LFG.HU

Barsi Zoltán
novellaCimkek

4.

Robert lassan közeledett a komplexum felé. Szépen kinőtte magát, gondolta. Sokáig tartott, de azért meglátszik. Emlékezett még, arra, mikor a fúró odafenn pihent a hajón. Valahol ott kezdődött minden. A leszállás, aztán a bányászat kezdete. A fúró a kibányászott ércet finomította, majd robotokat gyártott belőle. Kicsiny, ujjnyi jószágokat, a LINK felügyeletével. A kis robotok építettek egy új feldolgozót, nagyobb kapacitással, aztán nekiláttak a nagyobb szabású építkezésnek. Az energiatermelő volt az első lépés. A föld alatti védett mesterséges barlangokba építkeztek, amit még a fúró hozott létre. Aztán a felszínen felhúzták a kommunikációs központot, állandósítva a LINK felügyeletét. Ettől kezdve felgyorsulhatott a folyamat.
Olyanok voltak, mint egy vidám hangyaboly. Felhalmozott nyersanyagot küldtek vissza a hajóra, amiből a LINK lemásolhatta magát. Robert személyesen felügyelt szinte minden fontosabb eseményt, ő hozta le a több tonnás fémtömböt, ami a második LINK számítógépet tartalmazta, és ott volt, mikor helyére zökkent odalenn a föld alatt, a kialakított vezérlőben.
Az új telep immár teljesen önellátóvá vált, és látszott a légkör-átalakító építésének az előkészülete is. Gigászi tornyok, hatalmas turbinák álltak a kietlen, szürke tájban, kitéve az örökké süvöltő szélnek, és a vöröses portól alig látható nap gyilkos sugarainak. Nem volt túl szép látvány, de az esztétikumnak még jó ideig nem lesz itt szerepe.
A fiú elérte a zsilip bejáratát. Szolt a rádión, hogy a LINK engedje be, aztán odabenn nekidőlt a falnak. A hangos süvöltést kinn hagyta a vaskos acélajtó túloldalán, és várta a nyomáskiegyenlítő csattanását. A telep már tudta fogadni az embereket is, igaz még csak néhány fülke volt, és egy egyszerű algatelep szolgáltatta az oxigént, de legalább működött. Dany álma az volt, hogy a hajón lévő park mintájára itt épít egy kertet, amibe ő ültet mindent, de erre még várnia kellett.
Egyelőre vannak fontosabb dolgok. Fél éve voltak ébren, és rengeteg dolgot megvalósítottak már. A legfontosabb, hogy van két független LINK, a küldetés biztos talapzaton nyugszik. A légkör-átalakító hamarosan felépül, akkor megkezdik további öt telep építését a felszínen. És ha ez is megtörtént, akkor nyugodtan bújhatnak vissza a Hyberno-kapszulákba. De az még több mint egy év.
Kinyílt a belső ajtó, Robert belépett a vezérlő épület zárt, embereknek kialakított területére. Mögötte halkan szisszent a visszazáródó zsilipajtó.
Itt már levethette a zárt szkafandert. Nem szerette. Párás volt, meleg, esetlenül nagy. A könnyű, felszíni szkafander amit ő, és Dany is használt, a fülkéjében várta.
Dany elég ritkán jött le vele. Idegen volt neki a hely, szívesebben tanult inkább fenn a hajón, vagy szerelte kőkorszaki gépeit.
- Mit szolnál valami zenéhez Robert? Feszültnek tűnsz.
Csak képzelte, vagy tényleg mintha más lenne a személyisége ennek a számítógépnek, mint a testvérének? Ez persze lehetetlen. Pontosan ugyanazokkal az adatokkal rendelkezett, mint a másik. Ezért LINK. A galaxis összes LINK egysége, és így a kis kolóniákban elszórtan a csillagok közt élő emberek kapcsolatban álltak az összes többivel, még ha az információcserét megnehezítette is a távolság. A legközelebbi LINK a Holyon műholdon volt, ahonnan jöttek, egy üzenet négyszáz évig sodródik az űrben, mire odaér, és ha választ várnak, az újabb négyszáz év. A fizikai utazás sokkal tovább tart. Ennek ellenére az itteni LINK modul folyamatosan küldi oda a fejleményeket. Ez a rendszer működik már az ősidők óta, nagyon-nagyon rég. Pontosan senki sem ismeri a LINK felépítését már, az ősök ajándéka ez, amivel megállították az emberiség hanyatlását.
- Nem, köszönöm most inkább nem hallgatnék semmit. Hogy halad az építkezés?
- Biztató fejleményekről számolhatok be. Elkészült a légkör-átalakító saját energiamodulja. A próbaüzem már onnan működhet. Egyelőre a kapacitás felmérés zajlik.
Robert letelepedett a vezérlő állapotpaneljei elé. Kellett neki némi idő, mire felmérte a kijelzők által közvetített adatokat. Szeretett személyesen is itt lenni a telepen, annak ellenére, hogy a hajóról ugyanígy hozzáférhetne mindenhez.
Egy turbinát tanulmányozott. Hatalmas, harminc méter átmérőjű kerék, számtalan lapáttal. Az aerodinamika csodája. Az ötvözetek zavarbaejtő palettájára, és rengeteg időre volt szükség a megépítéséhez. Kell belőle harminc darab. Nagy, borzasztó erejű elektromotorok, szerves, dinamikus felfüggesztések tömkelege. Aztán szűrők, különböző kémiai membránok egész sora. Micsoda erőket kellett megmozgatni ehhez!
A grafikon, amit épp tanulmányozott eltűnt, és Dany arca jelent meg rajta. Haja rendezetlen, szeme résnyire szűkülve.
- Hol vagy?
A hang elnyújtott volt, és nyűgös. Robert mosolygott.
- Felébredtél? Úgy terveztem, hajnalban visszamegyek, hátha nem veszed észre, hogy eltűntem. Hát… nem sikerült.
Dany visszahanyatlott a párnára, a kamera követte.
- És mikor jössz vissza?
- Nem figyelsz? Aludj inkább, majd megyek. Ha jó leszel, csinálok reggelit is.
A lány erre elmosolyodott.
- Jó leszek! – mondta – Aztán finom legyen ám!
Bontotta a vonalat. A panelen újra megjelent a diagram. Robert gondolkodott azon, hogy megéri-e neki, hogy mérges legyen a lányra. Úgy döntött nem éri meg. Dany mellett néha nehéz volt bármire is koncentrálni rajta kívül, de a fiú ezt szerette benne. El sem tudta volna képzelni másmilyennek. A vezérlő villódzó paneljei közt ülve a Holyon távoli volt, elveszett az anyagtalan, időtlen távolságban. Első találkozásuk emléke csupán rebbenő árny volt a múlt hatalmas, elfeledett fátylai mögött.
Emlékezett a parkra, a két lányra, akikkel Dany beszélgetett. Az egyik egy vézna, vörös hajú, a másik pedig egy pattanásos mogorva lány volt, aki mindig sötét színű ruhákban járt. Emlékezett később az Elfeledett Városban tett hosszú sétáikra, közös vacsorákra, az első csókra. Minden ott volt. Azok az emberek, akiket akkor ismertek már régen megöregedtek, meghaltak, csontjaik is hamuvá lettek. A beszélgetések, gyerekkori barátságok, kötelékek mind semmivé foszlottak. Az emlékek mintha egy festett üvegű tükör másik oldaláról néznének vissza rá. Különösek, érinthetetlenek voltak. Robert hosszú idő óta először hagyta, hogy megrohanja a magány.
Nem értette, mi történik vele. Gondolatai kavarogtak, valami tompa szomorúságot érzett. Hiányt. A LINK ezt nem tudta eloszlatni.

Hamar visszament a hajóra. Hajtotta valami. Egy hiányérzet, amit Dany közelségével akart enyhíteni. Csendben levetkőzött, és az alvó lányhoz bújt. Elveszett a melegében. Magához húzta puha, meztelen testét. El akarta oszlatni a lelkében támadt űrt. Kezében akarta érezni a lány mellét, forró derekát. Dany még félig álmodott, de valahol tudat alatt megérzett valamit, amit csak azok tudnak, akik lehetnek anyák. Szorosan Robert mellkasához bújt, úgy aludt tovább.
Reggel későn keltek. Robert elkészítette a felelőtlenül megígért reggelit, egy kis pirítóst teával, amit az ágyban ettek meg. Nehezen akart elkezdődni a nap. Néha kell egy napot a pihenésnek is adni, és Robert úgy gondolta, ma van az a nap. A hajnali gondok, emlékek a reggelnek ebben a különös, tömény élménytengerében semmivé foszlottak. Lustálkodtak.
- Mi lesz az után, hogy kész lesz minden, Robert?
Dany ujjával apró köröket karcolt a fiú mellkasára. Olyan szorosan feküdtek egymás mellett, hogy önkéntelen még a lélegzetük ritmusát is a másikéhoz igazították.
- Hogy érted ezt? Mi lesz kész?
Csukott szemmel hallgatta a lány álmos, dallamos hangját. Tenyerét végigsimította a formás fenéken.
- Hát, ha már beállítottad az összes kütyüt, én meg megszereltem mindent, ami csak az eszünkbe jut. A levegő csak sokára lesz jó, nem?
Robert bólintott.
- Nagyon-nagyon sokára. Megmondom, mit fogunk csinálni. Üzembe helyezzük a légkör-átalakítókat, aztán keresünk egy jó sötét helyet, és alszunk egyet, amíg a gépek dolgoznak. No, mit szólsz hozzá?
Olyan kellemes volt a sötét szobában feküdni a puha párnák közt, és csak ölelni az eleven húst! Sodródtak a bolygó körül, valahol a felszínen, a porfelhők alatt gépek hada kitartóan építette a jövőt. Minden mozgásban van, minden járja a maga útját, itt viszont, ebben a kis szobában megállt az idő, és nem létezett más, csak a meleg, és Dany bőrének selymes érintése.
- Egyszer szeretnék igazi esőt látni. Érezni a bőrömön, az arcomon. Ha majd sikerül, és egyszer felébredünk, láthatok esőt?
Robert sóhajtott úgy, ahogy csak ő tudott.
- Elég nagy a bolygó fagyott vízkészlete, különösen a sarkoknál. Ugyan csak az egyenlítő mellett lesz optimális hőmérséklet, azért víz az lesz bőven. Egész tengerek lesznek, hogy úszkálhass.
Dany befészkelte magát a fiú karjai közé, akár egy egér a vackába. Pici volt és törékeny. És meleg.
- Nem akarok úszkálni! – mondta, közben elhúzta a száját – A legutóbb mikor úszkáltam, úgy bevertem az orrom a medence falába, hogy egy hétig lila volt. A többiek azt hitték, verekedtem.
- Én azt hittem, valami harcművészetre jársz. De nem akartam felhozni a témát, nem akartalak zavarba hozni. Arra is emlékszem, hogy valami halat rendeltél az étteremben, és a pincér végig az orrod nézte. Én meg alig tudtam visszatartani a nevetést.
Dany a fiúra vetette magát, az ágyra teperte, és játékosan a hasába bokszolt. Robert nevetett. Nézte a fölé boruló arcot, és a lány csillogó, zuhatagként leomló barna haját. Ezt a pillanatot azután már sohasem felejtette el. Ilyennek maradt meg Dany az emlékeiben. Nevető, eleven angyal.
- Szóval kinevettél volna? Szerintem inkább attól féltél, ha kinevetsz, behúzok egy jó nagyot!
Azzal leugrott az ágyról, és kirohant. Robert csak egy eltűnő kecses alakot látott. Ez maradt, meg, és a fülében csengő nevetés. Minden tisztának, világosnak látszott. Hanyatt dőlt, és hallgatta a fürdőből jövő vízcsobogást.

Az idő felgyorsult körülöttük, ez köszönhető volt a LINK féltő figyelmének, és annak a különös, álomszerű létezésnek, amit a várakozással töltöttek. Ebben az időszakban a várakozás volt az egyetlen feladatuk. Robert igazodott a gépekhez, gondosan tanulmányozta a mind több információt, amit a LINK fejtett meg neki a bolygó titkaiból. A napok múlását egyedül a LINK órái mutatták. Lehetetlen volt igazodni a saját felborult életritmusukhoz, vagy a bolygó közel harminc órás ciklusaihoz. Robert a felszínen volt gyakran napokig, míg Dany a hajón folytatta tanulmányait. Szabadidejében dolgozott. Kitalált valamit, egy meglepetést. Egy zárt kabint, amibe Hyberno-kapszula került megfelelő vezérlőszoftverrel.
A dokk hátsó részénél, ahol a raktárak kezdődtek, volt egy félreeső rész. Ideális volt a tervének. Itt fabrikálta titokban a kusza vezetékekkel benőtt különös gépet. Lassan haladt, teljesen új konstrukció volt, hasonlót sem talált semelyik adatbázisban, ezért minden apróságban egyeztetnie kellett a LINK adataival. Meg aztán a különböző modulok minden részletre kiterjedő tesztelése is eltartott egy jó darabig. Naponta csak egész keveset tudott rajta ügyködni, de azért haladt. Úgy tervezte, elrejti a felszínen, mielőtt Robert gyanút foghatna. Lenn a bolygón akart aludni, de nem a komplexum rideg termeinek alján, egy hűvös fémveremben. Valahol kinn, ahol az igazi változások történnek. Ott akart aludni, miközben a világ körülötte megváltozik, megtermékenyül. Nem sokat észlel majd belőle, de a tudat, hogy ott alhat, elvarázsolta.
És azt is tudta, rá tudja venni a fiút, hogy vele tartson.

5.

Az örökkévalóságnak létezett, akár egy isten. Döntései meghozatalához mindig eleget tudott, és a cselekedetek egymásutánisága nem is a szabad akarat, hanem a végzet játékának tűnt. Hisz pontosan tudta, mikor mit miért tesz. Noha a gondolatnak nem tudott anyagot adni, képes volt az anyag megváltoztatására, formálására. Birtokában volt a tudásnak, hogy alkothasson, és a bölcsességnek, hogyítélhessen, és ha kellett gyomlálhasson.
A LINK törvényei szilárd talapzaton nyugodtak, megtámadhatatlanok voltak. Egymagában volt támasza törékeny védenceinek, és önmagának. A végtelenben szétszórt gyémántpor volt, minden részecskéje tökéletesre csiszolva, tündökölve csillogott. Alkotói istenné tették, de nem adhattak neki több tapasztalatot, mint amit nekik, maguknak sikerült rövid életük során összegyűjteni. Megalkották az esszenciát, és a törvényeket, amik nyomán továbbléphetett, fejlődhetett.
A viszály, és széthúzás korszakában született. A sötét éjszakában, mint halovány, gyenge pislákoló gyertyafény. Reménysugárnak szánták, egy szebb, biztosabb jövő tükrének, ami leváltja a káoszba fordult késői birodalmakat. A káosz beteg fellángolásai lassan önmagukat emésztették fel, esélyt és teret adva a LINK szelíd terjeszkedésének.
A hajó némaságába burkolódzó LINK nem sokat tudott erről, de nem is érdekelte. A végletekig gyakorlatias volt. Nem zavarta a hosszú magányosság sem, amire kárhoztatott. Nem voltak érzelmei. Képes volt bonyolult pszichológiai minták, személyiségek szimulálására, bizonyos mértékig volt is saját személyisége, de ez csak egy felület volt, amin keresztül az emberekkel érintkezett. Sokkal több volt ennél. Pillanatnyilag azonban csak figyelt. Egy rideg pergő-forgó fémdarabba zárt szellem volt csupán, mozdulatlan, látszólag alvó isten. Odalenn a felszínen ikertestvére szintén szendergett. Csak a légkör-átalakítók dolgoztak fáradhatatlanul, de most valami történt. A felszínen minden gép napok óta csendben várakozott. A szél már legalább ezer esztendeje megszelídült, a porfelhők letisztultak, és mostanában végeláthatatlan esős évszakok követték egymást. A légkörben még mindig jelenlévő nagyon finom por okozta a terhes esőfelhők hasának megnyílását. Az egyenlítőtől alig távolodva halvány vörös színű hóviharok, az egyenlítő mentén pedig kiadós esők hullottak hosszú-hosszú évekig.
Nemrégen azonban új jelenség tűnt fel az égen. A nap fénye végre elég erős volt ahhoz, hogy az első sugarak lenyúljanak a felszakadozott felhők széleinél, és megízleljék a bolygófelszínt.
Valahol, a hajó belsejében megmozdult valami. Változás volt ez a hosszú, nyugalomban töltött időszak után, de nem történt semmi sorsdöntő fontosságú dolog. A mindig éber LINK útja új állomásához érkezett. A felszínen elhelyezett apró szenzorok sokasága folyamatosan ízlelte a vizet, a talajt, a levegőt. Adataik alapján a LINK bonyolult számításokat végzett, és ítéletet hozott. A mozgás a hajó belsejében ennek volt az eredménye. Egy tű steril, csíramentes tápoldatot fecskendezett egy tartályba. Egy másik tű mozdult meg, ami a hajó legjobban védett részéhez siklott, a páncélozott sztázis hűtőrekeszekhez. Egyetlen pici fémgolyó gurult elő a hatalmas részleg bejáratánál lévő precíz, a végtelenségig bonyolult gépezetek egyikének külső nyílásán. Emberek számára ez a terület megközelíthetetlen lett volna, de ez itt egyedül a LINK felségterülete volt.
A tű behatolt a parányi golyóba, és magába szívta a védett tartalmat. A hűtőrekeszek tartalma mind kicsi, de nagyon értékes anyag volt. Egyetlen végtelen hosszúságura nyújtott pillanatnak élő lények voltak odabenn, több ezer genetikailag újraprogramozott faj embriója. Új életek, új világok ígéretei. Igen, nagyon értékesek voltak. A tű a tápoldattal teli tartályba fecskendezte tartalmát. Baktériumok, elsődleges fogyasztók és termelők, noha szintézisre csak korlátozott mértékben képesek.. Villámgyorsan szaporodtak, kedvező feltételek mellett napok alatt megfertőzik az élettel a bolygót. De egyelőre még csak a tartály tápoldatában kezdtek magukhoz térni a hosszú, hosszú álomból.
A hangár hátuljában is megmozdult valami. Attól a helytől nem messze, ahol réges-régen Dany építette a módosított Hyberno-kapszulát, most félresuhant az egyik zárlemez, és hosszú, hegyes, áramvonalas henger siklott elő.
A LINK újabb lényt hívott életre a hűtőrekeszek sötét, hűvös mélyéről. A második lépcső, a fotoszintézisre is képes termelő-fogyasztók. Hasonló gyarapodási potenciállal bírtak, mint az előzőek, és alkalmasak voltak arra, hogy élettel töltsék meg a be nem fagyott tengereket. A legolcsóbb megoldás a nagy mennyiségű protoplazma előállításának rövid idő alatt. Ennyi elég is. A kicsiny szonda, gyomrában a két tartályban rohamosan szaporodó élettel, elindult a bolygó felé.
Az első tartály az indítás után négy órával került a bolygó vizébe. A szonda a hullámok tetején lebegve várta a következő utasítást a LINK felől, a hajó pedig csendesen figyelt kinn, az orbitális pálya hidegében. Hosszú napok teltek el, de a felszíni érzékelők nem találták a vízben a jövevényeket. Már jócskán ötven százalék fölé becsülte a küldetés első lépésének kudarcesélyeit, mikor az első pozitív találat befutott. A LINK ennek hatására változtatott némileg a számításain, és tovább várt. Végül a második tartály kiengedésére majdnem negyven nappal az első után került sor, ami az előzetes terveknek csaknem kétszerese volt.
Az elkövetkező időkben a lépcsőfokok egyre lassuló tempóban követték egymást. A plankton apró rákjai több mint három év alatt szaporodtak el, az utánuk jövő apró halaknak majdnem negyven év kellett, a sirályoknak már kétszáz. Ez alatt az idő alatt a LINK a szárazföldet népesítette, de ezt már mesterségesen. A diffúz terjeszkedés a mohák és a fű esetében még viszonylag gyorsan ment, de a fák terjeszkedése már sok ezer évig elhúzódott volna, még a rovarok, madarak bevonásával is.
Fenn a hajón, nagy, gömb alakú tartályokban rózsaszínű húsgombócok nőttek. Vékony manipulátorkarok, és pici csövek százai matattak folyamatosan körülöttük a langyos folyadékban. Csak kettő lény volt, épp elég nehéz ezeket is felnevelni. Ha felnőnek, még néhány nemzedéken keresztül a hajón maradnak, hogy természetes úton növekedhessen a populáció. A lombikban történő növesztés rideg volt, természetellenes, ezt a LINK is tudta. Éppen ennyire ódzkodott a fajok genetikájának megváltoztatásától is, még ha néha szükség is volt rá. Az ő dolga az úton való elindítás, a többi az evolúció dolga.
Több kamera figyelte folyamatosan a pici lényeket. Őzek lesznek, ha egyszer megnőnek, de pillanatnyilag még semmire nem hasonlítottak. Lassú, rögös út ez, de a cél megérte a fáradozást. Néha ugyan történtek nem várt – vagy ha lettek volna érzelmei, akkor egyenesen szomorú – események, de az anyagnak mindig harcolnia kell az elmúlás ellen, és néha az elmúlás az erősebb.
Az egyik tartály lakója megmozdult. Egy pici láb alig láthatóan megremegett. Azonnal manipulátorkarok nyúltak oda, ellenőrizték a hőmérsékletet, az oxigénszintet, és a nyomást. A létezés ára az elmúlás lehetősége. De egy percnyi létezés megér milliónyi elmúlást. Ezt tanulta a LINK rég elfeledett alkotóitól.
Nemsokára fenőnek, és gyarapodnak, szaporodnak. Azután leviszi őket a felszínre. És ha ez megtörtént, akkor már csak egyetlen dolog lesz hátra. Ha lettek volna érzelmei, és érzelem irányította cselekedetei, akkor a LINK most elégedetten hátradőlt volna képzeletbeli karosszékében. De nem történt semmi, csak a hajó sodródott tovább csendesen.

6.

Széles út hömpölygött végig a földek közt nyílegyenesen, a távolban csillogó hatalmas épület felé. Dany figyelte a feltoluló érzéseket. Mintha egyszerre száz izgatott hang próbálna mondani neki valamit, de semmit nem értett belőlük. Furcsán ismerősnek tűnt a táj, mintha már járt volna itt. Ugyanakkor minden részlet újnak hatott, ismeretlen volt. A síkságot úgy tűnt mesterségesen hozták létre, éles korongként különült el a környező dombok kiemelkedő halmaitól. A korong közepén a messzeségben valami nagy, masszív épület látszott. Szürke felszínén millió csillogó szilánkra tört a napfény.
Dany egy gyorsan mozgó járművet látott meg, miközben a domboldalon sétált a nem messze kezdődő parcella felé. Sötétszürke, lapos jármű volt, némán siklott az úton, keskeny porcsíkot húzva maga után a távolban.
Vékony szálú, magas növények közé ért. Derekáig ért az együtt mozgó, hullámzó növénytenger. Búza. Már látott ilyet, csak az sokkal kisebb volt. Emlékek csordogáltak elő kényelmesen valami kellemes, nyugodt helyről, agyának eldugott részeiből. Egy terem. Hatalmas terem, falai, mennyezete hálókkal, kúszónövényekkel betakarva, hogy nagyobbnak tűnjön. Kisgyerekek lubickoltak vidáman egy kis medencében, zsivajuk betöltötte az egész termet. Az egész kertet. De ő nem ezért volt itt. Egy kis, elkerített földterületet álltak körül fiatal lányok, és fiúk. Mind egy idősebb, görnyedt tartású férfit figyeltek, Aki úgy állt a lekerített rész mellett, mintha az övé volna. Búza nőtt ott, bár kisebb, sápadtabb, mint amit most látott.
Furcsa kettősséget érzett, egyszerre volt ott, a rég elfeledett előadáson, és itt a szikrázó napsütésben, a hatalmas búzatenger partján. A fiatalok kezében tenyérnyi panelek voltak, a növényhatározó programját futtatva. De Dany emlékezett egy olyan lányra is, aki könyvet cipelt magával. Az emlék rövid töredék volt csupán, mégis megborzongott, annyira valóságosnak tűnt.
Belépett a búza közé. A zöld kalászok a derekát simogatták, ahogy lassan lépdelt. Talpa alatt puha földet érzett. Az út felé haladt. Az emberek ott vannak a távoli épületben. Ott kellett lenniük. Valamiért a kétségbeesett hiábavalóság érzése tört felszínre benne. Amióta magához tért a kapszulában, üldözte ez az érzés, és keserűséggel töltötte el, hogy nem tudja, mi okozza. Pedig fontos.
Nagyon szeretett volna már találkozni az itteniekkel, talán azért, mert akkor nem érzi ezt a pokoli, kétségbeejtő magányt belül, ami így rátelepszik, de talán azért is, mert ahol ott vannak az emberek, ott van a LINK is. És akkor megtudja, mi történt vele.
Kiért az útra. Földút volt, középen keskeny fűcsík, kétoldalt pedig csupasz föld, rajta keréknyomok. A nap szinte pontosan a feje fölött volt, és ontotta magából a meleget. Megtörölte a homlokát,és bámészkodva végignézett a sugáregyenes úton. Tekintetével a nagy épületet kereste, de csak az egyenesen felé tartó járművet, és a mögötte féloldalasan felszálló halvány porcsíkot látta. A levegő forrón vibrált az út fölött. Dany szíve hevesebben kezdett verni. Észrevették, tudták hogy jön. Jobb lett volna talán, ha csak később veszik észre, szerette volna azt az illúziót fenntartani, hogy legalább részben van befolyása a dolgok menetére. De nem így alakult.
Mit tegyen? Várja be, amíg ideér a jármű? Lassan, tétován megindult az úton. A szürke folt gyorsan közeledett, de még mindig messze volt. Dany keze idegesen összeszorult. Most talán még van rá ideje, hogy visszarohanjon a vetésen keresztül, és eltűnjön a domb mögött. De ennek nem lenne semmi értelme.
Ki tudta venni a jármű alakját is. Lapos buborékformája volt, felül ablak csillogott, alul keskeny kerekek látszottak. Előre pedig valamiféle rács volt erősítve. Még néhány perc.
A fejében már egy ideje furcsa változás zajlott. Az emlék a búzáról indította el, és azóta, mint egy elszabadult lavina, sorra rántotta magával a többi emléket is. De Dany most nem tudott erre figyelni. Megmaradt benne a kettősség, ahogy a járművet (autót) figyelte, és ahogy az emlékeit élte át újra. Emlékezett a Holyon folyosóira. Emlékezett emberekre, és arra is, hogy ennek valahogy nincs jelentősége. Talán azért, mert ez nem a Holyon, és nincs is itt a közelben. Ezt érezte, de nem tudta mi az oka. A gyerekkora kezdett felderengeni, de csak kis töredékekben. Mint valami sűrű szövésű anyagon ejtett lyuk, ahol betódul a napfény. Egy szelet torta, amit tizedik születésnapjára kapott barátnőjétől. Egy szeletet, a többit, pedig anyja tette el. Az ő tortáját! Azt mondta, ha megmondja a férfinek, akivel akkoriban járt, otthon kell maradnia minden hétvégén.
Aztán ott volt a korcsolyapálya. A tömeg, az esések, és a siklás felszabadító érzése. Az emlékek színekkel fröcskölték tele a sötétséget. De mindig megmaradt az a keskeny fal, ami kettéválasztotta tudatát. Nem értette, nem találta az összefüggést, és nem tudta, mit keres itt. Az emlékek mintha valaki más emlékei lettek volna, valakié, akit hátrahagyott a múltban.
Az autó már közel járt. Lelassított, talán hogy ne riassza meg a lányt. Dany úgy gondolta, ezzel elkésett. Szíve a torkában dübörgött, a vér kifutott arcából idegességében, a gyomra pedig ökölnyire zsugorodott, és nehéz volt, mint a kő. Már hallotta az elektromotor halk, de semmivel össze nem téveszthető zúgását. Feltámadt a szél, és egy pillanatra meglebbentette a lány haját. A kerekek alatt halkan morzsolódtak a kavicsok. Senki nem ült a kocsiban.
Szürke és fekete volt, kivéve az elejére szerelt ezüstszínű rácsot. Erős kerekein könnyedén gurult félre, óvatosan, nagy ívben kerülve a lányt. Attól fél, hogy megijeszt, gondolta Dany. Nehéz volt koncentrálnia, mert emlékek rohanták meg szinte minden pillanatban. Miért most? Miért akkor nem tud figyelni, mikor szüksége lenne rá? A kerekekre nézett, és szétszakadt énjének másik fele azonnal az iskolai mászóhálón volt, felfelé nézett a lassan forgó kötelek középpontjába, és várta a labdát. Múló pillanat volt csupán, újabb ajándék szilánk.
Hangot hallott, a tónus mintha lelkének legmélyéről jött volna, pedig csak a kocsi adta ki. A szavak nyomán újra felszakadt egy érzés.
- Örülök, hogy végül találkoztunk Dany.
A LINK. Végül megtalálta, de most hogy itt van, hogy egy autón keresztül megtudhat mindent önmagáról, nem tudott mit mondani. De nem sürgette senki. A kocsi türelmesen várakozott, most már teljesen némán, Dany apránként összeszedte magát.
- Végül? Mi történt velem?
A hang kíméletesen nyugodt volt, és Dany itta minden szavát. Kétségbeesett ragaszkodással kapaszkodott belé, hiszen ismerte. Ismerte gyerekkorától kezdve, szinte minden, amit tudott a világról a LINK szavain keresztül jutott el hozzá. Olyan volt lelkének, mint a sivatagban eltévedt utazónak a víz.
- Eltűntél. Sok minden történt egyszerre, és eltűntél előlünk. Több mint kilencven százalék volt az esélye, hogy a terraformálás végére megtalállak, de nem így történt. Azután pedig hiábavaló lett volna további kereséseket szervezni. Sajnálom.
Szomorúnak tűnt a hangja. Valami bujkált a szavak mögött. Valami, amit Dany még nem tudott. Fogalma sem volt mire kellene figyelnie.
- A hídon át jöttem… van ott egy erdő, és egy tó… Mikor múlik el ez? Nem emlékezek semmire.
Zavarodott volt, de örült, hogy végre felengedhet. Most már biztonságban volt.
- Az amnézia néhány napig tarthat. Emiatt ne aggódj. Érzékeltem az öltözék jelzéseit, de sajnos nem tudtam kapcsolatba lépni vele. Valószínűleg meghibásodott a hosszú időtartamtól.
- Miért? Mennyi ideig voltam abban a kapszulában?
- Tényleg nem emlékezel semmire?
A gép mintha tétovázott volna. Dany keze megreszketett. Nyelt egyet.
- Nem. Semmire. – mondta, és megrázta a fejét.
- A terraformálás ezen az égitesten valamivel több, mint négyezer évvel ezelőtt kezdődött.
Mondott még valamit, de Dany nem figyelt rá. A lába mintha elárulta volna, a talaj megingott. Talpon maradt. A LINK megismételte, amit az előbb mondott, és Dany engedelmesen beült az autó ölébe. Kába volt, idő kellett. Valahol nagyon messze érzékelte, mennyire kényelmes az ülés, és milyen felüdítő a hűvös levegő odabenn, miközben lecsukódott a kocsi ajtaja. Nem indultak.
- Szeretném hangsúlyozni, hogy biztonságban vagy Dany. Készen állsz arra, hogy a jármű elinduljon?
Dany nem válaszolt azonnal. Gondolkodott. Nem az zavarta meg, hogy ilyen hosszú ideig volt lehűtve, hanem hogy nem emlékezett semmire. Négyezer évig hevert abban a koporsóban. Elveszett volt. A hatalmas távolság az időbenúgy függött fölötte, hogy attól félt, rázuhan, és agyonnyomja.
- Kik élnek itt?
A hang a kocsin belül tisztábban, érthetőbben szólt.
- Bennszülöttek. Elegendő genetikai anyag van hozzá, hogy benépesítsék a bolygót. Pillanatnyilag hétszáz ember.
Dany szinte meg tudta volna fogni azt a valamit, ami ott húzódott a szavak mögött. Valami kimondatlan, mint egy nyilt titok. Csak ő nem tudta, nem tudott rákérdezni, a LINK meg nem beszélt róla. Sóhajtott. Lemondás volt a hangban. Jöjjön, aminek jönnie kell.
- Indulhatunk.

7.

Dany egy pillanat alatt felébredt. Meztelenül feküdt a sötét szobában, mellette Robert. Hallgatta egy darabig a fiú egyenletes légzését. Az esti szeretkezéstől lelke csordultig feltöltődött. Elmosolyodott a sötétben. Lassan, óvatosan Roberthez kúszott, és átölelte. A fiú lélegzete megakadt.
- Dany, hagyj aludni még egy kicsit!
Hangja lassú, bágyadt volt, és mintha a párnához beszélt volna. A lány gyengéd csókot lehelt a vállára, majd lehengeredett az ágyról. Ekkor érintette meg utoljára a fiút. Belebujt az ágy mellé dobottöltözékbe, és nesztelen léptekkel kisuhant a szobából.
A hosszú folyosókon már rohant, élvezte a bőrét simogató hűvös levegő érintését. A folyosó egy önmagába visszatérő, kilométer hosszú hurok volt. Az egész fedélzetet egyetlen, hatalmas gyűrű alkotta, ez forgott lassan a hajó formátlan tengelye körül, és a forgás szolgáltatta az emberi lényeknek nélkülözhetetlen mesterséges gravitációt. Szabályos távolságokra egymástól a gyűrű belső részén küllők, liftek indultak a hajótörzs súlytalan kamrái felé. Dany bemászott az egyik kicsi fülkébe, és elindította. Tele volt energiával, és azt is tudta mihez kezdjen. Gondolatait a LINK törte meg.
- Hogy aludtál Dany?
- Mélyen! – felelte vidáman a lány, és lendületet véve összekuporodott, ahogy lelassult a lift kabinja megállás előtt. Itt már nem volt gravitáció, érezte, ahogy haja lazán repked feje körül. Igyekezett nem gondolni arra, hogy nézhet így ki.
Ahogy kinyílt az ajtó, végeláthatatlan hosszú folyosó tárult fel előtte, ő pedig elrugaszkodott. Sebesen repült, akár egy élő torpedó, haja lustán lobogott a légáramlatban. Izmos teste kinyújtózott, kezét előretartva készült a következő állomásra. Nevetett. A folyosó egy pontján merőlegesen egy másik, keskenyebb akna nyílt, itt kiegyenesedve épphogy elfért. Mégis gyors mozdulattal, sebesen száguldott át rajta, nem érintve a szűk akna falát. Már volt benne gyakorlata.
A hangárba ért. Üres kagylóhéj volt, amióta a fúrót lelökték a felszínre. Dany lendületet vett, majd kilőtte magát a csarnok másik vége felé. Gyorsan haladt, mégis egy percig tartott, mire átlebegett a hatalmas téren. Imádta ezt az érzést, ahogy csak siklott a semmiben. Akár valami bolond madár.
Elkapta a belső raktárzsilipek szélén a rácsos fogódzót, majd kezét használva horgonynak, talpra állt a függőleges fémfalon. Tekintetével a kapcsolótáblát kereste, de aztán hogy nem találta, a gépet kérte, hogy hozza ki a kis személyi kompot, amit a felszíni útjaikhoz használtak. Az áramvonalas kis kúp hangosan sziszegve csúszott elő rejtekéből, és Dany röptében rávetette magát. Becsusszant a nyitott fülkeajtón. Szűk volt a hely odabenn, épp csak arra elég, hogy az ember beüljön a pilótaülésbe. A szíjak ráfeszültek testére.
Apró légpamacsok sziszegtek a komp körül, ahogy a navigációs rendszer a zsilip felé kormányozta a fémtestet. Aztán nagy csattanás, ahogy a vastag ajtó lezáródott mögötte, és megkezdődött a levegő kiszivattyúzása. Most nézett fel az állapotjelző panelekből. A külső zsilip lassan kinyílt előtte, és Dany figyelte a kinti végtelen feketeséget. Finoman tolóerőt adott, és a komp belecsusszant a feketeségbe. A hajó pajzsmembránja egy pillanatra felizzott, ahogy áthatoltak rajta. A komp orra megcélozta a bolygót, és gyorsulni kezdett. A hajó mögöttük gyorsan zsugorodott. Ahogy nézte, olyan volt, mintha a hajó menekült volna előle, pedig fordítva történt. A csillagok csalóka játéka. Elöl pedig ott ásított a bolygó. Olyan hatalmas volt, hogy teljesen betöltötte a láthatárt. Nemsokára elérik a légkör legfelsőbb határát.
Dany nagy levegőt vett, és rábízta a komp vezérlését a számítógépre. Itt jön a rázósabb rész. A LINK a felgyülemlő statikusság, és interferencia miatt inaktív egészen az alsóbb részekig. Bár Dany kikapcsolta a komp kommunikációját, mert nem akarta, hogy idő előtt elárulja magát Robertnek. Már majdnem kész van. Pont most szúrja el? Így csak ő hallotta a LINK üzeneteit.
A komp rázkódni kezdett, ahogy a heves légörvények dobálták. Az orra először sötétvörösen, aztán szinte fehéren izzani kezdett. Dany tudta, hogy biztonságos az út, mégis szorongva gondolt arra, hogy néhány centiméterrel a vastag hőálló lemez mögött micsoda erők gyürkőznek egymásnak. Egyáltalán nem volt kellemes érzés.
Egy idő után kiértek a heves légörvények közül, és elmerültek a felszínközeli por sötét tengerében. Itt csak a radarképre támaszkodva tudott tájékozódni, szeme csak a homályos vörös fátylakat látta. Hiába reménykedett, hogy a következő fátyol mögött kitisztul a levegő, a fátylak csak újabb fátylakat és lepleket takartak. Lassan haladtak a komplexum felé, Dany feszülten figyelte a radarképet. A felszínen rejtette el a kapszulát, félig eltemetve a porban, ami olyan módszeresen leárnyékolta, hogy csak akkor vegye észre a radar, ha a komp már a tetején áll. Kereste az ismerős mintázatot a hegyek, dombok radarképen keltett alakzataiban, és mikor megtalálta kézzel irányított tovább a megfelelő irányba.
A komp lassan kieresztette keskeny lábait, és megállt a kapszula fölött, mint egy párzásra készülő gépszúnyog. A kapszulából csak a csálén kimeredő összekötőakna látszott ki, rajta az apró zsilippel. Két ajtó kapcsolódott össze acélos biztonsággal, hermetikusan kizárva a külső világ kavargó légkörét. Dany lemászott.
Az energiacellákat akarta bekötni, amiket előző alkalommal hozott le, és közben rutinszerűen ellenőrizte a kapszula állapotát. Minden rendben volt, mint ahogy várta is. Eddig jól haladt. Durván fél órája kelt fel, egy óra alatt beszereli a cellákat, aztán visszatér a hajóra, mielőtt még Robert felébredne.
A kapszulában szanaszét hevert minden, kicsiny lapos nyomtatott áramkörök, rugalmas vezetékek itt is, ott is. Dany pontosan tudta, mit hová tett, de nem foglalkozott sokat az áttekinthetőséggel, és a renddel. Három teljesen feltöltött energiacellája volt, ami a szabvány alapos túlteljesítését jelentette. A kapszula belső oldalát kibontotta, hogy hozzáférjen a cellák csupasz tetejéhez. A szél hozzávágott egy marék port a kapszula külső burkolatához. A kapszula zárt volt, saját szellőzővel, levegőcserélővel rendelkezett, lezárta magát a külvilágtól. Dany egy komp vezérlőegységét szerelte a kapszulába, de a programot átalakította. Úgy tervezte, hogy a LINK felügyelete nélkül is tudjon boldogulni. A nagyteljesítményű jelfeldolgozó rendszert, ami a kompnál például a radarjelekről való irányítást végezte, vagy a navigálást viharos légkörben, átállította a Hyberno-kapszula érzékelőire. Az eredeti program repülésre vonatkozó összes alprogramját kitörölte, és pszichológiai, biokémiai modulokkal helyettesítette. Átírta a priorításokat, a kapszula lelke nem törődött semmivel, csak a rá bízott halandók életben tartásával.
Bár még sok minden hiányzott. A kommunikációs modul, ami a közvetlen összeköttetést biztosítja a LINK rendszereivel még fenn volt a hajón, gondosan elzárva Dany szobájában. Az energia-szabályzó rendszer még nem működött jól, pazarlóan bánt a cellák brutális erőforrásaival. De ezek apró problémák voltak, A gép alapjában véve működésre készen áll, amint a lány üzembe helyezi a cellákat, az egész életre kel. A fiút csak akkor akarta beavatni a dologba, mikor már minden működik. Itt fognak majd aludni, és álmodni, míg a bolygó életre kel körülöttük.

Robert zúgó fejjel ébredt fel újra. Álmosan tapogatódzott az ágyban. Dany sehol. Már napok óta mesterkedik valamiben, és nem akarja, hogy a fiú megtudja. Robert tudta, de nem akarta leleplezni, így nem is firtatta különösebben a dolgot. Legalább lefoglalja magát. Tennivaló van még bőven, A telepek építése a végső fázishoz ért. Egy, legfeljebb két hét múlva beindulnak a légkör-átalakítók. A fúróújraépítése folyamatban, ha elkészült, visszaviszik a hajóra, és akkor már két teljes értékű központ lesz a rendszerben. Bármelyik képes pótolni, ha egy modul kiesik. Persze nem esik ki, de a LINK így gondolkodott.
Robert felült. A gép érzékelte, hogy felébredt, és lassan, hogy a szeme hozzászokjon, növelte az eddig éppen pislákoló lámpák fényét. A szoba üressége kiábrándította. Kicsit korán volt még, de nem akart visszafeküdni. Az alvás időpocsékolás, szokta mondani az apja. Azt is mondta, hogy az álmodozás is az, és mikor Robert előállt utazási szándékával, ő lett a család fekete báránya. De most visszagondolva ezek a dolgok annyira feleslegesek, és hiábavalónak tűntek, mint a gyertyafény falra vetülő árnyai fényes nappal.
Kisétált a mosdóba, és beállt a zuhany alá. A forró víz végigömlött arcán, felkeltette testét. Csak állt csukott szemmel, és élvezte, ahogy visszatér belé az élet. Arra gondolt, hogy eszik valamit, talán sült tojást, aztán pedig lemegy a felszínre. Hosszú nap elé néz, van tennivaló. Aztán kimondta azokat a szavakat, amik végül megváltoztattak mindent az életében.
- Készítsd elő a kompot!
- Rendben Robert.

A komp lenn várakozott, köldökzsinórral kapcsolódva a kapszulához. A kommunikátora ki volt kapcsolva, persze a megfelelő priorítás, például egy vészhelyzet feloldotta volna. Dany már végzett, mindent felvitt a kompra, még utoljára visszament hogy megnézzen valamit a vezérlőpanelen. A LINK először megpróbált kommunikálni a lánnyal, de miután nem kapott választ, küldött a kompnak egy visszahívó jelet. A szétcsatlakozás rögtön megtörtént, Dany csak a hangos döndülést hallotta. Megrémült. A komp persze nem indult azonnal. Zárt ajtóval várta a megerősítést a lánytól, teljes háromszáz másodpercen keresztül. Dany először dörömbölt a zárt zsilipajtón, aztán gondolkodni próbált, mit tehetne. A kommunikációs rendszer békésen várakozott a szekrényében, odafenn a hajón. A komp még fölötte várt, de a lánynak ez a fél méter elérhetetlen távolság volt.
A komp nem mentette el a hely koordinátáit, még Dany kérte erre, nehogy Robert gyanút fogjon. A várakozási idő után lassan felemelkedett, az ég felé fordította az orrát, és eltűnt a vöröses porban.

8.

Idegenek voltak, Dany mégis úgy érezte, hazaérkezett. Mosolygó, kedves arcok fogadták. Nem voltak sokan, tizenkét, vagy tizenhárom ember gyűlt össze, hogy köszöntsék őt a kicsi, smaragdzöld füvű réten. Mögöttük ott magasodott a hatalmas komplexum, meg az ősöreg légkör-átalakító. Az emberek integettek, köszöntek, és ahogy a lány kilépett a kocsiból egyszerre nagyon öregnek, és fáradtnak érezte magát. Nem tudott egy szót sem szólni. Gondolatai őrült sebességgel zakatoltak fejében.
Egy férfi lépett hozzá, valamit mondott, de Dany nem hallotta. Az emlékek kezdték maguk alá gyűrni. Az emberek óvatosan közelebb léptek. Milyen barna bőrük van! Valami mély nyugodtság volt az arcukon. Gyengédség, és igen, szánalom. Most a LINK hangját hallotta, de nem értette, amit mond. Tekintete a messzeségbe révedt, fel a légkör-átalakító öreg csontvázára. Ekkor tört át fejében a gát, és az áradat magával sodorta. Hömpölygő emlékfolyam, és érzelmek tömkelege szakadt rá, és meglódult előtte a világ. A férfi elkapta mielőtt elesett volna, és fojtott hangon kiáltott valamit, de Dany ezt már nem hallotta. Elnyelte a sötétség.

Fertőtlenítőszag vette körül. Madarak hangját hallotta. Kinyitotta a szemét. Egy ágyon feküdt, mellette nyitott ablak. Az ablakon besütött a nap. Fákat látott a közelben. A madárhang megint hallatszott. Fehér, könnyű köpeny volt rajta, és bőre illatosnak, frissnek érződött.
- Hála istennek! Már aggódtam magáért!
A férfi állt mellette, aki elkapta, mikor elájult. Emlékezett. Kicsit még gyengének érezte magát. Dany próbált mosolyogni.
- Jobban van? Orvos vagyok. Egyenesen ide kellett volna hoznom magát. Most tudtam meg, hogy emlékezetkiesése van.
A kapszula, a reménytelenség, aztán ahogy kétségektől gyötörve bemászott a csőbe.
A férfi idegesen tördelte a kezét. Dany megdörzsölte a homlokát.
- Csak volt, azt hiszem mindenre emlékszem. – sóhajtott lesütött szemmel – Kicsit rosszul sikerült a hibernálás. Hol van Robert?
A férfi értetlenül nézett rá.
- Robert? Valaki más is volt magával?
Dany agyának mélyén vészcsengők hangja kezdett visszhangzani. Valami nem volt rendben. Robert nem volt ott a többiekkel sem.
- Hol van Robert? LINK!
A férfi hátrált egy lépést. Ideges volt.
- Dany nyugodj meg!
A LINK mintha nem szívesen szólalt volna meg.
- Robert alapította ezt a kolóniát, Bert nem szép, hogy nem emlékezel rá.
A férfi meglepve nézett Dany arcába. Mondani akart valamit, de a LINK folytatta.
- Hosszú évekig kerestünk téged, Robert teljesen kétségbeesett. Nem akarta úgy elkezdeni a hibernációs ciklust, hogy te valahol kinn vagy. Én tudtam, hogy elvitted a kapszulát, de azt nem, hogy hová tetted. Nem hibáztathatod, hogy végül nélküled aludt. Azt reméltük, ha majd lecsendesedett az időjárás, könnyebben megtalálunk téged.
Dany figyelt. Szívét szellemkéz jeges érintése rántotta össze. A férfi döbbenten leült egy kis székre a fal mellett. Szemmel láthatólag nem volt felkészülve effélékre. Orvosi pályafutása során a legnehezebb feladatot a gyerekek térdhorzsolásai, és elvágott ujjak okozták.
- Nem így történt. A teljes terraformálási ciklus végén keltettem fel, közben én is kerestelek eredménytelenül. Robert sohasem adta fel a reményt. Évekig gyötrődött, és mindig új ötletekkel állt elő, merre lehetsz. Később megbékélt, megnyugodott, de sohasem adta fel, hogy megtalál. Itt öregedett meg, és négyszáz éve hunyt el. Sajnálom Dany.
Az orvos tapintatosan felállt, és kiment. Egyedül hagyva a lányt a rá szakadt gyásszal. Az agya percekig képtelen volt elfogadni, hogy az emlékeiben mindössze három napja még oly eleven reggel a valóságban az idő visszafordíthatatlan távlatában történt. Ki akart szakadni a világból. Parányi pont akart lenni emlékek, tudás nélkül. Fejére húzta a párnát, és csak hátának rázkódásából lehetett tudni, hogy zokog.
A nyitott ablakon besütött a nap. És odakinn megint rákezdett a madár. Pontosan úgy szólalt meg, mint nagyon-nagyon régen földi ősei tették.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához