LFG.HU

LordSmail
novellaCimkek

I,

- Fenrir, ezt ne csináld, soha, de soha többet, megígéred? – az apja úgy tűnik, most tényleg dühös volt. Sokszor leszidta, de ez most valahogy más… Az eddigiek inkább csak tanító jellegű intelmek voltak, egy jóságos apa tanácsai. Mindig mosolygott. Volt is rá oka. Fenrir jó gyerek volt, valahogy mindig tudta, hogy mi a helyes és mi nem. Soha nem követett el nagy hibákat, csak apró gyermekcsínyeket – de azokon, a legtöbb szülővel ellentétben, az apja mindig könnyen túltette magát. De most nem mosolygott. Remegett a szája széle az elfojtott dühtől, a keze ökölbe szorult – és Fenrir, tudta, hogy most igazán rossz fát tett a tűzre. Tudta, miért kap most szidást, de nem tudta, miért akkora ügy ez? Pusztán annyi történt, mintha összeverekedtek volna egy másik fiúval. Ebben a korban gyakran megesik az ilyesmi.
Tényleg nem történt semmi különös. Csak megint játszottak. A játékokban és a bandákban valahogy mindig Fenrir volt a vezér, de ez valahogy természetes volt. Nem ő volt ugyan a legerősebb a társai közül, de ő volt a legokosabb: mindig át tudta verni a többieket. Egy idő után a többiek tisztelni kezdték, már amennyire egy másik gyerek tisztelheti a másikat. Tehát elismerték, hogy ő a vezér és mindig azt játszották, amit ő mondott. Végül is, nem volt zsarnok és mindig jó játékokat talált ki, a szülők szerették – lehet-e ennél többre szüksége egy álompajtásnak? Ma éppen a “herceg megmenti a királylányt” volt soron. A sorsolás alapján Fenrir volt a sárkány, és a szomszéd kis Toman a herceg. Fenrir szerette ezt a szerepet. Kihasználhatta természetes tehetségét a mágiában. Sok gyerek született ezzel a képességgel, de ő különösen ügyes volt benne: a kis fény trükkökkel nagyon hitelesen el tudta játszani a sárkányt. A kis Toman “halált megvető bátorsággal” elé állt és a fakardjával hadonászva így szólt:
- Gonof fárkány!! Add viffa a hercegnőt, de rögveft! – és tovább hadonászott. Fenrir halkan kuncogott magában. Most jön a legjobb rész. Mindenfelé kicsi illúziószikrákat szórt, mintha tüzet okádna (igazi tüzet még nem tudott imitálni…) és megindult a “herceg felé”. A nézősereg, a környék összegyűlt gyerekei tátott szájjal bámulták. Megfordult a fejében, hogy kicsit izgalmasabbá teszi az előadást. Összegyűjtötte minden erejét és mágikus golyóval ellökte a kis Toman-t – ám a hatásra nem számított. A másik gyerek elesett, egy darabig riadtan nézett rá, aztán eleredtek a könnyei és keservesen sírva hazaszaladt. Aztán a szülei panaszkodva jöttek az apjához. És most itt álltak, egymással szemben…
- Ígérd meg! – ismételte az apja. Fenrir zavartan az egyik lábáról a másikra állt… Hangot is adott a kétségeinek…
- De miért, papa? Csak egy kis lökés volt… igazán semmi baja nem lett…
Az apja már-már durván közbevágott.
- Toman családja nem tud varázsolni. Ez nagyon csúnya dolog volt tőled- mondta, de már látta, hogy fölösleges tovább folytatnia. A fiú megértette.
- Értem… nem tudtam… sajnálom, papa. Soha többet nem teszek ilyet, ígérem…

II,

A város egész másmilyen, mint a falu. A szabályok mások, az emberek mások. Valahogy az egész érettebb, de kegyetlenebb is egyben. A civilizáció magasabb foka, ám a sok ember miatt az egyén sorsa már nem számít annyit.
A kamaszok mások mint a gyerekek. Kegyetlenebbek. De nem érettebbek, csak azt hiszik magukról. Éppen ráébrednek a saját erejükre, próbálgatják azt, nem nézve, kit sebeznek meg közben. Ennek egy formája a jól ismert gyermekcsínyek “felnőtt” változatai: aki itt a rövidebbet húzza, nagyon könnyen megjárhatja. Mint az a szegény harcos növendék, aki betévedt az Akadémia diákjainak felségterületére…
- Hé, pajtás! Ez a mi kocsmánk! – a fiú megpördült a nagyképű, fennhéjázó hangra a tengelye körül és hirtelen nagyon melege lett. Három mágus növendék állt az úton, a kocsma előtt. Akadozva kezdett bele a mondókájába:
- S…sajnálom fiúk… nem tudtam, már megyek is! – lassan megfordult, és hirtelen futni kezdett. A középen álló diák hanyag mozdulattal kinyújtotta feléje a kezét, mire valami láthatatlan erő szorította össze a lábait: a bokái összeakadtak, a lábai többet nem engedelmeskedtek az akaratának, és a futás lendületével beletoccsant a friss esőtől sáros talajba. Mindene sáros lett és teljesen átázott – de valahogy mégis jobban zavarta, ami feltehetőleg csak ezután jön. Durva nevetést hallott a háta mögött.
- Nicsak, nicsak fiúk… Kit fogtunk ma? Mi van madárka, letörték a szárnyaidat? Miért nem használsz ellenvarázslatot? Miért nem oldod le a béklyót és futsz el? – kérdezi az alak tetetett csodálkozással. Majd hirtelen “rájön” a megoldásra.
-Óó… talán csak nem egy egyszerű varázstalan harcos vagy? Egy szánalmas kis senki, aki még nem is látja az erővonalakat?
A földön fekvő lassan a hátára küzdötte magát, hogy legalább lássa azt, aki megalázza. Ott feküdt a sárban és most már félelem nélkül tekintet a varázslókra. Ez láthatóan csak még jobban felbosszantotta őket. A hős szószóló ingerülten folytatta.
- Tudod, ez a varázslók területe, mindenki tudja… Meg kell hogy büntesselek!
Az utolsó szót már szinte ordította. Egy energiahullám robbant ki a kezéből, ami a szemközti ház falához, álló helyzetbe lökte a fiút.
-Szerintetek mit csináljunk, srácok?! Egy agyagfigura megteszi, nem? -kérdezte gonosz vigyorral a társaitól, miközben rögzítette a harcost falhoz szögező varázslatot. A többiek harsány kacajjal, mohó érdeklődéssel az arcukon bólogattak. A máguspalánta kinyújtotta mindkét kezét és felfele emelte őket. Nagy adag sár emelkedett föl a földről, hatalmas golyót alkotva, ami egy hirtelen mozdulat nyomán a tehetetlen harcos felé repült. Már előre nyugtázták a becsapódó sárlövedéket és hogy milyen mókásan fog kinézni szegény harcos tetőtől talpig mocskosan.
De ez az öröm nem adatott meg nekik. A házfalat egyenletesen beterítette a lövedék, de a harcos körül egy kis kör csodás módon tiszta maradt. Egy fehér csuklyás alak állt előtte, a kezét lazán összefonva a mellkasa előtt – egy másik növendék. A harcos nem láthatta, de a szemei izzottak a dühtől. Fojtott hangon csak ennyit mondott:
- Elég lesz, Mortimer. Mára kiszórakoztuk magunkat.
A Mortimernek nevezett alak leeresztette a kezét. Egy pillanatra lepattogzott róla az önbizalom máza.
- Fenrir? Mi a fenét keresel te itt? Már megint egy varázstalant védesz? Ez nevetséges! Mi csak szórakoztunk, amúgy sem lett volna semmi baja…
- Azt mondtam elég!
- Ugyan már, ne viccelj… nem is látja az erővonalakat… az ilyen nem is élőlény…
Fenrirnek megrándult a szája szélén egy apró izom, jelezve, hogy nem éppen nyugodt.
- Nem vitatkozom, Mortimer. Ezt már párszor lejátszottuk. Nincs igazad. Ha akarod, folytathatod – de most már kiegyenlítettek az esélyek. Szerinted mit csináljunk, barátom?- szólt oda gonosz mosollyal a válla fölött a harcosnak. A másik kettő lassan elhátrált Mortimertől. A harcos nem tudta, minek köszönheti a hirtelen változást, de elértette a pártfogója célzását.
- Három agyagbábút, esetleg? – válaszolt bizonytalanul. Fenrir elismerően csettintett a nyelvével.
- Zseniális ötlet! Lazán kinyújtotta a kezét. A harcos leesett állal bámulta. A föld hullámzani kezdett. Több sár emelkedett föl az útról , mint amennyit Mortimer és két talpnyalója akár együttesen is meg tudott volna mozdítani. Mortimer tágra nyílt szemekkel szintén hátrálni kezdett.
- Öhm… izé… Fenrir, figyelj, haver… elismerem, lehet, hogy kicsit túllőttünk a célon… de nem reagálod kicsit túl a dolgot? – Fenrir angyali mosollyal nemet intett. Mortimer érezni kezdte, hogy ebből már nem másznak ki.
- Rendben, fiúk… futás! – adta ki a parancsot, és jó vezérhez méltóan példát is mutatott. Hanyat-homlok menekülni kezdtek, de még így is jócskán kaptak a nyakukba. Fenrir hangosan kacagni kezdett és még jó darabig nem hagyta abba. Egyszercsak egy bizonytalan hangot hallott a háta mögül.
- Elnézést… köszönöm, hogy segített… de.. leszedne?
Abbahagyta a nevetést. A harcos még mindig falnak volt szögezve. Fenrir könnyedén feloldotta a béklyót, azután a kezét nyújtotta.
- Fölösleges magáznod. Hiszen egykorúak vagyunk, nem igaz?
A harcos belecsapott a tenyerébe és erősen megrázta. Fenrir keményen visszaszorított. Nem volt puhány ő sem.
- Ezt már szeretem! – nevetett a harcos – Nem vagy olyan felfújt hólyag, mint a többi. Köszönöm, hogy segítettél. Cserébe meghívhatlak egy sörre?
Fenrir elvigyorodott. Mondja még valaki, hogy a jóság nem kifizetődő?

III,

Az Akadémia vezetőjét nem rektornak hívták, nem is dékánnak. Ő volt az Arkánum. Nagybetűvel. A tudás első földi letéteményese, a mágia legnagyobb művésze, minden gyengék pártfogója, a béke őre, a Konkordátum hatalmasainak egyike, a Tanács második embere – és így tovább és így tovább. Az Arkánum nem csak az Akadémiáért felügyelt. Eredetileg igen, de ahogy a mágia elterjedt, és befolyt az élet minden területére, egyre több és több dologban kérték ki a tanácsát. Persze ez csak a történelemkönyvekben volt benne ilyen tisztán. Hiszen hosszú folyamat volt míg a barbarizmusból eljutottak a mai civilizációig. A világ Területekre volt felosztva, minden Területet az ott uralkodó őshonos faj uralt. Kétszáz faj rendelkezett elég intelligenciával szerte a világon, így kétszáz kisebb-nagyobb Területből állt össze a világ. Minden Terület az ott élő faj ízléséhez igazodott, de a városok lakosait nem csak az őshonos faj egyedei alkották. Ma már mindenki szabadon utazhatott. Persze, újfent fajfüggő volt, hogy ki mennyit utazott. A sárkányok általában otthon ültek, a lepelszellemeket szinte senki nem látta soha, alig voltak párszázan, de a szapora emberi faj például mindenhová eljutott. Ott voltak az erdőkben, a saurianok víz alatti településeiben, mindenhol. Ők voltak az egység mozgatórugói, a legsokszínűbb faj, akik mindenkivel szót tudtak érteni. A központ Thrillionban, az emberek Területén helyezkedett el. Ott ülésezett a Tanács. A Tanácsban minden terület két jelöltet küldött, lehetőleg az őshonos fajok közül. Ennek köszönhetően a Tanács volt az ismert világ legösszetetteb, éppen ezért leghatásosabb szervezete. Bár időnként nagyon enerváltak is tudtak lenni ,mint bármilyen más politikai szervezet. A Tanács első embere volt gyakorlatilag az uralkodó. Jelen pillanatban immár hat évszázada Telnakil, az elfkirály töltötte be ezt a posztot. Nagyon jól csinálta, minden tíz évben újraválasztották. A Tanácselnök első segédje volt az Akadémia vezetője, az Arkánum. A második ember az egész világon.
A jelenlegi Arkánumot a barátai és a titkára Roni-nak szólították. Az, hogy ez a Ronaldesalcar il Tremo van Desur rövidítése, senkit nem zavart. Volt, aki nem is tudta. Roni éppen unatkozott. Tizenhat éve töltötte be ezt a posztot. És semmi nem történt. Sehol egy háború. Sehol egy rebellis őrült mágus, aki el akarja pusztítani a világot. Mindenhol béke és fellendülés. Jó, időnként meg kellett küzdenie az időnként fellángoló mágiahasználók és varázstalanok közti ellentétekkel, de ez soha nem volt igazán komoly. Mindig voltak józan emberek, akik megfékezték a civakodókat. Valószínűleg ha híres lesz, csakis azon a néven lehet híres, mint a “Legunalmasabb Arkánum”. Kopogás hallatszott. A titkárja volt az. Nem titkár volt, hanem személyes tanítvány, de Roni jobb szerette a titkár elnevezést. Ez végül is jobban lefedi, hogy mennyi alantas munkát kell elvégeznie szerencsétlennek. De ő akarta. Bágyadt hangon megszólalt.
- Gyere be! -a tanítvány belépett és egy papírköteget dobott le az asztalra. Roni kérdően felhúzta a szemöldökét.
- Ez meg mi?
- Megint az a Fenrir, uram. Követeli, hogy olvassa el a dolgozatát. Azt állítja, hogy egy teljesen új mágiaelmélettel állt elő, és egy ötlettel, ami, idézem: “forradalmasíthatja az egész társadalmat.” Türelmes fiatalember, ha engem kérdez.
Roni dühösen kifújta a levegőt.
- Ugyan, nincs erre időm. Elegem van. Rúgja ki és mondja meg neki ,hogy ha még egyszer ide tolja a képét, végleg felfüggesztem!
A titkár vállat vont. Nem az ő dolga. Kiment és magára hagyta a főnököt bokros teendői közepette. Éppen nekiült volna a munkának, amikor kivágódott az ajtó, és egy rövidszakállas, magas, erős testalkatú fiatalember rontott be rajta. Az asztalra csapott.
- Olvassa el! Követelem! Jogomban áll! Minden diáknak joga van kérni, hogy az Arkánum elolvassa a dolgozatát és személyesen értékelje! És én most élek ezzel a jogommal. Nem utasíthat vissza! Különben a Tanács elé megyek!
Roni eddig hallgatott és némán elszámolt magában tízig. Amikor végzett, fölemelte a kezét. A fiatalember elhallgatott és várakozóan tekintett rá. Lassan megszólalt.
- Fiam, értékelem a lelkesedését. De van róla fogalma, hogyha ezt az elvet gyakorlatban megvalósítanánk, hány dolgozatot kellene elolvasnom? Nem, ne válaszoljon. Egy számot akart mondani, de annál biztos többet. A maga dolgozata nyilvánvaló badarság. A mágia elmélete szinte egyidős a civilizációval, és az áldóját, még én sem értem igazán minden részletét. Én pedig az Arkánum vagyok és nem akarok dicsekedni, de nem véletlenül. Maga pedig azt állítja, hogy egy egyszerű diák létére nemhogy felfogta, de hibát is talált benne, sőt, saját elméletet is kidolgozott, ami jobban megállja a helyét? Ugyan már, maga sem gondolja komolyan. De tudja, mit? Elolvasom. És aztán, ha nem találom kielégítőnek, megalázom az egész Akadémia előtt. Vállalja?
Várta a hatást. Ez mindig bejön.
- Vállalom. – mondta Fenrir rezzenéstelen arccal. Roni nem hitt a fülének. Dühtől fulladozó hangon válaszolt.
- I…igen?! Nem fogok kesztyűs kézzel bánni magával, ezt megígérhetem. És most, tűnjön innen, amíg jókedvemben vagyok!

Fenrir meghajolt és távozott. Roni egész nap remegett a dühtől és semmire nem tudott koncentrálni. Hogy jön ez a senki ahhoz, hogy feltartsa az Arkánumot, a világ egyik leghatalmasabb emberét?! Este, amikor lefekvéshez készülődött, a kezébe akadt a dolgozat. Ölébe vette, rágyújtott egy pipára és kényelmesen elhelyezkedett az ágyában. Ha már megígérte, legalább kényelmesen kelljen végigrágnia ezt a párszáz oldal sületlenséget.
Azt a pipa dohányt soha nem szívta el.
Miután átfutotta az első oldalt, és csak ennyit mondott:
- A francba.
Eloltotta a pipát és reggelig olvasott.

IV,

Harminc éve kezdték. Harminc év alatt megöregedett. Már ötvenkét éves volt. Boldog nagyapja három kicsi unokájának. Nagyon sok minden történt. A harminc év alatt egy egész kis kutatócsoport gyűlt Fenrir köré. Harminc év, telve munkával, átdolgozott estékkel és félelemmel. A Tanács tudott a munkájukról. De eddig nem tudtak semmiféle hihető magyarázattal szolgálni arról, hogy mit is csinálnak valójában. És jelen pillanatban még messze vannak attól, hogy meggyőzzék őket. Az első tíz év azzal telt, hogy javították a hibákat, és kerestek valami épkézláb, egyszerű magyarázatot. Bár a Tanács tagjai mágusok, nem biztos, hogy ugyanolyan könnyen felfognák, mint Roni – mert bár a hivatalban eltöltött unalmas évek csökönyössé és szűklátókörűvé tették, azért még észrevette az igazságot, ha az orra előtt volt. De a többiek rosszabbak nála. Nem rendelkeznek azzal a tudással, mint az Arkánum. Talán a tündék, sárkányok, driádok, szellemek és egyéb, természetüknél fogva mágikus lények, ha nem is megértenék, de éreznék, hogy igaza van – de az óriások küldöttei soha nem fognák föl. Szerepelnek benne a “kő”-nél hosszabb szavak. Éppen ezért alig kaptak valamiféle támogatást – eddig a költségek javarészét magánpénzekből finanszírozták.
Az viszont jó hír volt, hogy lassan, de biztosan haladnak. Már látni az út végét. Hát, ha nem is a végét, de legalább az útjelző táblákat igen… És immár teljes jogú mágusként, sőt, az Akadémia hamar elismert tanáraként könnyebben szerezhet támogatókat. Bár a legnagyobb támogatója így is az Arkánum volt, nála nagyobbra pedig nem nagyon van szükség. De egy kis plusz pénz így is jól jönne. És nem elég, hogy kezdenek kifogyni a kezdeti alapokból, még itt van ez az úgynevezett centrálprobléma is. A mágia eddigi elfogadott elmélete szerint létezik valahol egy misztikus forrás, amihez a varázshasználók hozzáférnek és abból táplálják erejüket. Ő ezt megcáfolta, mivel ha ez így lenne, akkor logikátlan, hogy vannak , kik erősebbek, mint mások. Az ő elmélete szerint a mágia kiben-kiben benne rejlő, egyéni képesség – mármint, egyszerű szavakkal így lehetne leginkább megfogalmazni. De a mágia bonyolult nyelvén ez egy hosszú, hosszú fejtegetés lenne, ami többé-kevésbé megállja a helyét, ám tervének gyakorlati megvalósítása közben problémák merülhetnek fel. Megünnepelték az első kísérleteket. Hiszen végre csinálhatnak is valamit, amivel bebizonyítják a terv létjogosultságát a tanács előtt – és tessék, az első kísérlet urán rögtön itt egy akadály. Eddig is voltak kisebb-nagyobb elméleti gondok, de ez a mostani, mivel kísérleteken alapul, viszi a pálmát. Ez lenne a többi résztvevő által centrálproblémának nevezett dolog… Régóta köztudott, hogy a világon minden élő laza kapcsolatban áll egymással és része a világnak. Amikor ezen az összefüggő halmazon keresztül kísérletképpen végigkövették az egyének erővonalait, akkor egy centrális mintát kaptak, aminek nyilvánvalóan van valami központja. Egy forrás. Ez cáfolná a egész elméletet – amíg ezt meg nem oldják, egy helyben fognak toporogni. Valahol hibának kell lennie a kísérletekben. De hol? Kopogtak az ajtaján. Nagyot sóhajtott, majd kikiáltott:
- Gyere be!
Nyílt az ajtó. Egy diák nyitotta ki, egy fiatalember. Még annyi idős sem volt, mint Fenrir, amikor azon a bizonyos sorsdöntő napon az Arkánum elé vitte a dolgozatát. Valahonnan ismerős volt. Igen, megvan! Az egyik előadáson láthatta. Elég tehetséges fiatalember… hogy is hívták? Valami Metnik volt a keresztneve, vagy hasonló…
- Kit tisztelhetek önben? – a válasz gyors volt és magabiztos.
- Mellőzzük a formaságokat, kérem… ön idősebb nálam és a tanárom. Szólítson Metnicknek, a keresztnevemen.
Fenrir elmosolyodott. Itt már ő volt az öreg, kedves tanár bácsi. Hogy szalad az idő…
- Hát legyen, kedves Metnick. De akkor kérlek, nevezz te is Fenrirnek. Az ember olyan idős, amennyinek érzi magát. Úgyhogy körülbelül egyidősek lehetünk. – mondta nevetve. Ez elbizonytalanította kicsit a fiatalembert. Sok történetet hallott a szigorú Farkasról, ahogy a diákjai nevezték a háta mögött. Ez kedves ember lenne minden diák rémálma, a legvéresebb vizsgák ura? De aztán hamar túltette magát a meglepetésen.
- Köszönöm. Mindjárt a lényegre térek, nem akarom rabolni az idejét. Szeretnék a kutatócsoportjának egy nagyobb összeget a rendelkezésére bocsátani. -Fenrir kezében megállt a ceruza…
- Igen? Mond csak, mi is volt a családneved egész pontosan?
- Balcur. – Fenrir kezéből kihullott a ceruza. Balcur… az egyetlen kereskedő család, aki nem díszíti a nevét mindenféle sületlenségekkel. Mert nincs rá szükségük. Most Thrillion egyik leggazdagabb családjának egyetlen gyermeke állt éppen vele szemben…
- Öhm… értem… szóval… – megköszörülte a torkát. Többek szerint a mágikus ereje az Arkánuméval vetekedett, de a pénz azért mégis csak pénz – Mennyi is lenne az a nagyobb összeg?
- A teljes örökségem.
Fenrir éppen a ceruzáért nyúlt, de eltévesztette és levert egy hatalmas papírköteget, de valahogy nem zavarta. Meglódult a fantáziája. Ez nem egyszerűen pénz. Hajók, áruk tömkelege – megfelelően kihasználva a Balcur hálózat jövedelmének töredéke eltarthatja az egész kutatócsoportot. Ezzel egyszer s mindenkorra megoldódnának a pénzügyi gondok.
A fiú folytatta.
- De van egy feltételem. Fogadjon a tanítványává! – Fenrir elkomorodott. A fiú tehetséges, de egy tanítványtól többet vár az ember. Úgy döntött, megpróbálja lebeszélni… nem hagyhatja ilyen könnyen elúszni ezt a lehetőséget.
- Ugyan, fiam. Miért akarnál a tanítványom lenni?
Metnick rezzenéstelen hangon válaszolt.
- Mert maga lesz a következő Arkánum.
Fenrir éppen lehajolt a ceruzáért, de mellényúlt és majdnem leesett a székről – ez tényleg így volt. Még senki nem tudta, hivatalosan nem jelentették be, de Roni már mindent elrendezett. A fiú lát a pályán… Mondani akart valamit, de Metnick nem hagyta.
- De ne aggódjon. Ha arra gondol, hogy nem vagyok jó erre a szerepre, mert nincsen elég tehetségem, akkor meg kell nyugtassam. Azt hiszem, megoldottam a centrálproblémát.
Fenrir föladta. Az a ceruza ott marad az idők végezetéig. Elvörösödött.
- Igen? Ne viccelj. Azt akarod mondani, hogy te, diák létedre megoldottad azt a problémát, amit még nekem se… – itt hirtelen elhallgatott. A szituáció félelmetesen emlékeztette őt arra a helyzetre, ami vele történt harminc éve. Tudta, mit érez a fiú most. És el kellett ismernie, hogy sokkal magabiztosabb, mint amilyen ő valaha is volt. Nem akart ugyanolyan csökönyös vén szamár lenni, mint Roni volt. Annyit végül is megér, hogy meghallgassa.
-Na, adja elő, fiam. – mondta mosolyogva. Metnick belekezdett. Öt perc után megfeledkezett a ceruzájáról. Tíz perc után tudta, hogy a fiúnak igaza van. Újabb öt perc után már könnyedén be tudta volna fejezni a bizonyítást, úgy hogy már nem is figyelt oda. Hagyta, hagy magyarázzon Metnick, had élvezze a helyzetet. A lényeg, hogy a kísérletek nem hibásak. A lehető legtökéletesebbek. A centrálprobléma pedig létezik, mégis, paradox módon az ő igazát támasztja alá, sőt, jelentősen megkönnyíti a dolgát. Így utólag belegondolva csak azért nem jött rá, mert nem látta a fától az erdőt. Jó úton haladnak. Pokoli jó úton.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához