LFG.HU

Kecskés Krisztián
novellaCimkek

Még a csönd is olyan túlvilágian hatott, olyan nyomasztóan, akár a környező sírboltok. A halmok elszórtan hevertek a dértől nedves dombtetőn. Minden lélegzetvétel apró küszködést jelentett a hideg kőtömbök között. Az emlékek fullasztó magánya egy ilyen helyen súlyos lepelként telepszik a megdobbanó szívre.
A páraként gomolygó lehellet gazdája görnyedt sziluettként rajzolódott ki az alkonyatban. Vékony köpenyét szorosan teste köré csavarta, hogy a hideg ne férkőzhessen oly könnyen közelébe. Reszkető kezeit dörzsölgetve guggolt az elfektetett, karcos kőtábla előtt.
- Elinor Lamillen, élt 42 évet. – olvasta akadozva, mintha sírással küszködne. – Emlékünkben örökké élsz!
- Bárcsak én nyugodhatnék helyetted! – emelte kezét arca elé. Sírni próbált, de nem tudott. Talán azért, mert érezte, hogy ez a pillanat is el fog jönni egyszer. Folyton azzal hitegette magát, hogy ő kivétel. De nem. Miért is lenne az. Csak egy a sok-sok szürke ember között.
Pedig két teljes évig bizakodott, valaki másképp tekint rá, mint a járókelők az utcán. Felfedezi benne a rejtett értékeket, s úgy fog neki örülni, mintha kincseskamrára bukkant volna. S legfőképp, hogy ez majd örökké tart és soha nem lesz vége. De csalódnia kellett. Minden álomból felébredünk egyszer.
Elgémberedett jobb lábát elcsúsztatta a keményre fagyott földön, majd súlypontját áthelyezve maga alá húzta a másikat. Kuporogva araszolt a következő nyughelyhez, melyen friss vágott virág díszelgett. A szél már jócskán megtépázta a szirmokat, de így is fel lehetett ismerni a tartóból előkandikáló rózsaszálakat.
- Szerelem a halálon túl? Hogy lehet, hogy én még az életben is elveszítem? – kesergett, s megállt egy pillanatra. Erőt gyűjtött, hogy elviselje a felgyűlt emlékképeket. A seb még frissen tátongott szíve közepén.
Közelebb hajolt, majd baljával lassan leseperte a vésetre hullott, száraz faleveleket.
- Haren Londgar, a hős, ki 35 évesen hunyt el. Szerető feleséged és gyermekeid emlékeznek Rád.
- De szép! – gyönyörködött a szavakban. Valakinek úgy látszik sikerült az, amit ő lehetetlennek tartott. Hősnek tűnni az imádott nő előtt.
- Te semmire sem vagy jó, minek élsz, úgysem sikerül semmi, akármibe fogsz! – korholta belső hangja, de nem figyelt rá. Az önsajnálat hirtelen rohanta meg agyát, ráérzett, hogy mikor kell visszatérnie tömlöcéből, melybe régen száműzetett. A férfi nem dőlt be csalfa szavainak, mert már jól ismerte. Ó, hányszor hallgatta saját sirámait az ágyon fekve! Túl sokszor átesett ezen ahhoz, hogy komolyan tudja venni az elkeseredettség visszhangját.
- Igen, itt van az időd, gyere ha akarsz. – beszélt hozzá, mint egy rég nem látott ismerőshöz. Nem akarta elfojtani a feltörő érzelmeket, akármilyen negatívak is. Hisz úgyis addig kergetik, míg sarokba nem szorítják. Léteznek, s csak rosszabb, ha nem vesz róluk tudomást. Inkább most engedi szabadjára őket sötét rejtekükből, mintsem hirtelen kelljen velük szembesülnie.
Túl sokat gondolkodott a mindennapokban ahelyett, hogy érezne. A temetőbe szintén megfontoltság vezette. Megfelelő környezet a lelkiállapotához, ahol szabadon átélheti, amit máshol talán megpróbálna rejtegetni a kíváncsi tekintetek elől. Miért akarnak az emberek folyton vidámak lenni? Hiszen a szomorúság ugyanúgy részük, mégis mindenki szégyelli, ha nem tud mosolyogni. Pedig a szenvedést is át kell érezni, meg kell élni, hogy utána ne azzal töltsük életünket, hogy félve rohanunk előle.
- Mert azzal mi kreáljuk a saját szenvedésünket, barátom. – simított végig a rideg rózsa lyukakkal tűzdelt levelén. Átfázott ujjaival alig érezte durva felszínét. Összeszorított fogakkal vette elejét a vacogásnak.
- Pont jó helyre jöttél, itt is maradhatsz, ha az örökkévalóságra vágysz. – sziszegte a hang a fejében. A férfi halványan elmosolyodott, majd a következő sír felé fordult.
- Hogy miért akarsz magamnak rosszat!? – hitetlenkedett csapongó gondolatain. Évekkel ezelőtt jobban hitt neki, s volt idő, mikor őrültnek nevezte saját magát miatta. De már kiismerte. Megértette, a fájdalom keresi benne a könnyebb utat, hogy a felszínre törjön. Hisz nélküle joggal nevezhette volna magát kőszívűnek vagy géplelkűnek.
- Fluinne de Solla, élt 72 évet. Ennyi? Semmi megjegyzés? – húzta fel szemöldökét. Eddig az összes síron talált valami feliratot. Ez olyan személytelennek hatott közöttük. Pedig a fejtámlából – drága pénzért – kifaragott angyalkák vigyázták nyugalmát az idős asszonynak. Viszont egy jó szó nem jutott eszébe senkinek rokonai közül, amit neve alá véshettek volna.
- Te is így jársz, meglásd! – fenyegetőzött a hang.
- Persze-persze. – hagyta rá a férfi. Furcsán érezte magát a lelkében dúló kettősségért. Mintha saját magát szemlélné egy külső pontból. Egy vívódó embert, aki feldúlva járja a temetőt, hogy megeméssze a szakítás keltette érzelemfodrokat élete óceánján. És aki a partról a hullámokon vergődőt figyeli, a sokat tapasztalt, teljesen érzelemmentes énje. Mintha kivülállóként mindent értene.
Mélyet lélegzett. Az oxigén kellemesen kúszott tüdejébe. A folyton feltámadó szél friss levegőt kavart a hely kőtáblái közé. Felnézett a sziporkázó csillagokra. Mintha a távoli naprendszerek fényei mosolyognának az élet gyötrelmein.
Jobban érezte magát, mint fél órája, mikor kedvese – ha lehet még így nevezni – lágy hangján ecsetelte a múlt hibáit. A találka legelején érződött, hogy ez lesz az utolsó. Tudta, hogy szakítani fog, mégis nehezen hitte el, hogy elérkezett abba a jelenbe, mikor közös múltjuknak vége szakad.
Mereven bámult az egyik angyalka szárnyaira. Ha neki is lenne, talán el tudna repülni, messze innen. Ki a világból.
- De mit érnék vele, hisz magamban hordozom kínjaim. – mosolyodott el a felismeréstől. Kattogó térddel egyenesedett fel, kezeit nadrágzsebébe süllyesztette. Nem bírt tovább maradni, a hideg erősen kikezdte. Sietős léptekkel indult a kijárat felé, hogy végre hazatérve egy forró teához jusson. Könnyedén vágott át a néhai emberek emlék-múzeumán, szinte mosolygott, mikor elérte a nyikorgó kaput.
Bár a fájdalma nem szűnt meg és a lánnyal töltött két évet sem felejtette el hirtelen, mégis felszabadultan hagyta el a temetőt. Megkönnyebbült kissé, s gondolatait már nem a megváltoztathatatlan múlt kötötte le. Hisz valaminek a vége egyben másvalaminek a kezdete is.
Kíváncsi volt, hányszor fog még a lány után sóvárogni, hogy fog tudni elaludni nélküle. De nem fog szenvedni a múlt miatt. Úgy érezte, le tudta zárni magában, hogy ne kísértse minden egyes pillanatban, s a jelenre tudjon koncentrálni. Ha úgy vesszük, ő is eltemetett valamit a dombtetőn. S csak reménykedhetett benne, hogy elég mélyre. Vagy ha kell, bármikor képes lesz újra megtenni.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához