LFG.HU

HammerTimeCafe
Uray Hunor
novellaCimkek

Lassan elernyedt a lábam, a motor halkan felbőgött, a kiszolgált terepjáró pedig egyre húzott magával. Úgy suhantam az örök éjszakában integető vén fák között, mint aki soha nem akar megállni. A fejem hátrabillent, a sebváltó előre, egyre csak az arcomba kúszó zsibbadásra figyeltem.

Lassan gyorsultam, hogy ne fájjon az autónak. Olyan lazán fogtam a kormányt, ahogyan mindig is kellett volna. A horizonton egy eldugott falu fényei jelentek meg, én pedig úgy bámultam, mintha először látnám. Semmi baj, csak kanyarodni ne kelljen… A csillagok visítva szürkéskék felhők mögé bújtak előlem. Ijedten meredtek rám, amikor elindultam, aztán végleg magamra hagytak. A magány tökéletesre sikerült, a világ gépzaja, idegesítő alakok magaszöngéi nem zavarhattak meg többé. Hirtelen boldogság járt át, a méregzöld világ némán hívogatott. A motor nyöszörögve válaszolt, ahogy ráfeszítettem a lábam a gázpedálra. Előttem keresztben lapos töltés húzódott, nem is próbált megállítani. Végigfutottam a hátán, valamiben mintha megakadtam volna, aztán nagyot dobva rajtam továbbengedett. A folyót olyan magasról azelőtt soha nem láttam. A mindenség tetején éreztem magam, a szemembe boldog könny szökött. A rádió is elnémult a csodálattól, én pedig lehunytam a szemem, hogy ez legyen az utolsó emlékképem az örök sötétség előtt.

Elfogyott a türelmem, hogyne fogyott volna. Fáradt vagyok, beteg, gyenge és elfogyott a türelmem. Nincsen már semmihez. Várnom kellett, ha siettem, sietnem, ha kimerültem, gyűlölt, akit szerettem, aki értem élt, azt meggyűlöltem. Annyi lehetőség áll előtted, megbánod, ha elszalasztod. Küzdj, ne állj meg, mit veszíthetsz! Kell a cím, hogy ne félj soha! Építs bolond, hogy lerombolják! A repedés is szakadék lesz, ahogy ráüvölt a Hold az égről, az én nevemet fújja. Lányos fiúknak fiús lányok udvarolnak, hogy pazarló világba vizelet és fekália közé teremtsük az embert. Tehetetlen szellem sír a szomszédban, nyöszörögve, hogy baj van. Az ereimben átok folyik, benned mi? Ezer méter mélyen, hordónyi meleg vízben rúgom, ütöm a falat. Megfulladok, akkor pedig az én vérem nem alvad meg soha. Sajnálom magam, hiszen nem is én vagyok már. Téged sajnálni sem tudlak. Lassan emészt a halál, elhagy az erőm, nincs többé gyűlölet, kötelesség, étel, és nincs többé szerelem. A halál szép, a halál megnyugtat. Hajnali szél kapott fel, őszi falevelekké váltam a gyilkos napfényben. Hagyd az értelmet, gyűlöllek, ha hangosan beszélsz, halkabban, fáj a hangod!

Hunyd le szépen a szemed! Csendesen lélegezz, csak szép dolgokra gondolj, a nyugalom lassan elernyeszt az arcodtól az ujjad hegyéig! Képzeld el a világot, amit építettél, járj-kelj nyugodtan, ha félsz, keresd meg a búvóhelyet! A házban nem zavarhat senki. Ne figyelj a zajokra, ott csend van, nem bánthatnak többé téged! Tűrd magad alá a takaró széleit! Aludj, álmodj, mintha meghalnál! Az élet hagyja el a tested, ne pumpálj tovább, és ne végy levegőt sem! Várj csendben, míg kioldom a kötést!

Amit Te leadnál, azt én felszedném, Te gyorsan változol, akár a világ. Észre sem vettél, de én láttalak, megérintettelek, Te nem láttál, nem figyeltél, csak mondtad, amibe belekezdtél… Addig hideg volt, szinte megfagytam. Az, hogy mögötted álltam, olyan természetesnek tűnt, mint a csend, ami körülvett. Megérintettem a vékony fekete hajszálakat, azok pedig kígyóként csavarodtak az ujjamra. Tudtam, hogy nem Téged szeretlek, csak mételyként használtam, ami belőled áradt. Boldog voltál azon a mesterségesnél is mesterségesebb utcán, ahogy lebegtem mögötted, szerettem volna, ha átsétálsz magasan, az üveglap felett, hogy egy pillanatra ugyanazt érezzük.

Aludtam és álmodtam, mint az első ember, vagy akár az éhes kóbor kutya. Önmagamat elfeledve mindent értettem egy percre, a világ egyszerű lett élet és halál nélkül. Szél lettem, könnyeden lebbenve át a fák felett, a mező némán hullámzó gyepében úszva, nevetve botlottam meg, hogy zöld fűben érjek földet. Elterülve bámultam a vénasszonyok nyarának szürkéskék egét. Megérkeztem.

Az idő újra megdermedt. Se pokol, se mennyország nem várt, csak egy lakatlan bolygó forgott a talpam alatt. Apró szigetet kaptam, körben ébenfekete tenger hullámzott. A rajzom életre kelt, üres lap is volt még. A ház a mező közepén úgy állt, ahogy terveztem. Magas kőkerítés fogta közre, mire közelebb értem már egy kutya is ugatott az udvaron. Csak a természet hangja hallatszott, csend lett, végtelen csend. Boldogan sétáltam be a házba. Alhattam volna, mégsem aludtam soha. Minden olyan egyszerűnek tűnt, mint az álmaimban. A végtelen idő türelmesen figyelte, mihez kezdek egyedül. Végre átgondolhattam az utat az indulástól a megérkezésig. Az udvarra leandert ültettem. Levágtam az első bokor néhány ágát, abból gyökereztettem a többit. Úgy tűnt, épp csak megfogantak a földben, növekedni kezdtek körülöttem. Kuncogva, a szemem láttára terebélyesedve integettek nekem a gyenge szellőben. Fehér és rózsaszín virágok, a boldogság virágai nyíltak rajtuk, mert senki sem mérgezte meg, senki sem rántotta ki őket a földből. Gyönyörködve szívtam magamba az illatukat. Egy lányt juttattak eszembe az egyre távolodó múltból. Szirmaikhoz érve a bőrét cirógattam, leveleik pedig apró ujjakként simogatták az arcomat. Egyedül egy fa búslakodott a kerítés mellett. Szürke, száraz ágaival levelek, hajtások nélkül az ég felé nyújtózkodott. Nem akartam kivágni, hogy újat rajzoljak a helyére, csak ültem mellette, néztem, figyeltem egy halk hangra várva. Betegen állt, panasz, vagy jajszó nélkül, feszített némaságban. Olivérnek hívták.

…Azt hiszem, soha nem akart megerősödni, nem lett volna értelme, ahogy néhány éve mondogatta mindig. Félúton a színház és a temető közt botladoztam a járdán, mikor megláttam a házát. A gyomrom újra görcsös rángatózásba kezdett, és hogy senki ne láthassa a tartalmát, átvetettem magam a korláton. A térdig érő fű, amibe érkeztem talán már a házhoz tartozott, talán a közeli parkhoz, nem tudom. Vad öklendezésbe kezdtem, de az abszint és még ki tudja mi maradni akart. Az öreg nyárfának támaszkodva csak a szememből sikerült néhány könnycseppet kipréselni. Lassan közelebb léptem az épülethez. A falakon óriási repedések, égésnyomok éktelenkedtek. Halk sóhajok, leheletnyi dallamfoszlányok, elhaló suttogások hallatszottak bentről, mintha emberemlékezet óta tartó duruzsolásból az érkezésemre erősödtek volna fel. Ne félj! A kíváncsiság akkor könnyen felülkerekedett a gyávaságomon, ellentmondást nem tűrve rángatott a ház felé. Egyszerre rozoga szekerek hangja, aztán kakaskukorékolás ütötte meg a fülem, a nagyváros közepén. Mire megfejthettem volna, honnan érkezik, már abba is maradt. Csak a suttogások folytatódtak minden irányából, de én tudtam, hol a forrásuk. A hátsó ajtót rég beszakították, korhadtan feküdt a földön. A szívverésemet hallgatva magamhoz tértem a hirtelen rosszullétből. Némán álltam a küszöb előtt, magam sem tudtam, mire várok. A sötétségbe bámulva lassan kirajzolódtak előttem a felborult szekrények, az összetört székek. Próbáltam kiegyenesedni, amennyire lehetett, kihúztam magam, mire egy halk, gyenge hang a nevemen üdvözölt. Beléptem az ajtón, és amennyire az utca fényei mellett tudtam, körülnéztem. Sehol nem találtam egy falfirkát, szétdobált csikkeket, vagy bármit, ami arra utalt volna, hogy a kongó falak között bárki megfordult volna az utóbbi években. Ma már tudom, hogy az utolsó lakója egy öregember volt, aki talán véletlenül, talán tudatosan gázszivárgás mellett próbált rágyújtani. Odabent végtelen csend fogadott, akárhányszor tértem vissza. Ha nem bírtam tovább hallgatni a nagyváros zúgását, csak felkerestem a búvóhelyemet. Szoborként figyeltem a járókelőket, próbáltam rájönni, mire gondolnak az utcán sétálva. Mindig vigyáztam, hogy senki ne láthassa, ahogy visszatérek a rejtekhelyemre. Ölni is tudtam volna, hogy titokban maradjon. Már a suttogást is megszoktam, ami néha egészen hangosan visszhangzott a falak között. Sosem tartott tovább pár másodpercnél, és mindig régi keresztneveket ismételgetett. Közben tisztán hallatszott, ahogy valaki lapoz, aztán napokig tökéletes csend lett. Arra, hogy az ember a világon mindent megértsen, csak törekedni lehet, de nem muszáj, pár hónap után már nem érdekelt, ki vagy mi zavarja meg egyszer-egyszer a nyugalmamat. Hiába kutattam át a házat a pincétől a padlásig, egy éhenkórász egeret sem találtam.

Ősz volt akkor is, mikor egy hideg hajnalon megszólított. Rozoga szék karfái közt várta, hogy az ablaktól elvonjam a tekintetem. Hosszú, szürke kabátot és hasonló színű sálat viselt. Látszólag jobban fázott, mint én, mégis egyenesen ült, mintha gyerekkorában ezerszer hátba vágták volna a rossz tartása miatt. Bár az arca simának tűnt, szürkés bőre, karikás szemei, és őszes, kusza haja miatt képtelen voltam megbecsülni a korát. Percekkel később, mikor magamhoz tértem a csodálkozásból, felidéztem a halk kérdést. Gyengén remegett a hangja, de határozottan, végig a tekintetemet keresve beszélt. Válasz nélkül hagytam, hiszen csak habogni tudtam volna, mire halkan, mintha titkot osztana meg velem, suttogni kezdett. A halk szavak egyik pillanatról a másikra nyugtattak meg, nem számított a jelentésük, nem számított, hogy egyáltalán jelentenek-e bármit is. Leültem a nekem odakészített székre, amit hónapokig csak a sarokban fekve láttam. Úgy éreztem magam, mint amikor gyerekként egy-egy öregember a buszon mellém ülve az élete történetébe kezdett. A többiek összemosolyogtak, én mégis szerettem hallgatni őket. Olivér életekről mesélt és ő is olyan részletességgel, mintha mindet maga élte volna, de Olivér a halálról is beszélt – nem sóhajtozva, mint az öregek -, szinte mindent tudott róla. Egyedül azt kérdezgette folyton tőlem, vajon mi lehet azután, mintha tudnom kellett volna a választ.

Nem voltam már egyedül a házban. Bármikor érkeztem, ő ott ült a helyén, ahol először megláttam, a sarokba meredve, néha furcsa kínnal a szemeiben. Csak akkor simult ki az arca, ha felemelte a tekintetét. Akkor még nem tudtam, ki ő, csak hónapok múlva mesélt magáról. Vastag, viseltes bőrkötésű könyvet vett le a széke melletti égett asztalról. Közben rövid grafitceruzát sodort le a piszkos padlóra, de mintha észre sem vette volna, óvatos mozdulatokkal lapozni kezdett. Szürke rajzokat mutatott, közben pedig halkan, a száját is alig mozdítva keresztneveket ismételgetett. Az első néhány kép egy megtört, őszes öregembert ábrázolt, hol kandalló mellett, hol valami magányos ház tornácán állva egyre messzebbről láttatva. Hosszan elidőzött míg egyet-egyet lapozott, mintha tünedező emlékeket idézne fel magában. Rajzolt templomokat, virágokkal teli temetőt, gyönyörű kerteket, még gyönyörűbb nőket, sötét, macskaköves utcákat, elhagyatott házakat. Ujjait néhol zavartan a képekre engedte, mintha valami apró részletet ki szeretne javítani, mintha valamire máshogy emlékezett volna, aztán hirtelen lapozott egyet. Ha kérdeztem tőle, gyakran rajzokkal válaszolt, hihetetlen tehetséggel használta a ceruzát, kézzel terelte a vonalakat, közben suttogva mindig keresztneveket ismételgetett. Miután befejezte a képet, a lapot mindig átcsúsztatta az ölömbe, de a bőrkötéses gyűjteményre mindennél jobban vigyázott. Közel kellett hajolnom, hogy azokat a rajzokat is láthassam. Sokszor az érkezésemkor is azt böngészte elmélyülve. Mindig halkan léptem a szobába, de bármennyire elábrándozott is, sosem rémült meg. Világosszürke szemeit olyankor rám meresztette, mintha azon tűnődne, honnan is ismerős, aki előtte áll. Álmos tekintetét végigvezette a szobán, aztán hátradőlt a szék támlájának, és mielőtt beszélni kezdett volna, megvárta, hogy én is leüljek. A hangja hétről hétre gyengült, mégis egyre többet beszélt, mintha idő szűkében lenne. Az ember kettősségéről, és az elszakadásról mesélt. Olivér tudta, hogyan szabadulhat meg, ahogy ő mondta, és tudta, milyen messzire mehet. Egy éjjel felegyenesedett a székről, és meglepő könnyedséggel az ablakhoz sétált, mire a bevilágító utcai lámpa pislákolni kezdett, aztán hirtelen kialudt. Láthatatlan csápjait visszahúzva, szemeit a járdán sétálókra szegezve állt meg. Alig észrevehetően megingott, az arca pedig nagyot rándult. A fogait összeszorítva egy pillanatra felém mozdította a kezét, aztán mintha elszállt volna az ereje, lerogyva az ablakpárkányra támaszkodva, üveges szemekkel bámult maga elé. Az ablakkeret nagyot roppant, a székem a falhoz csapódva darabokra tört, az égett asztal pedig zörögve kúszott távolabb a szikkadt padlón. Olivér szájszögletéből vöröses fekete, lomha vércsepp tűnt elő, hogy lassan végigkússzon az állán. Nem mertem sem megérinteni, sem megszólítani, csak feszengtem mellette percekig. Mikor végre pislogni kezdett, mögé húztam a székét, ő pedig aléltan leült. Valahonnan fehér zsebkendőt húzott elő, hogy megtörölje a száját. Üveges szemei még akkor is látszólag világtalanul meredtek a semmibe, amikor intett, hogy üljek le mellé. Azon az éjjelen Olivér a fájdalomról mesélt. A kínok kínjáról, ami ellen csak hiszed, hogy tehetsz, a kínról, amit talán meg sem tudsz határozni. Nem pusztán fáradtságról, gyengeségről és unalomról, hanem a légvétel, a szívdobbanás és az ébrenlét fájdalmáról beszélt.

Mert minden elátkozott szívdobbanásnak ára van, és ha tudod, hogy a cél nélkül történik, egyre kevésbé akarsz tenni érte. Talán csak irigykedem azokra, akik a túloldalról szemlélik ezt a világot, talán meg kellene kerülnöm az egészet, hogy én is láthassam, amit ők. Fáradt és gyenge vagyok hozzá, és gyáva is, mert a gondolat, hogy nem tudom hová megyek, de vissza nem jöhetek, megrémít. A kín egyre elviselhetetlenebb. Hosszú utat tettem meg, de idáig nem hagytam magam után semmit, semmi élőt. Csomagolása lettem csupán az átoknak, hogy ma éjjel megérkezzen hozzád. Te élsz és élni fogsz, hogy te viseld tovább a terhet, és elvidd oda, ahová el kell vinned.
Akkor láttam őt utoljára. Következő éjjel már az utcáról éreztem az opálosan áttetsző téglák között tátongó ürességet, amit maga után hagyott. Mint mindig, a szomszédos épület felől kerültem meg a házat. Magamra éjszín árnyakat terítve jutottam el a hátsó ajtóig, de a tudat, hogy átléptem felette, már nem nyugtatott meg. Ahogy a szék karfái közül kiemeltem a bőrkötéses képgyűjteményt, tudtam jól, hogy Olivér soha többé nem tér vissza…

Lesétáltam a partra, hogy onnan is végignézhessem a hajnalt. Egyszerre nagyot dörrent az ég, és akkora vihar kerekedett, amilyet rajzolni sem tudtam volna, a sűrű, fekete tenger mégsem mozdult. Tiszta víz áztatta rajtam a ruhát, de nem fáztam. A szél sem bánthatott többé, hiszen az is én voltam. Talán percekig, talán órákig álltam a parton az éjtengert bámulva, tudtam, ha belegázolnék, azt utoljára tenném. Megszokott mozdulattal összehúztam magamon a kabátot, és lassú léptekkel elindultam az örökkévalóságtól kapott birtokom felé. Ahogy a kapun belépve elsétáltam a haldokló fa mellett, az mintha megmozdult volna. Élettelen ág mutatott a tornác irányába, én pedig az ajtót fürkészve, engedelmesen lódultam a bejárat felé. A levegőben állott szag terjengett, amitől a fűszálak is elhúzódni vágytak. A virágos bokrok rémülten lapultak a vastag kőkerítéshez. Már szinte elfelejtettem, milyen félni. A tornác alól valami gonosz hidegséggel osont felém a fűben, hirtelen mozdulatait nézve borsódzott a hátam. Aszott bőrű varangy ugrott elém a járdára, a gyűrött, lapos testből áradó bűztől, és az ördög tekintetétől furcsa remegés fogott el. Nem akartam, hogy ott legyen, mégis ott volt. Lassan hátrálva lehunytam a szemem, csak arra koncentráltam, hogy eltűnjön, de a varangy közönyös szemeit nem tudtam kizárni a gondolataimból. Amikor kinyitottam a szemem, már úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. A szél csontos arcokat, vékony testeket, üvegszellemeket fújt a lehulló víztömegbe, hogy százával szálljanak hozzám a part felől. Egyik a másikhoz lökött nevetve, aztán vigyorogva a földre tepertek. Hideg kezek szorították le a karjaimat, miközben üvöltve szabadulni próbáltam. A varangy a lábaimhoz ugrott, de mielőtt megérinthetett volna, kapálózva a sarkammal zúztam szét. Nevetés és sikoly zengette meg a dobhártyámat, a szellemek a fejük fölé emeltek. Lassú menetben indultak el velem a part felé, olyan erővel szorítva engem, hogy menekülésre esélyem se legyen. Ezernyi jeges kéz tépte ki a hajamat, kiütötték a fogaimat, aztán a húsomba martak. A torkom köré gyűrűt fontak, hogy egy hang se hagyhassa el. Szenvedtem, mert nem éreztem semmit abból, amit a testemmel műveltek. A tenger vize a halál kapuin át ragadott meg, a sebeimbe kapaszkodva fogadott magába, az ezernyi elátkozott lélek pedig egymással versengve rángatott a mélybe. A csillagok egyre távolodtak, miközben elnyelt a felfoghatatlan mélység. A sűrű, koszos vízen át is úgy ragyogtak rám, mintha csak nekem világítanának. Megfeszülve ereszkedtem lefelé, a sötétség a fülembe kúszott, hogy beszakítsa a dobhártyámat, aztán a számba, az orromba furakodott. Lent a tagjaim egyszerre könnyebben mozdultak, egy lettem a kárhozottak közül. A maradék erőmet összeszedve törtem fel, még mielőtt a halál a tüdőmbe kúszhatott volna. Jeges kezekkel löktem el az utamban úszkáló fekete testeket, aztán hirtelen kitisztult a tenger. Görcsösen kapkodtam a Hold után, mire váratlanul kiemelkedve nagy levegőt tudtam venni. Rég nem én irányítottam már a tagjaimat, de reszkető összevisszaságban csapkodva a szilárd talaj felé irányítottam magam, a sodrás pedig a parti kövek közé emelt. A homlokomból sötétlő vér csepegett a folyó hömpölygő vizébe, miközben próbáltam felegyenesedni. Az átázott ruhámba süvítő jéghideg, életszagú szél segített átrohanni az erdőn, fel a töltésre, ahonnan már látszott a régi templomtorony…

Egér motoszkált a sarokban, a falon véres csík húzódott ferdén. Tétovázás nélkül léptem be a házba, ami egyszerre lett mindenkié és senkié. A rozoga, szúette szék darabjai valahol a sarokban domborodó szemétkupac alján adták meg magukat az enyészetnek, de az égett, büszke asztal ugyanott állt, ahol utoljára láttam. Mindenféle ételmaradék borította be a tetejét csak az egyik sarka maradt tiszta, oda viszont a por is félt leereszkedni. Egy pillanatra újra láttam a széken ülő nyurga alakot, hallottam a gyenge hangot, a nevemen szólított. Ma már talán egy szigeten múlatja a végtelen időt, talán ismeri a módját, hogyan bújhat meg ott mindörökre, de talán nem tudja, mi van a parton túl. A belső zsebemből összetekert, szürke szalaggal átkötött papírlapot húztam elő, és úgy raktam le, hogy semmi ne mocskolhassa be. A sűrűn húzott, ügyetlen vonalak szinte átütöttek a túloldalra. Abban a pillanatban, hogy letettem, otromba szél nyargalt végig a szobán, felkapva a rajzomat, még az ablakig sem ért már ki is bontotta, aztán körbeforgott vele, úgy feszítette ki maga előtt, végül lassan keringve emelkedett át a szomszédos épület felett, hogy örökre eltűnjön a végtelen sötétségben…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához