi fény, porszemként kucorgok a lábainál. Arcán márványszobrok időtlen tekintete, hangja a bosszúálló Istené, szárnyai végtelenben hullámzó patyolat selyem.) Hátratántorodunk Virággal, neki a Krisztiánnak nevezett ficsúrnak. Ránézek kéretlen kísérőnkre. (Ránézek a másik angyalra. Égeti bőröm a közelsége – Istennek közelsége!) A földre zuhanunk, a félelem megbénít.
- Na, jó, ebből elég! Így aztán nem jutunk semmire. Krisztián, légy szíves! – A szobában lévő férfi / angyal még mindig olyan borzasztó a hangon beszél, hogy attól nyüszíteni támad kedvem.
- Azonnal, kedves Mihály!
Mintha valamit kikapcsoltak volna, megszűnik minden transzcendens érzékelési képességünk, a teremben már csak két embert látunk magunk mellett. Azonban még minden idegszálunkban ott van a borzalom lassan tompuló érzése, ezért óvatosak vagyunk.
- Keljetek fel, kárhozottak!
Miközben feltápászkodunk a padlóról, Virág szokásához híven ismét karomba karmolva kéri, hogy figyeljek rá.
- Hallottad? – A szemében az őrület bujkál. – Azt mondta, Mihály!… Az arkangyal!
- Hm… – kezdeném, de inkább elhallgatok.
Mihály, talán valóban az arkangyal maga, nem kertel, nem udvariaskodik, rögtön a közepébe vág.
- El kell hagynotok ezeket a testeket békével, és vissza kell térnetek saját birodalmatokba, kárhozottak!
- De hát mégis hogyan…
Megint nem jutok tovább a mondandómmal. Virág a férfi felé veti magát, ujjait karmokká görbíti, tekintetében fúriák gyilkos dühe lángol.
- Nem megyünk sehová! Nekünk ti nem parancsoltok, talpnyaló korcsok! Ő nekünk semmi…
Mihály könnyen megakasztja a lány támadását egy kézmozdulattal. Egy pillanatra ismét megtelik a szoba földöntúli hatalommal. Émelyítően megsűrűsödik az arkangyal körül az erő. A belőle kicsapódó fehér láng a földre veti a lányt. Látom, ahogy kettéválnak: Virág eszméletlenül a földön marad, Reuces viszont fájdalmas sikollyal szétfoszlik a semmiben. Krisztián azon nyomban a lány mellé térdel, és valószínűleg gyógyítani kezdi, mert a kezét a homloka felett tartva halkan mormol valamit. Mihály most felém fordul.
- Engem ne, én nem tehetek róla! Én nem is akartam elvenni a testet, véletlen az egész! – hadarom, hogy megússzam a drasztikus búcsút a fizikai világtól.
Az arkangyal nyugodt marad.
- Hogyhogy, hát nem te szálltad meg Dániel testét?
Gyöngyözni kezd a homlokom.
- Eh, nem terveztem én benne maradni, csak egy kicsit – tudod te is, a szokásos apró kalandok. Amikor nagyon sokat isznak, vagy más szereket használnak, elvesztik a tudatukat és olyankor a testük nyitott kapu számunkra. Néha nekünk, szegény démonoknak is jár egy kis élvezet! És a hús örömei olyan édesek!
- És miért nem távoztál, amikor kellett volna? Amikor csökkent a testben a mámorító szerek hatása? – vonja össze szigorúan a szemöldökét Mihály.
- A Fényhozóra esküszöm, sokszor megtettem, de utoljára valami hiba történhetett, mert sehogy sem tudtam kimenni a testből! Bevallom nem bántam a bebörtönzést, de esküszöm neked, nem én csináltam!
- Hagyd csak az esküdözést! Ti meg az esküitek! Na és Dániel rokonai, ismerősei, barátai? Nem vettek észre semmit a változásból?
Eszembe jutnak az első napok emlékei és elmosolyodom minden veszély ellenére.
- Ó hát ez a Dani egyedül élt, nem nyitotta rá az ajtót senki! Habár volt jó állása, állítólagos barátai, barátnői – még szélesebb a mosoly az arcomon -, önzetlenül soha nem keresték őt az ismerősök. A rokonokat meg ő űzte el maga mellől a lehetetlen viselkedésével. Tudod, arkangyal az effélék szinglinek hívják magukat és még büszkék is az életmódjukra!
- Szóval nem te tévesztetted meg őket, ugye?
- Dehogy! Az első pár napban igaz, otthon maradtam, csak hogy kitapasztaljam az emberi test korlátjait és képességeit, de utána nem kellett semmilyen megtévesztést használnom! Sőt, én is kíváncsi voltam, észreveszik-e majd a változást, úgyhogy próbára tettem az ismerősöket. A kedvencem az volt, amikor Dani barátnőjét felhívtam, hogy randevúzzunk, és latinul visszafelé kezdtem hadarni neki. Tudod mit válaszolt? Hogy mi volt a válasza?
Az arkangyal hallgatását beleegyezésnek veszem, hogy folytathatom.
- Azt mondta: “Jaj, nyuszifül, nem nagyon értelek, biztos nincs térerő, majd hívjál vissza, jó? Puszikállak! ”
Az angyaloknak is van humorérzékük: látom, hogy Mihály elnyom egy mosolyt; igaz utána rögtön elkomolyodik.
- Azonban mindenképpen távoznod kell most! Mindnyájunknak jobb, ha önként teszed; neked kevesebb megrázkódtatással, nekünk kevesebb gonddal jár.
Nagyot nyeltem – kiszáradt a szám -, majd halványan bólintottam. Még eszemben volt Reuces. Nem tudom, mi lett vele, de nem akartam a sorsára jutni.
- Mit kell tennem?
- Csak elhagyni a testet és belépni abba a liftbe! – mutatott Mihály a terem egyik falán kinyíló ajtóra.
- Hiszen mondtam már, éppen az a probléma, hogy nem tudtam kilépni Dani testéből!
- Most majd sikerül! Itt menni fog, meglásd! – az arkangyal hangjában sürgetés.
- Mégis, hová visz ez a lift? – elcsuklik a hangom a mondat végén.
- Természetesen lefelé.
- Lefelé… Hát persze, lefelé. – motyogom magam elé, miközben gyámolatlanul beszállok a fülkébe. Már csak egyedül én, sőt Én, Duliatus. A test, a jóképű Daninak a teste ott maradt a fotelben. Még egy pillantást vetek rá: szép test volt, szerettem benne lakni.
- Legközelebb… – kezdenék még bele valami erőtlen fenyegetésbe, de a liftajtó csattanása elnyomja a szavam.
Azután beindul a motor, és a fülke ereszkedni kezd velem. Körülnézek a félhomályban, de nem látok se gombokat, se számlálót. Azonban anélkül is tudom, sokáig fog tartani az alászállás hazáig. Az ajtó fémes felületén homályos tükröződés, benne magamat bámulom: görbe hát, ráncos fekete bőr, sárga véreres szemek, pudvás fogak, karmok, na meg a szarvak. Mosolygok? Talán. Még mindig azt az utolsó szót ízlelgetem; ha fenyegetésnek kevés is volt, számomra reményadónak jó lesz.
- Legközelebb… Igen, talán majd legközelebb!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához