LFG.HU

Tuan
hírekCimkek

November közepén megjelenik John J. Sherwood legújabb regénye, az Abbitkirálynő, amely a Hőseposztól eltérően ezúttal a közelmúltba kalauzol bennünket.
Abaszisz, a Quiron-tenger déli nagyhatalma a Pyarron szerinti 3614. esztendőben hosszú télre készül: toroni lány érkezik Ifinbe az uralkodó jövendőbelijeként, ám a kényszerházasság mögött súlyos titok lappang. Az udvarban egyesek az évszázadok óta betiltott Szabad Liga újjászerveződéséről beszélnek, Malfeo Amalli és Damorra Karnelian titkos szövetségéről a toronpárti nagykancellár ellen, és azt is tartják, hogy az ifjú nagykirály bolond, és éjszakánként retteg atyja szellemétől. Az intrikusok az új királynét is behálózzák, aki nem találja helyét az udvarban, Toron hatalmasságai pedig elérkezettnek látják az időt, hogy a 3609-ben felrúgott Concordia helyett újabb “baráti szövetséget” kényszerítsenek az országra. Tirunának rá kell döbbennie, hogy tehetetlen férje mellé új hazát is kapott, és hogy a kötelesség nagyobb úr érzelmeinél – ám e felismerésig szerelmen és gyűlöleten, életen és halálon keresztül vezet az út a legkeményebb fém, az abbitacél országában.

***

A reggel első sugarai még nem érték el Ifint, amikor a toroni karakka behajózott az öbölbe. Bevont vitorlákkal, lassan úszva érkezett, akár egy kísértethajó, mely szélcsend ellenére is halad. Mikor átúszott a kikötőbástyák között, hideg borzongás remegtette meg a mólókapitány körül álló aszisz tisztek kezét, és parancsnokuk is beharapott ajakkal figyelte.
Hat éve nem járt birodalmi hadihajó Ifinben.
A karakka az öböl közepén állt meg, de jöttének hullámai így is megremegtették, oldalba lökték a kikötőben horgonyzó karveleket és szkúnokat. A lassan visszahúzódó hajnali köd megült körülötte, és szürkén gomolygott a víz fölött, sejtelmes homályba burkolta a hajó fedélzetét. Toroni parancsszavak csattantak, csörlők nyikorogtak, kötél súrlódott kötélen, majd valami csobbant a vízben – a parton várakozók egy emberként rezzentek össze rá. Közel félszázan lehettek: a mólókapitány és színes tollas-kalpagos udvaroncok, meg kétszakasznyi falanxharcos a nagykirály seregéből, és mind lélegzetvisszafojtva várták a követ partraszálltát.
“Nincs szükség különös pompára”, mondta nekik a főudvarmester két nappal korábban, bár arckifejezése elárulta, ő is csak parancsra mondja ezt, szíve szerint máshogy járna el. “Ha a karakka megérkezik, a követ rögtön partra és hintóba száll, s ti a palotába kíséritek.”
“Méltóságos Uram… és a hálaima a szerencsés megérkezésért? Nem keresi fel Tharr szentélyét?”, kérdezte a mólókapitány elképedve, a főudvarmester azonban csak intett, hogy az ima ezúttal elmarad, s beszélt arról is, hogy az udvar nem fogja marasztalni a Császár követét.
Felségsértés, gondolta a mólókapitány akkor is és most is, ahogy dideregve várt a zúgó hullámok fölé nyúló móló végén, és szemét meresztgette a karakka felé. Vajon mit gondol az udvar, partra száll így a követ egyáltalán?
Kisvártatva fekete csónak borongott elő a ködből.
Lassan közeledett a part mentén épített mólókhoz, s ahogy elhaladt a rakodásra váró karvelek között, riadt és gyűlölködő tekintetek követték az útját.
Magas, szürkeköpenyes kyr állt a csónak orrában: a köd szinte meghasadt előtte, ahogy közeledett. Ezüst szemekkel kémlelte a partot, és elsőként kapaszkodott fel a létrán. Súlyos fekete páncélt viselt, mellvértjéről ágaskodó oroszlán acsargott az asziszok felé. A mólókapitány szinte a deszkákig hajolt előtte.
A követ csak aztán érkezett.
Súlyos léptei megremegtették a mólót, vasalt csizmája alatt megroppantak a rakpart évszázados kövei, ahogy átvágott a nagykirály hintója felé. A kocsisnak összeszorult a torka, mikor az utasrészbe szállt. Elindította a türelmetlenül toporgó lovakat, és csak az járt a fejében, hogy az egyetlen nagyobb döccenésért, ami a Sirály útján várt rájuk, a feketepáncélos testőrök bizonnyal a fejét veszik.
Reszkető kezekkel tartotta a gyeplőt.
A hintó előtt és mögött is aszisz lovasok haladtak, ahogy végiggördült a városon, de csukott ajtók, zárt ablakok fogadták mindenütt. Mintha egy kihalt, üres kísértetvárosban jártak volna, virradat előtti félhomályban, párafoszlányokat lehelve.
Ifin nem volt kíváncsi a toroni császár követére. A város lehunyta szemét és hallgatott, csak néhány kóbor kutya csaholt a házak között.
Hideg volt, és szemerkélni kezdett az eső: egészen megeredt, mire elérték az erődpalota főkapuját. Az őrség nem tisztelgett. Kapitányuk fakó arccal nézte végig a bevonuló hintót és kíséretét, és utóbb ingerülten intett, hogy zárják vissza a kaput, kettőzzék meg az őrséget. Rossz sejtés járta át a tagjait, és nem csak ő érezte ezt.
- Istenkísértés – suttogta a nagykancellár, aki a trónterem ablakában állt. – Abaszisz jövőjével játszunk.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához