LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek





A történetet mind ismerjük, de népszerűsége ellenére ez “csak” a második feldolgozás az 1933-as klasszikus után. A cselekménye egyszerű, mint a faék, és a film utolsó mondata – “Nem a repülőgépek voltak. A szépség ölte meg a szörnyeteget.” – bevonult a filmtörténelembe. A legújabb feldolgozás Peter Jackson gyermekkori vágyának megvalósulása, amely elképzelései szerint abszolút szem előtt tartotta az eredetit. Az eredmény valami egészen egyedi: a Stockholm-szindróma eddigi legbizarrabb esete, valamint egy mozijegy áráért két B-kategóriás film, tizenöt B-film büdzséjéből – nagy, tohonya és csak magával van elfoglalva.

Két klasszikus történeti sablon találkozása a film: az “elveszett világ” formulái szerint hőseink akarva-akaratlanul idegen közegbe kerülnek, ahonnan ki kell szabadulniuk. Ebben számos dolog akadályozhatja őket, miközben sorra-másra rácsodálkoznak, elborzadnak, esetleg tudományos kíváncsisággal szemlélik a környezetet, és talán megismerik, de mindenesetre túlélik. Ahol túlélték, ott a történet vége.
A másik sablon még klasszikusabb: a “szépség és a szörnyeteg” a hősök és az idegen konfliktusáról szól és arról, ahogyan a világ (jobbára) nem fogadja el a szörnyeteget. Szükséges hozzá a hősnő, aki megértő, és aki iránt szerelemre gyúl a szörnyeteg, valamint az, hogy hazai pályán mutatkozzon be, ahonnan aztán kiragadják, és elkerül abba a közegbe, ahonnét a hősök érkeznek – ott pedig lezajlik a végső konfrontáció.

Igazán közismert formulák ezek, és ha jól használják őket, hiába tudjuk óramű pontossággal, mikor melyik fordulat következik, élvezetes történet kerekedhet belőle: ehhez azonban meg kell találni a megfelelő arányokat. Akár keverni is lehet a kettőt, de ez még több odafigyelést igényel – nem mindegy, mikor vannak a belépők, miből mennyi egészséges. Az első film 100 percben beszélte el a történetet, 1976-os modernizált feldolgozása 134 percet igényelt ehhez, Peter Jackson idei monstrumának azonban már 187 perc szükséges ehhez.

Erre pedig egyszerűen nincs értelmes magyarázat. A történet éppenséggel a bonyolult ellentéte, ez tehát nem indokolna semmiféle hosszabbítást, azonban a plusz egy-másfél órát Jackson nem a jellemábrázolásra és karakterekre költi, hanem a trükkökre. Meg kell hagyni, a látványra egy rossz szavunk sem lehet, de valóban szükséges az összes “izgalmas” jelenet a filmhez? Előrébb mozdítja valamelyest a cselekményt, avagy jobban megismerjük általuk a szereplőket? Nem, sőt, ha megszabadítanánk a hájtól (kb. 1 órányi öncélú akciójelenet a történet közepén), feszesebb és izgalmasabb lenne a film.

Igen, van olyan, hogy túl sok akciójelenet, ezt számos közelmúltbeli film igazolja. A film már egy órája megy, de hőseink még nem szálltak partra a titokzatos szigeten; a két és fél órás jelzésnél még nincsenek New Yorkban. Ehhez képest a végső dráma fél órájába sikerült belepasszírozni két lapos és unalmas jelenetet is.

Vegyük például a bennszülöttek szigetét: a kihalt, karókkal, emberáldozatok nyomaival megszórt falu Mordorra, vagy Vasudvardra emlékeztet, még a légifelvétel is hasonló, mintha csak más ruhát húztak volna ugyanarra a sablonra; a megjelenő vad benszülöttek sötétek, félelmetesek, torzak, tele bizarr testékszerekkel – mintha orkok lennének. A vadság nyomatékosításhoz pedig roppant olcsó hatásvadász megoldásokat választ a film. Az áldozati szertartás egy igazi revüprodukció, az utána kezdődő hajszánál pedig már végképp sutba vágja a hihetőséget az a kényszer, hogy felül kell múlni az előző jelenetet. A dinoszauruszcsorda vágtatása teljességgel hihetetlen (és hosszú), gyanúsan praktikusan tipornak el/nem tipornak el embereket és raptorokat a dögök, és még feltűnőbbek lesznek a dramaturgiai csalások… és így tovább, mígnem egy végtelenül fölösleges, rovaros-pókos küzdelem után (ami a Banyapókos jelenetekre emlékeztet) a kapitány második deus ex machina belépőjénél az ember feladja. Persze vannak még T-Rexek, (kínos) lányszöktetés, üldözés a hajóig, Kong elfogása (érdekes módon a két és fél órányi gondos élményparki túra után már nagyvonalúan nem mutatják, miként kerül a hajóra az óriási gorilla), majd a nagy és komótos finálé, amely felidézi a Király visszatér látszólag véget nem érő búcsúzkodását.

Nagyszerű dolog, hogy ott tart a technika, hogy megvalósíthatóak azok a hajmeresztő jelenetek, amiket Jackson megmutat nekünk a filmben, de ezzel így két gond van: az egyik az, hogy nehéz nem azt gondolni, hogy kompenzál, avagy a méreteivel kérkedik. A másik gond az, hogy hiába jó egy jelenet önmagában, annak a filmben betöltött helye, szerepe és aránya is fontos. Márpedig Jackson minden akciójelenetet olyan aprólékossággal kezel, mintha végső leszámolás lenne, beleértve azt is, hogy ugyanolyan sokáig tart, vagyis minden akciójelenet FONTOS – ennek megfelelően, hogy a végső leszámolás nagyobb súllyal essen a latba, még hosszabbnak, és hangsúlyosabban drámainak kell lennie. A három T-rexes csetepaté “csak” unalmas. Kong elszabadulása New Yorkban pedig már vontatott is.

Ami igazán frusztráló az egészben, az maga a jelenség – az utóbbi időben mintha tendencia lenne, hogy hírnevüket nagy dobással megalapozó, ígéretes filmrendezők hirtelen sutba vágják a szakmájuk legalapvetőbb irányelveit, és öncélú orgiát csapnak a saját kedvenceikből: ez lett a Mátrix-folytatások, a Kill Bill és valahol a Gyűrűk Ura veszte is. Hova tűnt az önfegyelem, a tömörítés, az alapvető dramaturgiai érzék, amely minden rendezőt arra kell vezéreljen, hogy mondandóját lényegre törően, sallangoktól mentesen juttassa el a nézőhöz? Hova lett a belső cenzor, akinek még a vágó, a producer és a stúdió előtt meg kell kötnie a kompromisszumokat saját magával, a történet javára?

Érdemeit elismerve meg kell jegyeznünk, hogy a látvány valóban kiváló, de ezt Jacksontól el is várjuk. Mindenképpen dicséretes, hogy eredeti miliőbe, a ’30-as évekbe helyezte a történetét, és ezt a retro atmoszférát kiválóan teremtette meg, sőt, szinte érdekesebb a depresszió sújtotta Amerika, mint minden más a filmben. Jackson remek arcokat választott a szerepekre, Adrien Brody arcvonásai valóban, mintha a film noir korszakból maradtak volna ránk, Naomi Wattsból tökéletes és roppant mód szeretni való, korabeli színésznőcskét faragtak, de leginkább mégis Jack Black túltengő egója és dinamikus karaktere marad emlékezetesen ellenszenves.

King Kong; 2005.
Gyártó: Universal
Forgalmazó: UIP
Bemutató: 2005. december 15.
Rendező: Peter Jackson
Forgatókönyv: Fran Walsh, Philippa Boyens és Jackson
Operatőr: Andrew Lesnie
Zene: James Newton Howard
Szereplők: Adrien Brody (Jack Driscoll); Naomi Watts (Ann Darrow); Jack Black (Carl Denham); Thomas Kretschmann (Englehorn kapitány); Colin Hanks (Preston)
Játékidő: 187 perc

Manapság, mikor a stúdióknál is a zsírszegény a divat, és számos film megsínyli a stúdiók/producerek belekontárkodását a rendező munkájába, érthetetlennek tűnik, miért nem akadt senki, aki lefogja az elszabadult rendezőt. Pedig Peter Jackson kiváló producer, amiért tető alá tudja hozni ezeket a projekteket (mindkettő a szíve csücske volt), és ígéretes forgatókönyvíró, amiért képes többnyire hű maradni a nyersanyag szelleméhez, de rendezőként bosszantóan fegyelmezetlen és sorozatosan kezdő hibákat vét. Nagyon nagy szüksége lenne egy véreskezű szerkesztőre (producer) és vágóra, mert így ez a King Kong inkább tűnik egy excentrikus, önnön fontosságától eltelt játékszernek, mint valódi tisztelgésnek az eredeti előtt.

- Herbie


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához