LFG.HU

Vyergas
novellaCimkek

I.

Nocsak… hát ismét megtaláltál barátom? Látom, megöregedtél… Igen, én valóban nem, de miért lep ez meg téged? Hisz tudod…
Tudod, tudod, hogyne tudnád, ott a heg a nyakadon. És, milyen volt nélkülem? Fárasztó? Na tessék, és te még azt mondtad mindig fárasztónak, amire én kértelek… most mégis mit panaszkodsz? Tudtad, hogy ez lesz, nem? Akkor meg? Igen, valóban, fiatal maradtam, neked pedig már reszketnek a csontjaid a bús halál közelétől. Most mit mérgelődsz, mit háborogsz? Tudtad… tudtuk, hogy ez lesz, ezért is küldtelek el messzire, már jó pár éve. De te nem nyughattál. Minden reggel azzal keltél, hogy meg kell találnod, gondolom. Ezt is tudtuk. Nem szakadhatsz el tőlem, ifjú-öreg… barátom…
Na jó, most már tényleg elég legyen a siránkozásból. Mesélek inkább valamit, jó? Úgyis mindig szeretted a meséket…
Nesze, itt egy pokróc, feküdj rá, vagy takard be magad, látom, megint dideregsz. Persze nem lehet befűteni a csatornát…
Na, most már kényelmesen elhelyezkedtél? Igen? Hogy zavarnak a patkányok? Jaj, elég legyen! Húsz hosszú éven át képes voltál közöttük meglenni. Te aztán elkényelmesedtél…
Mit is mondtam az imént?

Néhány évvel azután, hogy elmentél… na jó, szóval azután, hogy elküldtelek, egy csillagos nyáresti éjszakán a folyóparton ültem, amikor megéreztem, hogy közeledik valaki. Tudod, hogy nem vagyok már egy ifjonc, pontosan érzem, ha mögöttem van valaki közülünk. Egy kis bizsergés a tarkóban, kis viszketés a tenyéren és persze… természetesen szúrtak a fogaim is. Ezek a mocskos hegyes fülű állatok azért még most is meg tudnak lepni néha… Csak úgy eltűnnek az árnyak között, aztán hipp-hopp, ott vannak a nyakadon.

Mi? Hogy rád is vadászott egy? Ugyan, te ostoba, hát gondolod, bárki is időt veszteget rád… áh, mindegy is tulajdonképp…
Tényleg hideg van itt… De azért ne vacogj már ilyen fertelmesen, mert elevenen nyúzlak meg, te ostoba. Folyton csak a baj van veled… Megzavartál. Hol is tartottam?

Ja, igen, az a levágott orrú bűzös förtelem. Megfordulok, hogy megnézzem, ki az, erre mit látok? Semmit. Természetesen megint a bolondját próbálta járatni velem. Egy küldönc…? De engem nem vert át.
- Khissas, gyere elő, ne fecséreld feleslegesen a… hmm… az energiáidat – mondtam.
- Üdvözöllek, Leon, a második klán vezetője! – rettentő büdös volt a szája. Talán még emlékszel arra a szagra, ami ezekből jön… borzasztó…
- Félre a formaságokat, mit kívánsz tőlem, szörnyeteg?
- A herceg küldött. Azt hiszem, nem túl jó a helyzet mostanában…
- Igen, én is hallottam valamit… Ugye nem akarja az a… a herceg, hogy elé menjek?
- De igen. Feladatot akar rád bízni.
- A feladatok nem nekem valók, te is tudod.
- Azt hiszem, ez nem csak egy egyszerű feladat lesz… te pedig azt tudod, hogy a hercegnek nem túl illendő nemet mondani. Készülj, egy óra múlva ott kell lenned.
- Mit tehetnék mást… ott leszek.
Az az ostoba rondaság megint eltűnt, és ott maradtam egyedül, a csillagokkal és a folyóval…

II.

Nézd, ott egy patkány, kapd el! Siess már, szaladj! Jajj, ugyan, mi az, hogy reuma, erről eddig szó sem volt…
Hogy mocskos a szám? Te aztán tényleg finnyás lettél. Igen, valóban, nem élem már azt az életet, amit annak előtte. Most meg mit nevetsz? Hogy előtte sem éltem? Nagyon vicces vagy, komolyan.
Nem mesélek neked, ha továbbra is ilyen undorítóan röhögsz. Na… azért…

A herceg már valóban várt. Fény és pompa – undorodva, mégis, őszintén szólva valamelyest lenyűgözve néztem körül. Az alacsonyabb rendűek fejet hajtva álltak félre és nyitottak utat az öreghez. A ránc nélküli öreghez.
- Üdvözöllek, Leon! Gondolom, hallottad, hogy szükségem van rád.
- Igen, hallottam és mint látod, el is jöttem, még ha nem is értem, miért van pont rám szükséged – feleltem fejet hajtva.
- Szükség van a képességeidre. És bár mind tudjuk, nem vagy a leghűségesebb hozzánk, mégis te vagy az egyetlen, aki… hmm… ahogy te fogalmazol… érez. Látod a láthatatlant és hallod, amit mások nem hallanak. Jobban otthon vagy már talán a másik világon, mint emezen.
A herceg nagyot sóhajtott, majd hátat fordított és az ablakon át a városra nézett.
- Alantas lényekkel van teli a világunk, Leon. Egymás húsát rágják és nem törődnek önmagukkal sem. Nem vigyáznak a családjukra. Mi, eddig azt hihettük, egység vagyunk. De ki kellett hogy derüljön, tévedtünk. Bár… fajunk nem a legideálisabb egy tökéletes összhang kialakítására, mégis törekedni próbáltunk rá. A hátba döfés mégis a vérünkben van.
A herceg szünetet tartott és mosolygott. Undorodva, mégis évek óta beletörődve gondoltam arra, mennyire igaza van. Beletörődve? Igen, nem volt más választásom. Kilépni nem lehet. Csak elégni…
- Széthúzás, mondják egyesek. Mások szerint belső viszály. Van azonban egy egyszerűbb szó is minderre: árulás – A város látképét odahagyva hirtelen felém fordult a válla felett. – Ismered az árulók büntetését, ugye?
- Ismerem – Nem volt szükség több szóra. Értettük egymás gondolatait. Értettük és éreztük mindketten a másik hangjában a keserű mérget és az évszázados szomjúságot, amely mindkettőnket éltetett. Nem volt bennünk semmi más, csak ez az egyetlen érzés. E nélkül nem… élhet egyikünk sem.

Tessék, most meg fintorogsz. Igen, igen, élet ez is. Persze, hogy valójában nem az. Persze, hogy csak áltatjuk magunkat. Nem létezünk, csak élősködünk. Egyesek azt hiszik, ami él bennünk, az csak az állati erő. A mindenkor jelen lévő düh, ami előremozdít, talán a szakadékig is. Na persze, mögöttünk van ez is. De szenvedélyesek is vagyunk, te is tudod. Valóban, többségünk szenvedélye az élősködés. Éltető erőnk utáni vágy, az őrület, a borzalom, a magunk után hagyott kín élvezete…
Mégis, mégis vagyunk néhányan, akikben a szenvedély más formát is önt. Tudod, hogy olykor könnyen asszimilálódunk, ha kell. Na persze nem úgy és nem olyan könnyen, mint… mások. De vannak érzéseink, nem csak a vadászat kényszere. Teli tüdővel szívtam én is a csillagok illatát ifjúkoromban. Ugyanolyan hevesen vágtattam én is a szélben, mint minden társam. Ugyanúgy vágytam társ után is. Tudom, szerinted csak áltattam magam. Látod, még egy ok, hogy folytatni engedd történetem.

A herceg aztán röviden mindent elmesélt. Sokáig kellett keresni, míg végül rájöttek, ki az, aki elárult… minket. A titkot. Veszélyes dolog. Ha valaki megszegi a szabályokat, nem önmaga, mindannyiunk ellen vét. Felfedi az évek alatt kidolgozott álcát. A maszkabált.
Különös dolog ez. Minden ember arcot húz magára, hogy érvényesülni tudjon. Közelebbről nézve minden ember valójában ezen arcok összessége. A mi arcunk sem sokban különbözik ettől. Csak épp nem a kedélyünk vagy belső biztonságunk védelme a cél, hanem maga az életünk…
Shatyra megszegte az álcát. Otthagyott minket és külön életet akart élni. Elege lett mindabból, amivel az éjszakák együtt jártak. Elege lett a hajszákból, az üldözésekből, a véget nem érő vadászatokból. Az embervadászatból. És elege lett abból, hogy mindig csak egy marad. Egy a sok között, akik egymásnak, egymásért léteznek, mégis mindig saját érdekeiket akarják nézni.
Gyűlöltem őt akkor. Akkor még nem fogtam fel pontosan, miért. Elborult fejjel, lázasan, örömtelien gyűlöltem őt, mert otthagyott minket. Úgy éreztem, a vesztünkre, sőt mindenek előtt az én vesztemre tör. Semmi értelme nem volt ennek, mégis, a magam biztonsága miatt akartam, hogy elérje a végső…
Gyűlöltem őt, és kerestem éjjeleken át. Kerülve az embereket és a fényt. Nedves és ködös sikátorokat jártam végig utána és koszos őrülteket kellett halálra kínoznom, hogy a nyomára bukkanjak. Amikor úgy éreztem, a markomban van, mindig kicsúszott a kezem közül.
Gyűlöltem őt, minden egyes napfelkeltével egyre jobban és jobban. Végül már nem akartam mást, csak elkapni és kéjesen végignézni, ahogy porrá ég.
Gyűlöltem őt, és ebbe a gyűlöletben lassanként megbomlott a tudatom. Árnyakat láttam magam körül és hangokat hallottam. Az ő hangja kiáltotta a nevemet mindenütt. Már nappal is csak a csatornákat jártam. Sok, rengeteg idő kellett hozzá, mire végül rájöttem valamire.
Halála előtt nem sokkal derengett fel bizonytalanul, amit most, ennyi év után már nyugodtan elmondhatok. Gyűlöltem, mert csodáltam. Mert szerettem…
Végül éveken át követtem Shatyra árnyékát. A nő felbukkanása és eltűnése lassan a napszakok ismétlődésére kezdett emlékeztetni. Láttam és örültem, nem láttam és sírtam. Sírtam, mert él még és sírtam, mert nincs velem.
Az egyetlen volt közülünk, hosszú idő óta, aki vállalni merte, hogy megszökjön a herceg, a vérhajsza elől. Ezért küldött a herceg engem, ezért kellett nekem koslatnom utána. A második klán vezetőjénél jobb vadászt a herceg soha nem találhatott volna erre a célpontra.

III.

Shatyra évtizedekkel ezelőtt… még… szóval mindez előtt, amikor még ő is csak… tudod… a feleségem volt. Aztán megtalált a herceg. Átalakultunk. Mindketten. Elszakadtunk.
Tudom, hogy még sosem beszéltem neked erről. Shatyrával évekig nem láttuk egymást. Én a klán élére kerültem, ő pedig… ő lett a titokzatos áruló. A lázadó vér mindkettőnkben megmaradt, még… életünkből. Hírhedten sokszor szálltam szembe a herceg döntéseivel, te is tudod. De soha nem mertem elmenni a határon túlra.
Shatyra mert. Túllépett mindenen és mindenkin, aki ezt a létet megteremtette számára. Otthagyta a klánt és évekre eltűnt a csatornában. Aztán egyszer visszatért mint nagyvilági nő. Mint egy ember! A herceg azonnal ráuszította a vérebeit, hogy megpróbálja visszahozni közénk. Az eredmény egy apró dobozba csomagolt szemfogkollekció volt, Shatyra aláírásával. A herceg emberei sosem tértek vissza.
A többit, azt hiszem, nem kell elmesélnem, te is hallhattál róla, mindez nem sokkal azelőtt volt, hogy… hogy elmentél.

Végül aztán megtaláltam őt. Félőrülten és csapzottan, szinte minden tekintélyemet elvesztve leltem meg. Egyedül kellett végigcsinálnom, ezt nem engedhettem másnak. Ezzel persze együtt járt az is, hogy mindenki otthagyott.

Elhagy az erőm. Be kell fejeznem lassan… Mit szólnál hozzá, ha még egyszer utoljára…? Jó, jó, nem nézek így a nyakadra, megígérem…

A viszontlátás nem volt a legromantikusabb, de ha végiggondolom, a fejvadászat nem is tartozik ezen körbe. Egy elhagyott sikátorban értem végül utol a hónapok óta keresett nyomot. Ott állt ő, magányosan és csendesen. Én addigra szinte az állatok szintjére süllyedtem vissza, a látványa mégis újra erőt adott. Felegyenesedtem és odaléptem hozzá.
Félig lesütött szemmel nézett rám hosszú fekete haja alól. Látszott, hogy feltűnően sovány. Félt tőlem és… én is tőle. De talán önmagamtól is. Féltem attól, ami most következik.
- Jó újra látni – hallottam a saját hangom, de csak valahonnan messziről, mintha falon túlról jönne. Ajkaim remegtek – a vágytól és a félelemtől egyaránt.
- Értem jöttél?
- Igen, azt hiszem…
Nem tudtam, mit mondjak. Mondjam meg neki, hogy köszönöm? Hogy köszönök mindent, hogy köszönöm a lényét, hogy köszönöm a napokat, hogy neki köszönöm a holdat… hogy köszönöm, hogy szerethettem…?
- Remegsz – mondta, és közben ő maga is remegett
Kihúztam magam. Nem szabadott, hogy így lásson. Tudtam, hogy én is sovány vagyok, tudtam, hogy már látszanak szemfogaim szikár arcomban. Tudtam, hogy szürke vagyok, hogy hajam megritkult, körmeim megnőttek. Mégis azt akartam, hogy… nem tudom, mit akartam, de kihúztam magam.
Mindkettőnk tudta, mi következik. Nem hagyhattam élve elmenni. Ha hagyom, engem ölnek meg.
Ekkor eszembe jutott valami. Még ifjonc koromban olvastam valahol a herceg könyvtárában, hogy mindez lehetséges.

A sikátor sötétjében mélyen a szemébe néztem és búcsúzóul utoljára megcsókoltam. Tudtam, hogy ha vére egyesül az enyémmel, örökké velem marad. Örökké bennem marad valami őbelőle. Így együtt élhetünk tovább, mégis megmenekült a herceg elől.
Megharaptam.

Miután visszatértem, a herceg boldogan fogadott, de én az arcába köptem. Tudtam, hogy tekintélyem már úgysincs. Otthagytam mindent, a várost, a herceget, az egész kamarillát. Azóta itt élek. Most megtaláltál, mindig megtalál valaki.
A bérencek egy ideje már nem keresnek. Elhitettem velük, hogy meghaltam. Egy kis hamu, néhány személyes tárgy mindent megold. Olykor felkeres egy-két barát. Olykor elkapok egy állatot. Jó, nem nézem annyira a nyakad…
Nincs már másom, egyedül maradtam.
Most már tényleg fáradt vagyok. Örülök, hogy még láthattalak, kedves ghoulom. Halálod előtt utoljára…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához