LFG.HU

LordSmail
novellaCimkek

VIII.
A vita sokáig tartott, bőven belenyúlt az éjszakába… de végül győztek. Fenrir terve megkapta a támogatást, bár pontosan tudta, hogy ezt nem saját magának köszönheti. Telnakil a kezdettől fogva mellette állt, és a sárkányok tekintélye sokat nyom a latban. Néhányan tartoztak neki (bizony, egyszer-kétszer kihasználta istenadta erejét…), innen már ment minden szinte magától. Végül már csak Flauthberry kis klikkje és érdekes módon a vallásokhoz közelállók egy része álltak vele szemben. Érveik szerint ilyen erőteljesen beleavatkozni a világ törvényeibe szükségszerűen az istenek büntetését vonja maga után. Fenrir ezzel nem tudott mit kezdeni… számára mindig izgalmas volt átlépni a saját határait, újra és újra kiterjeszteni az ismert régiókat egyre messzebb. De az istenek viszont… hát igen… senki nem tudta, kicsodák, micsodák, mégis, a tapasztalat azt mutatja, hogy léteznek. Különben nagyon sok jelenségnek, az úgynevezett “csodáknak” nem lenne magyarázata, még a fejlett mágikus ismeretek segítségével sem. Végül ötvennégy nem és kilencvenhét igen szavazattal elfogadták a tervet. Ami pedig azután következett… az maga volt a káosz. Fenrirre szakadt hirtelen az egész szervezés, és mindössze egy hónapot kaptak, hiszen aztán a mágusok mind-mind visszatértek saját területükre, az addigi munkájukhoz. A mágusok. Kétezer, száz különböző fajú, egyéni rigolyákkal, igényekkel rendelkező, felfuvalkodott…. Szóval, nem volt egyszerű.
Sokaknak még az arkánsűrítővel is gondjuk volt. Az arkánsűrítő egy eszköz, amelyet hogyha valaki fölvesz, minden általa termelt mágikus energiát képes elnyelni (viselője beleegyezésével) és eltárolni. Ez külsőre egy heveder, egy öv, vagy hasonló, és egy kristály, ami tárolja az energiát. Természetesen küldtek kétezer ember méretű szabványsűrítőt. Ami egy orkra még csak-csak ráment (mondjuk a karjára), de egy sárkányra már semmiképpen sem… Hát újat kellett keríteni. És ezen kívül még megszámlálhatatlan kisebb, apró cseprő probléma merült föl, amit még a legkörültekintőbb szervezés sem láthatott előre. Fenrir úgy érezte, hogy ez alatt az egy hónap alatt még egyszer ötven évet öregedett. De nem volt egyedül. Metnick ugyanúgy kivette a részét. Sőt, neki még az anyagi problémákkal is kellett foglalkoznia, hiszen a költségeket nagyrészt még így is a Balcur hálózat állta. Fenrir nem gondolta volna, hogy valaha is elérik a hatalmas kereskedőbirodalom teljesítőképességének felső határát, de most közel kerültek hozzá… az első hét után Metnick lehajtott fejjel, papírkötegek tömegei alá temetkezve járkált mindenfelé, ceruzacsonkokat rágcsált és mindenféle számokat mormolt magában. Mégis, az öreg Felhőszív merült ki talán a legjobban. Egy hónapig szolgáltatta a tüzet a hatalmas tárolókristály kovácsainak, sőt, még egy sűrítőt is magára vállalt. Két hét után már viszonylag jól tudott tüzet fújni alvás közben. Csak néha tévesztette el.
És ha ez a sok probléma nem lenne elég, a titokzatos orvtámadások még mindig folytatódtak. Hol Fenrir, hol Metnick ellen… egy-kettő még gondot is jelentett. Bár főleg Fenrirnek, mivel neki a családját is meg kellett védenie. Metnicknek nem volt senkije, ő ebből a szempontból egyszerűbb helyzetben volt. Mindig az a fehér egyenruha… Fenrir vallási fanatikusokra gyanakodott és sejtette, hogy a Tanács tagjai közül akarja valaki megfékezni. Ezért hívta össze őket. Igen, összehívta. Az Arkánumnak jogában állt a két hetes perióduson kívül is összehívnia a Tanácsot. Ekkor megfelelő sürgősségű kérdésekben még a szokásos kétharmados jelenléti arány nélkül is dönthetnek. Ám erre nagyon ritkán szokott sor kerülni, mert ha egy Arkánum visszaér ezzel a jogával és akár egyszer is fölöslegesen zargatja a Tanácsot, kezdheti fogalmazni a lemondását. Ezért paradox módon még az esti időpont ellenére is ezen a mai alkalmon sokkal többen voltak jelen, mint egyébként. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy mi lehet az az ok, ami a mindig megbízható és megfontolt Farkast rábírta erre e lépésre, vagy csak egyszerűen megőrült öregkorára… De az öregnek éppen ez volt a célja. Magára irányítani a figyelmet. Hogy a titkos ellenfele jól figyeljen… és lássa, hogy kivel szállt szembe. Fenrir arca megrándult, nyugodt mosolya maszk volt csupán… Belül tombolt. Itt volt a célegyenesben, egész életének munkája, a hatalmas mű végre elkészül… És néhány kicsinyes, szűklátókörű kis senki megpróbálja megállítani. Soha ne állj a Farkas és a prédája közé… kegyetlenül elmosolyodott. A becenév, amit a diákjai találtak ki neki, rendkívül találónak tűnik… Időközben odaértek a Tanácsteremhez. Metnick vett egy mély levegőt és lendületesen és belökte a hatalmas ajtót. Erős vállai nyögtek az erőfeszítéstől… hiába, lassan ő is öregszik. Fenrir követte. Általában hátratette a kezét és lazán járt, mint ahogy egy öreg professzorhoz illik, de most kihúzta magát és szúrós szemmel, megvetően végigmérte a teremben tartózkodókat. Ez a cselekedete erős nem tetszést váltott ki a Tanácstagokból. Mind a száznyolcvanhatból. A terem szinte dugig volt. Ez hosszú idő óta rekord, ennyien ritkán jöttek el egy gyűlésre. Az asztalt nem is volt idejük fölállítani, csak állva várták Fenrirt, kis csoportokba verődve. A terem falán körbe-körbe fáklyák világítottak (itt még előszeretettel alkalmazták ezt az elavult világítási módot…), de ezen kívül mindenki megalkotta a saját kis hordozható fényillúzióját, ezért a helyiség még a szokottnál is több színben tündökölt. Fenrir kicsit enyhített az arckifejezésén. Bár most zavart akar kelteni, a túlzott arrogancia mégsem kifizetődő. Kedvesen megszólalt:
– Köszönöm, hogy idefáradtak. Hálából engedjék meg, hogy legalább a világítás terhét levegyem önökről. – Egyenletes, kellemes szórt gyöngyházfény öntötte el a helyiséget. Aztán újra elkomorult és a hangja megkeményedett.
- De most térjünk a lényegre. Nem egy kellemes baráti csevely miatt hívtam össze a tanácsot. Előrebocsátom, lehetséges, hogy sokaknak nem fog tetszeni az ok, és talán a posztomba kerülhet. De nem érdekel. Már nem számít, hiszen egészen pontosan két nap múlva elérem a célomat. Két nap múlva lezárul a terv. És ez az ok. Mert talán önök nem is tudják, de az elmúlt hónapban veszélyben volt az életem. Több alkalommal kíséreltek meg ellenem gyilkosságot elkövetni, egészen pontosan tizenegyszer. Ha jól számolom, ez hetente majdnem három alkalom. Ez sok a jóból, uraim. Ez nem lehet véletlen. Amint látják, itt állok maguk előtt, éppen és egészségesen. A támadók sorsát illetőleg ne találgassanak. Igen pocsék napjuk volt. – elmosolyodott. – De egy Arkánum személyes ellenségei még talán nem tartoznak az olyan nagy horderejű ügyek közé, hogy a Tanács foglalkozzon velük. De nekem alapos a gyanúm, hogy a támadók megbízója köztünk van… itt a Tanácsban! – A teremben mindenki megrökönyödötten állt. Ez több a soknál. Idáig még senki nem merészkedett… Az öreg keményen, zengő hangon folytatta.- Megtehetném természetesen, hogy szabályos eljárás keretén belül nyomozást indítok a hitvány gazember ellen, de ehhez nincs türelmem, sem időm, sem kedvem. Igen, kifogytam a türelmemből. Elegem volt abból, hogy azon fáradozom, hogy a világot jobbá tegyem mindenki számára, és néhány senkiházi meg akar ölni. Mintha nem lenne elég nehéz anélkül is. – Észrevette, hogy kezd úgy hangozni, mintha a sértett önérzete beszélne… és így is volt. Most megkapják. Hiszen így lesz csak hatásos. Ha őszinte. Minden dühét kiengedte. A hangja teljesen kitöltötte a termet. A Tanács hosszú évek óta először meghunyászkodott. Senki nem mert a szemébe nézni. Nem tudtak mit tenni egyetlen gyenge öregember mindent elsöprő indulatával szemben. – Ez a mai alkalom ezért jött létre, uraim. Ez nem bejelentés. Ez nem egy nyomozás. Ez egy kihívás. Megteszem, amit gyáva ellenfelem nem mert megtenni. Hadat üzenek neki, és mind azoknak a bolondoknak, akik azt hiszik, hogy képesek megállítani. Karnyújtásnyira vagyok a győzelemtől… az ÉN győzelmemtől! Egész életem munkájának gyümölcse érik be hamarosan, nem hagyom hát, hogy bárki elpusztítsa, éppen most. Higgyék, el már késő. De tudják mit…? Nem, elnézést, nem szabad többes számot használnom, hiszen mind ez csak egy valakinek szól, aki a rangja mögé bújva becsteleníti meg a Tanács hírét. Tudod mit, kedves barátom? Felejtsd el, amit eddig mondtam. Kérlek téged, igen, kérlek, sőt, követelem, hogy mutasd meg magad és próbálj meg megállítani. Élvezet lesz eltaposni téged is, ahogy az eddigi szánalmas próbálkozásaidat. Gyere és mutasd meg, mire vagy képes. Még egészen pontosan két napod van. Sok sikert. – Gúnyosan elmosolyodott, hirtelen mozdulattal sarkon fordult és kisietett a teremből. Metnick követte. Mielőtt becsapódott mögöttük az ajtó, még hallották, ahogy a terem felbolydul és megtelik dühös, választ követelő hangokkal. Metnick nagy nehezen beérte a sietősen lépkedő Fenrirt, és nem kevés meglepetéssel a hangjában megszólította:
- Gratulálok, mester. Igazán lenyűgöző volt. Most valószínűleg azon vitatkoznak, hogy előbb kirúgják, és csak utána szedjék cafatokra, vagy fordítva. Amikor mondta, hogy beszédet fog mondani, már éreztem, hogy nem lesz jó vége. Soha nem szokott, amikor a saját feje után megy… de persze, hiába tudtam volna, akármit mondok, úgysem tudtam volna lebeszélni róla, mert makacsabb, mint egy öszvér. Az öszvér legalább a csábításra hallgat, de maga…? Ez mire volt jó…? – Fenrir mosolyogva hallgatta.
– Arra, hogy most talán eléggé felbőszítettem a kis orgyilkosomat, hogy előlépjen az árnyékokból. A tudtára adtam, hogy milyen kevés időnk van. Feltételezésem szerint maga is komoly mágikus erőknek parancsol, hiszen már maguk a támadók sem voltak képzetlenek, csak az inkognitóját félti. De reményeim szerint az idő rövidsége majd rábírja, hogy a saját kezével próbáljon meg végezni velem. És akkor elintézhetjük, és a kisujjunkat sem kellett mozdítanunk. Ha meg nem cselekszik? Annál jobb. A Tanács pedig…? Ugyan, ők nem fognak tenni semmit. Pontosan tudják, hogy igazam van. És ha mégis akarnának valamit, Telnakil megvétózza. Az öreg elf túl sok bizalmat nyújtott nekem, tartania kell a hátát. Ráadásul, ahogy mondtam, két nap… aztán, azt tesznek, amit akarnak. Onnantól már nem számít…

IX,
Másnap este Fenrir egyedül sétált hazafelé… Átvágott a parkon, ahol megkérte Sheila kezét… a gyönyörű emlékek. A szökőkút még mindig olyan szép, mint amilyen akkor volt. A víz ugyanúgy csobog fáradhatatlanul, mint sok évvel ezelőtt. És jóval Fenrir halála után is itt fog csillogni, a jövő generáció örömére. Milyen furcsa, gondolta az öreg, a hosszú életű fajok büszkék arra, amit képesek egyénként elérni a rendelkezésükre álló évszázadok alatt, ezzel az emberek pedig nem versenyezhetnek. De mégis, amint csoportként képesek alkotni, túléli az elfek legszebb műveit is… ez a város élő, lélegzik és még évezredekig létezni fog, amikor már Telnakil unokái és régen megöregedtek. Az ember könnyen hal, de az Ember túlél minden mást. Megrázta a fejét. Nincs idő filozofálgatni. Nem lankadhat a figyelme. Tegnap óta mindent megtett, hogy kiugrassza a nyulat bokorból. Minden lehetséges módon próbált magából minél könnyebb célpontot csinálni. Milyen kínos lenne, hogy egyetlen pillanatra hunyja le a szemét és gyakorlatilag be is feküdt a guillotin alá, amit ő maga épített. Egyedül, a sötétben, a nyílt terepen… egy orgyilkos keresve sem találhat kedvezőbb alkalmat. Gyerünk… mi lesz… ne okozz csalódást! Egy roppanást hallott maga mögött és megpördült a tengelye körül… egy lila-sárga csuklyás figura közeledett feléje. Fenrir elfintorította az arcát. Csak egy valaki képes ezt a színkombinációt fölvenni. A csuklyás öt lépés távolságban megállt és lehajtotta a csuklyát. Fenrir nem tévedett. Az öreg Flauthberry volt. Gúnyos hangon megszólalt.
-Jó Estét, kedves Arkánum. Mi járatban egyedül, egy ilyen kihalt helyen, amikor állítólag veszélyben az élete…? Hiszen szinte kínálja magát célpontként… – Elvigyorodott. Fenrir viszonozta a mosolyt.
- Jó Estét, Flauthberry tanácsos. Igen, tökéletes módon igaza van. És pontosan ezt keresem itt. Gondoltam, állítok egy kis csapdát az én gyilkosomnak. Önnek pedig volt szerencséje bekapni a horgot. Bár meg kell hogy mondjam, meg vagyok lepve… – mondta őszintén. – Nem gondoltam volna, hogy az ön gyűlölete irányomban odáig zülleszti, hogy ilyen törvénytelen és becstelen eszközökhöz folyamodik… én jó embernek ismertem magát, akivel véletlenül nem egyezik a véleményünk, de mégis, bármikor bátran hátat fordíthatok neki. Ám úgy tűnik, tévedtem. Nagyon sajnálom. Csak semmi hirtelen mozdulat, figyelmeztetem, nem vagyok egyedül… – Flauthberry megdermedt. Tátott szájjal hallgatta végig Fenrirt, aztán dühösen fujt egyet…
- Ugye, csak viccel?! Most szépen rám akarja testálni az egészet?! Ez ne-vet-ség-es. Én éppen azért vagyok itt, hogy egy csalást megakadályozzak. Az ÖN csalását, kedves Arkánum. Rájött, hogy a drágalátos kis tervezete kezd túlnőni a keretein, és kezdi elveszteni Telnakil bizalmát, ezért elterjesztette ezt a pletykát a támadókról és most szépen el akar játszatni egy támadást, hogy hitelt adjon a szavainak! Ne is ellenkezzen, igazán ördögi terv volt, de ÉN, Flauthberry tanácsos, rájöttem! Vége a játszmának, Arkánum. Magát leváltják és én kerülök a helyére, ahogy ennek már régen be kellett volna következnie. És figyelmeztetem, ne próbálkozzon semmivel! Én SEM vagyok egyedül. – Csettintett és három fiatal tanítványa lépett elő a környező utcákból. Egy laza gyűrűben körül vették Fenrirt, aki ugyanolyan csodálkozva hallgatta végig a Tanácsos előadását, mint a másik előbb az övét. Aztán sziszegve elkáromkodta magát.
– Te idióta, csökönyös vén bolond…Te jó ég!!! – Hirtelen az esti mély árnyékok megsűrűsödtek… – Mindenki, földre!!! – Kiáltotta kétségbeesetten. Rávetette magát Flauthberryre és lerántotta a földre, csak remélni tudta, hogy a diákok követik a példáját. Egy hatalmas villanás után füstfelhő borította el mindnyájukat. Fenrir szeme könnyezni kezdett. Ráadásul a dereka is megfájdult. Ebben a korban már nem szabadna csak úgy a földre vetődnie mindenféle előkészület nélkül. A füst a torkára ment és görcsösen köhögni kezdett. Nem jött ki hang a torkán. Meglepetten körülnézett. Látta maga mellett Flauthberry kétségbeesetten kalimpáló testét, látta, ahogy vörös fejjel próbál neki ordítozni. És nem hallotta. Sőt, így utólag visszagondolva, a robbanásnak sem volt hangja. Csendvarázs. Természetes. Jól fölkészült kis merénylő. A hátára fordult és lassan föltápászkodott. Kezdett lassan eloszlani a füst. Körülöttük a márvány körülbelül 30 centi mélyen felszakadozott, a robbanás megperzselt három fát, és kidöntötte a padokat, mégis, egy kis körben csodával határos módon minden sértetlen maradt. Egy könnyű bőrpáncélt és lobogó vörös köpenyt viselő figura állt a támadás útjában… a páncél szabadon hagyta a karjait, a hatalmas, atletikus izmok megfeszültek az erőfeszítéstől, a bőrén tisztán kirajzolódó tetovált tüskés indák igen félelmetes külsőt kölcsönöztek neki. Fenrir elmosolyodott. Nem ezt beszélték meg. Meg kellett volna várnia a jelzést. De megint a saját feje után ment, mint mindig. Ilyen egy engedetlen tanítvány. A két alkarját keresztezte a feje előtt, és egy-egy rövid, hajlított penge lógott le mindkét kezéből oldalra, körülbelül karhosszúságú. A pozícióból látszott, hogy időhiányában nem ellenvarázslatot alkalmazott, hanem beugrott a támadás útjába, és hagyta, hogy az előre fölállított védelme elvégezze a piszkos munkát. Nagyon kockázatos manőver, de úgy tűnik sikerrel járt. Fenrir nem szeretett előre elkészített varázslatokat használni, de ez a helyzet a tanítványt igazolta. Metnik megmentette az életüket.
Teljesen eloszlott a füst. Meglátták a támadót. Illetve, az egyiket. A szökőkút káváján egyensúlyozott. Egy nő… ember. Nem volt már olyan fiatal, de öreg sem. Olyan harmincöt körül lehetet. Az arcát megviselte az élet, de az izmait egyelőre megkímélte az idő… Testhezálló bőr ruháját feketére festették, hogy alkalmas legyen az éjszakában észrevétlen közlekedésre. Egyik karját kinyújtotta, egy botot tartott benne. A bot vége enyhén füstölt, nyilván az tárolta a varázslatot, amit szabadjára engedett. A másik kezében egy hosszú, díszes, egyenes kardot tartott. Meglepett arcot vágott, nem számított rá, hogy túlélik. Fenrir vett egy mély levegőt. Megroppantotta a nyakát, hogy ne fájjon. Párhuzamosan, mintegy mellékesen megszüntette a csendvarázst. Metnick érzékelte ezt. Hátraszólt a válla fölött.
- A lány nem képes varázsolni, mester. Kell lennie itt még valakinek, aki a csendvarázst megalkotta. – Fenrir mosolyogva bólintott.
- Tudom. Bízd csak rám. – Mielőtt megsemmisítette, visszakövette az erővonalakat és megállapította a forrásukat. Másnak ez sok időt igényelt volna, de neki ösztönösen ment. Foglalkozási ártalom. Metnick már meg sem lepődött, bólintott, majd folytatta.
- Rendben. Akkor enyém a hölgy… oh, és még valami. Sajnos, egy pár napig nem fogok tudni varázsolni. Az a bot nem egy rossz darab. Félinverz rendszer. – Fenrir tudta, ez mit jelent. Az félinverz-rendszerű mágiák, ha védelmi mechanizmussal találkoznak elsülésük pillanatban, visszaégetik a vonalakat, a forrásig. És ha elég erős, azt is lecsaphatja egy időre. Metnick most ennek vált szenvedő alanyává. Erős lehet a mágus, aki a botot alkotta, ha így el tudott bánni Metnickkel. Ami igazán kínos, hogy mivel a “visszaégetés” folyamata feltételezi, hogy a mágia forrása egy élőlény, nem pedig egy általános forrás, ezért az ő munkájukon alapszik… Kellemetlen. Öngól.
- Vigyázz magadra. Tapasztalt harcosnak látszik. – Mondta Fenrir. Metnick előrefordult, kihúzta magát és lazán leeresztette a pengéket maga mellé. Már csak magának morogta a választ.
- Annál jobb, annál jobb… – Kék szeme fényesen csillogott a harci hévtől. A nő észrevette ezt és mosolyogva bólintott. Fenrir eltűnt. A diákok és Flauthberry elfutottak. Ketten maradtak. A nő csengő, magas hangon megszólalt.
- Tetszel nekem. – Metnick kinyújtotta a kardjait a nő felé.
– Akkor mutasd! – A nő bólintott és két kézre fogva a fegyverét, megindult. Hihetetlen sebességgel falta a távolságot, szinte repült. Metnick előtt pár lépéssel egy padról elrugaszkodott és fölülről indította a támadást. Metnick keresztezte maga előtt a kardjait. A nő teljes testsúlya nehezedett a három pengére, amik sikoltottak tiltakoztak a jogtalan erőlködés ellen. De nem volt nehéz alkat, Metnick karjai úgy lökték el, akár a tollpihét. Nagy ívben repült visszafelé, és egy félfordulat után talpra érkezett. Lassan kinyújtotta a lábait, fölállt és újra rohamozott. Az utolsó pillanatban a föld felé vetette magát és egy fél tigris-bukfenccel bevetődött Metnick kardjai mögé és félrerúgta a pengéket. Szerencsére a meglepett tanítványnak sikerült oldalt lépni, így is csak egy hajszálnyira kerülte el a lábak után érkező hosszúkard. A nő csak fél lábbal állt a földön a bukfenc után, de kifordította csípőjét, és a térdizületét nem kímélve újra támadott, mielőtt a másik lába is földet ért volna. Metnick erre már fölkészült és hárította a csapást az egyik fegyverével, a másikkal pedig a nő nyaka felé csapott. De csak levegőt talált. Mert ellenfele időközben a fordulás lendületét kihasználva leguggolt, és onnan szúrt fölfelé. Metnicket csak az ösztönei mentették meg, hogy a sikertelen támadás meglepetése miatt hirtelen hátrébb lépett. És újra. És újra. Metnick életében először hátrált. A nőnek csak egy fegyvere volt, mégis, olyan lazán forgatta a testét, hogy könnyedén versenyre kelt Metnick két pengéjével. Körbetáncolták a szökőkutat. Metnick a védekezésre koncentrált és kétségbeesetten próbált valami kapaszkodót találni. Végül felugrott a kávára, majd bele a vízbe. Ezzel nyert egy kis időt, a derékig érő víz az ő erős testalkatának nem jelentett túl nagy akadályt, de a nőt lelassította egy kicsit – de sajnos a karjait nem. A szökőkút permetében mindketten bőrigáztak és Metnick fejében egy pillanatra az is megfordult, hogyha a nő éppen nem azon fáradozna, hogy egy rendkívül éles szerszámmal kicsiny rést helyezzen el a nyaka és a teste között, akkor talán még élvezné is a helyzetet. De így vajmi kevés örömet találhatott, nem csak ebben a pillanatban, hanem az egész hátralévő pár másodperces életében, ha nem talál ki sürgősen valamit. Körül nézett, felmérte a terepet. A robbanás meggyengítette a környező házfalakat. Megroppantak saját súlyoktól, amit már réges régen nem éreztek… A szobor pedig, bár erősebb anyagból készült, közelebb esett a robbanás központjához, szintén erősen megrepedezett… Egy-két márványdarab le is vált és helyenként előbukkant a puszta fémváza… Szökőkút… fémváz… Megvan! Hirtelen pördült egyet, ami meglepte a nőt, hiszen nem volt benne a harc ritmusában egy ilyen gyors váltás. Az egyik pengét könnyedén védte, a másik elől ellépett… de hiába, mert a második csapásnak nem is ő volt a célpontja. Teljes erejéből belevágta a kardot a szökőkút fővezetékébe. A résen kicsapó magasnyomású víz telibe találta a nő arcát, aki már csak arra ocsúdott föl, hogy Metnick két kézre fogott pengéjével minden utolsó kétségbeesésével félre üti a kardját. A penge messzire repült, és hangtalanul hullott a virágágyásba. Metnick hasba rúgta a nőt, aki elesett, és nekitámaszkodott a kávának. Aztán már csak a kard hegyét érezte a torkában.
– Gyerünk, legyőztél, hát fejezd is be… mi lesz, kisfiú?! – Hörögte. Metnick elmosolyodott.
– Ugyan… Mit nyernék azzal? A gazdád valószínűleg nem éri meg a holnapot. Úgyhogy, egy-két dolgot majd el kell magyaráznod… anyuci… – És elkacagta magát.
A nő pedig dühösen fújtatott, de nem mozdult. Nem volt bolond.

Fenrir eltűnt… Miközben Metnickkel megbeszélték a tervet, már javában dolgozott. Megszőtte a saját kis varázslatát. Egy rövidtávú teleportálás. Ez nem volt túl nehéz trükk, hiszen nem kell hozzá túl sok erő. Csak az elmélete nehéz, ám ha egyszer sikerül, megy, mint a karikacsapás. Ahogyan most is. Ellépett a földről és a másik pillanatban egy közeli ház lapos tetején tette a lábát. Megállt és körbe nézett. Sehol senki. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem, a forrás egyértelműen itt volt. Végül elmosolyodott.
– Jó estét, Tanácsos. Meglepő, hogy itt látom. – Az árnyékok megmozdultak, az egyik falon kirajzolódott egy humanoid forma alakja, végül egy árnylény lépett le a falról teljes életnagyságban. A teste fedetlen volt, hiszen éjszaka nem érhette a számára halálos napfény. Furcsa látvány volt. Mintha folyamatosan éjfekete lánggal égett volna, körvonalai mégis homályosak, az ember szeme egyszerűen lesiklott róla, mintha ott nem is létezne világ, amit érzékelhetne a szem… A hangja is ilyen volt. Nem a megszokott hanghullámok jutottak el az ember füléhez, hanem valamiféle hiány, ami furcsa módon szavakat alkotott. Ezt mondta:
- Jó Estét, Fenrir Arkánum. Örülök, hogy itt van. Bár, nem hiszem, hogy ez a mondat különösen hihetően hangzik az elmúlt perc eseményeinek tükrében. -
– Nem, tényleg nem. Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy maga a merénylő. Főleg azután nem, hogy a szavazáson támogattak. -
- Meglepi…? Igen, érthető. Bár, ennek oka van. Nyíltan magára kellett szavaznom, mert a népünk tényleg hisz önben. Hiszen mi régóta tudjuk, amire maga csak most jött rá. Valaha olyanok voltunk, mint maguk. Ám fölfedeztük magunkban az erőt és fölszabadítottuk. És ilyenekké váltunk. A mi testünk tiszta energia, Arkánum, a sötétség csak burok, amit a nap feltéphet. Ezért támogatja a népem magát. Ha ön sikerrel jár, mind hozzánk hasonlóvá válhatnak és vége a kitaszítottságnak, amiben élünk. Persze, ne higgye, hogy ez rossz lenne önöknek. Ez az állapot több és jobb, mint amit maguk húshoz kötöttek megtapasztalhatnak. A világ közelebb van, a szerelem is teljesebb, mert nem áll semmi két lélek közé. És a hatalom is nagyobb. – Fenrir eltökélte, hogy kemény lesz és nem hagyja magát lenyűgözni, de megtört. Csodálkozva meredt az árnylényre, aki hideg hangján föltárta neki fajának titkait. Végig tudták… és elmondhatták volna. De valahol érthető, hogy nem tették. Hiszen, sokan megijednek ettől az állapottól. Fenrir is elsőre enyhe rémületet érzett. De aztán… hiszen ő is az egyenlőségért küzd. Ha ez az ára céljainak, hát boldogan fizet. És, ha Tanácsos igazat mond, nem is rossz. Összeszedte magát és megkérdezte.
- Ez világos… de akkor ön miért próbált meg végezni velem? -
- Hah…- Hideg szél söpört végig Fenriren. Talán így nevetnek? -Hát maga tényleg ezt hiszi, hogy a világ ennyire egyszerű? Bezárkózva a laboratóriumába a naivitás annyira erőt vett volna magán, hogy idillinek látja a helyzetet?! Ne aggódjon, nem mindenki gondolkodik ugyanúgy… Hiszen miért is legyek hatalmasabb, ha nem használatom ki? És miért adjam meg másnak az esélyt, hogy ilyenné váljon? Én nem vagyok idealista. Aki gyenge, megérdemli, hogy pusztuljon… És miért is mondom ezt el magának? Mert lényegtelen. Meg fog halni. Tudom, hogy erősebb nálam, de itt a városban, nem használhatja a teljes erejét. Figyelnie kell a többi emberre… Kellemetlen. – És támadásba lendült. A teste eltűnt, és egy forró energiahullám lökődött Fenrir felé. Kinyújtotta a karjait és felfogta egy gyors pajzzsal… erős csattanás hallatszott, mintha kard csapódott volna egy igazi pajzsnak… de a támadás nem halt el, hanem átalakult. Egyetlen pillanat alatt körülfolyta a védelmét, ezer és ezer “csápot” növesztve hatolt be a szinte láthatatlan résekbe, amik még Fenrir érzékei számára is csekélyek voltak. Fenrir kétségbeesetten vagdalkozott, végül ellökte magától az egész energianyalábot. A sötét energia szétmarta volt pajzsát és az ismerős minta a semmibe foszlott. Csak egy kaotikus, hihetetlen bonyolultságú, követhetetlen, lüktető ábra maradt… Még ő sem tudta felfogni… még ő sem… de gyönyörű volt… akár az élet… igen, valahogy érezte, hogy az a minta él, saját akarata van. És beszél hozzá.
– Nagyon ügyes… Más emberek nem tudtak volna ellenállni nekem ilyen hatásosan… Maga tényleg a legjobb… de sajnos, mindez hiábavaló. – És több részre bomlott. És a részek is tovább osztódtak. Akárcsak a túlburjánzó őserdő, kiterjesztette magát és mindent behálózott követhetetlen indáival… és mindenhol ott volt. Mindenhonnan támadott. Fenrirnek úgy koncentrált, mint még sohasem és még úgyis alig tudott minden egyes csápra figyelni. Igen, az árnynak igaza volt. Bár Fenrir a legjobban kezelte az erővonalakat az összes anyagi faj közül, ellenfele maga volt a mágikus energia. Amikor egy forgó, pusztító hullám csapott felé az egyik irányból, nem egyszerűen egy eszköz támadt rá, ahol hibázhat az, aki alkalmazza, hanem olyan energia-kitörések törtek az életére, amelyek olyan könnyedséggel és olyan tökéletes szinkronban voltak egymással, akárcsak Fenrir légzése a szívverésével… Ha használhatta volna a teljes erejét, könnyedén elsöpri, hiszen a forgószélben nem számít, hogy milyen bonyolult mintájú a kerítés, amit a nyári szellő ellen terveztek… de így, ez ellen még ő is tehetetlen volt. A kör lassan szűkült. Ám hirtelen egy fénysugár szakítottá át a sötétséget…. És még egy. Egy sárkányfej bontakozott kis és kelt birokra a sötétséggel… egy fényhidra. Az idéző mágiák közül talán az egyik legnehezebb. A sötétség visszavonult a nem várt ellenfél elől, és újra humanoid formát öltött. A fényhidra mögül pedig előbukkant a szörnyeteg gazdája, az idézőmágiák legnagyobb művésze, a nem várt megmentő. Az öreg Flauthberry.
– Sohasem árt egy segítő kéz, nem igaz, Arkánum…? -Fenrir fellélegzett. Sőt. Soha nem örült még ennyire egy ismerős arcnak. Ma másodszorra mentették ki a halál torkából. És ezúttal nem számított rá. A diákok elfutottak ugyan, de Flauthberry-t keményebb fából faragták.
- Ahogy mondja, Tanácsos. El sem hiszi, mennyire örülök, hogy látom.- Flauthberry elfintorította az arcát.
– Csak ne személyeskedjünk, rendben? Ne aggódjon, még mindig utálom magát. De Thrillion és a Konkordátum jóléte előbbre való, mint az egyén vágyai. És nem engedhetem, hogy ez a söpredék tovább mérgezze a városomat. – Fenrir szélesen mosolygott. Igen, Flauthberry sajnos tényleg jó ember volt, bár ezt soha nem ismerte volna be.
-Természetesen. Amint eltakarítottuk a szemetet, minden a régiben, Tanácsos.
-Ahogy mondja, Arkánum. – A fényhidra támadásba lendült. De nem találta meg a célpontot. Az árnylény felmérte a helyzetet és látta, hogy kettejükkel már nem bír, ezért a menekülést választotta. Őket ebben a formában nem kötik a szokásos anyagi törvények… felrepült a levegőbe. Flauthberry mérgesen csettintett.
-Meglógott!
Fenrir dühösen megrázta a fejét.
- Még nem. ¬- A mellkasa előtt háromszögalakban összeérintette az ujjait… És ő is felrepült. Flauthberry tekintete csodálkozva követte. Mert ezt a mágiát viszont már kevesen tudták alkalmazni. A teleportálással ellentétben ez folyamatos koncentrációt igényelt…
Thrillion gyönyörű látványt nyújtott fentről. Megkapó keveréke a kecses, égbe nyúló tornyoknak és a gigászi, zegzugos sikátorokkal tarkított tömböknek, mindez megfestve a színek felfoghatatlan kavalkádjával. Fenrir mégis ritkán repült. Ennek egyetlen oka volt, amit soha nem ismert volna be. Félt a magasban. A farkasok nem repülnek.
Nem nézett hát le, hanem tekintetét előre szegezve kereste ellenfelét. A csillagos, tiszta égen könnyen tudta követni a sötétséget. Ami végül megállt és bevárta. A szokottnál is jobban kavargott. Ez valószínűleg nem az erős, magaslati szél miatt volt, hanem az ingerültség okozta.
-Most büszke magára, igaz?! A nyamvadt kis barátai újra és újra kimentik a bajból! De most mit fog tenni, Arkánum?! IDE nem tudnak maga után jönni! Egyedül van, teljesen egyedül! Itt már nem fog tudni elmenekülni előlem… Mi az?! Még a halál torkában is van mersze mosolyogni?! – Fenrir bólintott.
-Természetesen. Ugyanis, hibát követett el, barátom. Ott lent előnyben volt, mert nem használhattam a teljes erőmet, mert kárt tehettem volna embertársaimban. De itt fönt… már semmi nem korlátoz. Lásd hát hatalmam, te bolond és légy példája azoknak, kik szembe mernének szállni velem. – Kitárta a karjait… a szél fölerősödött, ahogy az egész teremtés egyetlen ember igájába hajtotta a fejét, ám Fenrir köpenye nem lobogott… Lehunyt szemmel kántálta a varázsigét…

“Fény és sötét, kéz a kézben körbe jár
Örök idő, két test egyként összeáll
Szerelem buja táncában messze száll
Míg egyszer másként nem dönt a bölcs halál.”

Lassan elhalt az utolsó szótag is. És nem történt semmi. Fenrir leeresztette a karját és lehajtotta a fejét.
- Vége. – mondta egyszerűen.
Az árny elnevette magát.
– Ennyi? Ennyire futotta, te nagy öreg?! Lám, nem követek el akkora bűnt, ha megszabadítom tőled a világot!! Pusztulj hát! ÁÁÁÁ – Egy borzalmas, emberfeletti sikoly hagyta el a száját, ahogy a kelő nap első sugarai szaggatni kezdték a testét… – Nem, az nem lehet!! Még nem lehet reggel? Hiszen még csak nemrég ment le a nap?! Mit tettél, te átkozott?! Milyen ördög lakik benned?! Nem járhatsz sikerrel… Kudarcra vagy ítélve! Én figyelmeztettelek!! – És egy utolsó sikollyal köddé vált. A napfény még sokáig kergette a tavaszi szél játékszerévé vált porfelhőt…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához