LFG.HU

HammerTimeCafe
lorinczy_judit
ismertetőCimkek

Bevallom, az íróról egy Delta Műhelyes találkozón hallottam először, a könyvet magyar nyelvre átültető Kleinheincz Csillától. Mint igényes fantasy rajongó, bíztam a könyvajánlásban, és kézbevettem Beagle regényét.
A címben olvasói kritikát említek, holott jelen írás sokkal kevésbé lesz kritika, mint inkább tetszésnyilvánítás. Diplomatikusan hangzik, pedig ennél sokkal többet jelentett nekem ez a könyv, mint hogy pusztán annyit mondjak rá: “tetszett”.
Pár nappal azután, hogy elolvastam az utolsó betűt is, hiányozni kezdtek a szereplők. Rég, vagy legalábbis ritkán tapasztaltam ilyet egy könyv kapcsán, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy a történet mindenáron folytatásért kiált. A fogadós éneke ugyanis kerek egész, még ha nem is szerzünk tudomást a szereplők későbbi életének alakulásáról, legfeljebb nagy vonalakban említi meg az író, melyik karakter hova indul tovább. De nem is fontos, a regényhez ezek a későbbi momentumok már nem tartoznak hozzá. Épp ezért nem a szereplők utóélete miatt úgy éreztem úgy, hogy hiányoznak, hanem mert annyira élők voltak, megismert idegenek, akikkel leül az ember egy asztalhoz, és elmesélnek valamit a múltjukból. Mint mindennek A fogadós énekében, ennek az érzetnek is oka van, mely bennem, olvasóban kialakult.

Külcsín és fordítás

A borító hívogatóan igényes; Sánta Kira munkája. A rajta szereplő alakok (lentről fölfelé a három főszereplő: Lukassza, Njateneri és Lal) valóban olyanok, ahogyan az olvasó képzeletében is megjelennek. De nem csak a külső tulajdonságokra gondolok. Érdekesség ugyanis, hogy a magyar szerepjátékosok art oldalának hozzászólói ugyanolyannak jellemezték az alakokat, mint amilyenek a könyvben. Mindezt csupán a látottak alapján, azelőtt, hogy közülük bárki is olvashatta volna a könyvet.
Nem utolsó sorban a fordításról is elmondható, hogy szívvel-lélekkel készült, ráadásul annál nehezebb munka lehetett, mikor az “elvontabb” fejezetek során Beagle egyik igeidőt a másikkal váltogatta (“egy mondaton belül három igeidő” – írta egyszer Csilla).

A történetről…

…úgy döntöttem, nem ejtek szót, mármint nem foglalom össze, nem mesélem, el, annál is inkább, mert ezt lehetetlen lenne megtenni úgy, hogy ne veszítsen a varázsából. Ez nem jelenti azt, hogy a történet nem volna lényeges, vagy hogy talán nem “kellően” eredeti. Beagle egyik ötlete ugyanis a másikat követi. Ezért inkább általánosságokat fogok mondani róla, mi az, ami különösen megragadott.
Az olvasó hamar ráébred, ez a fogadó nem az a fogadó, mint amit egy átlagos fantasyben megszokhattunk, nem az a fogadó, ahol magányos, véreskezű, (majdnem) sebezhetetlen hősök gyűlnek össze, hogy egy szerepjátékszerűen felépített kalandra induljanak. Ez a világ, Beagle világa nem olyan fantasy helyszín, amelyben orkok, elfek legkülönfélébb fajai szaladgálnak, nem az a világ, ahol olcsó az élet, és a cél a szex és az erőszak minél naturálisabb bemutatása. Ezek nyersesége helyett finom erotika és szerelmeskedés, illetve érzékletes, (szó szerint) művészien komponált küzdelem az, mely az olvasó elé tárul. Ha emiatt aggatjuk rá a “soft fantasy” jelzőt, ám legyen. De “aggassuk rá” azt is, hogy irodalmi igényű.
Beagle-nél a varázslók is mások: erejük éppoly természetes, mint a lélegzés; s a varázslat valóságos tudomány, ám azok, akiknek nincs, vagy korlátozott hozzá a képességük, a felfoghatatlan tartományokat még csak észre sem veszik. Mintha a varázslat eltérő látásmódot, különleges világszemléletet jelentene, mely azonban nem jár szükségképpen együtt a bölcsességgel. Még a legnagyobb varázslóknak is szembesülniük kell azzal, hogy egy nap összetalálkoznak a mesterükkel: mindig akad valaki, aki erősebb, de senki sem legyőzhetetlen. A küzdelmek víziószerűek és valóságosnak tűnők, mintha őrült emberek saját – őrült – logikáját követnénk nyomon. Ha elfogadjuk, hogy van benne rendszer, megkönnyebbülünk, és furcsa, de hirtelen értünk meg egyszerre több dolgot is a történet folyásában, melyeket addig legfeljebb éreztünk.
Beagle ugyanis nem magyaráz, legalábbis rögtön sosem. Nem zavarja, ha közben egy-egy szereplője még elmesél néhány régi anekdotát, melyeket én olvasóként nem éreztem kitérőnek. Megszoktam az író stílusát, hogy előbb-utóbb választ kapok a kérdéseimre, miért történt az esemény fő sodrában ez és ez; megszakítja a narrációt, és megszólal egy másik szereplő, nézőpontot vált; közben hagyja gondolkodni az olvasót, és bár néha sikerült kitalálnom, mi is történhetett a háttérben, ez nem jelenti azt, hogy a cselekmény maga kiszámítható lett volna.
Annak ellenére, hogy a varázslat folyamatosan jelen van, a világ elképzelt, mégis, úgy tűnik, mintha minden valóságos lenne, mintha minden megtörtént volna – a szereplők nem úgy beszélnek, ahogy beszélniük kell egy tökéletesen megszerkesztett írásműben, hanem ahogy az életben szokás. Néha nem érteni rögtön, mintha egy beszélgetésbe csöppent volna bele az ember, és Beagle ilyenkor sem magyaráz azonnal; mégsem megy a megértés rovására az a különleges és merész szerkesztés, ahogy a regény felépül. Az író tanít, ez kétségtelen: megtanít mások fejével gondolkodni. Ezért fogok külön szót ejteni a nézőpontról.

A nézőpont

A fogadós éneke egyes szám első személyben íródott. De nem akárhogyan. Fejezetenként mindig csak egy szereplő szemszögével találkozunk, aki E/1-ben meséli el, hogy azt az adott eseményt ő hogyan élte meg, mit gondol róla. A legfeszültebb jeleneteket tovább fokozza azzal is, hogy a fejezetek időnként lerövidülnek, és úgy tűnik, mintha egy film peregne, egymás után snittek, ugyanarra a kérdésre adott válaszok, ugyanabban a székben ülő szereplők szájából, gyors egymásutánban. Ám mindeközben annyira pergő és élénk az, amit mesélnek, hogy magát a történést látjuk, a háttérben pedig a szereplő a narrátor.
Külön érdekességet ad, hogy a karakterek időnként kiszólnak az olvasó felé, általában a fejezet elején, bevezetésként elmondják, akkor mit éreztek, és most (úgy húsz évvel később) hogyan viszonyulnak a történtekhez. Sajátos hangulatot, és egyfajta hitelességet kölcsönöz a műnek ez a két, összekombinált – nyugodtan nevezhetjük annak – írói bravúr.
Ebben rejlik a mű megírásának nehézsége is, hiszen a szereplőknek nagyon egyedinek, nagyon eltérőnek kell lenniük ahhoz, hogy ez a fajta mesélés élvezetes maradjon. A szereplőknek muszáj hús-vér emberek módjára gondolkodni, úgy, ahogy a valóságban is különböznek az emberek, ahogy ugyanazt a dolgot mindenki másképp látja, és másképp értelmezi. Ezt visszaadni az igazán küzdelmes, nem csak a nyelvi leleményekre gondolva, Beagle mégis oly könnyedén játszik a legkülönfélébb lelkű karaktereivel, hogy a szereplők valóban életre kelnek.
Álljon itt egy példa: végtelenül egyszerűnek tűnik, valójában csöppet sem könnyű. Az egyik szereplő egy róka (aki képes emberalakot is ölteni), s másként viselkedik rókaként, mint emberként, miközben az író még azt is érzékelteti, hogyan viszonyul a rókaalak az emberalakhoz. Mennyire másképp gondolkodik, ha nem emberformát ölt:
“Az emberek nem tudják, hogy a rókák, ha akarják, fel tudnak mászni a fára. A mókusok tudják.”
Szokatlan logika, de ha elfogadjuk, mennyire magától értetődő, hogy a mókusok tudják, nekik evidens, ami számunkra nem az, mert érdektelennek gondoljuk a mindennapokban.
“Csizma a lépcsőn, eltűnik. Megeszem a hús és a sajt maradékát, ágy alá bújok, amikor Marinesa söpörni jön. Nagyon biztonságos hely.”
Nem azt mondja, valaki lement a lépcsőn, vagy: Marinesa feljött a lépcsőn, hanem ami a róka testfelépítése folytán legelőször a látóterébe kerülhet, és az nem más, mint a csizma. Ugyanennyi látszik a lányból az ágy alól nézve; egyértelmű, és csak a rókának juthat eszébe: Marinesa ott bizonyosan nem fogja észrevenni.
Mindez rendkívüli érzékletességről és beleélő képességről tanúskodik, s folyamatosan jelen van a regényben, valamennyi szereplő esetében.

Az érzékletességről

Míg sok fantasy írásban az író jó, ha a látás mellé bekapcsolja a hallást vagy a hőmérséklet érzékeltetését, Beagle-nél ez jóval nagyobb kört jelent. Túllép a fizikai érzékelés keretein, olyasmit mutat meg, amely nem fogható fel a puszta érzékszervekkel. Mintha olyan további képességeinkre alapozna, melyet csak elképzelni tudunk. Lehet, hogy ez a képesség talán a hatodik érzékünk, mely nem más, mint a saját képzeletünk, s Beagle képes ezt szavakba önteni.
Az egyik legfontosabb kérdés a halál, mely gyakorlatilag új értelmet nyer a könyvben, abban a belső logikában, melyben a varázslat a természet része. A halál és élet határa elmosódik, és felmerül a kérdés, vajon mikor számít valaki halottnak, ki az, aki igazán holt?
“A halottak nem tartoznak senkihez.” – írja Beagle. A folyóból kiénekelt lány, aki nem emlékszik a vízbefúlás előtti időkre, mert egy része a mederben maradt, a kedveséhez, Tikathoz tartozik, és Lalhoz is – vajon tényleg meghalt-e? Arsadin alkuja miatt griga’ath-á váló varázsló, aki csak újholdkor halhat meg, vajon mindez kierőszakolt átalakulás, ám végső soron másik létbe átkerülés csupán? Ezzel valójában Arsadin megakadályozná, hogy Az, Aki Nevet tényleg meghaljon? A halál, mint olyan talán nem is létezik? “Senki sem lépheti át kétszer a halál kapuját.” Lukassza talán egyszer sem tette, csak azt hiszi…? Beagle képes szavakba önteni a felfoghatatlant, a másik létbe lépés élményét, s ha jól figyelünk, még válaszokat is kaphatunk a kérdésekre. “Talán mi mindannyian, még a varázslók is, csupán fakó vázlatai vagyunk a bennünk rejlő jónak, a gonosznak, amit megtehettünk volna.”
De milyenek is a varázslók? Gandalfos öregemberek csúcsos sisakban, kék köpenyben? Ősz, hosszú szakállal, mély, bölcs hanggal… A fantasyt kicsit is többet olvasottak számára ezzel meg is alapozódhat a tudat, az ilyen karakter csodálatos, több évszázados teremtmény, a világ ismerője. Beagle-nél is bár egyszerű öregembert látunk “foghíjas vigyorral”, de nem a külső tulajdonságok az igazán fontosak. Beagle a varázsló háttérjelentését, ehhez a szóhoz kapcsolódó érzetet önti szavakba, és ez az, amit nagyszerűnek találok: “tele van a csontja sötétséggel, a vére pedig hideg és sűrű az ősi bölcsességtől és a rejtelmektől.”
Ezt az érzetet másutt is szavakba önti, megfoghatóbbá téve az elképzelhetetlent, érzékeltetve azt az elviselhetetlen szakadékot, amely a tudók és a képességeiknél fogva tudatlanok közt tátong:
“- Messzi helyen járunk – szólalt meg a barátom -, ahol nem érvényes sem a hol, sem a mikor. Leginkább másholnak lehetne nevezni. Ez – intett a vakon körülöttünk kavargó fagyos ködre – nem tündérhintó, sem varázsszőnyeg, amely biztonságba röpít; ez egy időbuborék, de nem a mi időnké. Értette ezt bármelyiktek is?
Njateneri kijelentette:
- Én nem is akarlak megérteni. Miért csuktad be a szemedet?
- Mert nem vagyok benne biztos, mi fog történni, ha kinyitom. Lehet, hogy megszűntök létezni. Lehet, hogy én is megszűnök…”
Vagy:
“- Hol vagyunk? Mi történt? Mikor vagyunk?
Volt már korábban is dolgom varázslókkal. Egy sincs közöttük, még a legjobb sem – még a barátom sem -, aki ellen tudna állni a legkisebb kísértésnek, és az idővel játsszék. Azt hiszem, ez lehet az első dolog, amit megtiltanék nekik.”
Odakint fúj a szél, az ágak az ablaknak verődnek: “Lal felkel, ide-oda fordul, az ajtóhoz, az ablakhoz, ahol az ágak azt mondják: krikk-szis.”
Az érzékletesség onnan is fakad, hogy az író rendkívüli szeretettel viseltet a szereplői iránt, akkor is, ha az a bukásra ítélt gonosz. Mindegyiküket ismeri, mélyen, hogy az a benyomásom támadt, ezek a szereplők azért élnek, mert egy-két kivételtől eltekintve nem hirtelen lépnek a történetbe (Liszonzsé; A kukta). Nem a regény írta őket, nem a mű hozta magával előre nem tervezett alakokként, hanem már évek óta ott lapulhattak az író lelkében. (Ebben akkor is biztos volnék, ha nem utalt volna rá az előszóban.) Beagle tudatosan, vagy féltudatosan gondozhatta őket, ők pedig elvezették a világba, ahol A fogadós éneke játszódik. Úgy “váltogatja” őket fejezetenként, ahogy a róka az emberalakot, és végül a kimondhatatlan nevű harmadikat.
Mindegyikük egyedi, egyéni, s nem csak ettől hátborzongatóan jó, hanem mert szinte hallani a hangjukat. A két bérgyilkos – őróluk a főszereplők mesélnek – például mindent kérdő hangsúllyal mond ki. Beagle nem csak tájszólást használ fel adott esetben a beszédmodor eltérőségének érzékeltetésére, hanem a szavak és hangsúlyok zeneiségét is. A különös varázserővel rendelkező bérgyilkosok nem csak attól lesznek félelmetesek, amilyennek leírja a külsejüket, és hogy milyen szörnyű, letaglózó hatással bírnak másokra a környezetükben, hanem attól is, ahogy beszélnek. “- Az lenne a legjobb? Ha beszélnénk a fogadóssal? – A vállamra tette a kezét, és én majdnem felkiáltottam a forróságtól – illetve kiáltottam is, és még egy hétig éreztem azt a hőt. Kékszemű folytatta: – Követünk téged? Kérlek?”
Az egyes szereplőknek még a humora is másféle. Maró, találó, és magasabb erkölcsi szintről szóló, “bölcs” élcelődés, ahogy Az, Aki Nevet beszél; ezzel szemben egész másféle, ahogy Njateneri tesz megjegyzést például Lalnak. Az idős Az, Aki Nevet képes még az őt üldöző Arsadinnak is így felelni a legszorultabb helyzetben: (két varázsló beszél)
“- Elpusztítottad az otthonomat – szólalt meg Arsadin üres hangja. – Nem felejtettem el.
- Úgy tűnik, azt azonban elfelejtetted, hogy amikor megkértelek, engedj el, lángok csaptak ki a falból, és nagy, agyaras vermek tátongtak a padlón. Ezt gyerekesnek és háládatlannak éreztem, ráadásul a famunkáknak sem tett jót. Akkor meg is mondtam.”
Njateneri:
“- Fiú! Létezik egy világ, amelyet nem ismersz. Ebben a világban vannak varázslók és mágusok, akik anélkül, hogy kinyitnák a csipájukat, rá tudnának kenni mindkettőnket a reggeli pirítósra, és soha nem jönnének rá, hogy nem a tavalyi jégviráglekvár vagyunk. S e hatalmas lények között nincs egy sem, aki ne tenne félre minden elfoglaltságot, büszkeséget vagy akár hűséget, csak hogy annak a beteg öregembernek az ágya mellett ülhessen. Erre gondolj, Rosszet, amikor kicseréled a lepedőt!”
A névválasztással kapcsolatban feltétlenül szólni kell. Nem igen találkoztam ilyen megoldással, hogy azért, mert az egyes szereplők számára ugyanaz a személy mást jelent, emiatt másként is szólítják. Az, Aki Nevet Njateneri számára, míg Lal számára barátom, Tikatnak pedig ugyanez a személy a tafija. Mindnek külön jelentése, mindnek külön értelme van, ezáltal indoka is.

Peter S. Beagle-nek a kisujjában van az írás minden csínja-bínja, ám nem csak alkalmazza, hanem felrúgja az írás szabályait. Ki ne vetné a szemére egy írónak, túl sok a nézőpontváltás, nem tudtam követni a műved. Túl sok néven szólítod ugyanazt a szereplőt, nem tudtam néha, kiről van szó. Túl sok elvont rész van benne, amiket nem értek… miért nem magyarázod rögvest? Miért nem írod le pontosan, hogy néz ki egy seknat, vagy egy kumbii, sztarik…?
Nem, A fogadós éneke nem elvont mű, a fentiek egyike sem zavaró, hanem a regény jellegzetességét és különleges hangulatát adják. A fogadós éneke nem érthetetlen, legfeljebb nehéz olvasmány. Nem a nyelvezete miatt, hanem mert ezúttal az olvasónak is gondolkodnia kell. Hiszen fejezetenként egy-egy szereplő ül vele szemközt, és mesél. Ahogy a valóságban figyelnünk kell másokra, ugyanúgy e könyvet olvasva is. És igen, szabad kérdezni, és továbbolvasni, mert a válaszokat megkapjuk. A fogadós éneke, akár egy – igazán tartalmas – beszélgetés fonala, több utat is bejár.

Azt hiszem, ez az egyik legszemélyesebb könyv, amit valaha olvastam. Nem csak az említett szemszög, nézőpont “beállítások” miatt, nem csak amiatt, hogy minden szereplő úgy beszél, mintha épp az olvasóval ülne valahol, egy fogadóban, hanem mert a könyv elején az író külön a magyar közönséghez intézett néhány szót. Bár azt a bő két oldalt Beagle szánta köszönetnyilvánításnak, amiért “kézbe vettem a könyvet” – elnézést az egyes szám első személyért, de mint mondtam, rendkívül személyesnek érzem azt az élményt, ami e műhöz fűz -, mégis, úgy érzem, az olvasó, jelen esetben én tartozom köszönettel érte. Olyan gondolatokat öntött szavakba, amelyeket én eddig csak halványan érezni voltam képes.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához