LFG.HU

Avenone
novellaCimkek

Görög provincia, i.e. 403. Héra szentélye

Kibírhatatlan a forróság. Még napnyugta után is tombol a hőség. Szemét és ürülék orrfacsaró bűze kering az utcákon, de idebent, a templom mélyén, kellemes hűs a levegő. Huzat van. Beoson a khitonom alá, ez kissé felfrissít, de boldog akkor lennék, ha levehetném a mellkas páncélomat. Sajnos, ekkora bátorságra nem vetemedhetem. Az ember legyen résen, kivált, ha ármánnyal tett szert a hatalmára.
Intek a szolgámnak, hogy szórjon gabonát az oltárra, és figyelem, ahogy a szent tűz magasra csap a légörvénytől, amit a mozdulata kavart. Egy karnyújtásnyira Héra márványból faragott szobra magasodik előttem. Az olajmécsesek fényében arca szörnyű grimasszal mered a templom sötétjébe. Elfintorodom a láttán.
Nem szívesen áldozom Hérának. Árész az én istenem, neki ökröt is vágatok, de ennek a féltékeny cédának a lehető legkevesebbet hódolok. Nem is az ima hozott ma ide, és ahogy felötlik bennem jövetelem célja, bizsergés önti el a testemet.
Csosszanó léptek zaja közeleg. A papnők érkeznek. Önkéntelenül is elmosolyodok, és arcomat a homályba fordítom, hogy a szolgáim ne lássák.
Az oszlopok közé húzódva figyelem, ahogy az emberek áldoznak. Meghajtják magukat Héra szobra előtt, gabonát és szárított gyümölcsöt szórnak az oltár tűzébe. A papnők körbe járnak, dalt kántálnak az istennő tiszteletére, fogadják az ajándékokat.
Figyelem őket, a sejtelmességet, amivel karcsú alakjuk átsejlik ruháik redőin. Hosszú csatározás után jól esik a férfiszemnek az ilyen látvány. Csakhogy én csalódott vagyok, mintsem felizgult.
- Szatrapa – a főpapnő arcán enyhe meglepődöttség, mikor meglát engem.
Már nem annyira fiatal. Apró szarkalábak ülnek szeme sarkában, amivel az arcomat fürkészi. Társnői mögötte várakoznak, kezükben tálcák és kancsók.
- A lányt keresem – mondom ki kertelés nélkül.
A nő arca rezzenéstelen marad, de a papnők megrebbennek a háta mögött.
- Már mondtam neked, vízbe fojtotta magát – feleli határozottan.
Elmosolyodok, vigyázva, hogy ne sugalljak semmit. Hogy ne sejtse meg, tudom, hogy hazudik.
- Szeretnék hinni a szavaidnak, asszony – húzom ki magam. – És remélem, hogy nem neheztelsz rám, amiért még sem teszem. Hol van a lány?
- Halott – makacskodik tovább. – Mint az apja, az anyja és a fivérei.
Ostoba fehérnép! Felforr a vérem attól, milyen könnyedén hánytorgatja fel a bűneimet.
- Miért hazudsz? – mordulok rá. – Tán azt hiszed, hogy nem ügyelek a birodalmamra? Hogy nincsenek kémeim mindenhol? Hogy nem tartom szemmel ezt a helyet már jó ideje?
Erre megzavarodik és alig észrevehetően a társai felé pillant.
- A lányt akarom, és akkor nem esik bántódásotok – teszem a kardom markolatára a kezem.
- Hogy merészelsz Héra istennő szent templomában fenyegetni bennünket? – önti el a düh pírja az arcát.
- Ha továbbra is őt akarjátok szolgálni, adjátok ki nekem a lányt – felelem. – Máskülönben, ti lesztek az első véráldozatok az Árész istennek emeltetett új templomomban!
Az ijedtség végig visszhangzik a nőkön. Riadtan összenéznek. Fehér arcú gyereklányok.
- Ebben a városban sosem állt Árésznek építetett templom – a főpapnő hangja megremeg, mint a feje melletti mécses toporgó lángja. – Az uralkodóink sosem…
- Most én uralkodom! – bár forr bennem a düh, szorítom vissza. – Enyém a birodalom és enyém a város is. Az a lány az asszonyom kell, hogy legyen! Vagy jön szépszerével, vagy földig rombolom a szép templomotokat, miután a véreteket ontottam!
Gondolkodás nélkül csap arcon. Tenyere égető fájdalmat hagy az arcomon. A többi papnő rémülten mered rám, várva, hogy mit teszek. Nem semmi erő van a kezében, gondolom, miközben az ütés helyére szorítom a kezem.
- Nem sok választást hagysz nekem – mondom türelmetlenségtől remegő hangon. – Képes vagy meghalni egy senkiért? Már nem is hercegnőtök, a birodalma, amin uralkodhatna az enyém. Azt pedig mélyen remélem, hogy nem avattátok papnővé, mert ha igen…
Nem zárom le a mondatot, hogy a fenyegetés jól érthető legyen a számukra. Egyik sem szól, csak bámulnak rám szépséges tincseik mögül.
- Vezess hozzá, főpapnő! – ragadom meg a kezét. – És akkor kegyes leszek hozzátok.
Nem mozdul, mire felemelem a kezem és intek. A templomban elrejtőzött katonáim a mécsesek fénykörébe lépnek. Fellibbenő egyszerű köpenyük alól elővillan a páncéljuk.
A papnők félelme szinte tapintható. Egymás felé húzódnak, kezük remeg, a tálcák összekoccannak.
- Katonákat hoztál Héra szentélyébe? – kérdezi döbbenten a főpapnő.
Melle dühödten emelkedik és süllyed a ruhája alatt. Érzem, ha tehetné, nem csak felpofozna, de tőrt is döfne belém.
- Hát igen – vallom be. – Ők nem hívei az istennőnek, számukra nem szent a templom. Ti sem vagytok szentek a szemükben. Sőt, ha jobban meggondolom, hosszú, véres csatából jöttek mind. Sokat nélkülöztek; ételt, kényelmet, női ölelést…
- Héra haragját vonod a fejedre, ha fenyegetsz bennünket! – vicsorog rám a főpapnő.
- Héra haragja nem sokat számít nekem – felelem. – Add elő a lányt! Vagy hagyom, hogy a katonáim elszabaduljanak!
- Nem! – jelenti ki határozottan. – Nem félemlíthetsz meg a saját templomomban! Ha a katonáid egy ujjal is hozzánk érnek, az Olümposzi istenek átka száll a fejedre!
Engem az sem nagyon érdekel. Kell nekem a lány. Fenyegetés a számomra. Megölhettem a családját és egész rokonságát, de amíg életben van, a városiak őt tekintik a törvényes parancsolónak.
De ez a kisebbik bajom vele. Bosszút akarok állni rajta, ez hajtott utána. Az a kis szajha visszautasított. Ó, a visszautasítás enyhe szó arra, hogy lebecsmérelte a férfiasságomat. Mások előtt ráadásul.
Csak arra vágyom, hogy a kezem közé kapjam és kiszorítsam abból a csinos kis testéből a szuszt. Persze, miután megmutatom neki, hogy mennyire is vagyok férfi.
Elég csak egyszer a katonáim felé pillantanom, hogy ketten előlépjenek és megragadják a hozzájuk legközelebb álló papnőt. Az azonnal sikoltozni kezd. Aztán el is hallgat, mikor elvágják a torkát. Vére éppúgy fröccsen szét, mint az áldozati ökröké. Amelyik papnő társát eléri, sikoltva hátrál a Héra szoborig.
- Megszentségtelenítetted Héra szent templomát! – a főpapnő szemében tébolyodott tűz lobban. – Megölted egy papnőjét!
- Bizony – bólintok. – És meg fogom ölni a többit is, ha nem vezetsz azonnal a lányhoz!
A katonák máris újabb nő után kapnak. A sikolyai visszhangoznak a hatalmas csarnokban.
- Átkozott légy! – kiáltja a főpapnő. – Kínok közt vessz el! Héra haragja érjen utol és büntessen meg! Ezer szenvedés legyen a sorsod!
Elkapom a karját és megszorítom.
- Elég! Ontsak még több vért? Ezt akarod? Add ki a lányt és elmegyek a katonáimmal együtt!
Összeszorítja a száját. Intésre emelem a kezem.
- Én elvezetlek hozzá, uram!
A halálra vált papnők közül az, akit magam küldtem közéjük, hogy a kémem legyen, most előre veti magát.
- Nem! Hogy merészelsz! – fordul feléje a főpapnő. – Héra, istennőm, kérlek, tekints le ránk!
Undorodva ellököm magamtól. Úgy zuhan a hideg kőre, mintha nem is lennének csontjai. A lábam köré tekeri magát, hogy meggátoljon a menésben. Ridegen belerúgok, mire fájdalmas görccsel megvonaglik és hátrahúzódik.
A lánynak nyújtom kezem.
- Ezt itt – bökök az állammal az átkozódó főpapnő felé, aki még mindig a földön hever. -, vigyétek Árész templomába és áldozzátok fel! A többit meggyalázhatjátok, de ne itt bent!
Egy igazi katona a csata zajánál már csak a sikolyok kórusát szereti jobban, gondolom, ahogy a lánnyal a templom mélye felé sétálok.
- Leróttad a tartozásodat – mondom neki, mikor megállunk a titkos ajtónál. – Szabadon távozhatsz. A szekér vár a palotánál, ahogy ígértem. Kiváltottalak a bordélyból is. Menj!
Nesztelen léptekkel suhan el a hátsó kijárat felé. Nézem, ahogy alakja elveszik a sötétben, aztán belököm az ajtót. Három lépcsőfokkal lejjebb ott áll a lány. Remeg a keze, amiben a tőrt tartja. A mozdulat bizonytalan, nem igazán tudom eldönteni, hogy engem akar-e ledöfni, vagy magának szánja a pengét.
- Mocskos disznó! – köp felém.
- Megértem a dühödet, de jobb lenne, ha nem hadonásznál azzal a késsel – lépek beljebb. – Amúgy sem hiszem, hogy így illene fogadni a férjedet.
- Nem vagy a férjem! – hátrál meg.
-D ehogynem. Csak még nem háltuk el a nászt, emlékszel?
A falhoz lapul és előre szegezi a tőr pengéjét.
- Ne gyere közelebb!
- Ugyan már, édesem – susogom felé, miközben leérek a lépcső aljára. – Gyere ide az uradhoz!
Előre lendül. Azt hittem, hogy alaposan meg van rettenve, de csak az alkalomra várt, és a penge hegyével eléri a felkarom. Semmi kis fájdalom, de olaj a dühöm tüzére. Érte nyúlok, de kicsúszik az ujjaim közül.
- Ne érj hozzám, te átkozott! – sziszegi felém. – A hollók vájják ki a szemed, gyilkos!
Megérintem a sebet, amit rajtam ejtett.
- Nem vagy éppen kedves hozzám – mordulok fel. – Először szégyent hozol a fejemre a katonáim előtt, most pedig pocskondiázol. Remélem, nem haragszol meg, ha nem tűröm tovább.
Rárontok. Könnyű préda. A helyiség túl kicsi ahhoz, hogy teret nyerhessen a meneküléshez. Harcosként könnyedén megtalálom a módját, hogy megszerezzem a kését, és amikor már ártalmatlanná teszem, nincs értelme küzdenie ellenem.
A földre teperem, hiába harap és karmol, mint egy vadmacska. Felszítja a vágyamat az ellenkezése.
- Azt mondtad rám, hogy nem vagyok férfi? Hogy a katonákkal hálok? Hogy szívtelen és könyörtelen vagyok, és gyermekvérben fürdöm a legszívesebben? Hát nem érzed, hogy nagyon is férfi vagyok? Ne aggódj, mindjárt megtudod, hogy mennyire! Küzdj csak, ettől még jobban megkívánlak!
Megszaggatom a ruháját. Bőre bársonyos és izzadt a tenyerem alatt. A teste ruganyos. Sikít, ahogy csak bír, amikor a combjai közé férkőzöm. Megpróbál letaszítani magáról, összeszorítja a lábait, de ő akkor is csak egy nő, én meg katona vagyok, akit gyerekkora óta edzenek más harcosok ellen.
Csak akkor kezd el zokogni, mikor beléhatolok. A diadal íze mindig mámorítóbb, ha jól megharcoltál érte. Én pedig minden erőmet bevetem, hogy megkapjam, amiért jöttem.
Nem igazán ernyed el, ami nagy fájdalmat okozhat neki, különösen, hogy én vagyok az első férfi az életében. Nem nagyon bánom, mert ettől még csodásabb a gyönyör, amit érezek.
A kis fülkében, ami rejtekéül szolgál, egy hevenyészett derékalj, egy asztalka és az ágy mellett álló háromlábú olajmécstartó csupán a berendezés. A küzdelem hevében a mécses felé kap és elrántja. Az olaj a derékalj szőrméire fröccsen, és lángra kap. Nemsokára fojtogató füst lepi el a szobát.
Marja a szemem és a torkom, de még nem vagyok készen. Ágyékomban már feszül a beteljesülés, minden porcikám készen áll arra, hogy elárasszam az ölét a magommal. Ezt ő is észreveszi, és látja, hogy a közelgő kielégüléstől elgyengültem. Valami utolsó kétségbeesés új erőt ad neki, hogy ismét megtámadjon.
- Megöllek, te szörnyeteg! – sikoltja, és ujjaival vakon kapkod az ágy felé, ahol bűzösen égnek a kelmék. – Átkozott légy, és mindenki, aki valaha hódolt neked, vagy szeretett téged! Héra! Istenek úrnője, hallgass meg!
Megpróbálom befogni a száját, de nem sikerül. A hangja zavar a gyönyör küszöbén.
- Verjen meg Zeusz! – kiáltozza. – Kívánom, hogy sose nyerj nyugalmat! Héra haragja űzzön, hogy sose nyerj bebocsátást Hádészba! Bolyongj hazátlanul, míg úgy nem szenvedsz, mint én!
Kezével leránt egy köntöst az ágyról. Vörös, mint a frissen ontott vér. Felkapom. Súlyos aranycsat díszíti, ami átforrósodott a tűztől. Megvadulva a rikácsolásától, a bőrébe nyomom az izzó fémet. Felüvölt valami embertelen hangon, és az egész teste görcsbe rándul. Az égő emberi bőr szaga csak fokozza az őrületem.
A fájdalom erejétől elkábul, a teste elernyed, és végre pontosan olyan helyzetben vagyok, hogy tökéletesen kiélvezhetem törékeny kis testét. Engedem, hogy a józan eszemet elöntse a kéj-és a bosszúvágy párája Vadul neki esek, miközben a vörös kelmét a szájára szorítom, hogy beléfojtsam az üvöltést.
Már a kéj ködén át döbbenek rá, hogy nem él. Megfojtottam. Vagy tán az egyre sűrűbb füst ölte meg, nem tudom.
Kielégülve, de beteljesületlenül kászálódom fel róla. Örülök, hogy nem látom az arcát, amit befed a vörös anyag.
Köhögve támolygok ki a rejtekhelyről. Szememet égeti a füst, alig látok. Tán pont ezért nem veszem észre a felém vetődő árnyékot. Fájdalom mar a mellkasomba, és amikor lenézek, még látom a kés markolatát, és fölötte a főpapnő összekarmolt, véraláfutásos arcát. Vajon, hogyan szabadult ki a katonáim fogságából, fut át rajtam a kérdés. Homályosan érzékelem, hogy kivont kardokkal futnak utána.
Fáj a lélegzetvétel, annyira, hogy térdre esem. Meleg, sós nyálka buggyan ki a számon. A kezemre cseppen. A saját vérem az.
“Sose nyerj nyugalmat!” hallom még a lány hangját, aztán minden elsötétül.

“Te hiszel a lélekvándorlásban? – kérdezte tőlem egyszer. Nem tudtam mit felelni neki. Rám mosolygott. Azok után sem, hogy ismered a történetem? – faggatott tovább. Sok mindent mesélt nekem, volt, amit el is hittem belőle, de akad olyasmi is, ami számomra valótlannak látszott. De a kételkedésemet sosem árultam el neki. Azt tudtam, hogy ő hisz benne, sőt, úgy hiszi, maga is egy lélekvándorló. Olyan meggyőződéssel beszélt erről, hogy néha nagyon erős akaratra volt szükségem, amivel elfojthattam a számra toluló hitetlen mosolyt. Nem akartam megbántani, ahhoz túlságosan szerettem.
Elfáradtam, mondta később, és ahogy a szemébe néztem, sokkal öregebbnek láttam a valódi koránál. Az arca fiatalnak látszott, de a tekintete törődött volt és fénytelen, mint az idős embereké. Az én öregségem nem a testé, nekem a lelkem vén – sóhajtotta a karjaim között. A lelke, amiről azt hitte, hogy testről testre, korról korra, időről időre vándorol, bolyong. Egy lélek, ami különös, régi titkokat tudott és ébren tartotta az emlékezetét.
Jó darabig nem mondott semmit az ő nyughatatlan lelkéről, de egy idő után álmok kezdték gyötörni. Régi, eltemetett emlékek keltette álmok, amikből sikoltva ébredt. Aggódtam érte, faggattam, de nem beszélt. Rettegni kezdett az éjszakától, és alig aludt. Félt az álmoktól, az emlékek fájdalmától. Végül nem bírta tovább és kiszakadt belőle a történet.
Egy papnőről mesélt és egy hadvezérről. Rövid és szomorú életükről, és a halálukról, ami az egyiknek kínnal teli, a másiknak szégyenteljes volt. Egy átokról, ami beteljesedett. Békétlen lelkekről, amik egymást üldözik bosszúra szomjazva már hosszú-hosszú évek óta, testből testbe szállva. Végig hallgattam, de a fejemben egyre csak az a gondolat járt, hogy elvesztette a józan eszét. Kétkedésemet látva magába zárkózott, és be kellett látnom, hogy el fogom veszíteni. Ezt pedig nem akartam.
Elkeseredésemben kutatni kezdtem a történet után. Könyvtárakat és múzeumok irattárait jártam végig, és oldalról oldalra klikkeltem az interneten. Aztán megtaláltam. A monda egy szatrapáról és egy hercegnőről szólt. A férfi jogot formált a lányra, aki egy Héra templomba menekült előle. A hadvezér rátalált és meggyalázta, és közben megölte valahogy. A haldokló hercegnő az istennő segítségét kérve megátkozta. Azt kívánta, hogy sose találjon nyugalmat, bolyongással verje meg Héra. A szatrapát a templom főpapnője gyilkolta meg még ott a tett színhelyén. A templom három nap múlva mindenféle előjel nélkül összeomlott. A régészek mindössze az alapjait találták meg.
Minden úgy volt leírva, ahogy ő elmesélte nekem. Szóról szóra, tökéletes hasonlósággal. Első meglepettségemet azzal hárítottam, hogy ő is olvashatta valahol a történetet, és elméje, ami egyre inkább megzavarodott, összekeverte a cselekményt a valósággal. Elvittem neki a történelmi tényeket tartalmazó könyvet, az ásatáson készült képeket és azzal vádoltam, hogy hazudott nekem. Hogy beteg a feje és kényszerképzetei vannak. Követeltem, hogy menjen orvoshoz, máskülönben kiadom az útját.
Némán ülve hallgatta végig kifakadásomat, nem szakítva félbe dühödt monológomat. Magyarázatot vártam tőle, tagadást, sértődöttséget, de egyiket sem kaptam. Helyette megmutatta a sebhelyét, amiről azt mondta, a másik ejtett rajta. Fehér heg volt csupán, nem igazi sebhely, a felszíne sima. Korról korra örökölte, hozta magával. Mindig megjelent rajta, felébresztve a tudatalattiját, előhozva azokat a szörnyűséges emlékeket. Ezzel takaródzott. Bárhogy is születik újjá, a sebhely mindig ugyanott és ugyanúgy tűnik fel a testén, mint ahogy annak idején a testébe vájták.
Kinevettem, mert valaha én is voltam gyerek. Nekem is voltak sebhelyeim, amik szakasztott így néztek ki, miért hittem volna el, hogy az övé más. Arra kért, érintsem meg, és én megtettem. A sérülések helye ritkán sima, de ez az volt. Merthogy nem igazi heg volt, csak egy fehér folt a bőrén. Egy régi seb emlékképe a felszínen. Hordozom a jelét, ahogy rajta is ott van, az, amivel megtoroltak engem, magyarázza, most eljött az idő, hogy saját kezűleg álljak bosszút magamért. Csendes szenvedéllyel beszélt, különös őrült tűzzel a szemében. Továbbra sem hittem neki, csak álltam rá meredve.
Meg fogok halni – mondta ekkor halk, szomorú hangján. Megtaláltam őt és elmegyek hozzá – toldotta meg a mondatát. Azt mondtam neki, hogy ostobaságokat beszél, és orvosra van szüksége. Csak egymás keze által halhatunk meg – jelentette ki, szinte nem is figyelve a szavaimra. Most lehetőséget kaptam, néz rám, én vagyok az erősebb. Kiabálni kezdtem vele. Meg kell halnia – közölte és felemelkedett az ágy széléről – vagy nekem, mert már belefáradtam. Túl régóta üldözzük egymást, túl sok időt emésztett fel a folytonos hajsza. Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt becsapódott volna mögötte a szoba ajtaja.”

Nagyváros, jelenkor, külvárosi szórakozó negyed

Hűs a nyári éjszaka. Az ég felé emelem az arcom, bele a szélbe. Csillagok megszámlálhatatlan tömege hunyorog rám odafentről.
- Hé, szépfiú, nincs kedved egy menethez? – csicsereg rám egy női hang a sarkon, ahol áthaladok.
Arra fordulok és megnézem magamnak. Szokványos utcalány. Szűk ruhája a testére feszül, megmutatva olyasmit is, amit inkább takarni kéne. A haja inkább bozont, mint frizura, az arca fényes a sok festéktől.
- Bocs, szivi, már várnak rám – felelem, és még pirosban, lelépek a járdáról.
Az utca másik oldalán kellemesnek tűnő kocsma van. Ez az úti célom. Belépve arcul csap a füstszag és a testpermetek keveredő illata. Nők feje fordul felém, kíváncsi szemük a testemre tapad. Mert a vágy minden korban és időben vágy marad.
A bárpultnál ül, feszes, vérvörös ruhában. Megborzongat a színe, de ezzel jelzi, hogy ő az, akit keresek. Hozzálépek, és feléje nyújtom a kezem. Magabiztos a mosolya.
- Élőben még sokkal szebb vagy – bókolok neki.
- Neked sincs miért szégyenkezned – mondja.
Beszélgetni kezdünk, pedig már rengeteg szót elkoptattunk egymás közt az Internet chat-szobáiban.
- Olyan, mintha már ezer éve ismernélek – nevet fel egyszer csak.
- Mert ismersz is – felelem, de elérti.
Innen tudom, hogy ő még nem ismert fel. Van egy olyan sejtésem, hogy még magára sem emlékszik rendesen. Az elméjében eltemetett emlékek még nem ébrednek, még fedi őket az új én. Majd én előhozom a régi személyiségét, gondolom.
- Menjünk – mosolygok rá kicsivel később, és a kezéért nyúlok.
Feláll, és kicsit kinyújtózik. Formás alakja van, de az izmai szálkásak. A teste folytonos terhelés alatt áll, mert katonai kiképző. Kéz a kézben lépünk ki a kocsmából.
Nem sokáig megyünk. A lakás, amit bérelek, alig négysaroknyira van. Enyhén meglepődik a wicca jelképeken, amik a nappali egyik falát díszítik.
- Tudom, hogy furcsa egy férfitől – szabadkozom, mint ahogy tettem ezelőtt is.
- Ó, boszorkányok, földistennők, istenanyák – zsongja elnézően. – Látom, szereted a mitológiát.
- Történész vagyok, emlékszel? – kínálom borral, amit elfogad.
- Igen, igen, a Héra kultusz specialistája – bólogat.
- Héra és a Lükhaniszonok. – koccintunk.
A pamlagra ülünk. Ismét beszélünk, miközben bennem nő a feszültség. Várom a percet, hogy felismer. Akarom, hogy rádöbbenjen, ki vagyok én, és kicsoda ő maga, de úgy tűnik, a tudata túl mélyre rakta a régi énje emlékeit.
- Lükhaniszonok – mondja egyszer csak. – Olyan ismerős ez a név. Lehet, hogy hallottam már valahol?
- Tőlem – felelem. – Már meséltem róluk.
- Tőled? – lepődik meg. – Nem emlékszem. Elfelejtettem volna?
Egy szívdobbanásnyi ideig eltűnődik, aztán kacéran elmosolyodik, és bort kér.
- Milyen különös – sóhajt és kortyol. – Kik voltak a Lükhaniszonok?
Érdektelenség van az arcán, annak ellenére, hogy kérdez. Leteszi a poharat, és a mellkasomra fekteti a tenyerét. Élesen veszem a levegőt az érintésétől, és nem azért, mert felizgat. Vörösre lakkozott, hegyes körmei elevenen csillognak a lámpafényben, miközben az ingemet gombolja.
- Ők voltak a családom – mondom végül, mikor a keze az ingem alá siklik. – Megölted őket, emlékszel?
Értetlenség ül a szemében, mikor rám pillant. Nyílik a szája, hogy elmondja, nem érti, miről beszélek, de nem hagyok neki időt. Széthúzom az ingem, hogy megmutassam neki a fehér foltot a bőrömön. Bámul rá, nem értve, hogy mit akar ez jelenteni.
- Szatrapa – szólítom.
Sötéten csillanó szemekkel néz rám, de üres a tekintete.
- Emlékezned kell! – kezdek ingerült lenni. Türelmetlenné tesz, hogy amikor végre engem kegyelnek az istenek, ő még mindig a homályban toporog. – Ezt itt te égetted belém!
Újra a foltra néz, majd az arcomba, és hirtelen megváltozik a pillantása. Felfénylik, de egy szót sem szól. A ruhája pántjáért nyúlok, és mielőtt megakadályozhatná, lecsúsztatom a válláról.
- Mit akarsz? – feszül meg a teste.
Feszes, kerek mellei vannak, amikhez nem kell melltartót viselnie. Elvörösödve akar elhúzódni, de megfogom.
- Ez egy tőr pengéjének a nyoma – érintem meg a mellbimbója fölötti két centis fehér vonalat. – A főpapnő merítette meg benned, miután megöltél engem.
Úgy tűnik, a testi vágy még mindig a fontos a számára, a melle kicsúcsosodik attól a finom simítástól, amivel végig súrolom a jelet a bőrén. Nyugtalanul próbál kibújni a karjaim közül.
- Te őrült vagy! Eressz el!
-Milyen érzés gyengének lenni, hadvezér? – kérdezem tőle, megszorítva a csuklóját. – Örülök, hogy végre te is megérezheted. Annyi éve várom már, hogy te is egy asszonyi test törékenységének csapdájába essél, és végre, végre Héra kegyes volt hozzám.
- Hérának ebben a korban nincs hatalma! – kiáltja az arcomba. – Azok az istenek sosem léteztek! Ügyes papok és papnők csalfa szavaikkal hitették el velünk, hogy az életünk az ő akaratuktól függ!
Kezdenek visszatérni az emlékei. A szemében fellobban a régi tűz, az, amit azon az éjszakán is égni láttam benne. Az arca megváltozik, ahogy eszmél.
- Istenkáromló vagy! – fogom le a kezeit, amikkel megpróbál eltaszítani. – Ha így beszélsz, még Árész haragját is magára vonhatod.
Gúnyosan felhorkan.
- Árész csak egy hazugság volt! Annyi áldozatot kapott tőlem, szerinted, ha valóban ott lett volna az Olümposz tetején, hagyott volna meghalni? Csak egy bálvány volt!
- Ha kételkedsz az isteneinkben, Héra hatalmában, mivel magyarázod, hogy itt vagy? Hogy mind ketten itt vagyunk?
Ettől elakad a szava.
- Megátkoztalak – mondom neki. – Erőszakot tettél rajtam és megöltél egy Héra templomban. Az átkomat meghallgatta az istennő. Ó, vagy nevezd, ahogy akarod. Egy felsőbb hatalom, a világ kozmikus akarata, vagy ki tudja. Lehet, hogy tényleg nem Héra volt, de az átok attól még megfogant. A lelkünk kiszabadult és korról korra vándorolt, mindig új testben születve újjá.
Az arcáról lassan tűnik el a hitetlenkedés. A helyét valami halvány felismerés veszi át. Igen, felsejlenek a régi élet emlékei. A tekintete csillogóvá válik, a lélegzete zaklatott lesz. Lassan feloldódnak emlékezetének láncai. Régi önmaga átszakítja új tudatának szövetét. Tág pupillája mintha el akarna nyelni. És most nem a kéjvágy kerekítette ki.
Nekem is időbe telt, mire rájöttem, hogy a rémálmok nem az őrület előjelei.
- Az nem lehet, nem lehet… – hajtogatja.
- Én sem hittem benne a sokadik ébredésig, míg megértettem – bólintok. – Az átkom teljesült, és mindkettőnk lelke bolyongva kereste a másikét, hogy bosszút állhasson a fájdalomért.
- Az átok – ismétli. – Bolyongj hazátlanul, míg úgy nem szenvedsz, mint én!
Ezek az én szavaim, felismerem őket. Most már ő is emlékszik rájuk. Az arcvonásai ridegek lesznek, a tekintete vad. A rádöbbenés iszonyata vérszomjat ébreszt benne. Hirtelen rám támad, megpróbál az ágyra nyomni, és ujjai a nyakam felé görbülnek. De ezúttal én vagyok az erősebb. A lelkem egy férfi testében született újjá. Megragadom a kezét és az ágyra nyomom.
- Igen, ezek voltak az utolsó szavaim, mielőtt a bőrömbe nyomtad volna azt a tűztől átmelegedett köpenycsatot – vicsorgom az arcába.
Teste vergődik alattam, a lábai kapálóznak Minden erejével nekem feszül, de nem szabadulhat.
- Nem kaptam levegőt – folytatom egyre dühödtebben. -, te pedig csak kéjelegtél rajtam, és úgy öltél meg, hogy észre sem vetted! De most lehetőséget kaptam arra, hogy bosszút álljak rajtad ezért.
Azért csak nő, még ha a lelke egy része egy hajdani hadvezéré is volt. A teste nem rendelkezik annak a férfinak az erejével, aki valaha volt.
- Milyen íze van a félelemnek, szatrapa? – kérdezem tőle. – Annak, hogy egy erős férfi teper maga alá? Látod, milyen erőtlen egy nő teste? Mennyire törékeny? Még a tied is, amit megedzettél. Nem tudsz vele védekezni az erőszak ellen. Én sem tudtam.
Valahogy elszabadul az egyik keze, és a vörös körmök az arcomba vájnak.
- Megöllek! – sikítja.
- Nem, ezúttal én öllek meg téged – felelem. – Annyi évszázadon át újra és újra nőként születtem meg, de ez egyszer Héra istennő megkönyörült rajtam. Most én vagyok a férfi, most én töltöm a kedvem a testedbe az akaratod ellenére. És amikor kiélveztem a tehetetlenségedet, megöllek. És akkor talán megszabadulhatok.
A halálfélelem új erőt ad neki, és még vadabbul küzd ellenem.
- Csak azt kaptad, amit megérdemeltél! – kiáltja felém. – Az apád gyenge uralkodó volt, dicstelenül veszett el a csatában. Örömmel pusztítottam el a családodat, a vérükkel festettem vörösre Árész templomom oltárát, de neked nem kellett volna meghalnod. Ha meghajtod magad az akaratom előtt, a feleségemként bőségben élhettél volna.
- Sosem lettem volna a feleséged! – kímélet nélkül szaggatom a ruháit. – Ocsmány disznó voltál, és már volt két asszonyod. Inkább haltam volna meg szégyenben a saját kezemtől, mint éltem volna veled abban a palotában, ahol lemészároltad a szeretteimet!
- De előlem nem menekülhettél! Mindenhol voltak kémeim. Úgy rettegtek tőlem, hogy bárki elárult volna, csak a reményért, hogy akkor életben hagyom – dac feszül a hangjában. – És megtaláltalak.
Egy pillanatra kéjesen felnevet, ahogy felrémlik előtte kettőnk küzdelme a templom titkos kamrájában.
-Minden percét élveztem annak, ahogy magamévá tettelek – hörög. – A jajgatásodat, a sikolyodat, mikor a bőrödbe nyomtam a forró fémet. A vonaglásodat alattam, miközben fuldokoltál…
Elönt a düh a szavai hallatán. Egyik kezemmel összefogom a csuklóit, a másikkal leszorítom a csípőjét, és egyetlen döféssel teszem a magamévá. Sikoltozni kezd, de még mindig küzd. A szatrapa, aki valaha volt, nem engedi, hogy belenyugodjon a sorsába.
Férfitestem élvezi az aktust, (a régi tudatom most nem képes uralkodni fölötte) én azonban az elmém egyik legtávolabbi zugába menekülnék. Nem tehetem. A végzetünk nem engedi.
A pamlag melletti asztalkán hever az ott felejtett papírvágó kés. Abban a percben, mikor a markomat a nyaka köré hajlítom, utána kap. Lábai a levegőbe rúgnak fuldoklás közben, hiába vagyok még mindig benne. Régi és hosszú évek óta meglévő dühvel szorítom a nyakát egyre erősebben. Elkékül az arca, a szemei kidüllednek. Ujjai, amikkel fojtogató kezemet próbálja leszakítani a nyakáról, kifehérednek. A testemen átviharzik a kielégülés, de úgy élvezek el, hogy szinte semmit nem érzek belőle. Az agyamig nem ér az orgazmus. Tudatom, ami élesen elválik az általam birtokolt férfitest kéjéhségétől, undorodva húzódik el az élménytől. Mint amikor elfordítjuk az arcunkat a betonon éktelenkedő hányástócsától.
Tudom, hogy ott van a kezében a papírvágó kés. Meglazítom az ujjaimat a nyakán, engedve neki, hogy egy korty levegőhöz jusson. Hörögve kap utána, és az oxigén egy pillanatra kitisztítja a látását. Akkor lendíti meg a kést felém. Nem akadályozom meg, de újra a nyakát fogom.
A szúrás fájdalma kisebb, mint a csat égetése volt. De azért az ujjaim összerándulnak tőle. Halk roppanás hallatszik, ahogy eltörik a gégefője. Néhány rövid pillanatig gurgulázva kapkod levegő után, nyálbuborékok pattognak ki a száján.
Érzékelem, ahogy a test, ami az otthonom volt, erőtlenül előre hanyatlik. Rádől a nő élettelen tetemére, és többet nem mozdul. Érzem, ahogy kiszabadulok és megkönnyebbülök.
Ez nem olyan, mint az előző halálaimkor. Nem kiszakadok, hanem kibontakozom a testből.
Új érzés.
Kellemes.
Szabad.
A kör bezárult, a saját szenvedésével és halálával megbosszultam a saját kínjaimat. A testetlen lélek, aki most vagyok, elégedett. A hadvezér emlékeinek jelenlétét is érzem még, de éppúgy halványodik, mint én. Igen, szeretnék szétfoszlani végre. Túl sokszor születtem meg, túl sokat vártam a lehetőségre, hogy én legyek az erősebb. Meg akarok szűnni.

Héra szólít, bár tudom, hogy igazából nem is ő az. Héra egy bálvány volt, mesehős. A sokistenhit egyik jelképe. Az isteni erő, ami magához húz névtelen. Mindig is az volt. A világegyetem hatalma, a Föld ereje, az örökös energia. Hozzá simulok és szétnyúlok, mint a vízbe csöppent olaj. De nem maradok a felszínén, belesüllyedek. Rég elveszett társak vesznek körül.
Még tudomást szerzek arról, hogy a testekre rátalálnak, de a további sorsuk érdektelen. Az sem fontos, hogy a hadvezér lelkével mi történt. A fény számít, ami körülölel, és lassan hűlni kezd. Tudom, hogy amikor kialszik, megszűnök létezni, de nem félek. Örülök, hogy többet nem kell újjá születnem. A fény lassan burokba fog, befelé hidegszik. Elvékonyodik a határ kettőnk közt, míg már nincs is. Elernyedek, amikor a sötétség megérint.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához