LFG.HU

hírekCimkek

A Hét Zsarnok véráldozatot szed Hattum lakói közül.
Ugyan melyik elf merészelne szembeszegülni akaratukkal?… Kalandorok, akik egy ősi vámpírfészekben rekednek. Van-e kiút ebből a csapdából?… Ibra sivatagi városában boszorkánykirályok besúgói vívják egymással élet-halál harcukat. De vajon mit tehetnek akkor, ha az Óváros halottnak hitt elf mágusa belép a küzdelembe?
Egy holdelf varázsló és egy hitehagyott erdőjáró. Egy havasi fényíjász és egy füstmágus. És Dunstan, az ostromlott vár, ami talán mindannyiuk végzetét jelenti… Végtelen labirintus, amely féltékenyen őrzi a világtól elzárt elf város, Limarion titkait. Mit remélhet a harcos, aki fejébe veszi, hogy átvág az útvesztőn, csak hogy felkutassa száműzött kedvesét?… A Halálmezsgye mögött nincsen más, csak gyilkos pusztaság: ez már a vérelfek kísértetbirodalma. Ki lehet olyan őrült, hogy átlépi e határt?

Az antológia szerzői ezúttal az Elf Császárság titokzatos peremvidékére invitálják az Olvasót. A kötet felhőtlen szórakozást ígér mindazoknak, akik pár órányi vadregényes, izgalmas utazásra vágynak egy ismeretlen és misztikus világban, és kedvelik a komor, baljós hangulatú történeteket.

Tartalom

Timár Krisztina: Fehér fák fehér ágait mondom (vers)
Andrew Field: Halálmezsgye
Lorien Aiwood: Aranyló Holdért leheletem
Dana Weaver: Sorsok könyve
Eric Muldoom: Láng, ha lobban
Lorien Aiwood: Ibra
John S. Talbot: Kürtszó Dunstan felett
Andy R. Cain: Az elátkozottak gyermeke
Soren Ward: Hattum lázadói





Eric Muldoom
Láng, ha lobban
(részlet)

- Egy lányt keresek. A neve Nawheera. A Farkasfejes Úr gyermeke.
- Ó, vagy úgy. Tudod jól: fizetned kell, ha választ akarsz.
- Hát legyen. Tartsd meg a tűzgömböt. Jó szolgálatot tehet neked itt a kripták jeges sötétjében.
- Nevettetni akarsz? Ha akarom, minden csarnokomba teszek egy ilyen szánalmas kis varázsgolyót!
- Akkor mondd hát, mi az ára?
- Egy emlékeddel fizetsz nekem. A legjobbak közül.
Ziyakhdaen komoran meredt maga elé. Holdfátyol elhátrált tőle, és intett a szolgáinak.
- Hasra! – parancsolta, és a holtak merev, suta mozdulatokkal rendeződtek köré. Holdfátyol a hátukra mászott, majd kényelembe helyezkedett a groteszk, imbolygó trónuson. A nő folytatta:
- Egy emlékedet nekem adod, és megkapod a választ. Vagy ha nem, hát vissza is fordulhatsz.
A férfi leoldotta nyakából a láncot, amelyen különböző színű gyöngyök csillogtak. Gyöngyök, a Holdezüst Úr ajándéka valamennyi: a harcos eddigi életének legféltettebb emlékeit foglalták magukba.
- Nesze, fogd a kövedet! Tőled senki nem kér majd egyetlen emléket sem.
A holtakból megrakott trónus veszedelmesen megdőlt, ahogy a nő a gyöngy után kapott. Markába szorította ugyan, de ha nincsenek a csontkezek, melyek megragadják, és visszahúzzák, akkor a kövekre zuhan.
- Most pedig a választ akarom – követelte Ziyakhdaen.
Holdfátyol elbűvölten forgatta ujjai közt a gyöngyöt.
- Nawheera elhagyta a várost. A Bíbor Kapun át.
Ziyakhdaen reménykedett, hogy így lesz. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasából. Tehát a lány túlélte az Alsóváros szörnyűségeit!
- Eressz át engem a Kapun. Meg kell találnom őt!
A királynő kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Ugyan minek tennéd? A lány bizonyára már halott. Át akart vágni Númeeh-symon labirintusán, mintha az olyan egyszerű lenne. Szegény bolond. Senki sem lehet olyan őrült, hogy kövesse őt oda. Jobban teszed, ha velem maradsz. Talán megmutatom neked a királyok sírjait. Kutathatsz az emlékeikben! Gondolj csak bele, Koronként egy kiválasztott kapja meg ezt a lehetőséget. És én felajánlom neked.
- Eressz át! Nem érdekel az ajánlatod.
- Bolond, bolond! Hát legyen. Bár előre sajnállak: itt király lehettél volna. Odakint hulla leszel.
- Inkább odakint leszek hulla, mint melletted.
A nő arca eltorzult a dühtől.
- Két emléked lesz az ára – sziszegte.
- Túl sokat követelsz.
- Ennyit adsz nekem, és átmehetsz. Ha nem, akkor a kapu zárva marad. Majd a Farkasfejes Úrral talán egyezkedem, ha úgy tartja kedvem.
- Itt vannak hát. Vedd el őket. Sértő lenne, ha éppen veled alkudoznék.
- Ó, ostobább vagy, mint hittem! A szerelem elvakította a Templom testőrét. Micsoda rémes történet! Nos, nem marasztallak hát tovább, Holdúr lángja. Hajszold csak az ábrándjaidat odakint!
A harcoshoz legközelebbi fal kifordult a sarkából, néhány tucat értetlenül makogó, majd szánalmasan visító járkáló halottat a sziklához lapítva. A fal mögött félhomályos lépcsősor sejlett fel, mely levezetett a mélybe egy vaskos ajtóhoz.
A Bíbor Kapu!
Ziyakhdaen morogva fordított hátat a varázslónőnek, és gyors léptekkel a lejárathoz sietett. Megállt előtte, és szívére helyezte ökölbe szorított jobb kezét, megadva a tiszteletet az Építők emlékének. Lefelé nézett a félhomályos folyosón, és a falakba vájt kőfülkékben csontvázharcosokat látott ülni. Egykor a Bíbor Kapu őrzői még eleven harcosok voltak, nemesen születettek, egyenesen a császári családból, nem pedig mászkáló holtak.
Ahogy mind lejjebb lépkedett, és lassan végighaladt előttük, látta egymás után elsuhanni a Korokat. A legelsőkből nem maradt más, csak néhány sárgálló csont. A második fülke harcosai feketeopál vértezetet viseltek, amely elrejtette csontvázukat. A vértezet tüskés, borzalmas kőrisbogárra emlékeztette Ziyakhdaent. Az acélba maratott ábrát – lángoló fejű, karmokba futó kezeit a mellkasán összefonó, bestiális alak – nem ismerte. A harmadik fülke üres volt. A negyedikben a Lángok Korának szimbólumai rothadtak, tört fényű mellvértekre vésve, holdezüst hajból font köpönyegekre hímezve: karddal kettéhasított fa, sárkányfejes holdak, egy kígyót marcangoló sasmadár. A legalsó sziklasírban az őrök Ziyakhdaen korának ruházatát viselték, a Holdezüst Évek első századaiból. Sárkányköves gyűrűk fénylettek a csontos ujjakon, az ujjak az ajtóra mutattak…
Egyszerű ajtó volt; az idő vasfoga kíméletlenül megrágta-megcsúfolta, mégis, amit a túlsó oldalon rejtegetett, azt csak kevesen ismerhették. És az ajtó mögötti világba egyes- egyedül ez az út vezetett: Limarion városát gondosan elzárták a külvilágtól, hogy őrizzék a tudást, amit az itt eltemetett királyok és császárok emlékei jelentettek.
- Mondd a szöveget, vagy kereshetsz magadnak egy helyet közöttük!
Fátyol hangja évezredek távlatából jutott el hozzá, erőtlenül, élét vesztetten. A harcos összeérintette mellkasa előtt ökölbe szorított két kezét, úgy suttogta:
- Vezess el oda, hol örökké társam a hold!
- Nem vagy több, csak szél hordta por. Elfújlak, ezüst hold emel tenyerére. Mielőtt odaérsz, fényed elveszíted.
Eleven, csípős szél vágott bele az arcába, csaknem fellökte, és szemcsés porral tömítette el a szemét-száját. Kilépett a kapun, az Alsóvárosba vezető rejtekajtó pedig hangtalanul bezárult mögötte. Ahogy ujjaival dühösen utána kapott, már nem érzett ott mást, csak a tömör sziklafalat.
A napfény hosszú-hosszú percekre megvakította. Mikor végre visszanyerte a látását, magasba szökő falakat látott, és a négy égtáj felé szétszaladó véges-végtelen folyosókat: egy gigantikus útvesztő napégette, esőmosta, gazzal felvert kőfalait.
Númeeh-symon labirintusa.
Az egyetlen út, ami Limarion városába vezet, oda, ahol mindenki elől elrejtve a Holdfordulók elf máguskirályai alusszák örök álmukat. Senki át nem kelhet rajta. Aki pedig a holtak városából akar kijutni ezen keresztül – nos, ugyanúgy halálra van ítélve. Kivéve, ha fizetni tud az átjutásért.
A hozzá közelebbi faldarab széthasadt, egy csontkéz kitüremkedett belőle, és elkezdte kihámozni magát a kő fogságából. A falba vésett üregből végül egy csontváz lépett elő, jobb kezében szakállas lándzsával és baljában levél alakú pajzzsal. A szemek helyén, a koponya sötét üregében apró, vérvörös lángok lobogtak. Holdfátyol hangját hallotta a fejében suttogni.
- Nem mondhatod, hogy nem vagyok méltányos. A harcosom a vezetőd lesz egy darabon. De ne hidd, hogy messzire eljutsz vele. Majd megtapasztalod magad is: itt minden lépésnek ára van. És vigasztalódj: három emléked örökre Holdfátyolnál marad, és túl fog élni téged.
- Mutasd az utat! – parancsolta mogorván Ziyakhdaen, és a harcos lassú, kimért léptekkel elindult, az elf pedig követte.

Andrew Field
Halálmezsgye
(részlet)

Valahol a vártorony alatt lehetett a kamra, melynek ajtaját dühödten belökte. Odabent ketten buzgólkodtak. A helyiség közepén egy nagyobb asztal állt, ezt fogták közre, meghajolva feladatuk súlya alatt. Mindketten sötét, kámzsás köpenyt viseltek. Egyikük fogazott fűrészt, a másik hosszúnyelű fogót tartott a kezében. Mindkét szerszámról vörös cseppek szóródtak a padlóra. Az asztal is szennyes volt a vöröses-barnás létől, mely lecsorgott az alkotmány szélén kialakított vályúba, majd onnan a döngölt földpadlóra, ami mohón beszívta a nedvet.
Az asztalon egy test hevert. Élt-e vagy halt-e, nem lehetett tudni. Tömzsi alkata, széles, tömpe ujjai azt jelezték, hogy ember, és nem hosszúléptű. A két szolga azonban az volt: amikor csuklyájukat hátravetve, szerszámaikat ledobva, tisztelettudóan megálltak Uruk előtt, a kamrában lobogó fáklyák fénye végignyalta elhegyesedő fülüket, s megcsillant mandulavágású szemeikben.
- Parancsoltam, hogy nem léphettek át a következő quatrumba! – Az Elf rekedt, száraz falevélként sodródó hangjában rejtett fenyegetés bujkált. A két fickó összébb húzta magát. Láttak már az Öregbástyán engedetlen várnépet lógni kivájt szemekkel. – Megszegtétek az óhajomat?
- Nem, Nagyúr! – sietett a válasszal az, aki korábban a fűrészt markolta. – Nem léptük át a határt, utasításod szerint! Haamra és én, mindketten nagyon vigyáztunk, hogy az utolsó hangig teljesítsük óhajodat. De ez a féreg – mutatott az asztalon heverő testre – a harmadik szakaszt sem bírta. Abba kellett hagynunk a próbát.
Az Elf közelebb lépett az áldozathoz. Szakállas, középkorú férfit látott. Hamuszín arccal hevert ott, látszólag sértetlenül, bár ócska ruhája, s körülötte az asztallap is vörösben úszott. Azután már látszott, honnét jött a vér: az ember kezének és lábának több ujja hiányzott. A letépett, lecsípett testrészek katonás rendbe szedve, gúlába rakva pihentek egy kisebb alkalmatosságon, amin különféle – a fűrészhez és fogóhoz hasonlatos – kínzóeszközök sorakoztak. A nagyúr lehajolt, és hosszan, merőn figyelte a behunyt szemeket. Azután az imént Haamrának nevezett elfre nézett, aki a fogót tartotta. Az sietve megbökte az emberi testet, és megszólalt:
- Mit érzel, láncszolga? Mondd el!
Nem érkezett válasz. A férfi meg sem mozdult. Haamra kérdőn nézett urára. Az megrezzentette a szeme sarkát, mire a fogós ismét próbálkozott.
- Mit érzel? Válaszolj! Urad, Jas-Amhee, az Elf kérdez téged!
A csendet meg lehetett markolni. A két közrendű rettegve pillantott egymásra. Ha túlbuzgóságukban megölték ezt a hitvány porfiát, akkor mire a nap fénye átszüremlik a ködfalon, mindketten lógni fognak. Ha szerencséjük van. Mert nem biztos, hogy sorsuk ennyire kegyes hozzájuk, s akkor ugyanazzal a kínnal pusztulnak el, ahogyan ez a nyomorult.
Jas-Amhee orvosságos zacskót vont elő a nyakából. A finoman megmunkált bőrből készített erszényből szárított füveket vett ki. Csöppnyi nyállal nedvesítette meg a száraz anyagot, azután golyóbissá gyúrta. Ismét Haamra felé pillantott.
- Gyerünk, Yishou, tartsd! – szólt oda az a társának, és átadta neki a fogót. Maga megemelte az asztalon heverő emberfia fejét. Yishou benyomta a fogót a férfi fogai közé, és résnyire tágította a szájat. Az Elf két hosszú, szürkés bőrű ujja közé csippentette az összegyúrt füveket, és beleejtette a vékony résbe.
Haamra ugyanekkor megmozdította az ember fejét, hogy a varázsszernek biztos útja legyen le a gyomorba. Eltelt néhány szívdobbanásnyi idő, s az áldozat mellkasa hullámzani kezdett.
- Ülj fel! – parancsolta Haamra. A láncszolga lassan, bizonytalanul felemelkedett. Az arcán kövér könnycseppek csúsztak le, és éles, kanyargó utakat vontak piszkos, véres bőrére. Haamra tapasztalatból tudta, hogy a fájdalom csak lassan tér vissza az Úr gyógyerejű mágiája miatt. Addig kell szóra bírni az embert.
- Mit érzel, szolga? Mondd el! Látsz-e rendesen? Hallod-e szavaimat? Érzed-e, ahogyan a holdtalan éjszaka lassan rátelepül a szemeidre?
- Látok… – nyöszörögte az ember. Kezeit lassan a szeméhez emelte, és lassan elkerekedő tekintete mutatta, hogy úrrá lesz rajta a rémület, hiányzó ujjai láttán.
Jas-Amhee türelmetlenül intett. Értelmetlen válaszok. Mindig ugyanazok, melyek egyetlen lépéssel sem vezetnek közelebb a legnagyobb kérdés megválaszolásához. Ezúttal nem hangosan, inkább gondolatok útján utasította a közrendű elfeket. Nem akarta, hogy a porfia megtudja az elkerülhetetlen véget. Talán hazudna bosszúból. Vagy a rémület elvenné a szavait, s csak nyögésre és üvöltésre telne tőle.
- Folytassátok. Lépjetek be a negyedik quatrumba. Kezdjétek a lábaival, s tovább, amint azt tenni szoktátok. – A kamra vastag falához tapadó, fából faragott, művészi szekrénykéhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, és az ajtóba szerkesztett polcról kiemelt egy pálcát. – Véssetek fel mindent, amit mond. Minden kérdést és minden választ. Mit láttok rajta, mit érez, mit gondol. Mely résznél jártok, mikor elszáll belőle a lélek. S ha végeztetek, a rovást tegyétek a többi mellé.
Kitárta az ajtót, és látható lett, hogy a szekrény egy végtelen sötétbe tűnő kamrában folytatódik. A kamra kőfalaiba rekeszeket vájtak, s ezekben katonás rendbe rakott pálcák sora pihent. Több ezer vékony, vésetekkel megrótt íróbot.

Soren Ward
Hattum lázadói
(részlet)


Lamakhe hiánya mintha máris érződne a kastélyon. Osoriel üres szívvel járja a kihalt folyosókat. A népén tűnődik, illetve saját kívülállóságán. Időnként rosszul lesz a keserűségtől, pár perccel később már esztelenül dühöng. Egyik érzés sem jellemző egy előkelő hattumi holdelfre. Vajon hol veszítette el a talajt a lába alól? A Lamakhe iránt érzett szerelme, vagy az emberállatok társaságában eltöltött végtelen munkaórák változtatták meg? A kettő elválasztható egyáltalán? Utóbbinak – bár mindig is foglalkoztatta – csak attól fogva szentelte a teljes életét, mikor az előbbiről kiderült, hogy nem tarthat örökké.
A nyelvész gondolatai minduntalan visszakanyarodnak a Hét Zsarnokhoz. Hattum egész létezése két alapvetésen nyugszik:
A Hét Zsarnok megőrzi a Sötét Holdat.
Csakugyan dacolhat hét holdelf varázsló kozmikus erőkkel? Vagy inkább üres ígéretekről van szó, miáltal hét élősködő korlátlan uralmat szerezhetett a testvérei fölött?
A Hét Zsarnok megvéd az ellenségtől.
Osoriel időtlen idők óta nem hallott hírt az azírok felől. Amennyire a nyelvész tudja, a Sárkány hívei akár már el is tűnhettek a történelem színéről. Valóságos a fenyegetésük, vagy csak amolyan fantom-ellenségek, akikkel takarózva hét gonosztevő kedvére önkényeskedik?
Osoriel a halántékát dörzsöli, mintha így kitörölhetné az eretnek a gondolatokat, de azok nem akarják elhagyni. Nyilván Lamakhe elvesztése az oka, keserű és zavarodott. A nyelvész úgy határoz, nyomban visszatér a munkájához, ahogyan az asszonya kérte. A mindennapi teendők majd segítenek megbirkózni a bánatával.

Az emberállatok a nappal együtt kelnek, az egyik kanyarulatban elkap egy hatéves forma, szeplős kölyköt.
- Várom Soreynt a könyvtárszobában – parancsolja neki. A kölyök komolyan bólint, és elszalad. A nyelvész a fejét csóválva fordul utána. Szándékosan bonyolultan fogalmazott, a kis félállat mégis megértette, pedig szinte ki sem látszik a földből. Voltak idők, mikor még a “gyere ide” utasítást is korbáccsal kellett megtanítani nekik!
Ez volt az a kényelmetlen felfedezés, amiről Hattum holdelf városlakói egyszerűen nem vettek tudomást. Amikor az előkelő társaságban előhozakodott az emberállatok rohamos fejlődésének dolgával, a többség viszolyogva faképnél hagyta, miután megrótták az ízléstelenségért.
Fivére, Olander ennyit mondott neki:
- Az embereim ugyanolyan állatok, mint a kutyáim, csak valamivel ügyesebben lopnak az asztalomról.
Nem nélkülözték az igazságot a szavai, ugyanakkor túlhaladott tapasztalatokra támaszkodtak. Az emberállatok régóta nem érték be vele, hogy maradékot csenjenek a gazdáik asztaláról. Szavakat loptak uraik ajkáról, és ezt Osoriel nem találta veszélytelen jelenségnek. Az első alkalommal, mikor két emberszolgát beszéden kapott, le akarta vágni a fejüket.
- Ne tedd! – kérlelte Lamakhe. – Olyan tréfás!
Csakugyan szórakoztatóak voltak, ahogy makogva kegyelemért könyörögtek, ettől függetlenül Osoriel végzett volna valamennyivel. Csakhogy a kedvenc foglalatossága éppen a nyelvek vizsgálata volt. Miután a Hét Zsarnok elszigetelte Hattum városát a világtól, Osoriel lassan kutatási terület nélkül maradt. Néhány évszázad alatt mindenféle beszédet megismert, elsajátított, feltárt, vaskos kötetekbe zárt, ami csak Hattumban előfordulhat; a láncnépek szánalmas beszédkezdeményeitől egészen a bonyolult kushon színházi, harci vagy mágikus nyelvekig. Alkotott saját nyelveket is, vagy tucatnyit; erre is ráunt, géniusz volt, aki már sem kihívást, sem szórakozást nem talált benne, hogy új nyelveket alkosson.
Az emberállatok által a nyelvész hirtelen káprázatos lehetőséghez jutott, hiszen a kérészéletű nemzedékek hosszú sora született és halt meg figyelő tekintete előtt, a tudós pedig napról-napra követhette egy nyelv megszületését, majd fejlődését. Az emberállatok beszéde pedig fölöttébb izgalmasnak bizonyult, egyfelől hihetetlen ütemben gazdagodott, másrészt Osoriel számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy előbb-utóbb akár egyenértékű is lehet a kushonok nyelvével.
Ahogy közeledett Lamakhe Bíbor Éjszakája, Osoriel már minden idejét a kutatásaival töltötte, és egyre riasztóbb tapasztalatokat szerzett. Nem emlékezett rá, pontosan mikor csúszott ki a kezéből az irányítás, talán Soreyn dédapjának idejében. Egyre több szó bukkant fel, amit nem ismert, nem tudta honnan szerezték, miből képezték. Amikor egymás között beszéltek, már nemigen értette őket. Mostanra elérkezett az idő, hogy összeállítson egy szótárat. Ezt akarta bizonyítékként a népe elé tárni, de elkésett vele. Lamakhét elragadta a Hét Zsarnok, a nő támogatásának hiányában pedig nem számíthat egyébre, minthogy a bolondoknak és a felejtőknek fenntartott Fekete Toronyba zárják, a szótárával együtt.
Kushon-emberállat szótár! – gondolja Osoriel. – Rászolgáltam, hogy a Fekete Toronyba zárjanak. Ám hamar elhessegeti a gondolatot. Attól, hogy egyedül van a véleményével, még nem törvényszerű, hogy téved.

Soreyn hamar megjelenik a könyvtárszobában, bizonyítva, hogy az apró gyerek megértette a holdelf parancsát.
- Kegyes uram! – hajlong. Legfeljebb egy fél arasszal lehet alacsonyabb a nyelvésznél, rozsdaszín, durva haja van, és hasonló arcszőrzete. Szürke tekintetét a nyelvész mindig is meglepően értelmesnek találta, de nem kifinomult intelligencia sugárzik belőle, hanem vadállati ravaszság. Végtagjai esetlenek, mozgása idétlen, mint általában az emberállatoké.
Soreyn felfogja, hogy egy szótárat készítenek, de ostoba módon büszke rá. Nem érti, hogy gazdája ezzel a munkával a fajtája életére tör. Ha kész lesz a szótár, a te bőrödbe fogom bekötni – gondolja Osoriel, ám ezen a napon kevés örömét leli a máskülönben elegáns ötletben.
- Folytatjuk! – jelenti ki a nyelvész, és int a szolgának, hogy a földre ülhet.


Eric Muldoom és barátai: Elf vérrel, holdezüsttel
(Ammerúnia novellaválogatás)
Cherubion, 2005
288 oldal, 1390 Ft

További részletek és háttéranyagok:
www.ammerunia.hu


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.