LFG.HU

Raffy4
novellaCimkek

Nehezen szántam rá magam, hogy kitegyem a lábam az otthonomból hét év izoláltság után. Ha az ember azt hiszi magáról, hogy retteg a külvilágtól, előbb vagy utóbb csakugyan rettegni kezd tőle. Egy dolog vígasztalt: hogy ez lesz az utolsó előtti alkalom.
A Hibernációs Központ a Szanatórium metrómegállónál található, nem kell sem átszállnom, sem túl messzire utaznom. Felvettem az egyetlen megmaradt, és mostanra kissé divatjamúlt kabátomat és csizmámat, hogy a szuperzárak felszerelése óta először kívülről reteszeljem be a lakásajtót, aztán a liftbe lépjek, és benyomjam az “Alagsor” gombot.
A lakásomban minden fal más színű: a dolgozószoba bordó, a hálószoba világoskék, a nappali zöld, a konyha citromsárga és tengerkék, a fürdőszoba megint csak kék. Idekint minden szürke, vagy a szürkének egy megnevezhetetlen színű árnyalatában játszik, még a neonfény is halványszürke az otthoni lámpákhoz képest. Emlékszem, amikor anyám időnként magával ráncigált, ha klasszikus vásárláshoz akadt kedve – én mindig azt üvöltöttem: “Nem szeretek kint! Nem szeretek kint!” -, és ezek voltak gyerekkorom legkorábbról megmaradt rossz emlékei.
A metró harminc másodpercenként gördült be a telep alatti megállóba, minden ház alagsora összeköttetésben állt a peronnal. Megőrjített a sötétség. A lakásom minden szobájának legalább az egyik fala tiszta üveg, egész nap éri a fény, még a szmog sem tekergőzik fel ilyen magasra. Szenvedtem a füsttől és az örökös félhomálytól.
Miért vannak a metrószerelvénynek ablakai, ha egyszer sosem megy ki a szabadba? Miért nem elég a sok fénycső, ami benne világít? Talán azt hiszik, hogy az embernek így kisebb a bezártság-érzete, mintha egy óriásliftben ülne? Talán biztonsági előírás, hogy baleset idején ezeken másszunk ki, egyenesen a kábelek és más sínpárok erdejébe, ahol agyonüthet a magasfeszültség, vagy elgázolhat egy szemből közlekedő kocsi?
Az én világomban minden olyan ésszerű: az orvosi rendelés, a vásárlólista összeállítása, a leértékelt fehérneműk közti szemezgetés, egy gyors kínai vacsora – az egész csak egy telefon és egy billentyűzet kérdése, de még billentyűzetre sincs mindig szükség; elég, ha az ujjammal rábökök a kívánt dolog képére. Fél órán belül a város bármely részébe kiszállítanak.
Szuburbia, Bársonyvilág. Kérjük, fejezzék be a ki- és beszállást. Az ajtók záródnak. Következik: Szuburbia, Csalogányliget.
A 21-es metróvonalat majdnem negyven éve avatták fel, és már akkor is idiótának tűnhetett a lakótelep-komplexumokat ilyen és ehhez hasonló fantázianevekkel illetni. Olyan emberek éltek itt, akik még a tíz kilométerrel futó mozgójárdán is rohantak, csakhogy még harminc másodperccel előbb érjenek a platformra, és egy korábbi metróval jussanak a munkahelyükre. Barackoskert valójában a leglepusztultabb külvárosi aszfaltdzsungelnek számított, Tölgyes dűlőben pedig ma már egyáltalán nem élt fehér ember. A városközponttól még ennél is félreesőbb külvárosokban már csak a fertőzött, biztosítással nem rendelkező, menthetetlenül szegény emberek húzták meg magukat. Az állam csak azzal törődött, hogy felhúzzon nekik néhány panelházat, a többségükbe még a fűtést sem vezették be.
Szuburbia, Csalogányliget. Kérjük, fejezzék be a ki- és beszállást. Az ajtók záródnak. Következik: Szuburbia, Tengerszem Park.
A kocsiban még ilyenkor délelőtt is túl sok az utas az én ízlésemnek. Kétségbeesetten számolom magamban a hátralévő megállókat. Még nyolc. Még hét. Itt most ki fog szállni egy csomó utas, mert fölöttünk van a legolcsóbb bevásárlóközpont. Az ápolatlan, mosatlanhaj-szagú emberektől majdnem az ájulás kerülget. Mikor a géphang bemondja, hogy “Következik: Belváros, Szanatórium“, hirtelen leizzadok és megnyugszom. Nem akarok gondolni a hazaút viszontagságaira.

A Hibernációs Központ földalatti liftje épp átépítés alatt áll, így kénytelen vagyok mozgólépcsőn felemelkedni az utcaszintig, és a kapun besétálni. Rettenetesen félek a mozgólépcsőktől és mozgójárdáktól; mindig elképzelem, hogy becsípődik a fémlapok közé a cipőm sarka, nem tudok időben leszökkenni róla, és egyszer csak levágja a lábam. Másodpercekig csak állok a lépcsősor aljánál, és nem tudom rászánni magam, hogy felemeljem és a számomra rémítően gyorsan mozgó rácsra helyezzem a lábam. A következő szerelvénnyel érkező tömeg azonban nem hagy más választást, tolnak maguk előtt; én pedig azon veszem észre magam, hogy megint nem jutok levegőhöz.
Az épület hihetetlenül magas, a földről nézve egészen az égig ér, szinte összenyomja az embert. Belül minden falat gránit, és minden padlót fekete-fehér márványlapok borítanak. A recepcióhoz tipegek, még így is aprókat csúszkálva, majd bemondom a nevem. Két percet váratnak, mire megjelenik egy szürke kosztümös fiatal asszisztensnő, bemutatkozik, kezet nyújt, és megkéri, kövessem.
Miközben a lifttel felfelé tartunk az irodákhoz, megkérdezi:
- Miért szeretné igénybe venni a szolgáltatásunkat?
- Pluráliszom van – felelem a legkisebb aggály nélkül.
Nem borul el az arca, és nem dörzsöli hozzá a kezét a szoknyájához, mint a legtöbb ember tenné ilyenkor. Nyilván tisztában van azzal, milyen kicsi az esély rá, hogy egy puszta kézfogással megfertőzzem, mégis meglep ez az udvariasság. Szinte a rokonszenvét is érzem, ezért halkan hozzáteszem:
- Hét éve vagyok várólistán.
- Nagyon szerencsés. A praxisomban a várakozási idő legkevesebb tizenöt év. Most úgymond “nagytakarítást” rendeztünk a tartályok körül, és egyszerre viszonylag nagy számú hely szabadult fel.
Bekísér egy irodába, hellyel kínál az íróasztala mellett – ismét meglep, miért nem szembe ültet, ahogy ilyenkor szokás. Egyezteti az adataimat a központi adatbázisban szereplőkkel. Egy diszken odaadom neki az orvosi leleteimet, a születési anyakönyvi kivonatomat, ő pedig egyszerűen lefuttat egy programot, ami összehasonlítja a már meglévő, és kipótolja a még hiányzó adatokat. Megnézi a bankszámla-kimutatásaimat, majd miután mindent rendben talál, elismerően bólint.
- Kötelességem megkérdezni, hogy valóban kívánja-e, hogy a műveletet végrehajtsuk. A “műveletet”.
- Igen, ezt szeretném – válaszolom.
- Három nap múlva tudnánk fogadni… vagyis tizenhetedikén. Délelőtt kilenc és tizenegy között befárad, előkészítjük, és délután vagy este már végre is hajtjuk.
- Remek.
- Adok egy brosúrát, ezt olvassa el, és tartsa be a szabályokat. Ezzel csökkenti a veszélyek előfordulásának kockázatát. Csak a folyadékháztartására ügyeljen – azzal felém nyújt egy diszket, egyszerű papírborítékban.
- Az átutalás? – kérdezem.
- Ne aggódjon, a bankot azonnal értesítjük, hogy nagyobb összeget fogunk leemelni a számlájáról. A betétje méretét látva talán nem is annyira nagyot… Mindenesetre, mire hazaér, a gépén már várni fogja a visszaigazolási kérelem. Minden rendben lesz.
Halkan sóhajtottam, mint valami öregasszony. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ilyen egyszerű az egész. Az asszisztensnő bizakodó mosolyát néztem, és nem bírtam távolságtartóan beszélni vele.
- Kár, hogy csak száz évre lehet előre megváltani a tartályt.
- Az állam csak ennyi időre tud garanciát vállalni – mondta, miközben felálltunk, és ő könnyedén megérintve a hátamat, kikísért a folyosóra. – Jelenleg is rengeteg bajunk származik abból, hogy harminc éve másik adatbázis-rendszerre álltunk át. Egész családok “tűntek el”, voltak, akiket huszonhat év késéssel tudtunk csak rehibernálni. Ezzel mi veszteséget termelünk, ráadásul az ügyfél épp az állami garancia limitáltsága miatt nem követelhet kártérítést sem. Mindenki rosszul jár.
A lifthez érve a nő elnézést kér, hogy nem kísér le egészen a bejáratig. Bólintottam, szinte nevetve – érdekelt is engem, hogy udvariaskodik-e vagy sem? Megkaptam, amiért jöttem, csak ez számított.
A recepciónál megkérdeztem, működik-e a közvetlen lift a metrómegállóhoz, mert semmi kedvem nem volt mozgólépcsőzni. Az információs azonnal útbaigazított, bár hozzátette, hogy ezt a liftet csak az alkalmazottak használhatják a kártyás beléptető-rendszer miatt; de mint ügyfélnek, adott egy kilépőt egyszeri használatra.
Végigmentem a folyosón, a kártyával áthaladtam két biztonsági ellenőrző kapun, majd megtaláltam a liftet, és viszonylag kényelmesen lassú tempóban ereszkedtem vagy háromszáz métert. A metróvonal szintjére érve az ajtó kinyílt, az átkötőfolyosón gyéren világítottak a lámpák. Egy kistermetű, kórházi pizsamát viselő alak imbolygott felém, akitől annyira megrémültem, hogy már lendítettem hátra a táskámat, hogy arcon csaphassam vele, ha közelebb merészkedik. Tíz-tizenkét éves kislánynak tűnt, kezében egy ugyanolyan kiléptető kártyát szorongatott, mint az enyém; és láthatóan fogalma sem volt arról, hogy hol van.
- Bocsásson meg, hölgyem, de meg tudná mondani, hogy jutok el Eagle Rock-ba?
Eagle Rock helyén egy hatalmas hulladéklerakó van, meg két börtön; és azok az emberek, akik ezekből szerzik a betevőjüket – ezt mindenki tudja. Vagy legalábbis, majdnem mindenki.
Apró mintás, fehér, hátul-megkötős hálóingjében leült a piszkos, építési törmelékkel takart földre, az anyját hívta, miközben egyre hisztérikusabban rázta a zokogás. Továbbhaladtam előtte.

Amikor beléptem az ajtón, olyan mély sóhaj szakadt fel a szívemből, mintha egy gumimatracot szúrtak volna ki benne. Bereteszeltem magam, majd lehuppantam a telemon elé, és rávetődtem a villogó boríték-ikonra. A banki ügyintézőm kérte, hogy a bankkártyám és a titkos jelszavam megadásával indítsam az átutalást a Hibernációs Központ számlájára.
Az első huszonöt százalékot hét éve kellett kifizetnem. Ezt – hivatalosan – harminc év múlva állami kamattámogatással együtt visszaadják, ha addig nem találnak számomra üres tartályt. Nem mintha a betegségemmel bármi esélyem is lenne további huszonhárom évig élni – de hála égnek, ezzel nem kell többé foglalkoznom. Ha hiú remény, akkor is kapaszkodom belé, és hiszem, hogyha felébredek, már meg fognak tudni gyógyítani.
Ma ünnepelni akartam. Rendeltem magamnak egy üveg hétszáz dolláros Moët & Chandon-t, és egy hatalmas doboz friss, vegyes szusit.
A kislányhoz fordultam, aki meglehetősen félszegen, egyik lábáról a másikra álldogált a székem mögött.
- Mit ennél?
- Hamburgert kérek – felelte.
A szekrényből kivettem néhány kisebb méretű ruhát és egy nagy fürdőlepedőt, aztán beküldtem a fürdőszobába. A kezébe nyomtam egy bontatlan csomagolású finom, angol vaníliás szappant, és ráparancsoltam, hogy lehetőleg semmi máshoz ne érjen hozzá.
Mire a kifutófiú megérkezett, már be is fejezte a tisztálkodást; vékony, zokniba bújtatott lábait még mindig gólya-módra felváltva emelgette a padlóról. Leültünk a konyhaasztal mellé, ő falni kezdett, én viszont minden apró ízt kiélvezve lassan rágtam a rizsgombócokat.
Töltöttem neki pezsgőt, a pohár szélén még mindig csillogtak a vízcseppek, a “biztonsági elmosás” maradványai.
- Mikor fagyasztottak le? – kérdeztem.
- A harmadik véhá alatt.
Összeráncoltam a szemöldököm.
- Az már több, mint száz éve volt. Százhúsz, százharminc legalább.
Ahogy kimondtam már le is esett, az asszisztens is épp erről beszélt.
- És egyedül voltál?
- Nem, a szüleimmel és a két bátyámmal. Állítólag túlhűtötték a vérszérumot, amit a csapolás után beléjük fecskendeztek, és az erek fala kikristályosodott. Amikor elkezdték őket melegíteni, egyszerűen… szétrobbantak belül.
Hatalmasat harapott a szendvicséből, közben a torkát köszörülte a sírás. Tömd csak magadba, gondoltam; hosszú ideje nem ettél már ilyet.
Profi pálcikafogással felemeltem és a fénybe tartottam egy omlettes nigiri-szusit: a színei egyszerűen tökéletesek voltak. Sokáig rágtam; a fekete alga, amibe csomagolták, nehezen adta be a derekát.
- Nézd, engem kicsit váratlanul ért, hogy behívtak a központba. Szinte biztosra vettem, hogy még évekig elhúzódhat a folyamat, és nem gondoskodtam a lakásról. Szóval… felőlem itt is maradhatsz, amíg megtalálod a rokonaidat, vagy ameddig jólesik. Vedd úgy, hogy ez az én személyes ajándékom neked, amiért átadtad a helyed. Még ha nem is önként teszed, és még ha nem is biztos, hogy a te tartályodat kapom.
Egyszerre jött ki belőlem, és meglehetősen irreálisnak tűnt ezt a saját számból hallani – nem a szavakat, hanem ezt a jó ég tudja, honnan szalajtott hálát. Vagy inkább szánalmat? Eddig nem éppen a szociális érzékenységemről voltam híres.
Ő csak bámult rám, egy percre még a rágást is abbahagyta; de nem bírtam elviselni sokáig a tekintetét. Elhagytam az előszobát, hogy végre lesúrolhassam magamról a kinti világ piszkait.

A fürdőszobám az egyetlen helység a lakásban, aminek nincs ablaka; és még a szellőzőnyílások ellenére is mindig úgy érzem, a gőzben egyszerre csak elfogy az oxigén, én pedig kétségbeesve a padlóra zuhanok, levegőt próbálok a tüdőmbe préselni, de nem megy. Nagy, sárga fürdőlepedőmben és cicafejes papucsban kicsattogtam a nappaliba, és leterítettem a fűtőpanel elé egy pokrócot, amire ráültem. A távirányítót és a “tisztálkodó szettet” magamhoz vettem, majd a legmagasabb fokozatra állítottam a hősugárzást. A gyerek a kanapén ült, néhány méterre tőlem; még mindig ugyanazokkal a kerek szemekkel bámult, miközben elkezdtem magam rendbe rakni.
A meleg mindig előcsalja a férgeket a bőr alól, amelyek addig békésen szunyókálnak a húsba ágyazódva. A gyógyszerek csak lassítják a szaporodásukat, de a kifejlett példányokat el kell távolítani, mielőtt újabb petéket raktak.
Szétnyitottam az eredetileg szemüvegtartónak szánt bőrtokot, és kivettem belőle az egyik lapos fejű csipeszt.
- Mi a neved? – kérdeztem, mert csak most jutott eszembe, hogy nem tudom.
- Seychelle. A szüleim ott voltak nászúton.
- Szép név. Nos, Seychelle, ez most olyan lesz, mint amikor az anyák szoptatják a csecsemőjüket: van, aki nem bírja a látványt, de ez is az élet része. Ha zavar a meztelenség, vagy az undorító dolgok, akkor jobb lesz, ha kimész.
Maradt. Kibontottam a fürdőlepedő csücskére kötött csomót, ezzel lemeztelenítve a felsőtestemet – látta melleimen az egymást érő sebhelyeket, mégsem változott az arckifejezése. Úgy tettem, mintha ott sem lenne többé; ha hányingere lesz, úgyis megtalálja a vécét.
Ahol a férgek megközelítik a bőrt, kis, gennyes pattanások képződnek. Ezeket egyesével ki kell nyomni, azután csipesszel megfogni és kirántani őket. A műveletet minden tisztálkodás után ismételni, majd a sebeket fertőtleníteni, a kiszedett férgeket pedig megsemmisíteni. Ez utóbbit én kissé illegálisan végeztem, mert a tűzjelző miatt (és mert “nemdohányzó” emeleten élek) nem tudom elégetni őket, ezért egyszerűen lehúzom a vécén. Még mindig jobb, mintha a szemétbe dobnám egy szalvétába csomagolva, vagy a konyhamalacban végeznék.
- Ezért akarod hibernáltatni magad? – kérdezte. Egy pillanatra se vette le a szemét a csipeszt tartó kezemről.
- Így van.
- Ez halálos?
- Ha nincs megfelelően kezelve, akkor rövid időn belül igen. Alapos gyógyszerezés és a higiénés szabályok betartásával tíz-tizenöt évig ki lehet vele húzni.
- Mikor kaptad el?
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd kiböktem:
- Kilenc éve.
- Hogyan terjed?
- Általában testnedvekkel. Én egy törölközőtől kaptam el. Az apám elfelejtett szólni, hogy amikor részegen hazaért egyik este, az enyémet használta… mindenkivel félrekefélt, anyámat is megfertőzte a tudtán kívül. Tünetmentesen haltak meg, két évig nem is tudtam, hogy hordozom a betegséget.
Felállt a kanapéról, és közelebb jött hozzám; szemügyre vette a tányéron mocorgó fehér csíkokat.
- Olyanok, mint a csontik.
- A mik?
- A horgászkukacok. Apámmal sokat jártunk Cape Franklinbe, arrafelé rengeteg a hal. Ilyeneket tettünk a horogra.
Egy percig csöndesen figyelt, majd mintha végig ott motoszkált volna a fejében, egyenesen azt kérdezte:
- Máshol is vannak?
- A zsírszövetben petéznek.
- Segítsek kiszedni, ahol nem éred el?
A szemébe néztem: nem félt, hogy elkapja. A peték ott voltak a véremben, és ő mégsem félt, hogy elkapja. Elképzeltem, hogy a fenekem alsó és megközelíthetetlen része egy éjszakára nem viszketne és hagyna nyugodtan aludni. Elképzeltem, hogy a gumikesztyűs – úgy biztonságban lenne – kezével megszabadítana azoktól a kínzó mitesszerektől. Aztán végül nemet intettem a fejemmel. Ennek a két napnak már nincs jelentősége.

- Ez itt a dolgozószobám – mutattam körbe, miután felkapcsoltam a villanyt.
A “hűha”, amit mindenképpen elismerő hangsúllyal és elnyújtva ejtett ki a száján, mosolyt csalt az arcomra. Igen, én is büszke voltam rá – a mélybordó falakra, az arany szegélyű selyembrokát huzatú párnákra, a marokkói utánzatú öntöttvas mécsesekre, az antik-utánzatú perzsaszőnyegekre, a baldachinként lebegő eredeti indiai szárikra. A meghitt zug, a béke szigete, az ablakok előtt egy hatalmas telemonnal, állványán pedig olyan készülékekkel, amelyeket a lány valószínűleg sosem láthatott.
Megfogtam két párnát, és odaültettem magam mellé, miközben bekapcsoltam a képernyőt, kihúztam a virtuálbillentyűzetet, aztán egyesével feltettem magamra az érzékelőket: párosával a csuklómra, könyökömre, térdemre és bokámra; egy szíjat a derekamra, egyet a nyakamra, egyet a mellem vonala alá, és egy hevedert a csípőmre. Azután fölvettem a számomra is kissé futurisztikus vonalvezetésű vizort, majd az egészet összekapcsoltam a telemonnal.
- Tudom, ez elsőre kicsit furcsa lesz… – mondtam, de a hangom már a szoba másik végéből jött. A kislány nem jutott szóhoz.
Ott térdeltem mellette egy párnán, miközben alig öt méterrel távolabb egy meglehetősen lenge fekete baby-dollban végighevertem a selyempárnákon, és onnan beszéltem hozzá. A hangom mélyebb, karcosabb lett; a melleimről eltűntek a hegek, a frizurám tökéletes loknikba göngyölve omlott végig a vállaimon.
- … de hamar meg lehet szokni. Ez elméletileg egy hologram, gyakorlatilag nem az. Nehezen tudnám elmagyarázni neked. Ki akarod próbálni?
- Ha szabad… – hebegte, de inkább az izgalomtól, mint a meglepetéstől.
Eltüntettem magam a szoba végéből, és leszedegettem magamról az érzékelőket; amelyeket ugyanolyan sorrendben csatoltam fel rá. Ahogy a sisakszerű fejpánt is a homlokára került, a szoba keleti kényelemmel párnázott részében ismét megjelentem én.
-
Be tudom állítani a paramétereket, hogy más legyél – azzal mosolyogva pötyögtem egy kicsit az átlátszó, épp csak sejtelmesen kéklő billentyűzeten, Seychelle pedig máris egy playboynyuszi-jelmezt viselt, a mellei legalább “D” kosárméretűre dagadtak, a haja egyenes lett és szőke, az ajkai duzzadtak és vörösek.
- Ez valódi? – kíváncsian megtapogatta a hatalmas kebleket.
- Annak érződik, nem? – feleltem mosolyogva.
Kikapcsoltam a vizort, hogy a kivetített kép eltűnjön, bár az érzékelőket még rajta hagytam. Elővettem egy digitális jegyzetfüzetet, és lelkesen magyarázni kezdtem:
- Ebben vannak a kuncsaftok adatai. Öt évre visszamenőleg jegyeztem mindegyiket, akik itt voltak a szobában – persze, csak virtuálisan. Itt van a képük, így néznek ki a hologramjaik. Ezek itt azok a nevek, amelyeken szólíthatod őket. Ezeket a beállításokat kell használnod, ha velük találkozol, és ezek a gyenge pontjaik. A többségük csak simán szeret kamatyolni, de vannak extrém kivételek is. Ha esténként felcsatlakozol a csetre, BabylonChick17 néven menj, mert akkor a visszatérő vendégek fel fognak ismerni. Az újakat először nyomozd le, mert nem biztos, hogy valódi a hitelkártya-számuk…
- Te egy… callgirl vagy? – kérdezte, mintha csak ekkor esett volna le neki.
- Mondhatni. Ez kényelmes, és biztonságos. Amikor a férfiak vagy nők itt kivetülnek, nem kell azzal törődniük, hogy elkapnak valamit; nem kell amiatt frusztrálniuk magukat, hogy néznek ki. Úgy néznek ki, ahogy akarnak. Az egész csak pénz kérdése – hogy meg tudják-e fizetni ezeket a nem éppen olcsó elektromos vacakokat, meg a regisztrációs költségeket és a tagdíjakat a társközvetítő csetszobákban. Egy éjszaka alatt, ha három-négy embert vállalsz be, minimum négyszáz dollárt keresel. Akár még jól is érezheted magad. Nem is beszélve arról, hogy “manuálisan” még szűz is maradsz… mint például én.
Hatalmas szemeket meresztett rám, de azt hiszem, megértette, mit akarok mondani. Este a szoba ajtajából figyeltem, amint kissé esetlenül és sután, de lélekben átesik élete első szexuális élményén. Valahol boldoggá tett a tudat, hogy valaki folytatja az üzletet, amíg én nem leszek itt.
Pontos utasításokat hagytam neki, mielőtt elmentem volna – hogy dobja ki a textíliákat, hogy fertőtlenítse le a bútorokat, vagy cserélje ki őket; elvégre igen szép kis summát hagytam neki egy, a nevére nyitott számlán, amellyel átvészelheti a nehezebb időket.
Amikor utolsó alkalommal régi kabátomban és csizmámban kiléptem a folyosóra, gyomrom halkan megkordult, mert elege lett az ásványvízből és a gyógyteákból. Kellemes idő ígérkezett, a folyosó üvegfalán besütött a nap. Nem nagyon tudtuk, hogyan kellene elbúcsúznunk egymástól.
A kislány sírt – mintha nem jelentett volna neki éppen elég terhet a családja elvesztése, most még én is magára hagyom. Azt mondta, el fog jönni meglátogatni, még ha én erről nem is tudok majd. Aztán fogadkozott, hogy minden évben egy tetemes összeget fog küldeni a plurálisz gyógymódját kereső alapítványoknak és kutatóintézeteknek. Elmosolyodtam, intettem neki, azután beszálltam a liftbe.
Odabent ismét sóhajtozni kezdtem, legszívesebben visszamásztam volna az én kis meghitt otthonomba, mert megint alig kaptam levegőt. Akkor jutott eszembe először, hogy egyáltalán hogyan leszek képes én, a klausztrofóbiás, száz évet tölteni egy még ennél is kisebb, alig két köbméteres kabinban?


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához