LFG.HU

LordSmail
novellaCimkek

V,
Harmincöt év. Fenrir végiggondolta, mi mindent értek el ez alatt a harmincöt év alatt. Gyakorlatilag sokat. Mégis, szinte semmit. Elméleti munkájuk vetekedett bármivel, amit valaha följegyeztek, egész könyvtárakat tölthetne meg. Még ő maga sem látja át teljesen a hatalmas adathalmazt. És hogy hogyan érték el? Elmosolyodott magában. Eszébe jutottak regényes történetek hősei, kalandorok, akik nap, mint nap hatalmas kincseket találnak, hihetetlen tetteket hajtanak végre. Az egész világ ismeri a nevüket. De meddig? Egy évtized, talán kettő? Esetleg egy évszázad? Ezek az emberek egyetlen csapással hírnévre, gazdagságra tesznek szert, azzal például, hogy felfedezik egy ősi civilizáció valamelyik mágikus tárgyát. De mi van az ősi civilizációval? A romokkal, amik azután is ott lesznek, miután az őket megszentségtelenítő sírrabló utolsó csontja is elporladt ,és az emléke végleg feledésbe merül? Azokat a romokat nem egy hős építette, azokat a hatalmas mágikus tárgyakat nem egyik napról a másikra alkották… Azokban munka van. Életek munkája. Az igazi legendákat, a legtitokzatosabb misztikumokat sok munkába került létrehozni. A világot nem a hatalmas hőstettek változtatják meg. A nagy változásokhoz sok munka kell és egy ember nem képes végrehajtani. Ezt teszik ők. Legendát építenek. Megváltoztatják a világot. És egyszer majd ők lesznek a rom, a hatalmas feledésbe merült civilizáció, amelyiknek titkairól csak suttogva mernek beszélni: ők lesznek minden kalandozó álma. De addig is – harmincöt évig, minden egyes nap ott görnyedt a kísérletek, papírok fölött, vagy tanított. Dolgozott. És még sok munka vár rá. De valójában már sokszor gondolt rá, hogy abbahagyja az egészet. Az ő erejével semelyik kalandozó csapat egyetlen csatamágusa sem vetekedhetne. Pontosan látta, hogy a környezetében minden átitatódik mágiával: a bútorok, az élőlények, a levegő legkisebb részecskéi. Olyan hatalom birtokosa volt, mint senki más. Elismerten ő volt a világ legerősebb mágusa. A vicces az volt, hogy nem tudta, mikor ragadt rá ennyi tudás: egyszerűen annyit foglalkozott a világ működésének elméletével és az erővonalakkal, hogy érezte, akár egy jó zenész a hangszert, amin játszik. Ezt az erőt nagyon sok mindenre lehetett volna használni. Olyan dolgokat érhetett volna el, amiről ezek az amatőr szemfényvesztők csak álmodtak. Igen, sokszor gondolt arra, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha hagyná ezt a kemény munkát, elmenne, megölne egy-két szörnyet, megfékezne néhány lázadó területet, megalomániás mágust és hősként ünnepelnék. És még meg sem erőltetné magát. De mindig folytatta. Mert nem saját magáért dolgozott. A jövőért. Amikor a kezében tartotta az újszülött gyermekeit és fogta a puha kis testüket, arra gondolt, hogy értük dolgozik. Amikor látta az unokáit felcseperedni, arra gondolt, hogy nekik teszi jobbá a világot. És maradt. És folytatta. És senki nem állíthatja meg. Voltak már, akik megpróbálták. A diákjai Farkasnak hívták a háta mögött – nem véletlenül.
Persze, ezt nagyrészt Sheila-nak köszönheti. Elmosolyodott. Igen, ha valaki egyszer megírná a történetét, elég unalmas lenne. A hőseposzokban a szerelem mindig hatalmas, tüzes, ég és föld megremeg – erről ő lemaradt. Csak egymás mellé sodorta őket az élet. Együtt dolgoztak, először csak tanárként, aztán később a terven is. Sheila volt az, aki végig hitt benne. Aki még a legreménytelenebb pillanattokban is mellette állt. Tíz évvel a kezdés után úgy tűnt, hogy minden végleg befuccsol. Hogy megakadtak és vége. Senki nem hitte, hogy meg tudja oldani… Már mindenki elhagyta és ő egyedül ült, összeomolva, éppen ebben a székben. Sheila átölelte és elringatta, mint egy gyermeket. “Meg tudod csinálni” – suttogta. Másnap megoldotta. Minden ment tovább. Két hét múlva összeházasodtak. És ma már egy élet áll mögöttük.
Igen, kicsit elkalandoztak a gondolatai. Jobbra nézett. Metnick úgy ült a széken, mintha karót nyelt volna. Bár próbálta leplezni, elég izgatottnak tűnt. Bár, ez nem meglepő, mivel a teremben lévő körülbelül százötven fő közül egyike volt annak a négynek, aki tudta, hogy mi fog történni. Éppen Roni beszélt, hosszan és terjengősen, ahogy szokott. Ezért is volt ideje Fenrirnek elgondolkodnia… Valójában röstelkedve ismerte be, de lehet, hogy kicsit el is bóbiskolt. Végignézett a termen. A Tanácsterem. A Konkordátum vezető testületének otthona. Egy terem, egyetlen, hatalmas kör alakú asztallal, amit a padlóba süllyesztenek, ha nincs rá szükség, mert miután felhúzták a falakat, már nem fért volna ki az ajtón. A terem alaprajza szintén kör alakú volt, százhuszonnyolc egyenlő részre osztották föl a vaskos tartóoszlopok. Ahogy a tekintet fölfele követte őket, egy idő után elvékonyodtak, végül kettő-kettő páronként összefonódva alkotott egy új oszlopot, aztán még egyszer feleződtek, majd újra, egészen, amíg végül messze fönt a kupola tetején az utolsó négy oszlop két nyílás körül tekeregve egy Möbius-szalagot formázott: a végső mágikus pecsét, amit utoljára helyeztek el a kupola építése folyamán, és ami biztosítja az építmény szilárdságát. Fenrir szemében csak egy ósdi vacak. Erős, de primitív mágia. A célnak megfelel. Az oszlopok közti tereket freskók, domborművek töltik ki, a Konkordátum minden fajának szenteltek legalább egy kis fal részletet, érdekes módon mégsem ölt kaotikus jelleget a dekoráció, a szín és stílus átmenetek tökéletesek. És ahogy emelkedik a magasság, úgy emelkedik a kompozíció is, egyre fel, egyre légiesebb formák, világosabb színek – de ők most lent ülnek, a padlón, ami a legnemesebb márvány, benne finom vonalakkal egy olyan hatalmas ívrendszert karcoltak a múlt mágusai, amire még Fenrir is elismerően bólint. Semmi célja nem volt, pusztán a szemet gyönyörködtette, de azt rendkívül hatásosan. Benne van a mágia fejlődésének minden állomása, a törzsi sámánizmustól egészen a legkiforrottabb mintákig szinte minden, mosolyodott el az öreg a szakálla alatt. Hiszen arra, amire ők készülnek, senki nem számíthatott. De most nem ez a fontos. Roni a beszédének vége felé közeledett. Metnick is egyre izgatottabbnak tűnt. Fenrir nagyot sóhajtott. Hamarosan ő következik. Újra átfutotta gondolatban a beszédét. Nem volt nehéz. Elég rövid beszéd lesz. Ami keményebb, az a támogatás megszavaztatása lesz a terv számára. Roni az utolsó szavaknál tartott:
- … és ezért úgy döntöttem, lemondok. Sokan gondolhatják, hogy ezek az érvek csupán megtévesztésül állnak önök előtt és egyszerűen csak megöregedtem. És igazuk is lenne. Az emberi faj talán az ismert legrövidebb életű értelmes faj a világunkon. És az én időm lassan letelik. Ezért még életemben szeretném átadni a pozíciómat valakinek, hogy elkerüljük a fölösleges komplikációkat. Köszönök önöknek mindent, amire az elmúlt ötvenegy év során lehetőséget kaptam. De abba is hagyom, hiszen, gondolom, mindnyájan türelmetlenül várják, ki lesz az utódom. Nem is váratom tovább önöket, hanem átadom a szót az új Arkánumnak. -
Eljött a pillanat. Fenrir felállt, és döbbent moraj visszhangzott a termen. Nem azért, mintha hírhedt lett volna. Éppen ellenkezőleg. A thrillioniakon és tudósokon kívül szinte senki nem ismerte. Metnick kihúzta magát. Most, hogy a figyelem központjába kerültek, már magabiztosnak tűnt. Az Arkánum tanítványának sziklaszilárdan kell állnia, akárcsak a mesterének. Fenrir nem volt éppen a keménység szobra, inkább annak a kedves öregembernek tűnt, ami volt valójában. Lassan, mintha csak órát tartana, beszélni kezdett.
- Köszönöm a lehetőséget. Talán meglepődnek azon, hogy én állok önök előtt. Ki lehet ez az alak? kérdezhetik, teljesen jogosan. Semmi politikai hatalmam, semmi tudományos eredményem, semmi hírnevem, nem követtem el egyetlen hős-, vagy akár gaztettet. Hogyan is lehetnék Arkánum? Ennek talán két oka lehet… – Ez most nagyon fontos rész… ezt nagyon könnyedén kell csinálni, mintha csak úgy bedobná az információt… ebben Metnick jobb volt, de nem ő állt most a Tanács előtt.- Az első és az egyszerűbb, hogy a teremben nincsen senki, akinek az ereje túlszárnyalná az enyémet. – Egyetlen pillanatra összegyűjtötte az erejét és fókuszálta, majd elengedte. Lágy szellő érződött a zárt teremben. Messze fönt a szalag berezonált… Kedves mosollyal végignézett a Tanács tagjain. Volt, aki idegesen markolászta a ruháját, az ork sámán az ujjait ropogtatta… A büszkébb fajok küldöttei felvettették a fejüket és élesen a szemébe néztek. Telnakil halványan mosolygott. A bemutató megtette a hatását. Ha nem is fogadják el rögtön, legalább elismerik, hogy talán adhatnak neki egy esélyt, mielőtt leváltják. Fenrir folytatta. Most jön a neheze.- A második pedig, hogy én vagyok annak a tervnek a vezetője, amit az elmúlt három és fél évtizedben az előző Arkánum támogatott és a jelenlegi kor, ha nem minden idők legnagyobb szabású vállalkozása. De engedjék meg, hogy beavassam önöket… A tanítványom, Metnick Balcur kiosztja a papírokat. – Metnick felemelkedett és zokszó nélkül engedelmeskedett. Nem dobták ki, sőt, olyan tanácsos is volt, aki kíváncsian figyelt. Innen tényleg egyszerű, mintha csak tanítana. Ahhoz pedig értett. Az, hogy most nem diákoknak, hanem kemény mágusoknak tart előadást, nem számít. Természetesen lesznek, akik ellenzik. Például az emberek másik Tanácsnoka, az öreg Flauthberry biztos megpróbálkozik valamivel. Hiszen ő volt az Arkánumi poszt várományosa. Biztos, hogy most egy picit feszült – de nem számít. Hosszútávon nem.

VI,
Évfordulók – tünődött magában Metnick, miközben az Arkánum rezidenciája felé vette az irányt. Furcsa szokás, hogy az ember megemlékezik élete fontos eseményeiről, minden egyes évben és arra fecséreli a drága idejét, hogy a múlton rágódjon, ahelyett, hogy új célokat érjen el. Ennek a szokásnak Fenrir is rabja volt, ráadásul ez az év igazán különlegesnek ígérkezett. Tizenöt éve volt ő az Arkánum, negyven éve házasok Sheilával és ötven éve dolgozik a tervén. És ezek között volt még egy évforduló, amely magának Metnicknek fontosabb volt, mint az összes többi. Pont húsz éve volt Fenrir tanítványa. Ezeken a gondolatokon rágódott, miközben átvágott az utcán Fenrir háza felé. Az elmúlt évek során sokszor járt ott, szinte már családtagnak tekintették. Furcsa dolog a Tanítvány-mester kapcsolat és igen sok féle lehet. Lehet gyors, kötetlen, ám lassan terebélyesedő, mély kapcsolat, nemritkán az apa a fia mestere. Az ő kapcsolatuk is ebbe az irányba tartott. Érdekes módon Fenrir egyetlen gyermeke sem volt képes mágiát használni, mintha minden varázserőt megtartott volna magának. A sors furcsa fintora… Talán az Arkánum úgy érezte, hogy megtaníthatja Metnicknek azt, amit a fiainak ( és egyetlen lányának ) nem tudott. És Metnick szorgalmas tanítvány volt. Szorgalmas és hasznos. Az elmúlt húsz évben kettős szerepet töltött be Fenrir oldalán. Egyrészt amolyan ellenőr volt a terv kísérleteiben, hiszen gyakran rámutatott olyan bökkenőkre, amik elkerülték Fenrir figyelmét. Ezen Metnick gyakran mulatott magában, hiszen bár Fenrir gondolatai olyan régiókban szárnyaltak, amit átlagos mágusok megközelíteni sem tudtak és olyan könnyedén csavarta meg az elméleteket, mint más a törülközőt, rendkívüli, kifordított logikája ellenére, vagy éppen emiatt, gyakran nem vett észre dolgokat, amik az orra előtt voltak… és Metnicken kívül senki nem merte kijavítani. Másrészt ő volt a villámhárító. Fenrir tapasztalt tanító volt, könnyen kivívta más emberek tiszteletét és könnyen tudta befolyásolni a Tanácsot, de nem boldogult kereskedőkkel és egyáltalán nem értett a pénzügyekhez. Metnick pedig, mint a Balcur kereskedőhálózat feje, könnyen ki tudta segíteni – és mit kapott ő cserébe? Egyszerű. Bár egy tanítvány formálisan még nem teljes jogú mágus, mégis az Arkánum tanítványának lenni hatalmas tekintélyt jelent. Főleg egy olyan sikeres Arkánumé, mint Fenrir. Egyetlen előde sem tartotta úgy kézben a gyeplőt, mint ő. Ráadásul Telnakil teljes körű támogatottságát élvezte.
Időközben megérkezett Fenrir házához. Bekopogott, majd a “Bújj be” kiáltást megvárva, belépett. A köpenyét felakasztotta a falra, a megszokott helyre. Sheila éppen ebédet főzött. Mosolyogva kiszólt a konyhából.
- Ha Fenrirt keresed, még alszik…- Metnick mosolyogva válaszolt.
- Gondoltam, Sheila asszony. Pedig tudja, hogy ma milyen fontos ülés lesz… Mégis, megint nekem kell keltenem, különben elkésnénk… akkor, ha megbocsát…- mondta és elindult a lépcsőn fölfelé, Fenrir szobája felé.
De volt egy kevésbé nyilvánvaló ok is, ám mégis, Metnick számára legalább ugyanolyan fontos volt, mint a másik. Természeténél fogva, ha nem is volt megszállott, de tudta értékelni a hatalmat önmagáért. Ám mint mágus, azt is tudta, hogy bár fontos, a politikai hatalom soha nem győzheti le a mágia erejét. Az, hogy egy ilyen nagy ember mellett lehet, mint Fenrir, és tanulhat tőle, minden másnál többet ér. Ez az öreg ösztönösen olyan dolgokat tett, amiket más csak hosszú gyakorlás után mert megpróbálni, és amikor Metnick rákérdezett, csak szórakozottan intett “Ja, észre sem vettem…” . Igen. Nem is tudta, mit tesz… ez volt benne a legzavaróbb. Az ösztön. Metnick tekintélyének egyik forrása az volt, hogy tudatosan növelte az erejét, edzett… Ép testben ép lélek, tartja a mondás. Metnick mind izomzatra, mind tudásra bármelyik harcossal felvette volna a versenyt. Bár már negyven éves volt, izmai kemények voltak és ruganyosak. Kevesen álltak volna ki vele. Ezzel párhuzamosan a teste igen nagy mágikus feszültséget volt képes megmozgatni, gyakran akkorát, hogy át sem tudta látni. És mégis, minden edzés, minden tanulás ellenére ez az őszes öregember elsöpörhetné, mint egy tollpihét… Ez igen frusztráló. Ezért is maradt mellette. Egyszerűen muszáj ellesnie a titkát…
Fölért a lépcsőn. A keze a kilincsre fonódott.
Valójában volt még egy harmadik ok, amiért nem hagyta ott Fenrirt. De ezt nem merte volna beismerni, a világ minden kincséért sem. Az évek során megkedvelte az öreg Farkast.
Lenyomta a kilincset és benyitott. Már éppen ment volna az ágyhoz, hogy keltse Fenrirt, amikor megtorpant. Az ágy mellett egy fehér, testhez álló ruhás alak állt és éppen egy rövid karddal hajolt Fenrir fölé. A többi részlet nem volt fontos, hiszen már úgysem léteztek sokáig. Metnick keze ökölbe szorult. Senki nem bánthatja őt. Senki. Érezte, ahogy a mágia jóleső bódulata csak fokozza a dühét. Fogcsikorgatva kieresztette az áradatot.

Fenrir egy villanásra ébredt. Valójában egy pillanattal korábban már ébren volt, mint ahogy a villanás megtörtént volna, mert megérezte, ahogy megnövekszik a környezet feszültsége. Még meglátta a föléje hajoló orgyilkost, aztán Metnick szivárvány-sugara irigylésre méltó pontossággal találta telibe a szerencsétlent. A fehérruhás a hatalmas erőlökés hatására kitörte az ablakot, de nem esett le az utcára, mert még a levegőben elfüstölt, így csak az üvegszilánkok csilingeltek a macskakövön… Normális esetben ez egy igen hosszadalmas és fájdalmas halálnem, de Metnick mindent beleadott. Ekkora erővel alkalmazva a varázslatnak olyan hatása volt, mintha hirtelen a Napba zuhant volna az áldozat. Csak egy kétségbeesett halálsikolyra marad ideje. Metnick vicsorogva lihegett, minden izma megfeszült… lassan, nagyon lassan leeresztette a karját. Még mindig remegett egy kicsit. Nehéz elnyomni az indulatot, ha ennyi elfojtott érzelem feszül az emberben.
- Jól van, mester…? – Válasz helyett Fenrir elkiáltotta magát.
- Vigyázz! – Metnick ösztönösen oldalra vetődött, a lecsapó penge így nem sértette meg. És ha valaki van olyan botor, hogy megzavarja a Farkast a saját fészkében, nincs második esély. Bár Fenrir a hálóingében inkább egy bűvészt játszó öreg nagyapóra emlékeztetett, ez nem akadályozta meg abban, hogy egy gyors, éles gondolattal, egy centrális erőlökés segítségével felrobbantsa a fickó szívét… a támadó szeme kitágult, és görcsösen kapálózva levegőért kapkodott. Megcsóválta a fejét.
- Elég erős védelme volt… ezek képzett mágusok voltak… kíváncsi vagyok, ki küldhette őket… ez nem az első eset, bár most próbálkoznak először itt, a házamban… – Mire befejezte a mondatot, Metnick már nem volt a szobában. Lélekszakadva rohant le a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Nem tévedett… a harmadik orvtámadó éppen Sheila asszonyt készült félreállítani, aki az egészből csak annyit vett észre, hogy Metnick beront a konyhába és nekiugrik egy fehérruhás alaknak, akit eddig nem is látott… Metnick már nem törődött a méltóságával. Ő most gyilkolni fog. Hiába a penge, a támadó esélytelen volt a ther-nazal mesterével szemben. A ther-nazal egy elf harcművészet, amelyből hiányzott a művészet. Sokak szerint a legdurvább dolog volt, amit az elfek valaha alkottak, és valószínűleg igazuk volt… Ők tudták szépen csinálni, de más fajok soha nem jutottak el arra a szintre, de még így is kétségkívül hatásos volt. Fej, gyomor, oldal-láb, fordulat-fej, kar megfog, egy reccsenés és a kard hangosan csilingelve hullott a földre… de a formának még nem volt vége. Metnick komoran folytatta, míg végül a fickó egyszer csak törött nyakkal hullott a lába elé… minden ther-nazal forma ide jutott el… olyan fordulatszámra felpörgetni a testet, az izmokat, míg végül egyetlen könnyed mozdulat csupán a gyilkolás… Metnick nem is érzett semmiféle ellenállást, pedig majdnem teljesen körbefordította a támadó nyakát… ha véletlenül nem tud megállni, akár még le is téphette volna a nyakáról… és akkor Fenrir dühös lett volna, hogy takarítani kell… igen, ez egy fontos tulajdonsága volt az öregnek. Kívülről egy kedves, jólelkű embernek tűnt, aki a légynek se tudna ártani. És ez részben igaz is volt. Sokan lebecsülték emiatt, de hála istennek kevesen jutottak el odáig, hogy meggyőződjenek arról, hogy mekkorát tévedtek. Mert ha valaki az útjába állt, félretaszította. A cél szentesíti az eszközt. Ha pedig valaki az életére tört neki, vagy a szeretteinek, azt kegyetlenül kivégezte. Nem várta meg, hogy magyarázkodjon… Nem számított semmi.
De vége volt. Úgy tűnik, csak hárman voltak. Fenrir ott állt az ajtóban és végignézett a konyhán. Neki nem jutott volna eszébe, hogy Sheila veszélyben lehet, míg szerencsére Metnick intrikusabb, földhözragadtabb elméjének ez volt az első gondolata.
- Köszönöm… -mondta hálás mosollyal.

VII,
Mindössze két hét telt el a támadás óta. Természetesen arról az ülésről lekéstek, és ezért két hetet kellett várniuk a következőig. De az események felgyorsultak. Ez nem is csoda, hiszen a munka vége felé közelednek. Most minden eldől. Győzhetnek, de el is bukhatnak… Ez a két hét most hatalmas késedelemnek számított. Meg kellett győzni a tanácsot arról, hogy támogassák a tervet, még egyszer, utoljára. Fenrir gondolatban végigfutott az igényelt tételek listáján… Még ő is elsápadt, amikor arra gondolt, hogy ez mekkora arcátlanság. Mert ez nem pénz… természetes, hogy nem pénz, hiszen a Balcur hálózattal a háttérben soha nem volt gond az anyagiakkal. Amit kérnek, sokkal több, mint pénz. Ezt megszervezni hatalmas fáradság lesz, tömérdek elfecsérelt idő… és akik ismerték Telnakilt, tudták, hogy bár halhatatlan, mint minden elf, fajtájától furcsa módon nem szerette pazarolni az idejét… Már pedig itt egyértelműen őt kellett meggyőzni, mert egy ilyen kérdésben, ami a Konkordátum Területei közül a többségének szinte semmiféle jelentőséggel nem bír jelen pillanatban, sőt, nem is tudnak róla, egy ilyen kérdésben a Tanácstagok általában Telnakil után mennek… Hiszen miért is mondanának ellent a vezetőnek, amikor úgyis mindegy nekik? Így nagyon sok gondot megspórolnak maguknak is… Senki nem szerette a papírmunkát.
Végignézett a termen. Az asztal a szokott módon állt, és most is kevesebben voltak, mint a terem teljes befogadó képessége. Nem mindig jött el mindenki. A szabály szerint legalább a tanácstagok kétharmadának itt kell lennie, azaz százhuszonhárom főnek. Ez általában teljesül, de most a szokottnál is kevesebben jöttek el. Legfeljebb száznegyvenen. Viszont egy ritka jelenséggel találkozhat, aki vette a fáradságot és ellátja Tanácstagi kötelességét. Ugyanis itt van a sárkányok egy küldötte. Ez elég különlegesnek számít… nem azért, mintha a sárkányok titokzatosak lennének… az árnyak sokkal titokzatosabbak. Mégis, egy küldöttük mindig itt van. Mert bár nem kedvelik más fajok közelségét, akik kicsit félnek tőlük és megvetik őket, mégis, szeretik rajta tartani a szemüket az eseményeken. És bár nem mutatkozhatnak nappal, mert árt nekik a közvetlen napfény (a küldött még itt, a teremben is teljesen beburkolózott egy sötét lepelbe…), furcsa ízlésük van, ha az ember veszi a fáradságot és megismeri őket (és közben betartja a megfelelő három lépés távolságot… elég kellemetlen, amikor véletlenül az ember átnyúl rajtuk… nem árt egyik félnek sem, de kínos…), akkor rájöhet, hogy valójában az egyik legfelvilágosultabb faj. És még humoruk is van. Első hallásra ugyan elég furcsa, de ez csak a különböző fogalmaikból adódik, hiszen más anyagfelépítéssel rendelkeznek… Ez a küldött már időtlen idők óta itt él Thrillionban. De mindig egyedül van. Arra már nem vették a fáradságot, hogy egy másikukat is ide rendeljék. A sárkányok küldöttei pedig ennél is ritkábbak, de ennek sokkal prózaibb oka van… egyszerűen nem férnek be a terembe. Felhőszív még egyedül is feszeng… Fenrir rajta felejtette a szemét. A jó öreg Felhőszív. Hatalmas, kifejlett aranysárkány. A fáklyák fényében gyönyörűen csillognak a pikkelyei… sajnos a szárnyai szorosan a teste mellé vannak zárva, hiszen, ha kinyújtaná őket, a kupola tényleg kényelmetlenül szűkké válna. Így is szorosan a fal mellé simul, és moccanás nélkül ül, nehogy kárt tegyen valakiben véletlenül… nem csoda, hogy ritkán van itt, nagyon kényelmetlen lehet neki. Először érkezik, és utoljára megy. A kupola egyik része nyitható, ám ez igen nehézkes manőver, mind a kezelők, mind a sárkány részére. Szóval, végeredményben érthető a gyakori távolmaradás részükről. Mégis, Fenrir most nagyon hálás volt Felhőszívnek, hogy eljött és támogatja. Igazi barát a vén csataló. És amióta kétszáz éve kirepültek a gyerekek, nagyon ráér. De ez egy másik történet.
Lassan végeztek a szokásos kérdések megvitatásával. Új kereskedelmi útvonalak, egy rebellis északi terület, egy kisebb háború… semmi érdekes. A világ elég nyugodt, a jelenlegi államforma többé-kevésbé mindenkinek megfelel, hiszen a magas szintű mágikus ismeretek mindenkinek tökéletes környezetet tudnak teremteni.
Ez az, vége. Végre. Kezdett igen fenyegető közelségbe kerülni az elalvás veszélye. Most Telnakil feláll és felteszi a szokásos záró kérdést.
- A gyűlés végéhez értünk. Ha bármelyik jelenlevő tanácstag előterjesztést szeretne benyújtani, erre itt a megfelelő alkalom. Rendben, senki, akkor ezennel a mai sikeres gyű… -Már reflexszerűen mondta volna tovább, de Fenrir fölemelte a kezét és megköszörülte a torkát. Minden szem felé fordult. Ki álmosan, ki unottan, ki várakozva… de figyeltek rá. Hiába, az évek alatt megalapozta a tekintélyét. Telnakil elmosolyodott. Végre valami megtöri az egyhangúságot.
– Oh, egy jelentkező. Nahát, milyen ritka alkalom. Tessék, átadom a szót, Fenrir Arkánum. – Leült a székére és lágyan kezére támasztotta az állát és várakozóan nézett Fenrirre. Az Arkánum fölállt, és beszélni kezdett. Ehhez nagyon értett. A hangja erős volt, minden gond nélkül meg tudta tölteni a termet. És az, hogy ártalmatlan öregembernek tűnt, csak még inkább a hasznára volt, valahogy bíztak benne. Lassan beszélni kezdett.
– Mit mindnyájan tudják, ötven évvel ezelőtt egy nagyszabású terven kezdtünk dolgozni az Akadémia berkein belül, Arkánum elődöm, nyugodjék békében, támogatásával. Sokan nem nézték jó szemmel a munkákat, mert puszta játszadozásnak tekintették, mivel semmi konkrét hasznot nem hozott. Az első években sokszor kerültünk a bezáratás szélére, ám elődöm mindig a segítségükre sietett. Időközben a tanítványom révén megnyertük a Balcur kereskedőcsalád támogatását, így immáron nyugodtan folytathattuk a “játszadozásainkat” az Akadémiától függetlenül. Szerencsére a tanácstagok mindig elnézték nekem, hogy e miatt csak ritkábban tudtam ellátni a hivatali pozíciómmal járó bokros teendőket…
Itt-ott halk kacaj hallatszott. Mindenki pontosan tudta, hogy Fenrir még azt a kevés munkát is mindig kiosztotta az alárendeltjeinek és gyakorlatilag semmit nem kellett tennie.
– Ám egy kérdést szeretnék föltenni önöknek… gondoljuk végig, vajon az a terv tényleg nem ért el semmit az elmúlt ötven év alatt? Hiszen, ha így lenne, akkor vajon mit csináltunk a laboratóriumokba zárkózva teljes titokban ennyi ideig? De valójában bezárkóztunk e? Nem, a válasz egyértelműen nem. Egyszerűen csak senki nem volt ránk kíváncsi. Ám ha valaki vette volna a fáradságot és meglátogat minket, láthatta volna, hogy milyen lázas munka folyik. De ezt senki nem tette meg. Ezenkívül szeretném felhívni a Tanácstagok figyelmét, hogy bár semmi kézzelfogható dolgot nem tettünk le az asztalra, valójában az elméleti munkáknak közvetetten sok haszna van. Hogy csak egy példát említsek… sokan emlékezhetnek, hogy néhány évvel ezelőttig a városok kivilágítása igen nagy problémát jelentett. Gyakorlatilag lehetetlen volt, mert a nagyszámú fényillúzió mintáinak nem kívánt interferenciája hatalmasra növelte a varázslatok energiaigényét. Úgyhogy, bár civilizációnk mágikus ismerete szinte minden téren idilli állapotokat idézett elő, mégis, kénytelenek voltunk barbár módon fáklyákkal világítani. De ez mára megoldódott, mégpedig egy bizonyos Roendal-módszer segítségével, amit a mi csoportunk munkájának egyik mellékterméke. A mi haszontalan csoportunké. És ez csak egy példa volt a sok közül. Ha végiggondolják, láthatják, hogy ennek a tervnek nagyon sok hasznát láttuk. De hamarosan a kétkedők kedvére teszünk… a munkánk a végéhez közeledik. Lesz kézzel fogható eredménye. Ám ehhez az önök segítségét kell kérnem, olyan dolgokra van szükségem, amihez még a Balcur-hálózat sem elegendő. Első hallásra talán soknak fog tűnni. – Kinyitotta a jegyzeteit. Vett egy nagy levegőt és kicsit megemelte a hangját.
– Tizenöt tonna gyémánt… – a terem felhördült. Kezdett kicsúszni a gyeplő Fenrir kezéből… Majd folytatta. -Minden Terület húsz válogatott mágusának részvétele.- Mindenki elcsendesedett. Egy gnóm a sarokban nevetni kezdett. – Szükség lesz még ezenkívül kétezer arkánsürítőre… – Most már a gnóm sem nevetett. Telnakil sem mosolygott. Némán hallgatták az őrült előadását.
– Nyugalom, a nagy tételeken túl vagyunk… innen már csak apróságok… laboratóriumi felszerelés, kőfaragó személyzet, építőanyag a mellékelt kupolához, satöbbi, és végül egy sárkány tüze… – Összehajtotta a papírlapot és várta a reakciókat. Síri csönd…. Telnakil kínosan fölnevetett.
- Igen impresszív lista, kedves Arkánum… Azt hiszem, szavazásra bocsátom a kérdést…- Flauthberry, Fenrir ősellensége föltette a kezét. – Igen, tanácsos? – adta meg neki a szót Telnakil.
- Köszönöm, Telnakil király. Pusztán annyit szeretnék fölvetni, hogy véleményem szerint fölösleges megszavaznunk a kérdést. Az úgynevezett kis tételek összege is sokszorosa, bárminek, amit bármilyen terv kap támogatásként. De tegyük föl, hogy ezt megkapják. Tizenöt tonna gyémánt… Jó, legyünk nagy vonalúak. Ez is csak elsőre tűnik soknak. De mágikus kristályok készítéséhez elég nyers-, vagy porgyémánt is, amit másra nem lehetne használni… ha ezekkel meg is volnánk, a többi mégis nevetséges. Kétezer…. Két-e-zer arkánsűrítő?! Területenként húsz mágus…?! Ez szintén kétezer… Kérdem én, mire ekkora potenciál…? Ez egyszerűen ne-vet-sé-ges. Ki vállalná ezt?! Hiszen már a sárkányok sem akadna senki, aki egy hónapig, éjt-nappallá téve tüzével táplálna egy kohót… – Egy mély, morgó hang hallatszott a sarokból. Kevés faj van, akik képesek kontra g-t kiadni a zenei skálán, de a sárkányok ezek közé tartoztak. Felhőszív szólt közbe.
- Én vállalom. És egy öreg aranysárkány tüze több, mint elég. – Flauthberry elhallgatott. A sárkány meleg lélegzetvétele szinte végigsöpört a termen. A másik oldalról pedig egy hideg fuvallat érkezett. Egy ugyanolyan mély, suttogó, testetlen hang is alátámasztotta sárkányt.
- Az árnyak támogatják, két szavazattal. –
Lassan a terem minden része feléledt. Telnakil újra elmosolyodott.
– Uraim, indulhat a vita! -
Fenrir boldog volt. Köszönöm, Felhőszív. Köszönöm, árnyak. Kapott egy esélyt.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához