LFG.HU

Corvus666
novellaCimkek

Hetedkor, a téli napforduló másodnapja,

A fák mögül előbukkanó kastély láttán megborzongsz, vészjóslóan ismerősnek találod a helyet. Olyan érzésed van, mintha valaki figyelné minden lépésed, mintha minden zugból, bokorból izzó szempárok lesnék mozdulataid, arra várva, hogy hibát kövess el és lecsaphassanak. Szinte érzed, ahogy a hátad mögött valaki óvatosan, neszt sem hallatva lopózik. Megfordulsz, pallost rántasz. De semmi, csak fojtogató sötétség, ordító csend és a lüktető szíved. Még a telihold is nehéz, komor felhők mögé bújik, nem akarja látni, hogy végzed be sorsodat.

Egy óriási fapallón át belépsz a kastély udvarára. A holdfény sejtelmesen szűrődik át a nehéz szürke tömeg fátyolos foltjain. E gyér fény mellett botorkálsz a hatalmas kapu felé. Nem figyelve lábad elé, belerúgsz egy gömbölyded fémtárgyba. Lenézel és egy gyönyörűen megmunkált sisakot látsz. Valaha ismerted viselőjét. Ő is eltűnt megannyi társával. Átkozod a pillanatot, mikor elindultál: csak a bosszú hajtott; de még mindig tudod: az eskü kötelez… minden áron.

Belépsz a kapun, érzed, tenyered izzad pengéd markolatán, a halántékod lüktet, érzékeid a pattanásig feszültek. Orrodat megcsapja a dohos falak émelyítő szaga, hátadon végigfolyik a hideg veríték: mint egy jeges kéz, ha megérint. Megborzongsz, szinte reszketsz; túl sokat tudsz a kastélyról. Tovább mész, az eskü kötelez… A pallost magad elé tartva haladsz a bizonytalan homályban. Mintha valami fény derengene a folyosó végén.

Elindulsz újból, végül egy terembe érsz. A hold is kíváncsian bújik elő súlyos takarói mögül. Fáklyák derengő fénye láttatni engedik a terem közepén lévő kőből faragott trónt. Egy alak, egy mozdulatlan alak ül a trónon, arcát mintha sötétszürke rongy fedné, de érzed, hogy figyel. Hirtelen nekirontasz, szinte öntudatlanul mozogsz, már nem vagy ura testednek, mintha kötelek rángatnák tagjaid. Egy utolsó erőfeszítés, még néhány lépés és eléred trónt, kardod előre szegezve rohansz… De ösztöneid üvöltenek; hibáztál, és sorsod bevégeztetett. Érzed, ahogy a jéghideg kéz beszakítja hátad, porrá zúzva gerinced és mellkasod, jégcsapok fonják körbe még dobogó szívedet. Tested felemelkedik…

***

Érzem, ahogy forró véred végigcsorog a karomon, szíved még dobog, és te üvöltesz… Majd csend, halálos csend ereszkedik a teremre. Kezed ernyedten lóg, pallosod hangos csörömpöléssel ér földet. Követi tested is, amint kihúzom kezemet a hátadból. A szívedből maradt húscafatokat tested mellé hajítom: a többit majd a patkányok elintézik. Szinte sajnáltalak, egykor te voltál a legjobb, majd kardot szegeztél, üvöltöttél, megszűntél. Megöltelek. Ismét…

***

Hetedkor, a téli napforduló másodnapja,

Egy sisak csörömpölése töri meg a csendet… a terem közepén valaki ül a kőből faragott trónon…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához