LFG.HU

Tim_Shaw
novellaCimkek

A mennydörgés sokáig robajlott a sziklák közt, mintha nem lelné a szurdok kijáratát. A meredek falak felerősítve verték vissza hangját, amit csak lassan nyomott el a viharos szél zúgása. Sűrű fellegek takarták el a Holdat, megfosztva a völgyet minden fénytől – de nem a fukar fajtából valók: cserébe borsónyi jégdarabokkal szórták meg a tájat. Féltenyérnyi buborékok nőttek nyomukban a pocsolyák felszínén, s a nappal is sötétszürke Rajna, ha lehet, még komorabb árnyalatát mutatta.
Minden istenfélő lélek bezárkózott otthonába, s a fejére húzta a takarót. Aki még ébren volt e késői órán, szaporán hányta a keresztet. Csak néhány aggastyán, aki már nem féltette életét, merte kimondani: Thor ismét lesújtott pörölyével!
Az állatok is összebújtak vackukon, s remegve várták, hogy elüljön végre a tomboló förgeteg.
Csupán egyetlen teremtmény dacolt a természet erejével. Fent ült a meredek ormon, amely alatt a Rajna medre a legjobban összeszűkül. A villámfény olykor megvilágította karcsú alakját. Hosszú aranyhaját minduntalan arcába verdeste a szél, ő azonban felszegte fejét és büszkén állta az ostromot. Észre sem vette az elemek háborgását, olyannyira lekötötték zord gondolatai.
Úgy tűnt, a világ végérvényesen az emberek kezébe került, pedig ő személy szerint mindent megtett ez ellen, de hiába.
Szörnyű idegenné lett a föld: eltűntek az erdők lidércei, a vízimanók a lápból, nem hangzik már a hegymélyi tárnákból a törpecsákányok szorgos kopácsolása, s már idejét sem tudta, mikor látott utoljára trollt a hegyekben. Talán örökre elköltöztek. Már csak néhány kobold bujkál a poros padlásokon.
És persze itt van még ő is: Loreley, a vízitündér.
Pedig hajdanán csupa móka volt az élet. Énekével az őrületbe kergette a hajósokat, míg csónakjuk szilánkká nem tört a szirteken. De mostanában kerülik ezt a helyet. Inkább választják a jóval hosszabb szekérutat a parton. Ki érti ezt?
Lassan már tudomást sem vesznek róla, s ezzel felejtésre ítéltetett.
Ezen tűnődött szomorúan, ujjaival az ölében nyugvó aranyfésűn babrált, amikor egyszer csak felvillant a távolban egy aprócska pont.
A sellő érezte, hogy nem egy kóbor villám csalta meg fátyolos szemét. Nemsokára újra megjelent a fény, és ezúttal ott is maradt.
Loreley nem akart hinni a szemének: a viharlámpa még jó kilométernyire pislákolt tőle, és erősen imbolygott a vad hullámok hátán, de semmi kétség, gyorsan közeledett.
- Ej, de vakmerő vagy! – mondta elismerőn, majd ajkát lebiggyesztve hozzátette: – Vagy sültbolond!
Ámulatát lassacskán felváltotta az öröm.
- Akármelyik is, még ma éjjel a hullámsírba kerülsz.
Izgatottan felállt és rázendített elbűvölő hangján a régi dalra, amellyel már annyi hajós szívét sajdította meg.
Immár jól látszott a parányi lélekvesztő, amely a hullámok játékszereként csapódott ide-oda.
Egy idősebb férfi küzdött az árral, gallérját felhajtva szenvedte az égi áldást. Gyakorlott mozdulatokkal kormányzott, de sokszor így is csak arasznyira kerülte el az alattomos zátonyokat. A csónak orrából egy rúdra kötözött viharlámpa lógott előre, éppen annyi fényt szórva, hogy az ember az utolsó pillanatban még módosítani tudja az irányt. Erősen összpontosított feladatára; a sellőt pillantásra sem méltatta.
Loreley még hangosabban kezdett énekelni, próbálta túlharsogni a vihart. Más ilyenkor már rég a habokba vetette volna magát, de a különös férfi rá se hederített a csábító énekszóra. A durcás tündér bevetette minden fortélyát: egyre feljebb és feljebb ívelt a hangsor, amelynek végén szinte sikolyba csapott át a dal.
A közeli barlangban tanyázó denevérek önkéntelenül megborzongtak.
Ám a férfi még mindig nem méltatta figyelemre, pedig már egészen Loreley sziklája alá sodorta a sebes folyam. A sellő minden dühét beleadta az ária végébe, majd egy hosszan kitartott, éles hang után kifulladva rogyott a párkányra.
A viharlámpa üvege nem bírta tovább: nagyot pattanva töredezett ezer szilánkra, és a rabló szél rögtön elcsente az apró lángot.
A hajós ekkor szólalt meg először:
- Potztausend! Was für ein verdammtes Wetter!
De mire elhalt a szitokszó, már túljutott a nehezén.
Közvetlenül Loreley sziklája után a Rajna hirtelen négyszeresére szélesedik, és a háborgó folyam jóval szelídebben hömpölyög tovább Koblenz felé, hogy majd hosszú útja végén beletorkoljon az Északi-tengerbe.
Lassan a vihar is alábbhagyott; már csak az eső szitált, és időnként a Hold is kilesett a felszakadozó felhők mögül.
Loreley értetlenül bámult az egyre zsugorodó csónak után. Ilyen csúfság még soha nem történt vele: csábító éneke nem hatott egy hajósra!
- Úgy látszik, lejárt az időm. Nincs többé hatalmam az emberek felett.
Ajka megremegett, amikor a megdöbbentő felfedezés kibukott rajta. Önkéntelenül a hajához emelte aranyfésűjét. Ez a mozdulat mindig megnyugtatta, de a fésű most kihullott tétova ujjai közül, s pörögve zuhant le a Rajna vizébe. Loreley megbabonázva követte tekintetével, mígnem a szédítő mélyben végül elnyelték a habok.
- Talán ez a jel – motyogta. – Nekem is ezt kellene tennem: visszatérni oda, ahonnan egykor érkeztem.
Keletre, a Katzenelnbogen család ősi fészke, a “Macskavár” mögött lassan derengeni kezdett az ég, s mire a csónak elhaladt St. Goar partja mellett, már az eső is elállt, hogy nyomban átadja helyét a ködnek. A Rajna fölé boruló fák versenyt izzadtak a víztükörrel, s a szürkés, tejszerű gomolygásban alig lehetett ellátni egy kőhajításnyira. Mégis sokkal könnyebb az evezés ettől kezdve. Itt nem tarkítják a medret veszélyes sziklák. Ha voltak is valaha, élüket elkoptatta a víz, s az idők folyamán betemette őket a hordalék.
A sellő nem búcsúzkodott, hiszen nem volt kitől. Elrugaszkodott a szikláról és széttárt tagokkal zuhant alá. Hamarosan összezárultak felette a habok, mindörökre.

*

Hirzenach, az apró halászfalu egyik házából fény szűrődött ki a marhahólyaggal borított ablaktáblákon át. Egész éjjel virrasztottak a kis Hansl mellett. Láz hevítette izzadt homlokát és álmában félrebeszélt.
Az asszony fájdalommal nézett az urára, vörösre sírt szemében ott bujkált a kimondatlan kérdés.
Mégsem szólt. Jól tudta, hogy itt nem szavakra van szükség.
Az ágy szélén ülve odahajolt a kis beteghez, s egy kendővel megnedvesítette cserepes ajkait.
Kintről ugatás hallatszott. A csüggedt anya felkapta fejét, és ahogy pillantása találkozott férjéével, ugyanazt a halvány reményt látta benne megcsillanni.
A szélfútta, napcserzette arcba újabb ráncokat vásott éjjel az aggodalom. A halász kemény vonásait eltorzította a tehetetlenség.
Leakasztotta kabátját a szögről, menet közben bújt bele. A hajnali hideg azonnal bekúszott a vastag posztó alá, s megborzongatta a férfi bőrét. Egyre gyorsuló iramban lépdelt a parthoz. Megállt a felfordított ladikok mellett, és tekintetét belefúrta a szürke masszába.
Előbb hallotta meg a csobbanást, minthogy kibukkant volna a sötét tömeg.
Istenem, ez nem lehet más, csak ő!
Az árnyék fokról-fokra öltött csónakformát, s a halász nem is tudta, melyik pillanatban vált egészen bizonyosan láthatóvá. Nem bírta tovább türtőztetni magát, kiáltozni kezdett:
- Megjött Walter! Elhozta Mainzból az orvosságot!
Sorra gyúltak a fények a partközeli házakban, és álmos, gyűrött képű emberek tódultak ki az ajtókon.
Mintha Walter magát a megváltást hozta volna el, lassan ritkulni kezdett a köd, s a Taunus-hegység felett megjelent egy keskeny narancsszínű csík.
A csónak gerince nemsokára megcsikordult a kavicsos parton, utasa kiugrott belőle. Kissé bizonytalanul állt, de borostás arcán sejtelmes mosoly bujkált, amikor Hansl apja átölelte. Aztán benyúlt a kabátjába és előhúzott egy üvegcsét, amelyben ott lötyögött a gyógyszer.
A halász csak egy zavart köszönömféleséget rebegett, amikor átvette, aztán máris rohant a betegház felé.
Nem rótták fel neki az udvariatlanságot; bárki így tett volna a helyében. Az öreg lerogyott egy uszadék fára, ott ücsörgött egy darabig a lelkes falusiak gyűrűjében. Nem faggatták, száraz pokrócot terítettek a vállára, egy asszony pedig a kezébe nyomott egy bögre forró italt. A mosoly, úgy látszott, végleg megtelepedik Walter arcán, de tartásáról lerítt a kimerültség. Miután elkortyolta az italt, szótlanul indult meg viskója felé.
Amerre elhaladt, mindenütt elismerő bólogatás és baráti hátbaveregetés kísérte. Furcsán kacsázva lépdelt, mint általában: fejét kissé jobbra döntötte, s néha korrigált az irányon egy keveset. Inkább volt ez vánszorgás, mintsem büszke lépdelés, amely jobban illett volna “Hirzenach hőséhez”, azonban Walter sosem adott az ilyesmire.
Hogy az élénkség se hiányozzon mellőle, arról gondoskodott a gyerekek visongó karéja. Izgatottan ugrálták körbe az öreget, míg egy termetes asszonyság meg nem elégelte a zsivajt.
- Hagyjatok neki nyugtot! Nem látjátok, milyen fáradt?! – rivallt rájuk tettetett szigorral. Igazából nem lehetett haragudni a megkönnyebbülés perceiben, de ugyanakkor Waltert is meg akarta kímélni.
- Csak azt akartuk kérdezni – szeppent meg egy szőke, copfos kislány -, hogy látta-e a vízitündért?
- Eh! Babonás aprónép! – legyintett az asszonyság. – Loreley csak a legendákban létezik! No meg egynéhány részeges hajós képzeletében – tette hozzá halkabban.
A gyerekek nagy szemeket meresztve tapadtak szavára.
- Egyébként meg, ha legközelebb faggatni akarjátok, álljatok vele szembe – komorodott el a nő hangja -, hogy le tudja olvasni a szátokról…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához