LFG.HU

Hamlet
novellaCimkek

Van néhány dolog a Rozsdaövezetben, amin nem fog az idő. Ilyenek a fejreállt autóroncsok, az ötven évvel ezelőtti kataklizma elpusztíthatatlan emlékei…
És ilyen az örökifjú John Smiley is.
Biztosan hallottál már Johnnyról, testvér. Ha valami nagy és értékes eltűnt vagy megkerült, ha egy híres vagy hírhedt személy meghalt vagy éppen életben maradt, akkor bizots lehetsz benne, hogy ez a gazfickó benne volt a dologban.
Bitangul szerette kísérteni a végzetét. Én pedig azóta sem ismerek senkit, aki ennyiszer röhögte volna képen a Halált. Mégis, kevés hiányzott ahhoz, hogy a Toxikus Barlangokba tett kirándulása legyen az utolsó vadászata. Borzasztó kevés, cimbora…
Johnny fiú persze az elején még azt hitte, összehozta élete legjövedelmezőbb vadászidényét, mikor a hegyek között rálelt az aranygekkók barlangjára. Előtte még soha senki nem látott egy helyen annyi gekkótojást. Ami érthető, hiszen a másfél mázsás, színizom gyíkokkal való találkozást is csak a Rozsdaövezet legtökösebb vadászai élhették túl. A keltetőbarlangjukról szóló legendákban pedig még azok a fogatlan vének sem igen hittek, akik három dollárért, vagy egy üveg Gamma sörért cserébe a Buckner Motel verandáján üldögélve bárkinek elmesélték azokat.
Johnny, mint mindig, veszettül bízott magában. Cseppet sem hatották meg a pórul járt – de leginkább halott – gekkóvadászokról szóló kocsmai történetek. Egyetlen lestrapált LE RedRyder puskával, és egy kisebb hadseregnek is elegendő BB tölténnyel indult el északnak, a hegyekbe.
Azt gondolta, hülyére keresheti magát, ha a keltetőfészekben leölt gekkók bőrét el tudja adni a kereskedőknek. A labirintusnak is beillő sziklaodúkban ugyanis annyi tűzköpő bestia szunyókált, hogy lépni sem lehetett tőlük.
Úgy hidd el cimbora, nem a levegőbe beszélek. Ezzel a két szememmel láttam.
És örülhetek, hogy ezzel a két lábammal tudtam elfutni előlük, mikor felébredtek.
De ne rohanjunk ennyire előre. Jobb, ha inkább az elején kezdem.

Akkoriban egészen jól mentek a dolgaim, így nyitottam egy kis éttermet Klamath főterén. Szakács, csapos, és pincér voltam egy személyben, ráadásul egymagam hoztam össze mindent, ami csak kellhet egy efféle pöpec kis helyhez. Volt ott látványkonyha, hangulatos kerthelység, meg kártyaasztalok az alagsorban. Még egy bakelitlemezeket lapozgató zenegépet is szereztem, áron alul, egy régi cimborától. A pultban csak igazi fejbekólintós italokat tartottam, a sok vizezett szintetikus szart meghagytam inkább a konkurenciának. Megengedhettem magamnak az effajta luxust: a fejvadászmelókért igen jól fizettek már akkortájt is.
Igen, jól hallod, testvér. Fejvadász voltam, ráadásul a legprofibb a Colorado-folyó innenső oldalán. Embereket, és persze egyéb szerzeteket kerítettem elő, ha kellett, akár a föld alól is. És igencsak megkértem az árát, hiszen többnyire olyan helyekre küldtek, ahol a kormány nem spórolt a “FOKOZOTTAN VESZÉLYES ZÓNA!” meg “BELÉPNI CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!” táblákkal. Az, hogy az illetőt végül élve, halva, vagy hibernálva adtam át, huszadrangú kérdés volt, és rendszerint senkit sem érdekelt.

A legutolsó megbízóm, Arida Buckner nem nézett ki úgy, mint a tavalyi Miss Rozsdaövezet, de szőke volt, bájos arcú, és ő sütötte a legfinomabb nyolctojásos hagymás omlettet a környéken. Sokan örökre szögre akasztották volna a puskájukat azért, hogy vele élhessék a klamathi földművesek egyhangúan unalmas életét. Én is így voltam vele. Nem csoda hát, hogy ingyen és bérmentve ajánlottam fel neki a segítségemet, mikor kiderült, hogy eltűnt a férje. Beértem egy köszönömmel. És a gyöngyházfényű mosolyával.
Senki sem értette, mit kedvelt annyira a veszett hírű John Smileyban, hogy végül hozzáment – elkövetve ezzel élete legnagyobb baklövését. A vén gekkóvadász persze tíz évvel ezelőtt még a szemtelenül jóképű csavargók irigylésre méltó szerepkörében tetszelgett. Valahonnan szert tett egy üzemanyag-szabályozó cellára – a legnagyobb kincsre itt a Rozsdaövezetben -, amivel a halálból hozta vissza a klamathi roncstelep büszkeségét: egy tűzpiros, ’58-as Chevrolet Impalát. Ha valaki egy ilyen verdával dönget az autópálya megmaradt aszfaltdarabjain, az akkor is minden órában más lányt vihet az ágyába, ha rútabb, mint a Pokol Hercege.
Az effajta alakokért az ember nem szívesen viszi vásárra a bőrét. A máskor mindig mosolygós Arida Bruckner szomorú pillantása azonban elég volt ahhoz, hogy az éttermemre “BIZONYTALAN IDŐRE BEZÁRTUNK!” tábla, a zsákomba pedig nyolc hevedernyi medveölő kerüljön.

Az alkonyati égbolt fesletten szürke, a hegyekbe vezető út hosszú és unalmas, a gekkók keltetőbarlangja pedig nyirkos, büdös, és koromsötét volt.
Ráadásul – a fene se tudja miért -, a dögök valami savas tócsa kellős közepén rakták le odabent a tojásaikat. Eljátszadoztam persze a gondolattal, hogy vajon Arida mekkora omlettet tudna rittyenteni az emberfejnagyságú, ragyás gumókból…
… de közben a bakancsom talpa pont úgy olvadt szét, mint a rochfortsajt a barack tetején, mikor csirkemellet készítesz, kaliforniai módra.
Veszettül égette a talpamat az a takonyszínű anyag, cimbora. Kétembernyi magas, rozsdás tartályokból folyt a padlóra – sajnos túl későn vettem észre az oldalukra ragasztott rikítósárga, sugárzásveszélyre figyelmeztető matricákat. Addigra már jókora radioaktív dózist kaptam, azt hittem, ott helyben le fog rohadni a lábam. De semmi ilyesmi nem történt. Sőt!
Két héttel később – és ezt így hidd el, testvér – nőtt egy hatodik lábujjam. Még a vízszállítók karavánjához csapódva is három hónapomba, és legalább kétévnyi zsoldomba került, mire Menedékvárosban találtam egy olyan dokit, aki hajlandó volt leműteni.
Ami megmaradt a hatodik ujjamból, egy kis fémdobozban tartom. A szekrényem legmélyére dugtam el, és mivel elég erősen bűzlik, még csak egyetlen egyszer mertem kinyitni. Förtelmes látvány, cimbora, inkább ne akard megnézni.
Egyébiránt Johnny még élt, mikor rátaláltam, de kevés híja volt, hogy félholtra ne verjem. Kiderült ugyanis, hogy ő lyuggatta ki a savas tartályokat, amikor a dögök elől menekült. Lehetett volna annyi esze, hogy a barlangból kifelé, és ne befelé fusson – egy ötven éve bezárt atomhulladék-temető szívébe.

A folyosókon ameddig a szem ellátott, rozsdavörös konténerek sorakoztak. Kisebbek, nagyobbak: egy részükön a West Tech emblémája, némelyiken más társaságoké.
Egész városok elpusztításához elegendő sugárzó anyag volt elrejtve ide – Smiley Johnny viszont olyan nyugalommal sétálgatott a szivárgó fémhordók között, mintha azok csak Nuka-Cola automaták lettek volna. Joggal tehette. Narancssárga vegyvédelmi ruhája nem volt ugyan se kényelmes, se divatos viselet, de a célnak tökéletesen megfelelt. És úgy tűnt, a tűzgekkók még nálam is jobban utálták, ha valahol térdig kell gázolni a savtócsákban.
Tisztáznom kellett egy-két dolgot Johnny fiúval. Az addig rendben van, hogy a gekkók nem jönnek a hordók közé, de mi sem tudunk a dögöktől visszamászni a felszínre. A hulladéktároló özönvíz előtti áramellátó generátora sem fog az idők végeztéig duruzsolni – és a dögökkel ellentétben mi nem nagyon látunk a sötétben. Ha pedig leáll a generátor, leáll a szellőzőrendszer is. Szebb halált képzeltem el magamnak, mint félvakon, fulladozva hadakozni egy egész csordányi tűzgekkóval.

Abba pedig még belegondolni is félelmetes, mi van, ha az egyik lángfújó dög véletlenül belobbantja az egész, évtizedeken át felhalmozódott radioaktív hányadékot.
Johnny jobb tervvel is előállhatott volna, ideje bőségesen volt rá a hegy gyomrában eltöltött két hét alatt. Az az eszelős ötlete támadt, hogy beindítja a telep önmegsemmisítő rendszerét, mert szerinte a sziklafészkekben olyannyira elszaporodtak a gekkók, hogy az már veszélyes lehet a klamathiak testi épségére. Az, hogy a mi testi épségünkre ez az akció már az első másodperctől kezdve több volt, mint veszélyes, egyáltalán nem zavarta.
Egy kivételével az összes szellőzőkürtőt le akartuk zárni, és acélzsilipekkel blokkolni minden olyan folyosót, ahol még nem rozsdásodott szarrá az automatika.
Az egyik gond az volt, hogy a vezérlőtermet két emelet választotta el tőlünk. A felvonók bedöglöttek, így az egyetlen lefelé vezető út a savas medencén túl lehetett Johnny szerint – de ebben egyáltalán nem volt biztos a fiú.
Abban viszont igen, hogy nekem kell elterelni a dögök figyelmét, amíg ő csöndben megkeresi azt a lejáratot.
Johnny úgy kalkulált, hogy nyolc vagy kilenc gekkótojás fér el a zsákomban – és ennyi gyíkbölcső eltűnése valószínűleg elegendő lesz ahhoz, hogy utánam vesse magát az egész dühös tűzköpő kolónia, szabaddá téve az utat a központi számítógéphez.
Kevés eleve halálra ítélt akciótervet ismertem akkortájt – hol volt még az Acél Testvérisége, cimbora… – de Johnnyé rögtön bekerült az első ötbe.

A prémvadász csirkefogója csak egy lyukas vegyvédelmi overált adott, minden más cuccot megtartott magának. Vérvörös fejkendőjével, és az övébe tűzött Ripper gyártmányú harci késével szakasztott úgy nézett ki, mint a régi akciófilmek szögletesállú főhősei.
Már csak egy helikopterről leemelt gépágyú kellett volna a kezébe, de hatvan láb mélyen a föld alatt sajna híján voltunk az ilyesminek. Johnny két nappal korábban lődözte el az utolsó töltényeit – az a magányosan kóborló óriásgekkó ugyanolyan szívós volt, mint amilyen kíváncsi – pár órával később pedig egy életre megtanulta: ha unalmas óráidban gekkótojással támad kedved baseballozni, ne egy RedRyder puskatusát használd ütőnek.
Betáraztam az FN-FALt – a keltetőbarlangok egyetlen működőképes lőfegyverét -, és a feltartott középső ujjammal intettem Johnnynak: indulhat a tánc, cimbora!
Az elején minden simán ment.
Egyetlen gekkó járkált csak a tojások környékén – bár ez a dög kétszer akkora volt, mint a társai. Nem zavarta különösebben, hogy térdig kell gázolnia a sistergő, zöld undormányban. Örökké éber, savószín szemeiben gonoszság csillogott; aranypikkelyektől fénylő, tarajos hátát elnézve ő lehetett a szörnysereg vezérnősténye.
De öreg volt már és süket. Jobb őrt nem is állíthattak volna a keltetőfészekhez. A tojások ellopása gyerekjátéknak tűnt…
…ám a Johnnytól kapott katonai rádió pont akkor váltott át veszett sípolásra, mikor az utolsó lüktető gumót tüntettem el a zsákomban.
Az aranypikkelyes óriásgyík meglepően gyorsan, kísérteties sziszegéssel fordult meg. Állkapcsai szétnyíltak, és a gekkókirálynő, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hatalmas tűzgolyót köpött felém.
Leszartam a perzselő fájdalmat. Felugatott a kezemben szorongatott FN-FAL, és már nem is csöndesedett el. Az óriásgekkó lábait leszaggatták a jól irányzott sorozatok. Mindazt, ami maradt belőle, a rohampuskám utolsó lövedékei a haragoszöld savtócsa mélyére lökték.
Soha életemben nem fűztem be olyan gyorsan géppuskahevedert, mint akkor, cimbora.

A dögök addigra már minden létező irányból rajzottak felém. Meglódultak, fenyegetően sziszegtek, és még azelőtt cafatokra szakadtak, hogy útjára küldhették volna a gyomortájékról felbüfögött lángnyelveket.
Tisztára, mint abban az özönvíz előtti játékprogramban, ahol láncfűrésszel meg duplacsövűvel kell irtanod a rémeket – mielőtt ők zabálnának fel téged, egy őrült főpap valóságba álmodott labirintusának mélyén. Mikor az ember efféle klaviatúra-gyilkos dolgokkal múlatja az idejét, rendszerint nem gondol bele, milyen veszedelmes lehet egy igazi, vérre menő lövöldözés. Ahol csak egyetlen életed van.
Az atomhulladék-temető legalsó szintjén kibontakozó eszeveszett mészárlás pontosan ilyen volt. Kibaszottul megéreztem, mikor az egyik dög a vállamba mart – van az úgy, hogy szart sem ér az IDDQD, cimbora – de megérezte ő is.
Negyven darab 7,62-es töltény másodpercenként nem tréfadolog, testvér. Hullottak is a drágáim, mint a legyek, de egyre többen jöttek. Aztán egy furcsa hang azt mondta nekem, itt az ideje lelépni.
Nem én hülyültem meg, a hangszórókból jött. Kellemesen lágy női alt volt, a huszonegyedik századi számítógépek tipikus konzervhangja.
Zsiliplezárás aktiválva. Önmegsemmisítési szekvencia indul. Felhívás a személyzet minden tagjának: haladéktalanul ürítsék ki a D, E és F szinteket!
Kétlem, hogy a gekkók értették volna, mit recsegnek a hangszórók, mégis ideges sziszegésbe – és fejvesztett rohangálásba kezdtek.

Én is futni kezdtem. Rögtön ahhoz az ajtónyíláshoz, aminek a vezérlőpaneléből a legkevesebb lógott a megfeketedett végű, ózonszagúan sercegő vezetékekből.
Az egyik gekkó utánam kapott. Vadászkésemet vágtam a fejébe viszonzásul, de a mögötte felbukkanó társaira pillantva úgy döntöttem, megtarthatja. Az egyfolytában sziszegő, egyre vérszomjasabb tűzgekkók közül ketten is átnyomakodtak a résen, mielőtt döngve lezárult volna a mázsás acélajtó. Fejbe rúgtam az első rohadékot, a másodiknak pedig azzal az emberfejnyi, kőkemény gumóval zúztam szét az állkapcsát, aminek a mélyén talán pont az ő hüllőfattya mocorgott.
T mínusz húsz perc a teljes önmegsemmisítésig. Figyelem! Személyzet a vészkijáratokhoz!
A mindig vidám Johnny azt mondta az adóvevőből, ne aggódjak. A vészkijáratok – nesze neked gyors menekülés – mind abban a zónában vannak, ahol ujjlenyomat- és retinaellenőrzés nélkül még a mosdóba sem osonhatsz ki bagózni. A gekkók most sajnálhatják csak igazán, hogy nem léptek a törzsfejlődés rögös útjára. Kellő intelligencia – no meg ujjak – nélkül legfeljebb csak harapdálni tudják a bezáródott ajtók melletti, SECURTEK biztonsági terminálokat.
Az az átkozott prémvadász viszont elegánsan megfeledkezett arról, hogy egy kéttenyérnyi vastag acéllemezt a gyíkok borotvaéles karmaival csak idő kérdése áttörni. És a folyamat jelentősen lerövidül, ha csupa olyan nyálkásbőrű hüllőből áll a bontóbrigád, akiknek lángszóró van beépítve a nyelve alá.
Úgy döntöttem, a mögöttem sziszegőknek inkább nem adom meg azt az örömöt, hogy eleven fáklyaként végezzem.
Megfordultam és lőttem.

Az első sorozat letépte a legelöl vicsorgó tűzgekkó állkapcsát. A második a lehanyatló torzó mögött felbukkanó ronda gyíkpofát robbantotta szét. Az utolsó golyók egy újabb dögöt emeltek fel a levegőbe. A nyavalyás úgy kapálózott a mellső lábaival, mintha valami repülni tudó mesebeli sárkánynak hinné magát – aztán nyakát szegve terült el a folyosó végében.
A következő pikkelyes fattyú tárcsere közben vetette rám magát. Puskatussal hasítottam ketté a koponyáját. Társa épp hogy csak kitátotta a pofáját, a tarkóján át távozó golyók jónéhány taréjt letéptek a fejéről.
Hiába végeztem velük, hadseregnek is beillő gekkócsapat lehetett már a nyomomban. Futás közben, vaktában lövöldöztem rájuk. Alig láttam valamit a veszettül villódzó neonlámpák fényében, de biztos voltam benne, hogy nagy a baj – az acélfalú, labirintusszerűen kusza folyosók minden sarkon ingerült sziszegést visszhangzottak.
Johnny természetesen nem volt a megbeszélt találkahelyen a megbeszélt időben. Nem csak rekedtre ordítottam magam a gégemikrofonba, az utolsó szálig minden töltényt eldurrogtattam, mire megkerült.
Nem jött üres kézzel. Állítása szerint régóta bökte a csőrét, mi lehet a “BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS!” feliratú, kopott, zöld acélajtó mögött, a generátorkamrával szemben. A központi számítógép megbuherálása után szabaddá vált az út – és Johnny beszabadulhatott a földalatti bázis biztonsági szintjének fegyverraktárába.
Ahogy ott állt előttem, mellkasán a keresztbevetett hevederekkel és a kezében tartott Avanger gépágyúval, egyetlen pillanatig még én is elhittem, hogy ő Rambo tizenharmadik reinkarnációja.
Hamar kiderült, mennyire ért Smiley Johnny a nehézfegyverekhez.
A legtehetségtelenebb ’kopterlövészek is jobb találati átlagot érnek el az Alfa bunkerben, mint akkor ő – pedig a vértől csatakos folyosó padlója nem is kezdett olyan észvesztő táncba, mint amikor Wilcoék röptetik a Gépmadaraikat.
Akkor elégeltem meg a dolgot, amikor Johnny a harmadik sorozatával is csak a szemközti falban szaporította a golyónyomokat. Kirángattam a gépágyút a kezéből, előírásszerűen letámasztottam a giroálványt…

Figyelem! Kilenc perc a teljes önmegsemmisítésig.

…és emberesen rendet vágtam a gyíkok közt.
Aztán futottunk.
Még úgy is háromszor eltévedtünk, hogy Johnny a központi számítógépről letöltötte a bázis térképét a csuklóján viselt adattárolóba. Végül csak megtaláltuk az egyetlen olyan szellőzőalagutat, ami a hatalmas légcsavarhoz – és legjobb reményeink szerint a külvilágba – vezetett.
Az addigi gyér világítás először csak pislákolni kezdett, aztán végleg elhalványult. Alig néhány másodperccel lemaradva a riadószirénák felharsanó visításától, szembántóan vörös szükségfények gyúltak ki a végtelennek tűnő folyosón.
Akkora csattanással buktunk orra, hogy beleremegett az egész bázis. Rútabbul már ki sem babrálhatott volna velünk az a szobányi, lyukkártyákon társalgó bádoghalom – lefogadom, végig a gyíkoknak drukkolt.
Gyíkból pedig akadt bőven, testvér.
Nem tudom pontosan, hány aranygekkó sütkérezett addig a mozdulatlan szellőzőventillátor ajtónagyságú légterelő lapátjain – a negyvenedik vicsorgó dögnél káromkodva hagytam abba a számolást. A hangszórókból recsegő negédes konzervhang egyértelműen értésemre adta: ha nem tisztítom meg kurva gyorsan az egyetlen kijáratot…

Egy perc a teljes önmegsemmisítésig. Ötvenkilenc másodperc. Ötvennyolc. Ötvenhét.

…nincs több sörözés a hegytetőn, háttal a naplementének. Soha többé.
A végeredményt nem nehéz elképzelned, testvér. A fegyverkatalógusokban az áll, az efféle “kényes helyzetekre” az Avanger gépágyú a legideálisabb megoldás.
A fegyvergyártó cégek szürkeöltönyös, örökké szivarozó, PR-os seggarcúinak tökéletesen igazuk van.
Lövöldözés közben annyi üres töltényhüvelyt szórtam a padlóra, hogy ha mindet összeszedik és beolvasztják, abból már PAK-ágyút is önthettek volna a Sierra Hadiraktár mázsás öklű fiai.
De sehol nem akadt olyan marha, aki visszament volna a keltetőbarlangokhoz.
Annál is inkább, mivel az atomtemető központi számítógépe századmásodpercre pontosan vezényelte le a robbantást.
Fél évszázad összes titokban elásott veszélyes hulladéka borult lángba, kráterlyuggatta holdbéli tájjá változtatva ezzel a Klamathtól északra fekvő hegyvidéket.
A helybéliek azt hitték, kitört valamelyik régóta szunnyadó vulkán. A túlságosan kíváncsiaknak – márpedig egy ilyen tűzijáték hallatán ki ne lenne az – jócskán jutott is a radioaktív porfelhőből.
A bádogtetős nyomornegyedben, a csapkodó sátorponyvák között még napokig szitált a szúrós szagú pernye – és pillanatok alatt csontig marta a fedetlenül hagyott testrészeket, ha nem készült fel ellene kellőképpen az ember.
Hiába álltunk háttal a robbanásnak, a Klamathba visszavezető út egyik felét egy idejekorán elszabadult föld-levegő rakéta sebességével; a maradékot bezúzott koponyával, törött karral, seggen csúszva tettük meg.
Légvonalban.
A hátizsákomba rejtett gekkótojások csodával határos módon egyben maradtak, nekünk viszont alig maradt ép csontunk.
A ronda, lüktető gumók már a robbanás másnapján kikeltek – féltucatnyi örökké éhes, veszettül nyivákoló, tüzet köhögő gyíkfattyú pótpapái lettünk. Miután mindkét lábáról lecserélhette a fekvőgipszet, Johnny a Buckner Motel hátsó udvarában kezdte nevelgetni őket. Lenyúzott bőrük épp hogy csak fedezte a Vault Cityből hozatott RadAway-szállítmány költségeit.
Biztosan ismered a RadAwayt, testvér. Olyan, mint a mi RadX-ünk, csak ez nem kapszula, ami azonnal hat, hanem egy zacskónyi intravénás vegyi oldat. Fél nap alatt megköti a radioaktív részecskéket, így azok ki tudnak ürülni a szervezetből. Jóllehet, egyidős a posztnukleáris világ Menedékekből előbújt pionírjaival, feltalálása óta valószínűleg senki sem vásárolt belőle egyszerre annyit, mint Smiley Johnny.
Két hónappal később hozta el egy vízszállító karaván. Egy egész falura való, feldühödött sugárfertőzött lihegett Johnny nyakába – némelyiküknek már egészen szép bonsai sarjadt a halántékából -, mikor a karaván orvosával kitöltötte az átvételi papírokat. Ipari mennyiségű gyógyszerről lévén szó, ez bizony elhúzódott egy darabig.
Johnny gekkófarmról szóló álmai hamarabb szertefoszlottak, mint hogy elkezdje őket szövögetni. Később persze mindig azt mondogatta, nem is olyan nagy baj, mert a háziasított gekkók húsa sosem lesz olyan ízletes, mint a vadon élő társaiké.
Elhittük neki – és tiszta szívünkből reménykedtünk, nehogy egy nap meggondolja magát.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához