LFG.HU

Szalontai Tibor
novellaCimkek

Csengőfrász. Igen, mostantól minden ilyen távolsági csengésre megremegek majd, az egyszer biztos.

Egy héttel azután, hogy munkába álltam az új helyen, megkaptam végre a saját kódomat a külső telefonhívásokhoz. Azonnal hazacsörögtem a nejemnek.
- Szia szívem, bentről hívlak, írd fel a következő számot, ez a munkahelyi telefonom. De lehetőleg csak nagyon fontos esetben hívj.
A külső hívások csengőhangja sokkal magasabban szólt, mint a cégen belüliek. Furcsállottam is, rossz előérzetem támadt, amikor alig egy órával később megszólalt a külső csengőhang. Csengőfrász. A feleségem zaklatott, alig érthető hangját hallottam.
- Tibi! … Zoli! – Dadogás, zokogás, elcsukló hang, neszezés, majd megint: – Tibi! … Zoli!… Tibi…. Zoli…!
- Mi baj van, szívem? – és belém mart a félelem: “Úristen, add, hogy ne a gyerekeknek legyen baja!”
- Milyen Tibi? – Jaj, csak nem a fiam? – És milyen Zoli? Mi történt, az isten szerelmére?!
- Tibi, Zoli meghalt…. Érted?… Zoli… a bátyád ….. meghalt … érted? – és görcsös, hisztérikus zokogás.
Ez nem lehet igaz! Ezt nem hiszem el! Hiszen tegnap este még e-maileztünk, tegnapelőtt mobilon beszéltünk. És alig egy hete, hogy utoljára találkoztunk, azzal váltunk el egymástól, hogy most hétvégén találkozunk újra. Ez nem lehet!
- Hogy történt?
- Szívroham.
Hiszen alig múlt negyven éves! Hiszen majdnem velem egyidős! Szinte az ikertestvérem. És én nem éreztem meg, hogy bajban van. Pedig sokszor megtörtént, hogy szinte kitaláltuk egymás gondolatát, néha elég volt egymásra nézni és ugyanarra gondoltunk, egyszerre kezdtük el mondani ugyanazt. Olyan is előfordult, hogy száz kilométerről szinte egyszerre hívtuk egymást telefonon, ugyanabban az ügyben. És most nem éreztem meg, fogalmam sem volt róla, hogy mekkora bajban van. Nyugodtam elvoltam magammal, gyanútlanul. Ez hihetetlen! Nem lehettem ott, nem foghattam a kezét! Annyi mindent kellett volna még megbeszélnünk!

Délután négy felé értünk Szegedre, a bátyámékhoz… azaz a sógornőmékhez. Zoli, vagyis a teste már nem volt ott. Ez zavart is, meg nem is. Igazából féltem őt úgy látni, de kívántam is még egyszer találkozni vele, hogy elbúcsúzzak tőle. Majd a ravatalon. Egy fél napja még itt volt, itt járt. Lejött a lépcsőn, ezen a heverőn feküdt. Utoljára. A sógornőm kezében szenvedett ki, ő hamarabbért haza a munkahelyéről, mint ahogy a mentők kiértek. Zoli betelefonált neki, hogy nem jól érzi magát, aztán még egyszer, hogy nagyon nem jól érzi magát. Ekkor hívta Zsuzsa a mentőket, és indult el haza.

Feleségem a sógornőmet nyugtatgatta, vagy inkább egymást nyugtatgatták, nekem pedig Zoli nagyobbik lánya, a kis Zsuzska panaszkodott. Hogy úgy sajnálja, hogy azt már nem bírta elmondani az apunak, hogy kapott ma a suliban két ötöst, pedig hazafelé annak örült, milyen büszke lesz az apu.
- Hidd el, kicsim, valahol itt van, hallja és nagyon örül.
- Igazán? – nézett rám reménykedő csodálkozással és felzokogott. És én erőtlenül szorítottam magamhoz.

Megbeszéltük, hogy a feleségem ott marad velük a temetésig, én pedig a kocsival visszatértem, hiszen az élet nem áll meg, meg kell felelnem az új helyen. Hogy örült neki a bratyó, amikor két hónap munkanélküliség után találtam egy viszonylag jó állást! Mi tagadás, én is. A nettó pénz ugyan kevesebb, mint korábban volt, a helyzet ilyen szempontból hasonlított a Kramer kontra Kramer főhőséére. De én valamiféle csodát is láttam a dologban. Ugyanis a város összes szóba jöhető cégét megkerestem, kit személyesen, kit levélben, e-mailben. Már minden reményem kezdett elszállni, amikor összefutottam régi ismerősömmel, Bélával. Rég nem láttuk egymást, mindketten dióhéjban elmeséltük legutóbbi kalandjainkat. Én a munkanélküliséget, ő pedig azt, hogy megtért, valami szektába járt, azaz gyülekezetbe vagy felekezetbe vagy mibe. Én panaszkodtam, ő áradozott. Magabiztosan mondta nekem, hogy ne izguljak, minden megoldódik, Isten megsegít, menjek csak haza és bízzak. És hazamentem, bekapcsoltam a gépet, és ott várt az e-mail. Leendő új munkahelyem vezérigazgatójának levele. És a következő héten munkába álltam. Valóságos csoda, és akkor mélyen elgondolkodtam ezen. De ha tényleg Isten segített, miért hagyta, hogy rá egy hétre a számomra egyik legdrágább embert elveszítsem? Túl nagy ár volt ez így. És én nem vagyok egy Faust, nem ígértem semmit cserébe. Mit ér így az egész? Zoli nélkül! Uramisten, milyen szörnyű kimondani, hogy nincs többé. Ez nem lehet igaz, valaminek maradnia kell belőle. “Adj jelet!”

“Hogyan számolok én el veled Anyunak?” Kimentem a temetőbe, anyu sírjához. Valamiféle vigaszra vágytam. Ritkán jártam ki, de olyankor megkönnyebbült egy kicsit a lelkem. “Édesanyánknak hálás fiai: Zoltánés Tibor”. Mindig zavarba jöttem ettől a sírfelirattól, Zoli intézte annak idején. Most már nem is aktuális. Elkeseredve vettem észre, hogy a fejfa melletti sudár fácskát tőből kifürészelték. Szerettem, hogy őbelőle nőtt ki és őneki ad enyhítő árnyat. Most meg ellopták. Még ez is! Micsoda gyalázat! Potyogtak a könnyeim, végre szabad utat találtak a szememtől le az államig. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam. “Mi lesz velem nélkületek?” Szipogva törölgettem az orrom.

A következő napokban többször is rám tört a sírás, a legváratlanabb pillanatokban, faltam a papírzsebkendőket. Egyáltalán, az eset utáni néhány nap mintha kábulatban telt volna. Csak zsibbadtan emlékszem azokra az időkre. Ahogy a gyerekeim megszeppenve ülnek a kocsiban, majd később ugyanolyan ijedten állnak a ravatalazóban. Halványan rémlik, mennyire lesújtott, hogy a belvíz miatt hamvasztani kellett őt, így igazából el sem búcsúzhattam tőle, és mivel nem volt koporsó, az urna miatt maga a sírhalom nevetséges-elkeserítően rövidre sikeredett. Uramisten, mint egy óvodáskorú gyermeké! Homályosan emlékszem, ki mindenki szorongatta ott a sírnál a kezemet, később a fényképeken ismertem csak fel őket igazán. Sokan voltak, nagyon sokan, szerették Zolit. Lehetett őt nem szeretni? Őt, akiről legendák élnek, és nem csak az én emlékezetemben. Zoli a maga nemében jelenség volt Szegeden. Az M5-ös alapítvány és a Dixie-gála kitalálója, fő szervezője. Sikeres vállalkozó, közéleti személyiség. Minden újság írt róla nekrológot, mind lefűztem később.

Ködösen emlékszem arra, amikor a temetés után visszavonultam Zoli dolgozószobájába, könnyes szemekkel olvastam utolsó netfórumos hozzászólásait és a fórumtagok, szegedi, sőt veszprémi szurkolók megrendült búcsúhozzászólásait. Meg a nekem írt utolsó e-mailjét: “Hello Öcskös, holnap küldöm neked a pénzt a múltkori segítségért, oszd be, és hétvégén várunk titeket.” Itt vagyok, de te hol vagy? “Adj jelet!” Hirtelen felcsörrent egy mobil. Az ő mobilja az asztal szélén. “Úristen, mit tegyek? Felvegyem? Nincs most lelkierőm senkinek magyarázkodni, hogy őt már hiába hívja.” Aztán mégis felvettem, egy távoli rokon volt, nem kellett neki magyarázkodnom – tudta, részvétet nyilvánított nekem és kérte, hogy tolmácsoljam a többieknek.

Következtek a hétköznapok, Zoli nélkül. Eddig sem gyakran találkoztunk, sokszor egy hónap is eltelt anélkül, hogy személyesen vagy telefonon érintkeztük volna, de ez most más volt. Eddig ott voltunk egymásnak, ha nem gondoltam rá, akkor is tudtam, hogy akár a következő pillanatban bizalommal fordulhatok hozzá. Milyen büszkén küldözgette mostanában a fájlokat az alapítvány dolgairól! Kikérte a véleményemet, és elvárta, hogy dicsérjem meg. És hogy örült, amikor bejelentették, hogy az M5-ös is matricás lesz! Nem érhette meg a nevezetes napot. És én milyen büszke voltam rá, amikor az aprópénzzel akcióztak. Mutogattam mindenkinek az újságban a fotót: az autópálya fölötti gyalogoshíd korlátjának dőlve a két főszervező, ő meg a szarvasi polgármester. Az én édesbátyám az újságban meg az index.hu-n!

Időközben a családom elkezdett félteni. Hirtelen veszélyeztetett faj lettem. Ha ledőltem a heverőre, a lányom aggódva kérdezte, jól vagyok-e. Hogy megnyugtassam őket és magamat is, a dokival beutaltattam magam egy komplett kardiológiai vizsgálatra. Előjegyeztek a következő hónap végére. Szegény bratyó, szintén készült vizsgálatra, csak előbb még határidős munkái voltak. Nem mind készült el, pedig pünkösdkor még én is besegítettem. Az a pünkösd! Az utolsó felhőtlen napok Zolival. Szinte egész nap püföltük a billentyűzetet, én rögzítettem, kontíroztam,ő meg zárt. Közben nyakaltuk a sört és faltuk a parasztlakomákat: kolbászt, szalonnát hagymával, paprikával. “Egyszer élünk, Öcsmeg, ne sajnáld a kalóriát!” – ezt hajtogatta. A nagy hajtás mellé azért belefért, hogy megnézzük élőben a Fotex-Pick kézirangadót, egyszer pedig elmentünk focizni is egy terembe. Zoli egy ütközéskor nagyot nyekkent, utána fájlalta is a mellkasát. Pedig talán nem is az ütközéstől fájt. Emlékszem, szinte kinevetett, hogy milyen buzgón szedem a vérnyomásgyógyszert. Azzal büszkélkedett, hogy neki már nem kell szedni. Még mondtam is neki: “Ne hülyéskedj, a vérnyomással nem szabad viccelni, olyan nincs, hogy ha egyszer szedted, később ne kelljen!” De csak nevetett.

Úristen, milyen lehet egy szívroham? Mennyire tud fájni? Próbáltam elképzelni, szerettem volna magamra vállalni az ő fájdalmait. Aztán szinte megtapasztaltam. Történt ugyanis, hogy a szokásos heti focizáskor hasra estem, úgy, hogy a jobb öklöm épp a bal mellkasomhoz szorult, valósággal szíven bokszoltam magamat. Cefetül fájt, még meg is röntgeneztettem az ambulancián, de nem találtak semmit, pár nap múlva el is múlt. De a fájdalom szinte spirituális élményként vésődött az emlékezetembe. Hát valami ilyesmi egy infarktus, csak ennél sokkal rosszabb. Jaj, szegény Zolikám! Elképzeltem, ahogy utolsó reggelén lebotorkál a lépcsőn, miközben mind feszítőbben markol mellkasába a fájdalom. Még nem tudja, mekkora a baj, csak bosszantja a dolog. És ahelyett, hogy riasztaná a mentőket, kávét iszik, de nem ízlik. Hallgatná a híreket a kisrádión, de nem érdekli. Mintha csak másnapos lenne, de ez valami más. Valami nincs rendben, jó lesz felhívni az asszonyt. Jaj, csak már itt lenne, jaj, csak valaki még időben ideérjen. “Nem akarok meghalni, még annyi a dolgom!” – Zsuzska szerint ezek voltak az utolsó szavai. És elszállt belőle a lélek. Hol van most ez a lélek? Talán itt van a közelemben, csak láthatatlan. “Zoli, adj jelet!”

Megcsörrent a mobilom. Rápillantottam a kijelzőre és elállt a lélegzetem: Zoli telefonján kerestek. Ez lenne a jel? De csak a kis Zsuzska volt, ijedt hangom hallatán nem győzött elnézést kérni, hogy az apu telefonján hív, de az övé éppen lemerült. Jó volt hallani a hangját. Miközben váltottunk egy-két szokványos családi “Hogy vagytok? Mi jól vagyunk.” mondatot, magam elé idéztem az arcát, és örömmel fedeztem fel benne a bátyám vonásait. Meg a hanghordozásában, a szóhasználataiban is. Íme, ez a Zoli folytatása: a gyermekei és az emlékeink. Bennük, bennünk él, és amíg mi ápoljuk az emlékét, itt lesz velünk. Vagy egyébként is? Mi van, ha valóban van lélek? Ha a lélek képes elhagyni a testet és vándorolni? Nem tudhatjuk. Zoli, ha itt vagy, adj jelet! Volt egy pillanat, egy déjà vu érzés az életemben, ami úgy körülbelül tízévente jön rám: fekszem az ágyon, tökéletes biztonságban érzem magam és olybá tűnik, mintha ez már megtörtént volna velem. Vajon ez a lélekvándorlás halvány nyoma? Ó, milyen jó volt gyermeknek lenni és mesehőst játszani Zolival! Emlékszem, egyikünk volt a burkus, másikunk a bergengóc király, fakardokkal párbajoztunk, nem bírtunk egymással és kiderítettük, hogy azért, mert testvérek vagyunk, csak egyikőnket elrabolta a gonosz boszorka. Aztán Bergengócia királya fejedelmi vacsorával vendégelte meg a burkus királyt, finom rántott hússal à la anyu, amit anyu szolgált fel. Aztán halványan feldereng, amikor még sokkal kisebb korunkban a szomszéd néni hasát fogva kacag, mikor anyánk a lavórban minket fürdet, mi pedig visongunk, mert a fenekünket szégyelljük. Csöre néni kacagva mondja, hogy nem a feneket kell szégyellni, hanem a fütyit, és erre mi egyszerre pityergünk, hogy mi bizony a senekünket szégyelljük, elöl nincs mit szégyellni, hiszen az olyan pici, hogy alig látszik.

A minap elgondolkodva sétáltam a rendezvénytéren, megint éppen azon morfondíroztam, milyen jelet kaphatnék őtőle, amikor a földön csipegető galambok közül az egyik elkezdett határozottan felém közelíteni. Elmosolyodtam: te lennél az, Zoli? Újabban érezhető változáson mentem át, másképp viszonyultam minden élőlényhez, valahol belül úgy gondoltam, bármelyikükben lehet a lelke. Emlékszem, egy szúnyogot sem voltam hajlandó agyoncsapni. És néhány nappal később, ugyanott, talán éppen ugyanaz a galamb egyenesen felém röppent. Először félrekaptam a fejem, de aztán várakozón bámultam rá. Majdnem a vállamra telepedett, de végül továbbszállt. Te vagy az, Zoli? Ez volna a jel? Valamiféle eufórikus boldogság- és reményérzet kerített hatalmába. Belül valósággal ujjongtam, egyszerre szerettem volna sírniés nevetni, szinte szárnyalt a lelkem. Nem, nem mondanám, hogy megtértem, de közel álltam hozzá, már nem voltam elutasítóan materialista. De további bizonyosságokra lett volna szükségem.

Közben túlestem a kardiológiai vizsgálaton. Terheléses EKG és szívultrahang, a professzor szerint 98%-os a szívem, nyugodtan vehetek magamnak nagykabátot hosszú távra is. Hát így állunk. Megmaradok. Az én fejezetem folytatódik. Ezt meg kell ünnepelnünk közösen, elhatároztam, hogy kimegyek a temetőbe. Vittem magammal száraz virágot meg gyertyát. A sírnál kellemes meglepetés fogadott. A két hónapja tövénél elfűrészelt fácskából két új hajtás sarjadt. Gyönyörű volt! Örömkönnyekben törtem ki. Csak ültem ott hosszan, és úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Valamit jelentenie kell annak, hogy a fa két új hajtást is adott! És valóban nagyon szép lesz, elképzeltem, ahogy jövő nyáron újra betakarja majd az egész síremléket. Eszembe jutott, hogy a kocsiban van kedvenc kazettám, Kövi Szabolcs Felhőjáró című albuma. Valami különös kényszert éreztem, hogy ott, a sírnál végighallgassam, hiszen az a zene az életről és a halálról szól. Kiszaladtam hát a kocsihoz a kazettáért és a walkmanért.

Már éppen kezdett sötétedni, amikor bekapcsoltam a lejátszást és meggyújtottam a gyertyákat. Varázslatos volt, ahogy a fejhallgatóban hallgattam a zenét, és mintha annak ritmusára fényorgonaszerűen lobogtak volna a gyertyák. És ez a zene, ez tényleg az életről és a halálról szólt. Szinte magam előtt láttam Zoli egész életét, ahogy az akkordok váltogatták a félénken halk, majd mind bátrabbés hangosabb dallamokat. Születés, eszmélés, cseperedés. Apró fuvolatraktusok jelképezték az élet kis küzdelmeit, a győzelmeket totál összhangzatok. Szerelem, remény, siker, kitartás, gyengédség, szórakozás, minden benne volt ebben a zenében. És leginkább a szárnyalás, igen, az egész élet felhőjárás. És azon túl is. Amikor az utolsó opuszban a vissza-visszacsavarodó fuvolaszólam a lélek szenvedését próbálta zenébe önteni, szinte újraéltem, magam előtt láttam Zoli utolsó délelőttjét. És ahogy egy gyors zongorafutam után elszabadulnak az akkordok – a lélek is kiszabadul végre. Úgy éreztem, valahol a mellettem tátongó csillagfényes éterben ugyanígy szárnyal az ő lelke is. Igen, biztosan itt van. Jó utat, Felhőjáró!

Otthon letelepedtem a számítógép elé. Ez volt az én másik hű társam, és most, hogy Zoli már nincs, az egyedüli. Vagyis hát dehogy nincs, hiszen érzem, hogy itt van velem. És nem csak a lelke van itt, fenn vanő maga is, a világhálón. Beírtam a Google keresőablakba a nevét. Számtalan találat érkezett. A Pick kézilabdaklub honlapján újra belelapoztam a fórumba. Nini, ezt a hozzászólást magam írtam a temetés napján, amikor a dolgozószobájában matattam:
’Kedves fórumtársak, kézilabdafanok, akik ismertétek a bátyámat! Köszönöm a magam és a család, elsősorban felesége és két kislánya nevében az együttérzéseteket. Valóban nagyszerű ember volt, és számomra egyszerre volt testvér és barát. Magam ugyan inkább kosárrajongó vagyok, de tudtam, hogy ő milyen nagy Pick-drukker. Pünkösdkor voltam nála vendégségben, kezembe nyomott egy több oldalas anyagot, ennek a fórumnak a kivonatát. Kinn voltunk a Fotex meccsen is, micsoda fiesztát csapott le ott is néhány barátjával! Sajnos már nem tud segíteni a tanácsaival. Nem tud, ahogy ígérte, szponzorokat toborozni. Megakadályozta ebben a szíve. Az a nagy szíve, amely többek között a sportért is dobogott. Fiatalkorában szülővárosában igazolt focistája volt a városi csapatnak, először az ifinek, majd egy darabig a nagycsapatnak is. Mindaddig, amíg tanulmányai Szegedre nem szólították. Innentől lett szegedi. Hány meccset, foci-, kosár-, kézi-, polómeccset, olimiai, Eb- és Vb-versenyt izgultunk végig együtt a tévé előtt vagy a lelátón! Akár egymástól 120 km-re is. De egy-egy parádés gólnál, vagy akár olimpiai aranynál azonnal rámtelefonált, együtt örültünk. Hogy örült volna most is, a foci Eb-n Zidane góljainak! Zoli számára minden sportnap ünnep volt, és most úgy érzem, számomra minden nap, amit együtt tölthettünk, ünnep volt. Még egyszer köszönök nektek mindent. Hajrá Pick! Hajrá magyarok!”

Emlékszem, régebben én próbáltam őt elsőként bevezetni az internet rejtelmeibe, ebbe a varázslatos világba. Annak idején még az első ingyenes e-mail címet is én regisztráltam neki. Hogy az indexen-e, vagy az origón, már nem emlékszem, csak az azonosítóra meg a jelszóra. Próbáltam bejutni a zozoone@index.hu-ra is, meg a zozoone@freemail.hu-ra is, de a jelszó meg a regisztrálás valószínűleg olyan régi volt, hogy egyik sem vette be. Gondoltam egyet, és írtam neki egy rövid levelet mindkét címre. Mindössze ennyit: “Hiányzol – öcskös.” Hátha a felhők peremén is működik a szélessáv.

Aztán kikerestem az indexes tudósítást az aprópénzes polgári engedetlenségi akciójukról. Több órára bénították meg akkor a forgalmat az M5-ös egyik kapujánál. Micsoda civil kurázsi! Volt ott egy fotó a gyűjteményben csak Zoliról. Elszántan komor ábrázatán alig leplezett, elégedett félmosollyal ül a volán mögött és bal kezével az ablakon kinyúlva egy nagy zacskó egyforintost tart a kocsitetőn. Ez nagyon jó, ez ő! Ilyennek kell őt megtartani az örök emlékezetben! Ezt kinagyítom, kinyomtatom és bekeretezem. Elmentettem a képet a lehető legnagyobb felbontásban. Majd a cégnél nyomtatom ki, A3-asban, színesben.

Közben megérkeztek leveleimre a visszapattant válaszok, mindkettő “Címzett ismeretlen” jellel. De mit látok, jött még egy levél! Mi ez? Valami vicc? A feladó zozo1@heaven.com! Ez nem lehet igaz!
- Szevasz Tiboá! Ne aggódj értem, itt minden oké! Az eltávozás egy új megérkezés. A régi módon te is hiányzol nekem, de próbáld megszokni az új helyzetet! Mindig ott leszek veled, és nem csak én. Eljön majd az idő, amikor újra együtt leszünk mind. Addig éld az életet és vigyázz a többiekre, vigyázzatok egymásra! Itt mellettem valaki csókoltat, a személye legyen meglepetés. Nos, Tiberius Gracchus, lassan búcsúznom kell, betelik a karakterlimit. A csatolt mellékletben tömörítve megpróbálok küldeni egy bővebb élménybeszámolót. Remélem, átmegy. Nem tudom, legközelebb mikor tudok majd üzenni, de igyekezni fogok. Fel a fejjel! Hajrá Pick, hajrá magyarok! Szerető bratyód, Zozó.

Megkövülten bámulok a monitorra. Nem, ez nem lehet trükk. Tiboá, Tiberius Gracchus, harminc éve nem szólított így senki, még Zoli sem. Így csak az édesanyám becézett még életében, pici koromban. Bárki küldte is a levelet, csak őtőle hallhatta. Igaz lenne hát? Odaát, a felhőkön túl, találkoztak? Hamar megnyitni a csatolást! Abból minden kiderülhet. De jaj, a vírusvédő program lenullázta a mellékletet, állítólag vírusos volt. Ez nem lehet igaz! Vajon mi lehetett benne? Racionálisra szocializált elmém még ellenkezik, gonosz tréfát sejt, de nem. Semmi kétség. Megtörtént a csoda. Rég feledett titkos beceneveim említése a megdönthetetlen bizonyíték. A misztikum létezik! Reális. Most már elhiszem, mert el akarom hinni, és nagy megkönnyebbülés ez nekem. Mázsás kő esik le a szívemről. Van élet az élet után. Szeretteink jó helyen vannak. Figyelnek, vigyázzák lépteinket, velünk vannak, és mi velük leszünk.

De jaj, mit csináljak ezzel a kitörölt melléklettel? Miért is van nekem vírusölőm? Kit érdekel néhány kis féregprogram, ha megismerheted a nagy igazságot? Talán ha kiiktatom a vírusvédőt, a következő melléklet átjön majd. Igaz, hogy azzal kockára teszem a gép összes dokfájlját, a hosszú évek során felhalmozott leveleket, hozzászólásokat, írásokat, tanulmányokat, életem utóbbi éveinek szinte minden mozzanatát. De kit érdekel, ha közben elolvashatom a túlvilági üzenetet? Ha megtudhatom az igazságot. Hitemnek és szeretetemnek hála, én lehetek a cyber-korszak első médiuma. Ehhez csak le kell törölni a Vírusbustert és írni a zozo1@heavan.com-ra, hogy ismételje meg a csatolást. Gyorsan cselekedni: start >> keresés >> virusbuster csillag pont csillag. A keresőablakba bejön egy rakás találat. Mindet kijelölöm, és valóban törölni akarom? Igen, enter.
- Szia bratyó! Nagyon örülök az üzenetednek. Örülök, hogy jól vagytok, te is, meg az a titokzatos másik is, sejtem, hogy ki lehet az, és üzenem, hogy csókolom. De sajnos a csatolás nem jött át, kérlek, amint tudod, ismételd meg! Szeretnék rólatok minél előbb többet megtudni. Várni foglak. Üdv: szerető öcséd, Tibi.

Most itt ülök a gép mellett és várom a választ. A valamennyi kérdést eldöntő választ, ami lehet, hogy mindent elpusztít, mielőtt sikerül kibontanom. De nem bánom. Meg kell tudnom az igazságot egyszer s mindenkorra. Itt várok, órák vagy napok vagy örök idők óta, meredt szemmel bámulom a képernyőt, államat a kezemre támasztom, a fejem néha a billentyűzetre hanyatlik. Ilyenkor felrezzenek, felkapom a fejem, és tovább várok. Várom a végső választ. S miközben érzékszerveim kifinomultan veszik a való világ interferenciáit, valamiféle különös, ritkán tapasztalt biztonságérzet kerít hatalmába. Mintha már valahol, valamikor átéltem volna ezt a pillanatot. Ezt az örök pillanatot, mely mérhetetlen, reményteli boldogsággal tölt el. Hisz mi is lehetne örömtelibb, mint várni a választ? A VÁLASZT! Nem lehet semmi sem boldogítóbb, mint az örök igazságra várni, mindörökké…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához