LFG.HU

HammerTimeCafe
Nézõtér/Endrosz
ismertetőCimkek

Egy idős hölgy kapaszkodik felfelé egy hosszú lépcsősoron. Nehéz a dolga, még egy ölebet is magával cipel, fokról fokra. A tetejére érve leteszi a kutyust, kifújja magát, és egy kis időre élvezi a kilátást. Ez a jelenet, ami Mijazaki Hajaó új filmjének a közepén látható, hasonlatos volt számomra ahhoz a hosszú várakozáshoz, ami megelőzte a magyarországi bemutatót. A tavaly novemberben, vagyis több mint egy éve dobozba került film Franciaországba már idén januárban eljutott, az Államokban is lefutotta a maga – arrafelé nem túl sikeres – tiszteletköreit júniustól kezdve, de a többi európai országban is vászonra került szeptember-október tájékán, és végre nálunk is bemutatják.

Csihiró szellemországban rendezőjét talán nem kell már a családfától indulva bemutatnom, ismerős az itteni olvasóknak. A hatvanas éveinek közepén járó, ősz hajú, szemüveges, cinikus humorú japán épp olyan kiszámíthatatlanul átalakuló művész, mint mostani filmjének hol fiatal, hol öreg főhősnője. Noha több alkalommal bejelentette már visszavonulását, ha torkon ragadja a múzsa, korát meghazudtoló szívóssággal veti bele magát “csak még egy” filmjének elkészítésébe.

Mijazaki neve elválaszthatatlan a második otthonául szolgáló animációs műhelytől, a Studio Ghiblitől, amely idén függetlenedett anyacégétől, a Tokuma konszerntől. Az első önálló filmje, az 1984-es Nausziká a Szél Völgyéből után sok-sok külső támogatással életre keltett stúdió ma már márkanévnek számít szerte a világban, köszönhetően nem kis mértékben a besöpört díjaknak, nemzetközi elismerésnek. Mostani animációs varázslata Diana Wynne Jones brit fantasy-nagyiparos Howl’s Moving Castle című könyvéből íródott (ez egyúttal a film nemzetközi címe is), bár nem követi szorosan a regény eseményeit, és a szereplőgárdában is történtek változások.

Kalap, kabát






A tizenöt éves Sophie egy kalapüzletben dolgozik, nap nap után készíti módos és kevésbé módos lányok, asszonyok fejfedőit. Kamaszos bizonytalanságát – melyet tetéz, hogy szüleit elvesztette, pótanya neveli – a munkájába veszejti, és meggyőződése, hogy minden bájnak és kellemnek híjával van. Modora, viselkedése inkább emlékeztet egy csupa panasz és sóhaj öregasszonyra, semmint arra a csillagszemű lányra, aki visszanéz rá a tükörből. Sophie otthona egy, a brit imperializmus korát idéző város, füstöt okádó gőzmozdonyokkal, színes téglaházak közt önkényesen kanyargó utcácskákkal, valamint kackiás bajszú, délceg dragonyosokkal, kiket abroncsos szoknyában feszítő hölgyek pillantásai kísérnek végig a városon, ahogy felvonulnak. Háború készülődik, hörgő harci masinák törtetnek előre mind a földön, mind az égben, de még mindenki mosolygós, mint az 1914-es fotográfiákon. Az ismerősnek vehető világot magától értetődő természetességgel lakják be mágusok, boszorkányok, vajákosok. Akad köztük mindenféle: a köztiszteletnek örvendő Szalimán a király fő tanácsadója, védelmezője, míg Jenkins, az iparos mágus, a királyság távoli kikötővárosában árul csip-csup bájitalokat, porokat, kenőcsöket.

Sophie-nak munka után rövid kalandja akad egy fiatal, felettébb jóképű és elegáns varázslóval, aki kimenti őt néhány kellemetlenkedő katona kezei közül. Talán Howl volt ő, a hírhedt szívtipró, kinek csirkelábakon mozgó csudakastélya a város közelében kóborol? Még napirendre sem tért az eset felett, amikor este felbukkan az üzletben egy termetes, csípős nyelvű asszonyság, és rövid szópárbaj után átokkal sújtja a vele feleselő lányt. A Pusztaság Boszorkánya ő, kit ötven éve száműztek a királyságból, és Howl szívére áhítozik. Ez minden, amit Sophie azelőtt megtud, hogy az átok hatását elborzadva megszemlélné a tükörben: vénséges anyóka vált belőle, hajlott háttal, fájós lábakkal, bütykös kezekkel, ráncvéste arccal.
Többé nem találja a helyét otthon, így kalapját és kabátját magára öltve útra kel, hátha Howl tud valamit kezdeni az átkával, ha már őt emlegette a boszorkány. Közben megismerkedik egy önjáró, kaján vigyorú madárijesztővel, aki szintén átok alatt sínylődik. Répafej, mert ezt a nevet kapja útitársától, elvezeti őt a dombok között vándorló kastélyhoz. A pöfögő, fújtató, recsegve-ropogva lépdelő máguslak imbolyogva, de rendületlenül halad előre, és bár nem fogad vendégeket, ajtaja mégis megnyílik az új erőre kapó anyóka előtt.

“Az légy, akinek látszódsz…”

Odabenn Kalszifer a tűzhelyhez kötött tűzdémon fogadja őt, az egész kastély mozgatója, szíve, Howl mester szolgája. Azért nyitott ajtót neki, hogy egy alkut ajánlhasson: ha segít neki kiszabadulni szolgaságából, ő is feloldja az öregség átkát. Sophie hamarosan megismerkedik a másik két lakóval is. Markl (Michael?), a varázslótanonc, egy egyszerű álcavarázs segítségével helyettesíti Howlt, ha hétköznapi bűbájosságokat akarnak tőle vásárolni a városlakók. Végül felbukkan fáradtan a kastély gazdája is, Howl, aki elgyötörten is vakítóan szőke, lehengerlően sármos, és ficsúrosan jól öltözött. Kérdőre vonja Sophie-t, hogy hogy jutott be, és mit keres itt, ő pedig körbenézve rátalál a válaszra. “Én vagyok a környék legtisztább boszorkánya!” – jelenti ki az önjelölt házvezetőnő, és seprűjével nekiáll kellemes lakhelyet varázsolni az elhanyagolt szobákból.

Sophie idővel megérti, hogy a külsőleg oly fenséges kastély igazából búvóhely, ahol mindenki rejtegeti igazi énjét. Répafej elátkozva tengődik, Markl felnőttet játszik, a pajkos Kalszife mohón emberi testrészeket fogyasztó, valódi démon (Sophie megússza a hajfonata elvesztésével). Howl tetszeni akaró, törékeny hiúsága három szépasszonyét is felülmúlja egybevéve, de ami még fontosabb, hogy bujkál a király behívóparancsa elől. Amikor hazatér sokáig tartó utazásairól, temérdek talizmántól és védelmező fétistől övezve reszket az ágyában; fél, hogy Szalimán, a királyt szolgáló mestere rátalál, és egykori tanoncesküjének megfelelően háborúzni kényszeríti.

A rejtőzködő lelkek sorába Sophie is beletartozik. Éjszaka, mikor Howl meglesi az alvó lányt, vénségnek nyoma sincs az arcán. Valahányszor fel meri vállalni érzelmeit, őszintén oda tudja tenni magát, tüstént megfiatalodik, csak haja marad őszen. Remekbe szabott pillanatok ezek: Sophie maga nincs tudatában külseje elváltozásának, nem veheti észre, hogy átkának feloldása csakis rajta múlik, senki máson.

“…annak látszódj, aki vagy”

Howl legféltettebb titkait további pecsétek zárják el mindenkitől. Mit művel, amikor elhagyja a kastélyt, és miért ölt madárformát ilyenkor? Miféle alkut kötött pontosan Howl és Kalszifer jó pár évvel ezelőtt? A válaszokat a kastély egyik különös szolgáltatása rejti. Egy elfordítható kapcsoló segítségével különböző helyszínekre nyílik az ajtó, így utazás helyett egyetlen csuklómozdulattal el lehet jutni azokra a helyekre, amiket Howl bekötött a rendszerbe. Mindegyiket színkód azonosítja, és a feketéről Sophie elég hamar megtudja Markltól, hogy oda csak Howl mesternek van bejárása.

Az újdonsült házvezetőnő azonban megállíthatatlan: ahogy el- és bejutott a kastélyba, ahogy – Howl alapos megdöbbenésére – parancsolni tudott Kalszifer, ahogy el tudta fogadtatni a jelenlétét a lakókkal, úgy akkor sem hátrál egy tapodtat sem, amikor ráébred, hogy beleszeretett Howlba, és fel akarja törni múltjának pecsétjeit. Látja, hogy a magányos varázslót egyre inkább elemészti valami kín, és segíteni akar neki.

Ahogy halad előre a külső és belső háborúság, újabb szereplők bukkannak fel, de az álcaháló ott feszül mindenkin. A Pusztaság Boszorkánya, az ország királya, egy Sophie mellé szegődő vén öleb, mindannyian csak látszódnak. Részben a bölcs Szalimánnak, részben Sophie felébredő tudatosságának, merészségének köszönhetően az álcák repedezni, mállani kezdenek, míg végül lefoszlanak, felfedve a valót.

Szobáról szobára épülő kastély

Mijazaki híres önkényes történetírási módszeréről. Míg a világ más stúdióiban az a norma, hogy első a szkript, ő rögzített forgatókönyv nélkül áll neki felépíteni képzelt világait. A Ghibli producere, Szuzuki Tosió az Edó-korszakbeli japán házépítéshez hasonlította ezt, ahol is a házat szobáról szobára haladva készítették el, előzetes terv nélkül. Ennek a hozzáállásnak döntő szerepe van abban, hogy filmjei eredetiséget sugároznak, és a témák és főszereplő-archetípusok állandó ismétlődése ellenére sem érezzük soha, hogy “ezt már láttam egyszer”. A vándorló palota esetében az volt az ihletadó, hogy Mijazaki 1993-ban elolvasta Diana Wynne Jones regényének japán fordítását, és képzeletét nagyon megragadta az, hogy ott egyetlen szó sem esik arról, hogy hogyan mozog Howl kastélya (lám, milyen fontos eszköz lehet egy író kezében az olvasó fantáziája). Miután eldőlt, hogy ez lesz a következő projektje, az első kérdés, ami komolyan foglalkoztatni kezdte, ez volt: vajon van-e copfja Sophie-nak, és ha igen, akkor milyen hosszú?

Azonban a módszernek megvannak a maga hátulütői, és ezeket a Vándorló palota sajnos jól szemlélteti. Talán Mikszáth “jó sztorikból” összefűzött kisregényeihez tudnám leginkább hasonlítani ezt a filmet, ahol oldalról oldalra lapozva mindig megtalálhatjuk a szórakozásunkat, de a történet össze-vissza kalandozik, és tisztességes lezárás helyett csak egy sietős “Vége” feliratot biggyeszt oda a sztorikból kifogyott író. A jelenetekkel semmi baj nincs: feszültség van, ámulás van, lazító poénok akadnak, de a szálak végül csak elszakadnak elvarrás helyett. A vélemények megoszlanak a film megítélésében, az ömlengő dicséret ellenpontjaként olyat is olvastam, ahol az eredeti regény megcsúfolásának tartotta a kritikus a moziváltozatot, egyesével számon kérve a változtatásokat (pl. Sophie a könyvben a saját, látens varázserejével szabadul meg az átoktól). Az írónő maga alig egy héttel a film elkészülte után, egy skóciai magánvetítésen tekinthette meg művének feldolgozását, és nagyon elégedett volt vele (sőt, úgy fogalmazott, hogy “lélektársra talált” Mijazakiban, akivel beszélgetett is egy estényit). Nekem a film befejezésének 120%-os nyáltartalma határozottan viszolyogtató volt: Sophie cupp Howl, Sophie cupp Répafej, Sophie cupp Kalszifer, Sophie simi Markl, mindenki örvendezik, mindenki megszabadult mindentől egy hosszú szempillantás alatt. Még jó, hogy dalra nem fakadtak, mert akkor semmi se mosná le a Vándorló palotáról, hogy egy ismert hollywoodi animációs stúdió termékeit másolja.

Howl’s Moving Castle; 2005.
Gyártó: Ghibli
Forgalmazó: Best Hollywood
Bemutató: 2005. december 15.
Rendező: Hajao Mijazaki
Forgatókönyv: Diana Wynne Jones regénye alapján Mijazaki
Operatőr: Acusi Okui
Zene: Joe Hiszaisi
Játékidő: 120 perc

A képről és a hangról talán felesleges bármit is mondanom, annyira magától értetődő ezeken a területeken a stúdió megbízható minősége, de az illendőség kedvéért megteszem. A Ghibli filmjeinek egyedi, mint a sötét, mind a világos árnyalatokkal merészen dolgozó színvilága, kápráztató hátterei, ezernyi részletre figyelő animációja ezúttal is megteszi a hatását. A kastély él, lélegzik, szívverése van, a háborús jelenetek vérfagyasztóak, a szereplők három másodperc alatt hihetőkké válnak. Joe Hiszaisi, a Ghibli házi zeneszerzője ismét remekül eltalálta az érzelmi állapotok, helyek, események hangszínét. A film esztétikai élményére semmi panasz nem lehet.

Parancsolom, változz át

Sophie, egy tizenöt éves lelkű, nyolcvanöt éves testű nő áll a vándorló palota előtt. Magába foglalja a női lét szinte minden pillanatát: egyszerre dacos gyereklány, zsörtölődő feleség, aggódó anya, és elnézéssel kezelt, sürgő-forgó öreganyó. Belül egy Howl nevű fiatalember teszi ugyanezt a férfilét perceivel: a gyomorfekélyig és szívrohamig hordozott országos gondokkal, a kényszerű teljesítés érdekében hozott démoni alkukkal, a felelősségek gúzsba kötő hálójával.

Talán van esélyük megváltozni, a terheiket egymással megosztani. Talán van mit adniuk egymásnak, amiről maguk sem sejtik, hogy megvan bennük. Talán…

- Endrosz


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához