LFG.HU

Avenone
novellaCimkek

“Továbbra sincs semmi hír a két hete tisztázatlan körülmények között eltűnt fiatal színésztehetségről, Andres Courtney-ról. A huszonnyolc éves szívtiprót, aki többek között a Láncra verve, a Vámpírherceg és a Rémkirálynő című filmekben is megmutatta tehetségét, a helyi rendőrség különleges egysége keresi, mindeddig eredménytelenül.
Andres Courtney ügynöke néhány napja hivatalos közleményt adott ki, melyben bejelentette, hogy a színész a saját házából tűnt el, anélkül, hogy üzenetet hagyott volna a távozása helyét illetően.
A rendőrség szóvivője szűkszavú közleményben annyit hozott nyilvánosságra, hogy a fiatal sztár lakásában nem találtak erőszakos behatolásra utaló nyomokat, de szemtanúk szerint a színész eltűnésének idején egy elsötétített üvegű dzsip hajtott ki nagy sebességgel az utcából, ahol Courtney is lakik.
A nyomozók minden erejüket bevetve kutatnak szemtanúk és egyéb bizonyítékok után…”

Nyitva hagyta az ajtót. A tévé hangja távoli és halk, ami azt jelenti, hogy csak résnyire nyitotta ki. A nyíláson át párolt zöldség illata hullámzik felém. Muszáj nyelnem, annyira beindul a nyálelválasztásom a főtt zöldségtől aromás levegő beszippantásával.
Még azt is tudja, hogy vegetáriánus vagyok. A gondolat, hogy valaki akaratomon kívül ennyire ismerhet, megrettent.
Megint zörög az edényekkel. Dúdol közben, de fél füllel a híreket hallgatja. Vajon mosolyog azon, ahogy a bemondó az eltűnésemről beszél? Milyen közönyös hangja van a fickónak. Mintha csak egy idegenről beszélne…
Zsibbad a lábam, muszáj kinyújtanom. A cipőm megnyikordul, mire abba marad a dúdolás. Meghallotta. Hirtelen egy léglökés éri el az arcomat. Ezek szerint idejött megnézni, hogy mit csinálok.
Nem tudom megszólítani a számra kötött kendő miatt.
Már az időjárási híreket mondják. Megint tornádó tombol a Nyugati parton. Ez nem nagyon érdekelheti, mert hangosabban tologatja az edényeket. Idegesít a csikorgás, és a legszívesebben szólnék, hogy hagyja abba.
-Itt a vacsora! – szólal meg hirtelen.
Olyan közel van hozzám az arca, hogy a lehelete végigcsiklandozza az arcomat. A hangja szinte csicsereg.
Gyöngyvirág illatú parfümöt visel. A legutolsó barátnőmnek volt ilyen. Imádtam a bőrét szagolni, ha ez volt rajta. Vajon melyik újságírónak beszéltem erről? Valakinek biztosan elmondtam, ha tud róla.
Nem veszi le a szemem elől a kendőt, csak a számat teszi szabaddá. Meg akarok szólalni, beszélni akarok hozzá, de nem engedi. Két hete egy szót sem szóltam. Amint nyitnám a szám, hogy kérdezzek, neki nyomja a villát a fogsoromnak. A fém hangosan koppan a zománcon, és a fájdalom végig szánkázik az állkapcsomon.
-Óvatosan rágj, még forró! -szól rám megkésve.
Nem tudom, hogy szándékosan szólt-e később. Eddig még, azon kívül, hogy leütött, nem bántott. Már az is nagy dolog volt, hogy egyáltalán le tudott csapni nő létére.
Automatikusan rágom a számba gyömöszölt főtt répát, cukorborsót, krumplit. Nem nagy szakács, azt meg kell hagyni. Szeretném megmondani neki, de nem hagy hézagot a falatok között. Az sem érdekli, hogy megszúrja a nyelvem a villa hegyével.
Szénsavmentes ásványvízzel itat. Rosettával, a nyelvem felismeri az enyhén citromos ízt, ami egyszerű, hiszen általában ezt iszom. Újabb zöldségeket nyom a számba, nem adva lehetőséget arra, hogy megszólalhassak. Úgy tele tömi a számat, hogy rágás közben sem tudok hangot adni.
Véget ér a híradó és elfogy az étel. Ahogy lenyelem az utolsó falatot, várom, hogy a kendő visszakerüljön a szám elé, de ez alkalommal tapaszt nyom a számra.
-Megfürdünk, jó?
Segít felállni. Alkarom egy pillanatra a melléhez ér, de nem veszi észre. Feszes kis melle van, de gyorsan kiverem a fejemből. Nem akarok jó napot szerezni neki azzal, hogy ágaskodni kezdek. Magam sem örülnék neki.
Mit is mondott az a hang a tévében? Már két hete itt vagyok? Nekem sokkal többnek tűnt. Utálom ezt a botorkálást. Ha legalább levenné a szemem elől a kendőt.
Vajon, hogy nézhet ki? Kellemes hangja van, kissé talán mély. A haja hosszú, éreztem, mikor felsegített a padlóról.
A fürdőszoba csempéje fehér. Nem tudom, egyszerűen érzem, hogy az. Vizet enged a kádba.
-Vettem japán fürdősót, tudom, hogy a fenyőillatú tusfürdőre allergiás vagy – mosoly bujkál a hangjában.
A fürdősót sem szeretem, de nem tudom a tudtára hozni. Az újságok sok sületlenséget összeírnak, ez csak egy azok közül. Hagyom, hogy levetkőztessen. Határozottak a mozdulatai, ami a kórházi nővéreket juttatja az eszembe. Ettől összeszorul a mellkasom, mert a gondolat rossz emlékeket idéz fel.
Ha nem lenne összekötve a kezem, eltakarnám magam, de tisztán érzem, hogy nem néz rám. Sőt, talán kerüli, hogy rám kelljen néznie. Csendesen szöszmötöl, míg azt várjuk, hogy megteljen a kád.
Besegít. A víz túl forró, de a hab érintése kellemes. Egy szivaccsal dörgöl át, aztán egy ruhával lemossa rólam a habot. Nagyon gyengéden érinti meg az arcomat. Finom keze van, ápolt. Leborotválja a borostámat, de máshol nem használj a pengét. Ennyire félénk lenne? Ha ezt túlélem, lesz mit dolgoznia rajtam a kozmetikusnak.
-Gyönyörű hajad van – suttogja, miközben sampont nyom a fejemre.
Én nem találom különösebben szépnek. Sötétbarna és hullámos. Teljesen hétköznapi. Valamiért mégis örülök, hogy megdicséri.
A sampon őrülten felhabzik, és lassanként becsorog a szemkötés alá. Önkéntelenül is összeszorítom a szemem, de haszontalan. Még rosszabb, hogy csak az orromon kapok levegőt. Próbálom elkapni a fejem, hogy a felkaromhoz dörgölhessem a kötést, amivel kitörölhetném a habot a szememből, de nem engedi.
Hátranyúl, hogy kibontsa a bogot, és egy frottír törülközővel megszabadítja a szemem a csípős kíntól, de olyan gyorsan köti vissza a kendőt, hogy nincs időm legalább résnyire nyitni a szemem. Megint nem láttam belőlem semmit.
-Óh – mondja hirtelen. Megdöbbenek a hangján, pedig már nem először hallom ilyennek. Egészen olyan, mintha dorombolna. – Ezt imádom!
Úgy hiszem, felugrik, újabb légörvény csap meg. Egyedül hagy, és felhangosítja a tévét. Ismerem ezt a zenét. Meg szoktam hallgatni.
-Olyan csodálatos hangja van Cozy-nak – lihegi a sietségtől, amivel visszatér.
Sokáig olyan halkan tesz-vesz, hogy néha már azt hiszem, nincs is ott. Közben ugyanaz a banda nyomja vagy tíz perce már. A Chain Garden.
Ülök a lassanként hűlő vízben és hallgatom, ahogy az énekes jól képzett baritonja az élet rosszabbik oldaláról énekel. Ez valami punk rock? Vagy sima rock? Nem tudom eldönteni. Elia szokott ilyesmit hallgatni. Ez volt az egyetlen rossz abban, hogy megosztottuk a sminkkonténert a Láncravervében.
-Nagyon izgató a hangja, nem? – kérdez, de a hangjából érződik, hogy akkor sem várna választ, ha nem lenne bekötve a szám. – Egészen borzongató… Mint a bársony…
Hát, amikor nem üvölt teli torokból, valóban egészen kellemesen énekel. Persze, nem tudom megítéli, mert nem valami jó a hallásom.
Dúdolni kezd. Elképzelem, ahogy ott táncol körülöttem a testéhez szorított törülközővel. Most már didergek, de a zenének csak nem akaródzik véget érnie. Fel akarok kelni, de megkötött kézzel nem merek neki veselkedni. A kád alja túlságosan csúszik.
-Még most is emlékszem, mit éreztem, mikor először meghallottam Cozy-t énekelni – folytatja aztán.
Egészen közel áll hozzám.
-Biztosan ismered az érzést, mikor valamit csak másodjára veszel észre – beszéd közben az arcomat simogatja. – Elsőre fel sem tűnik, vagy igen, de még tetszik meg… Aztán jön az a pillanat, amikor felfedezed…
Álmodozva mondja mindezt, miközben a Chain Garden-ből Cozy Smile hangja ismét betölti a teret. Nem ez az első alkalom, hogy végig hallgattatja velem a dalaikat, és minél többször hallom, annál jobban kezdem rühelleni. Sajnos, nem ad lehetőséget, hogy ezt a tudtára adjam.
-Veled is így voltam – a karom alá nyúl, hogy felsegítsen. – Annyira rossz voltál a Láncravervében. Gondoltam, na tessék, megint egy szépfiú, aki tényleg nem tud játszani. De másodjára már megbizsergettél. Rádöbbentem, hogy nem egyszerűen jóképű vagy, hanem egyenesen gyönyörű… Persze, vannak apró szépséghibáid, de… Ha bízol bennem, azokat is kijavítjuk.
Szeretném tudni, mik azok az apró szépséghibák. Hiszen beválasztottak az ország ötven legszebb férfija közé!
Fürdőlepedőbe csavar és átdörzsöl. Ez jól esik, de nem tetszik, hogy ilyen bensőségesen nyúl hozzám. Mégiscsak vadidegen. Aztán még vadabbul rohan meg a vágy, hogy láthassam. Az arca felé fordítom az arcom. Orrommal cirógatom a nyakát.
Csendben hagyja. Megborzong, és belém kapaszkodik, mikor a ragtapasszal, amivel elhallgatatott, simogatni kezdem a bőrét. A vékony plasztik enged annyit, hogy kicsit kinyithassam a számat, és kidughassam a nyelvemet.
Magához ölel. Hozzám dörgölődzik. Így vakon sokkal élénkebb az érzés. Mintha felerősödne a gyöngyvirág illat. Tetszik neki, hogy közeledem feléje. Felizgul tőle.
Akaratlanul is felnyögök, mikor a csípője az enyémhez simul, és a fürdőlepedő durva szövete felajzott szerszámomhoz ér. Megpróbálom megszólítani, de amit hang hagyja el a torkomat, megmerevedik.
-Ne! – kiáltja hirtelen. – Ne beszélj! Ne adj hangot! Még nem vagy tökéletes!
Durván eltaszít magától. Elvesztem az egyensúlyom, és vakon esek a padló felé. Az utolsó pillanatban kap el, de így is megütöm magam. Fájdalom mar az oldalamba. Összepréselt szemhéjam mögött könnyek buknak fel.
Nem nagyon értem, mi történik ilyenkor. Olyan, mintha undorodna a hangomtól. Mindent megtesz, hogy csendben maradjak. Amióta itt vagyok, némaságra vagyok ítélve, és ez rosszabb minden kínzásnál.
Ki akarok törni a karjai közül. Küzdeni kezdek, és közben kiabálok a tapasz mögött. Ez feldühíti.
-Miért nem teszed azt, amit mondok? – üvölti az arcomba. – Hallgass már! Kuss!
Vonszolni kezd. Nő létére erősen fog. Megpróbálom kiszabadítani maga az ujjai közül, de nem sikerül. Valamiben megakadok. Egy erős rántással áthúz rajta, amivel végig horzsolja csupasz oldalam.
Felkiáltok. A következő pillanatban hideg vízsugár csap le rám a zuhanyból. Átmelegedett testemen olyan a jeges permet, mintha hóra mentem volna szauna után. Felüvöltök.
-Nem zárom el, míg meg nem ígéred, hogy csendben maradsz – mondja hidegen. – Csak ennyit kérek. Egyetlen hangot se!
Annyira fáj a hideg vízesés, hogy az agyam nem regisztrálja, mit mond. Csak kiáltok és igyekeznék elhúzódni a zuhany alól. A víz csobogása mögött nagy a csend. Gyanítom, hogy magamra hagyott.
A következő pillanatban felerősödik a zene. Az átnedvesedett szemkötés alatt forró könnyek lepik el a szemem. Bizonytalanul mozdulok. Az arcomba csapódó vízen át nem kapok levegőt, úgyhogy találomra fejjel előre lököm ki magam a zuhanytálcából. A fürdő járólapjára csúszom és elterülök.
Hideg ráz. A lábam még mindig a zuhany alatt van, de annyira fázom, hogy nincs erőm kihúzni. Fekszem, összekoccanó fogakkal, elfojtott hanggal. Dideregve, csendben várom, hogy megbocsásson, és értem jöjjön.
A Chain Garden egy újabb dalba kezd. Cozy Smile hangja betölti a teret. Még a zuhany csobogását is elnyomja. Nem érdekel.

II.

-Cozy, itt van az újságíró!
A sminkasztal előtt ülő fiatal férfi vizespalackot szorongatva fordul az ajtó felé. A menedzserrel még váltanak egy futó mosolyt, majd a másik férfi hátralépve utat enged az újságírónak.
Csinos, húszas éveinek közepén járó nő lép be. Cozy feláll és kinyújtja a kezét, hogy üdvözölje.
-Jó napot! – köszönti. – Örülök, hogy megismerhetem.
A nő rámosolyog, és megszorítja a kezét. Kissé erős fogása van, és a fiatal énekes arra gondol, hogy biztosan valami sporttól ilyen.
-Kérem, foglaljon helyet – kínálja a nőt. – A sminkes nemsokára végez.
A lány kurtán biccent, és leül a sarokgarnitúrára. Cozy visszafordul a tükör felé, a sminkes lány pedig tovább folytatja félbeszakított munkáját.
-Tudom, hogy nem szereted – mondja, mikor a harmadik réteg alapozó után az énekes arcán utálkozó kifejezés jelenik meg. – Sajnos, muszáj…
Hirtelen hallgat el, mintha félne attól, amit még kimondana. Cozy felsóhajt. Sajnos, tényleg muszáj, gondolja, figyelve, ahogy újabb korrektor réteg kenődik szét az arcán. Az a csúnya fertőzés teljesen tönkretette a bőrét.
Ötéves volt, mikor az autóbaleset történt. Alig emlékezett már belőle valamire, de ami megmaradt, azt a saját arca nem engedte elfelejteni.
Nem sérült meg, csak az arcán lett egy apró karcolás. Az orvosok rossz gyógyszerrel kezelték, elfertőződött. Csúnya ragyákat hagyott maga után. Nem volt mit tenni.
Mindig azt hitte, hogy így nem lehet belőle az, amiről mindig álmodozott. Énekelni akart, de hiába volt jó a hangja. Nem volt menedzser, aki ki merte volna állítani meghallgatásra. Egészen eddig.
A producerek imádták a hangját, és a zenét, amit a bandájával játszott. Az egyik vállalta, hogy klipet forgat velük. Persze, ott is erősen kisminkelték, bár javasolta, hogy inkább ne szerepeljen az együttes a videóban. A producer ragaszkodott ahhoz, hogy mutassák meg magukat. A sokkterápia néha jobb, mint a takargatás, mondta.
De a rajongók nem az arcát figyelték. A hangja volt az, ami azonnal megbabonázta őket. A daluk már a megjelenése napján a listákra került. Ez kárpótolta a testi hibáért.
Egy pillanatra a tükörből a hátul kuporgó nőre pillant. Az viszonozza a tekintetét. Szürke szemei merészen állják a pillantását. Cozy meglepődik azoknak a szemeknek a mélységétől, és lassan, hogy ne legyen feltűnő, elfordítja a tekintetét.
-Kész – mosolyog rá a tükörben a háta mögül a sminkes. Elégedetten szemléli a munkáját, majd észbe kap. – Akkor megyek!
Barátságos puszit nyom a vastag alapozóval borított arcra, majd anélkül, hogy a másik nőre nézne, kilibben a szobából.
Kettesben maradnak. Cozy megfordul a székben, és a nőre mosolyog.
-Kér egy kávét? – kérdezi, mint a jó házigazda.
-Nem, köszönöm – rázza a fejét az újságíró. Barna haja lágyan lebbenik. – Inkább beszéljen!
Az énekes feláll, átül melléje, és azonnal beszélni kezd. Közvetlen hangon mesél magáról, a balesetről, a kamaszkoráról, a küzdelmeiről. A nő álmodozó tekintettel hallgatja. Pillantása valahol a férfi válla fölött kalandozik, csak ritkán néz egyenes az énekesre.
Senki nem zavarja őket. Csend van körülöttük.
-Szeretne még valamit tudni? – kérdezi hirtelen az énekes, kifogyva a mondani valókból.
A nő rá emeli sejtelmes szürke pillantását. Hosszan fürkészi az arcát. Tekintete körbejárja a hibás vonásokat. Egészen átható, ahogy figyeli. Cozy-t zavara hozza a nézése. Felállni készülődik, de a lány utána nyúl és magához húzza.
Olyan hirtelen történik minden, hogy a férfi alig fogja fel. Érzi a szájára szorított szájat, az ujjak szorítását a nyakán, de csak egy perccel később kezd el küzdeni.
A nő a sarokgarnitúrára nyomja, egész testével ránehezedik, és szájával szinte rátapad a szájára. Az énekes megdöbben, mikor megérzi, hogy csak az egyik kezével fogja a nyakát, a másikkal az arcát nyomja össze. Rákényszeríti, hogy nyissa ki a száját.
Hiába kapálódzik. Acélujjak szorítják a nyakát, a hüvelykujj pontosan a főverőeret nyomja. Valami történik. Fázni kezd. Nem az egész testével. A hideg belülről emészti. A mellkasából ered, és egyre feljebb kúszik. A légcsövéről a nyelőcsövére árad, onnan a torkába. Fájdalom mar a hangszálaiba, miközben a jeges kín a gégéjén át a szájába ömlik.
Aztán vége lesz. Egyszeriben megszűnik. Az ujjak váratlanul elengedik a nyakát. A levegő sípolva szökkenik a légcsövébe, az agya végre ismét oxigént kap. Még fekete karikák ugrálnak a szeme előtt, de a látása lassan tisztul.
És akkor rádöbben, hogy egyedül van. Elborzadva tápászkodik fel, hogy azt lássa, nincs senki a szobába rajta kívül. Az ajtó zárva.
Különösen érzi magát. Még szédül az oxigénhiánytól, és az egész teste borzong. Olyan üresnek érzi a testét. Értetlenül tapogatja végig magát, hátha van valami sérülése. Semmilye nem fáj, csak a torka kapar kicsit.
Feltornássza magát, és a tükörhöz szédeleg. A tükörképe nyakán lilán sötétlő ujjnyomok. A támadást végre felfogja az agya. Felkiált, hogy a menedzserét hívja.
És akkor új, rémisztő felfedezést tesz. Nem tud megszólalni, hiába erőlködik, nem jön ki hang a torkán. Eltorzuló arccal kiabál, teljes tüdőből üvölt, de hiába. Éppúgy tátog, mint a tükörképe.
Megtántorodik a rémülettől. És még mindig kiabálni próbál. Nem ad hangot a torka, bárhogy is igyekszik. Megnémult. De hogyan?
Az a nő? Mit tett vele az a nő? Ellopta a hangját? Megfosztotta tőle! De hogyan? Nem érti. Fel sem fogja. Csak bámul magára a tükörben. Erőlködik, hogy beszéljen, de néma marad.
Áll, megrökönyödve, kukán és nem hiszi el, hogy nem működnek a hangszálai. Lassan rogy a padlóra, mint az elejtett selyemszalag. A szoba csendjében, örök némaságra kárhoztatva zuhan a megrázkódtatás mindent elhomályosító sötétjébe.
III.

-Visszajöttem! – kiált felém a bejárati ajtóból.
Meglepően virgonc a hangja, mint akit valami nagy öröm ért. Ülök, falnak vetett háttal, és várom, hogy hozzám érjen. Azon kívül, fáj, ha mozdulok. Meglehet, hogy jó színész vagyok, de a véraláfutásokat nem tudom eljátszani. Már pedig a tervem a vége felé közeleg, és minden eszközt meg kell ragadnom a hiteles alakításhoz.
-Ne haragudj, hogy magadra hagytalak – mondja békülékenyen. – El kellett mennem.
Szeretném megtudni, hogy miért, de nem vagyok olyan bátor, hogy hangot adjak. De a sejtés apró foszlánya így is feldereng.
Elém térdel. Tenyerét felhúzott térdeimen pihenteti meg. A sietségtől még meleg a bőre. Érzem, ahogy mosolyog, miközben az arcomat nézi.
-Ajándékot hoztam – suttogja titokzatosan.
Kissé felemelem az arcom, jelezve kíváncsiságomat.
-Olyasmit, amivel kijavítjuk a kis szépséghibádat – magyarázza sejtelmesen. – Mint ahogy a hegedűkészítő csinálja, mikor felhangolja a húrokat.
Keze a számat elfedő kendőn matat. A csomót bogozza ki. Akaratlanul is megfeszül a testem, mikor elveszi a ruhát a szám elől.
A következő pillanatban valami meleg ér a számhoz. Puha az érintése. Ez a szája!
Megdöbbenek, mert nem várom, hogy megcsókol. Eddig sosem tette. Telt ajkai vannak. Szelídek.
Még sosem csókolt meg így senki. Ilyen érzékien, rejtelmesen, mohóan és bátortalanul. Sok nőt csókoltam már, színészként is, és akkor is, ha azt játszottam, magánember vagyok. A színészek mindig szeretnek nyilvánosan csókolózni. De a sok nő közül ez az első, akinek a szájától teljesen elgyengülök.
Melegek az ajkai, és a melegségük lassan a számba folyik. Felbizsereg tőle a nyelvem. A hő beárad a torkomba, nem éget. Hirtelen úgy érzem magam, hogy kezdek megtelni ezzel a melegséggel. Feltöltődöm.
A tűz végig csordogál a gégémen, le a nyelőcsövemen. Átizzítja a légcsövemet és felhevíti a tüdőmet. A csókja nem szorítja ki belőlem a levegőt. Egészen olyan, mintha azon keresztül lélegeznék.
Még mindig rajtam van a szája, miközben lebontja szememről a kendőt. Elvakít a fény. Szúr és csípi a szemem. Sűrű pislogással igyekszem megszokni. Ujjait a hajamba felejti, és lassan elhúzódik tőlem.
Most látom először. Szürke szemének mélye beszippant. Halvány szeplőcskék virítanak az orrán. Jól áll neki. A haja valóban hosszú. Barna és egyenes szálú. Kevés sminket visel, inkább a szemét emeli ki.
Rám mosolyog. A mosolya nem szabályos, de van benne valami bájosság.
-Gyere! – és felhúz a karomnál fogva.
Nehéz felállni, mert zsibbadt a fenekem. Rezzenéstelenül nézi az arcom, mintha a látványt inná.
Az ablakhoz, a fényre vezet, és sokáig méreget. Aztán az egyik polcról levesz valamit, amit csak egy pillanattal később látok meg. Egy magnó az.
-Mondj valamit! Hallani szeretném a hangodat! – szól rám, és lassan felemeli a régimódi, hosszú mikrofont.
Abban a percben hangos csörömpöléssel csillogó szilánkokra robban szét az ablak mellettünk. Én hátra tántorodom, ő a földre zuhan. Mielőtt felfoghatnám, fekete ruhába öltözött, sisakos fickók törnek be az ajtón, kezükben tüzelésre emelt fegyverek.
A földre nézek. Az átlátszó szilánkszőnyegen fekszik, nyitott szemmel. A feje bal oldalából egy darab hiányzik. Fényes cseppekben vér koppan az üvegre. Az arca nyugodt, de a szemében valami különös kifejezés ül. Beteljesületlenség.
Egy kommandós lép hozzám. Alaposan végig mér. Sérüléseket keres rajtam. Az arcom hibátlan, de a vállamon zúzódások vannak. És a hátamon is.
-Bántotta magát, Mr. Courtney? – kérdezi és kibontja a kezemet béklyóba tartó kötést.
Mély levegőt veszek, mielőtt megszólalnék. Kicsit még zsibog a torkom.
-Egy székre kötözött – szólalok meg rekedten. – Volt valami botja…
A rendőr néhány pillanatig meglepve néz rám. De nem azon csodálkozik, amit mondok. Feltételezi, hogy egy őrült rajongó rátámadhat az imádottjára. Hiszen majdnem három hétig tartott fogságba.
A hangomon lepődik meg, ami még mindig reszelős kicsit.
-Sokat kiabáltam – mondom, a csuklómat dörgölve. – Berekedtem.
A férfi bólint és ellép mellőlem, hogy hozzám engedje az orvost, aki éppen most áll fel a holttesttől. A társai sietve letakarják egy lepedővel, és várják, hogy felhozzák a fémkoporsót.
Az orvos lekísér a mentőhöz. A sérüléseimről faggat, én pedig válaszolok.
-Nahát, – mondja kissé meglepve. – láttam a Rémkirálynőben, Mr. Courtney. Kétszer is, de valahogy nem így emlékeztem a hangjára.
Rámosolygok, mintegy elnézően. Segítségért kiabáltam, elment a hangom, szabadkozom, és ő megértően visszamosolyog. Besegít a mentőbe és beszáll mellém. Az autó vijjogva lő ki az épület elől. Lehunyom a szemem és elfordítom a fejem, hogy elrejtsem az állandóan a számra türemkedő elégedett kis mosolyt, ami feszít belülről.

IV.

Különösek a véletlenek, nem? Ha az ember híres, folyton cikkeznek róla az újságok. Megírnak róla mindent. Hogy mit szeret és mit nem. Mi az, amit szeret másokban, és az, amit magában szeret. Vagy, mit talál a legnagyobb hibájának. Mivel elégedetlen önmagában, mi az, amit változtatna magán, ha lenne hozzá hatalma.
A rajongók falják a cikkeket, mintha elengedhetetlenek lennének az életükhöz. Imádatuk tárgyáról mindent tudni akarnak, szinte bekebelezik az információkat. Agyuk eltárolja a látottakat, hallottakat, különösen figyelve a részletekre.
Az újságírók könnyen befolyásolhatják őket, a hírességek pedig még könnyebben. Csak megfelelő táptalaj kell. Mondd elégszer, hogy adakozz, hogy tüntess, hogy nyomorult vagy, és követni fognak, hogy segítsenek.
Egy mindig akad köztük, aki mániákusabb. Egy, aki őrültebb. És egy, aki képes arra, hogy a legtitkosabb vágyadat is valóra váltsa. Mert van hozzá hatalma.
Ha őt megtalálod, megszerezheted magadnak azt, ami egészen tökéletessé tehet. Új arcot, szebb testet, a tökéletes hangot…
Én is erre gondoltam, mikor aláírtam az új musical főszerepére a szerződést…

“Tegnap délután ismét a Megyei Kórház pszichiátriai osztályára szállították Cozy Smile-t, a Chain Garden együttes frontemberét. Mint ismeretes, az énekes néhány hónappal ezelőtt különös támadás áldozata lett, és az őt ért sokktól, elvesztette a hangját. Az orvosai hiába kezelték, a némaság tartósnak bizonyult. Mr. Smile azóta többször esett mély depresszióba és kísérelt meg öngyilkosságot. Az együttes mély sajnálattal vette tudomásul, hogy egykori énekesük állapotának javulására nincs esély…”

“A feljebbviteli bíróság döntése alapján elmebetegnek nyilvánították azt a fiatal nőt, aki megtámadta és három hétig fogva tartotta az ifjú színésztitánt, Andres Courtney-t. A nő családja hitetlenkedve vette tudomásul, hogy a lány ilyen szörnyű tettre vetemedett. A család a Casparsky cirkusz tagja, akik parafenomén képességeikkel szórakoztatják az arra kíváncsi nézőket. A főként médiumokat, telepatákat, pszichokinézissel foglalkozó személyeket tömörítő cirkusztársaság nyílt levélben kért bocsánatot Andres Courtney-tól. A lány különleges képességéről nem tettek közzé nyilatkozatot, de egyesek szerint bizarr, természetfeletti adottságai voltak…”

“Andres Courtney tízmilliós szerződést írt alá az Independent filmstúdióval egy zenés filmre. A fiatal színész csak nemrég tért vissza a szanatóriumból, ahol a támadása óta pihent, és rögtön belevetettem magát a munkába.
Az új szerződés igencsak jó időben érkezett az ifjú színésztitán számára, aki az utóbbi időkben csak második kategóriás filmekben kapott kisebb epizódszerepeket. Sokan esélytelennek tartották a musical főszerepére különleges, mély és rekedtes hangja miatt.
Ügynöke attól tartott, hogy Mr. Courtney hangja megsínylette a támadást, de orvosai szerint a szívtipróval minden rendben. A filmstáb többi tagjával már túl is esett az első beéneklő próbákon, és a társai szerint csodálatosan énekel… Egyesek úgy tartják, hogy az énekhangja kísértetiesen hasonlít a szintén erre a szerepre pályázó, de egy szerencsétlen balesetben megnémult Cozy Smile hangjára…”


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához