LFG.HU

HammerTimeCafe
LordSmail
novellaCimkek

X,
Az eset természetesen hatalmas port kavart. Az árnyak elhatárolták magukat az egyéntől, a Tanács pedig belső vizsgálatot tartott. Senki nem bízott senkiben. De Fenrirt ez már nem érdekelte. Ő tartotta magát a menetrendhez. Életének legnehezebb két napján volt túl. Leszerelni az arkánsűrítőket és megfelelően eltárolni az energiát a kristályban szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Folyamatos felügyeletre volt szükség, ezért alig aludt valamit… Ezen kívül az utolsó simítások az épületen, a mágikus pecsétek, amik meggátolták a szivárgást… mind-mind ellenőriznie kellett. Persze, valójában nem lett volna rá szükség. De nem csúszhatott be semmilyen hiba. És ezért semmit sem mert másra bízni. De végül ez a két nap is eltelt, és most itt álltak. A terembe bezsúfolódott mind a kétszáz ember, akiknek valaha bármilyen közük volt a tervhez, és lélegzet visszafojtva figyelték az eseményeket. A terem egy kupolát formázott, középen pedig az épületen belül egy kisebb üvegkupola állt. Az pedig a valaha volt legtökéletesebb energiakristályt rejtette, amit élőlény alkotott. A kétezer mágusnak semmi más dolga nem volt, minthogy egy hónapon keresztül a lehető legtöbb energiát szolgáltassák a sűrítőknek. És ehhez minden segítséget megkaptak. Luxus körülmények, kényelmes szállás, szórakozás, ellátás… mindent. Bár kint sötét volt, a teremben nem volt szükség világításra. A kristály halvány kék fénnyel öntötte el a fehér márványfalakat.. A benne örvénylő energia elkápráztatta a jelenlevőket. Nem egyszerűen sok volt, az nem lepte meg volna őket, hiszen számítottak erre. De furcsa volt. Nem hasonlított semmire, amit eddig láttak. Minden faj adott bele valamit, a saját színét, a saját ízét. Egész volt. Tökéletes.
Fenrir ott állt a belső üvegkupola bejáratánál, Metnick közvetlenül mellette. A levegő vibrált a feszültségtől. Minden szempár (esetenként szemtrió és egy-két dekád…) őket figyelte. Metnick odafordult hozzá és halkan megkérdezte:
– Készen áll, mester? – Fenrir mosolyogva bólintott.
- Természetesen… – Metnick aggódva bólintott és a kristály felé sandított. Ő azon jelenlévők közé tartozott, aki pontosan tudta, hogy semmi pénzért nem lépne be a belső kupola gyilkos villódzásába… Néhányan talán megpróbálnák. Illetve, csak egy valaki. A többiek aztán lemondanának erről a tervükről. És mégis… Fenrirnek be kell mennie. Ez az a része a tervnek, ami miatt Fenrirt minden résztvevő még a széltől is óvta… hiszen csak ő merte betenni a lábát… oda.
– Egészen biztos? Tudja, mit csinál? -
- Természetesen, barátom. – Veregette meg a vállát mosolyogva, aztán egy pillanatra megszorította Metnick vállát, aki megilletődve állt. Az öreg soha nem szólította még így. -Ne aggódj… ha elszúrom, a kupola titeket megvéd. Viszont, ebben az esetben, vigyázz Sheilára… – Metnick megrázta a fejét. Furcsán nehezére esett beszélni.
– Ugyan… mester… soha nem szúrt még el semmit… miért pont most kezdené el? – Fenrir elkacagta magát.
- Akkor meg mit akadékoskodsz? Te jó ég, mint valami kis kezdő! Na, dologra. – Metnick bólintott. Megállt Fenrirrel szemben és kántálni kezdte a varázsigét:

“Routtauq initia murer telavaer a iundum //Négy elem uralja a világot
Mairafirdauq susivid atamen sunu //Négy külön s mégis egyek
Inuiq isirutidun telavaens suternae //Az Öttel egybeforrván uralkodj hát
Oida iundo emon sibornis //Halld a világ minden szavát”

Fenrir szürke köpenyén felfénylik egy kis pont, majd a ruhán körbeszáguldva egy szöveget rajzol ki, hajszálnál is vékonyabb rúnákból. Metnick megtörölte a homlokát és bólintott. Ezen a köpenyen nagyon sokáig dolgoztak. A védőmágiák puszta aktivizálása kifárasztotta. Valószínűleg jelen pillanatban Fenrir volt a legtökéletesebb biztonságban a világon. Persze, szüksége is volt erre a támogatásra. Értette Metnick jelét. Felhajtotta a csuklyát, amin szintén megjelentek a jelek. Lassan a bejárat felé sétált. Amikor odaért, megállt egy pillanatra. Vett egy mély levegőt és belépett. A rúnák hirtelen elhalványultak, ahogyan birokra keltek a kristály kisugárzásával. Kívülről semmi más nem látszott, mégis, mindenki látni vélte, ahogy a védőrúnák megvédik Fenrir testét a tomboló energiától. A kupolán belül már egészen más volt a helyzet. Fenrir látása elhomályosult, egy folyamatos, zúgó hangot hallott a fülében, és meleget érzett… De tudta, hogy semmi oka félni. Ez csak csuklya fokozott igénybevételének mellékhatása. De mégis, kicsit remegett… mi van, ha mégsem? Mi van, ha… ? Elég. Ha elbizonytalanodik, vége. És nincs második esély. Határozottan a homályos fény felé indult. Minden egyes lépése újabb és újabb tánclépés volt a nézők idegein… Aztán elérkezett a kristályig…. Itt az idő, gondolta. Egész életének munkája most beteljesedik. Nincs többé szüksége erre az átkozott lepelre… el vele! Csak teher! Le vele! Az idegszálai sikoltoztak. Ledobta a csuklyát és megérintette a kristály.

- – - – - – -

Az istenek létezése mindig is kényes kérdés volt a Konkordátumon belül, de többé-kevésbé mindenki megegyezett abban, hogy léteznek. Senki nem tudta hol, hogyan és hogy egyáltalán micsodák, de túl sokszor szóltak már bele a világ folyásába ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen őket hagyni. Akik elfogadták a létezésüket, szintén igen sokféleképpen viszonyultak hozzájuk. Imádták, gyűlölték, félték… de nekik is volt egy közös tulajdonságuk… Mindnyájukat izgatta, milyen lehet istennek lenni? Milyen lehet látni az egész teret és időt, minden lehetőséget, minden rezdülésen, lélegzetvételen rajtatartani a kezünket és irányítani? Milyen lehet törpének lenni a homokszemcsék árnyékában, milyen lehet óriásként játszadozni a galaxisok ezreinek csillámporával? Bizony sokan álmodoztak erről. De keveseknek adatott meg, hogy érezzék is. Ők voltak az istenek. Létezésük pedig, kérdéses, és itt vissza is kanyarodtunk a gondolatmenetünk elejéhez. Így hát nincs is értelme feszegetni a kérdést, hiszen folyton folyvást csak körbe járnánk. Ám egy dolgot mégis nyugodtan kijelenthetünk. Akkor, egyetlen pillanatra, egyetlen isten biztosan létezett.

- – - – - – -

Fenrir ledobta a csuklyát és megérintette a kristályt. És akkor valami lehetetlen dolog történt. Hirtelen minden energia eltűnt, egyetlen pillanat alatt, mintha soha nem is létezett volna. Kétezer mágus egy hónapon keresztül gyűjtött ereje semmivé foszlott. A kristály kékes derengése megszűnt és a terem sötétbe borult. Először Metnick tért magához. A felemelt tenyerében létrehozott egy fényillúziót. Lassan a terem többi pontján is kigyulladtak a bizonytalan fények. Metnick rossz előérzettől hajtva közelebb lépett a kupolához, majd végül minden elővigyázatosságot és méltóságot sutba dobva futni kezdett a kristály felé. Amikor átlépte az addig tiltottnak számító határvonalat, semmit sem érzett. Az energia, bárhogyan is történt, egyértelműen nem volt sehol. Meglátta Fenrir mozdulatlan testét feküdni a kristály mellett. Egyből odarohant hozzá, letérdelt hozzá, és az öregember törékeny testét az ölébe vette, majd elindult kifelé. De félúton megtorpant. Fenrir átkarolta a nyakát és közelebb húzta magához Metnick fejét, hogy az hallja a halk suttogást…
- Sikerült…- kuncogta. – Sikerült…- Metnick izgatottan, de az öreget kímélendő, mégis lassan tovább sétált. Amikor kiért a kupolából, mindenfele izgatott suttogás terjengett. Kemény hangon kiadta a megbeszélt utasítást.
- Harthug! Próbáld meg! – Mindenki elhallgatott és várakozás teljesen fordult az egyik sarokban álldogáló, addig mellékes, elhanyagolt figura felé. Harthug harcos volt. Azon szerencsétlenek egyike, akik soha még csak nem is látták az erővonalakat. Fogalma sem volt a világot átitató mágiáról. Most, hogy a figyelem középpontjába került, kicsit bizonytalanul kihúzta magát, és hangosan előadta a varázsigét, amit hónapok óta gyakorolt, és amint az utolsó szava is elhalt, az utolsó mozdulatának is vége szakadt… a terem falán körben elhelyezett fáklyák lassan, párosával kigyulladtak. Minden egyes fáklya sercenése ágyúlövésként dörrent a döbbent csöndben… Egy varázstalan harcos… varázsolt! A terem üdvrivalgásban tört ki. Az emberek tombolva ünnepeltek. Fenrir mosolyogva pihent Metnick erős karjaiban. Volt, aki sírt, volt, aki táncra perdült. Harthug félelemmel vegyes csodálkozással meredt a saját kezeire… amiből minden jel szerint a világot megváltoztató energia származott. Végül lassan összeszorította az ökleit, az égnek emelte a kezeit és hatalmasat rikantott. Vége! Vége a kizártságnak, a megvetésnek… ő is egyenlővé válhatott az egyenlők között. Csatlakozott az ünneplő tömeghez. Időközben valaki kiszaladt az utcára és ordítozva végigszaladt a főúton. Futótűzként terjedt a hír. Megcsinálták. A városban eluralkodott a döbbenet. Ami ugyanolyan gyorsan átalakult ünneppé, akárcsak a kupolában. A Tanácstagokhoz is hamar eljutott a hír. Flauthberry, az örök ellenség örömtáncot járt, a nemes Telnakil térdre hullott és úgy adott hálát.
Lassan kiürült a terem. Csak Fenrir és Metnick maradtak. Fenrir már a saját lábán állt. Bár még pihenni fog néhány napot, most azonnal a Tanács elé akart járulni. Elindult kifelé az üres teremből és amikor az ajtóhoz ért, valami visszafordította. Valami közeledett. Elméjének egy része még homályosan őrizte azt az érzést, amit látott akkor ott, az isteni energiától átitatva. Az univerzum tengerét látta… az idő végtelen hullámai parttalanul sodorták a világnak nevezett hulladékot egyre előrébb és előrébb… de valami megzavarta az örök egyensúlyt. Valami közeledett. Egy sötét árny bukkant föl a tenger mélyéről… mint amikor egy hal felbukkan, úgy jelent meg a sötét folt az idő színén… és erre tartott, szelte a hullámokat, könnyedén áttörve a valószínűség korlátait… valami közeledett. Valami felfoghatatlan. Fenrir térdre eset és rémült szemekkel motyogott maga elé…
– Nem… nem lehet… valami félresikerült… -

XI,
Fenrir egy sarokban kuporgott, távol a Tanács többi tagjától.
A hírnök megköszörülte a torkát és hangosan, érthetően beszélni kezdett, amikor megkapta a szót.
– Thrillion serege tisztelettel jelenti a Tanácsnak. A teljes háborús készültség ellenére a veszteségek továbbra is nőnek, a helyzet kritikussá vált. A sereg létszáma megfeleződött, hiszen nem csak halottak és a sebesültek váltak harcképtelenné, hanem sokan elhagyták a szakaszukat, mert félnek tovább harcolni. Ez a tendencia a megmaradt egységek körében is megfigyelhető. A morál alacsony, ezért veszélyhelyzetben legfeljebb a sereg negyedére lehet számítani. A vezetőség tanácstalan. Parancs…? – Flauthberry elnökhelyettes válaszolt.
Telnakil halott.
– Kitartani. Bármi áron. – mondta komoran. A hírnök keményen összecsapta a bokáját, meghajolt, sarkon fordult és távozott. Flauthberry végignézett a termen. Most, miután annyi éven át álmodozott az Arkánumi címről, ő lett a Tanács ura. Nem gondolta volna, hogy valaha ez szomorúsággal fogja eltölteni. A kupola egyik oldala beomlott. Az asztalt soha többet nem fogják tudni visszasüllyeszteni a padlóba, mert megtelt törmelékkel. A gyönyörű freskók alig látszottak, mert a legtöbb megtört, ami pedig éppen maradt, azt vastagon belepte a por. Az eddig meleg, barátságod tanácsterem kifakult, otthontalanná vált… A masszív, ősi mágiával átitatott pecsét még tartott, de hamarosan az is megadja magát a romlásnak és akkor végleg kereshetnek új helyet… Bár kitudja… Lehet, hogy jobb itt maradni, és hagyni, hogy rájuk omoljon az egész… és békében meghalni… megrázta fejét. A saját parancsa visszhangzott a fejében… kitartani… a katonák kérdés nélkül engedelmeskedni fognak. Milyen joga lenne hát nekik föladni…? A Tanács megmaradt tagjaihoz fordult. Kevesen voltak.
A többiek halottak.
- Látják? A helyzet reménytelennek tűnik… nem csak a hadsereg, a civil lakosság is súlyos veszteségeket szenvedett. A helyzetet csak tetőzik a közigazgatás nehézségei. A Tanács sok tagja sajnálatos módon eltávozott, de ez nem csak minket érint. Sok vezető pozíció üresedett meg. Ezenkívül a pánik terjedtével elmérgesedtek a lázadások. Eddig tizennyolc peremterület szakadt le a Konkordátum gerincéről. Ez több, mint a Három Isten Háborúja óta bármikor. A gazdaság szintén akadozik. Járványok ütötték fel a fejüket. Túl sok a halott. Túl sok… uraim, szembe kell néznünk, hogy a Konkordátum végveszélybe került. Ha nem találunk valami megoldást, nem csak a Thrillion által jelképezett egység rendül meg, hanem maga a város is elpusztulhat. Az ülést megnyitom. Várom a javaslatokat. -
Felhőszív halott. Sok barát halott.
Fenrir megmoccant. Metnik azonnal odaugrott hozzá és belekarolt és fölsegítette. Az elmúlt pár hétben látványosan megöregedett. Miközben a terem közepe felé tartottak, Metnick odaszólt Flauthberrynek.
– Nekünk lenne egy javaslatunk. – Egy elf fölpattant és hadarni kezdett. Fenrir megtorpant. Látszólag tudomást sem vett a külvilágról.
- Ez felháborító! Mindezek után még van képe idejönni?! Gazember, gyilkos!! Ez mind a maga hibája! Ha nincs ez az átkozott terve, most ugyanolyan nyugodtan élnénk, mint eddig! De az átkozott arroganciája mindent halomra döntött! Most pedig mindnyájan szenvedhetjük a Földanya dühét. És én mondom, jogosan. És most azt akarják mondani, hogy attól az embertől várjuk a megoldást, aki magára haragította az isteneket, aki miatt elvesztettük szeretteinket?! Nem fogok könyörögni egy gyilkosnak! – Flauthberry folyamatosan próbálta csitítani, végül a másik elf küldött pattant föl és nyomta vissza erőszakkal a székébe, ami nem ment egyszerűen. Legalább egy fél percig dulakodtak.
- Hanil, elég legyen! Telnakil halála mindnyájunkat felzaklatott, de ne veszítsd el a fejed, kérlek… Mutasd meg, hogy mi elfek, még a vészben is megőrizzük méltóságunk… ne kényszeríts, hogy magam kérvényezzen a lemondásodat… – Ez megtette a hatását. A küldött leült.
Vér a vérrel összevész, legyen bár a legnemesebb…
Flauthberry vett egy nagy levegőt.
- Mindnyájan tudjuk mi történt. És a Tanács megszavazta a tervet. Tehát mindnyájan hibásak vagyunk. Ne próbáljuk hát egymás nyakába varrni a történteket, hanem próbáljunk megoldást találni. És véleményem szerint Fenrir Arkánum az egyetlen, aki pontosan tudja, hogy mi történt. Egyedül neki van hát esélye megoldást találni. Aki nem bízik benne, keressen más megoldást, vagy menjen, és ugorjon le a toronyból. – Fejezte be a kelleténél egy kicsit ingerültebben.
A világ megfordul. A barát ellenség, az ellenség barát…
Fenrir bólintott. Kiegyenesedett és gyengéden eltolta magától Metnicket, az utolsó pár lépést az asztalig már egyedül tette meg.
- Köszönöm, hogy szólhatok. Előrebocsátanám, hogy nem akarok mentegetőzni. A magyarázat, amit adni fogok, bár kizárja az isteneket, mégis az én bűnösségemet támasztja alá. Tudom, ez elsőre furcsának hangozhat, mégis, kérem, hallgassanak végig. Elméletileg mindnyájan tudják, mi volt a tervem célja, ám most mégis újra összefoglalom, hogy ugyanúgy átlássák, akárcsak én.
A világon a mágia nem egy forrásból ered, hanem kiben-kiben benne rejlő képesség. Olyan, akárcsak az izmok, az ügyesség. Vannak, akik eredendően tehetségesebbek, ám alapvetően fejleszthető, tanulható, sőt, tanulandó. Ám mégis, léteznek olyanok, akik nem tudták alkalmazni… Mintha vakon születtek volna. Ez a társadalomban sok feszültséget szült. Sokan úgy érezték, felsőbbrendűek a mágikus hatalmuk miatt. Szinte tökéletes Konkordátumunkban ez volt az egyetlen dolog, ami megmérgezte az egységet. És én arra tettem föl az életemet, hogy megszüntetem ezt az akadályt. Hiszen ha valaki vakon születik, bolondság azt hinni, hogy soha nem is fog látni… a kifinomult gyógyászatunk ezt a problémát könnyen meg tudja már oldani. Hát úgy döntöttem, megtalálom a gyógyírt a mágia iránti vakságra. Ezt viszonylag hamar sikerült is elérnünk. De minden egyes emberhez külön odamenni és meggyógyítani… Túlságosan sokáig tartott volna. És nem is lett volna végleges a hatás.
Ezért egy olyan módszer után kutattunk, amivel az egész világra kiterjeszthetjük az erőnket és mindenkin segíthetünk, egyszerre, véglegesen. Régóta tudjuk, hogy a világon minden élő összefügg egymással és egy laza hálózatot alkot. Sőt, ebbe a hálóba beletartoznak az élettelen dolgok is, ám rendkívül lazán. Réges-régen, amikor a Konkordátumot alapították, ezt a kapcsolatot használták föl annak megállapítására, hogy mely fajok elég rátermettek ahhoz, hogy részt vállaljanak a világ kormányzásából. Ugyanis ezen a hálón belül élesen elkülönül egy sziget, amelynek tagjai nagyságrendekkel erősebb kapcsolatban állnak egymással, mint a környezettel. Őket nevezzük az intelligens fajoknak. Előttünk csak halványan érzékelték a mágusok ezt a hálót, de mi pontosan föltérképeztük minden egyes porcikáját, feldaraboltuk, megvizsgáltuk. És rájöttünk, hogy általa, ha nehezen is, de minden élőlényre közvetlen hatást tudunk gyakorolni. Ám ehhez hatalmas energiára volt szükségünk. De ez egy másik történet, ezen már túl vagyunk…
Ezt az energiát arra használtuk föl, hogy egy hatást juttassunk a hálóba, amely élőről élőre terjedve kijavítja a mágiavakságot és felruházz mindenkit a varázslás ösztönös képességével. Akár egy vírus, de ez rossz hasonlat, hiszen a vírusok betegségeket terjesztenek, míg ez a hatás jótékony volt. Most nem ecsetelem, milyen érzés volt látni az egész teremtést, és bonyolult szálak tucatjait manipulálni… végül sikerrel jártam… sikerrel jártunk. Ám itt sajnos még nincs vége a történetnek. Elszámítottam magam. Az élő egész tényleg vírusként reagált a mágiánkra. És védekezett ellene.
Nem tudom, miért tette, de sejtem. A világ nem áll készen az egyenlőségre. Kellenek gyengék. Mert ha a gyengék leszakadnak, a haláltól való félelem versenyhelyzetet teremt… ezt hívjuk fejlődésnek. Szükség van gyengékre, akiknek szenvedniük kell. Én ezt nem láttam. Naiv voltam. Pedig még figyelmeztettek is… “Kudarcra vagyok ítélve… mert senki nem gondolkodik ugyanúgy…” Istenem, még figyelmeztettek is. A naivitásom okozott mindent… de nem, befejezem, az önvádaskodás már régen nem old meg semmit. Ideje fölébrednem a rózsaszín álmomban. Nem tudom megváltoztatni a világot.
Az élő egész alkotott egy szörnyeteget, melynek hatalmát és miben létét még elképzelni sem tudjuk… És gyilkolni kezdett. Ha bárki mágiát használ, az erő most könnyedén elszabadul és a használója ellen fordul. Egyetlen fényillúzió elszabadíthatja a pokol minden tüzét… Vagy árnyékká alakul és úgy szedi az áldozatait… az egyik déli területen több mágus varázslata állt össze egyetlen hatalmas szörnyeteggé és felprédált egy kisebb várost… És ezeket a támadások furcsa rendszert alkotnak, mintha egyetlen erő irányítaná őket, amelynek egyetlen célja van. Pusztítani. Ez a szörnyeteg védelem a mi beavatkozásunk ellen… és ezért, ha közvetetten is, de én alkottam. A mágiánkból táplálkozik. Csakis tőlünk függ az erő, ami el akar minket söpörni.
A megoldás, úgy gondolom, egyértelmű. El kell terjesztenünk egy új vírust, amely ellentétes hatású, mint az előző. Amely elzárja a mágiát, és akkor ennek a szörnyetegnek nem lesz miből táplálkoznia. Egyszerűen éhen hal majd. Uraim, meg kell vakítanunk az emberiséget. De ehhez legalább ugyanakkora energiára lenne szükségünk, ha nem nagyobbra, és idő hiányában ezt nem tudjuk előteremteni. Egy félmegoldást kell hát választanunk. Ha kis energiát használunk, az eredmény ugyanaz lesz, ám időbe telik. A szörnyeteg azonnal eltűnik, de a mágia csak lassan fog elhalványulni a világból, és veszélyes lesz alkalmazni. És nem lehet megszüntetni a vírust, különben a szörnyeteg újra kiszabadul… egészen addig, amíg éhen nem hal. Tehát amíg el nem tűnik a mágia teljesen a világból.
Nem, ne háborodjanak föl, várjanak. Természetesen nem végleg. Ha elkülönítünk az egészből egy kis szikrát, akkor az megmaradhat, és miután a szörnyeteg elpusztult, újra csatlakozik az élő hálóhoz és lángra lobbantja azt. Elterjeszti a mágiát. És akkor újra indulhatunk, tiszta lappal. Hogy ki legyen az a szikra? Természetesen csak egy valaki jöhet szóba. Én. Nincs már semmi, amiért élhetnék. Mindnyájan ismerik a lélekbörtönt. Tudom, hogy tiltott varázslat. De ez az egyetlen esélyünk. Önként vállalom, hogy bezárjanak egy könyvbe, ahol évezredek szenvedése után a saját időzített halálommal beteljesítem a kört. Ennyi dolgom lesz csak, meghalni. És miért én? Két okból. Én rontottam el, nekem is kell hát rendbe hoznom… A másik… Egész életemben ezen dolgoztam. Kissrác korom óta ez volt az álmom. Mindenen és mindenkin átgázoltam, a leggusztustalanabb módon törtem előre, önteltségemben teljesen vakon mások fájdalma iránt… Mert hittem, hogy igazam van. Ez volt az egyetlen dolog, amit megfelelő indokként tudtam felhozni a tetteimre… De… té…ved…te…m….”
Sheila halott… halott… halott… halott… halott… halott…. halott… halott… HALOTT. Fenrir lerogyott egy székbe. Ahogyan eddig mindig függetlenítette magát az eseményektől, és minden munkát magára vállalt, most viszont itt már neki semmi dolga nem volt.
“Csak egyetlen kérésem van. A lélekbörtön elvégzésekor a testnek meg kell halnia. Metnick döfje belém a tőrt…”

Metnick megtette. Életében kevésszer sírt.

Fenrir lelke egy erős vasalású, masszív, szinte elpusztíthatatlan könyvbe került. A vasalás egy magányos farkast ábrázolt, ahogyan saját álmai elérhetetlen holdját kergeti… Idővel Fenrir megtanulta fölvenni egy másik könyv alakját… befolyásolni embereket… kicsiny illúziókat létrehozni. Ám mindenhez időre volt szüksége. Ám életben maradt. Segített azoknak, akik megtalálták. Olyan alakot vett föl, hogy tudásával szolgálta az álmaikat egy ideig, ha már ő csúfosan elbukott. De nem mesélem tovább, hiszen Távolrév földjén kalandozva biztosan halottatok már a Vágyak Könyvéről, a titokzatos tárgyról, mely teljesíti tulajdonosának legmélyebb vágyait… Ő az. Ha megtaláljátok valaha, őrizzétek, jobban, mint saját életeteket. Mert egyszer a farkas elkapja a holdat, és megváltoztatja a világot.

“Ezután láték új eget és új
földet: mert az első ég és az
első föld elmúlt vala; és a tenger
többé nem vala.”

Újszövetség, Jelenések Könyve 21.

(vége)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához