LFG.HU

Erioni Harsona szerkesztõség
hírekCimkek

Kedves Olvasók!
Ismét jelentkezünk a legújabb hírekkel, érdekességekkel. Reméljük, hogy mindenki megtalálja a kedvéhez – és vérmérsékletéhez – illő olvasnivalót.
Üdvözlettel:
Adras Tamon


Tengeren innen, falakon túl
Pergő homokszemek
(ízelítő)

Az alább közölt szöveget Elser mester találta egy megégett szélű pergamenen. Minthogy ellenséges szemmel ábrázol egy vidéket, talán érdekes lehet a kedves Olvasók számára még annak ellenére is, hogy mind az eleje, mind a vége megrongálódott a századok során. Elser mester egyébiránt úgy tartja, még ebben a században keletkezhetett a leírás.

…évében a Kosfejes Úr álmot küldött. Hangot hallottam, tisztát és érthetőt. “Menj a sivatagba. Ott keresd a választ.” Hogy mi volt a kérdés? Mit számít az, ha a Nagyúr küld? Ha megtalálom a választ, tudni fogom a kérdést is.

Ha a magamfajta gorviki utazó el akar jutni a sivatagba, ahol a hitetlenek élnek, akik becsukták füleiket a Kosfejes Nagyúr igazsága előtt, akkor még békeidőben is hasznos egy kis kerülőt tennie. Ahelyett, hogy Codravart-t elhagyva Dela el Igera-nál lépnénk át a határt, kísérőmmel hajóra szállunk, és El Zashra felől közelítünk. El Zashra Al-Abadana keleti kapuja, az észak felé irányuló tengeri kereskedelem központja. Hajóforgalma óriási. Mi kicsiny bagghalán érkezünk a kikötőbe, elsiklunk a hatalmas gabonaszállító hajók mellett, melyek a Duaron-tenger felől hozzák az északi városállamok terményeit, hogy cserébe ott egzotikusnak számító fűszereket, vagy más keresett árucikket pakoljanak. A kikötő nyüzsgése bódító. Izzadt testek tömege nyüzsög, a mosdatlan emberek, a por és a fűszerek illata émelyítő. A hangzavar a tengeri út csendje után szinte kibírhatatlan. Mikor közelít hajód a dokkokhoz, csupán távoli zúgás, mint amikor folyón a vízesés felé közelítesz, hogy aztán robajlón körbeöleljen, mintha elnyelt volna a zuhatag sodra. Mindenki intézkedik, alkudozik, pöröl, tolvajt kiált, vagy hangosan kacag a kárvallotton. Fertelmes!
Mindenesetre behúzódunk egy levélforrázóba, ahol élénkítő italokat mérnek, és legalább árnyékban lehetünk. A hőség itt is kibírhatatlan, a leforrázott levelek erős illata elnyom minden más szagot. Kísérőm elmondja, hogy valamiféle cserje szárított leveleiből készül az ital. Ahogy belekortyolok, majdnem kiköpöm… Ez forró!
Körülnézek. Itt üldögél egy tucatnyi ember, jócskán körbetekerve mindenféle koszhadt ronggyal, és az iszonyatos hőségben forró italt iszik! Nekem a hátamon is csorog az izzadtság, pedig vékony abraselyem inget vettem fel. Az ő arcukon pedig még egy izzadtságcsepp se jelenik meg. Kísérőm, Gawudh, a kopasz északi vigyorog, és fejét törölgeti a nyakában lógó kendővel.
- Idd meg! – mondja és biztatóan biccent. – Utána jobb lesz, majd meglátod…
Lassan kortyolom a forró italt. Ahelyett, hogy jobb lenne, még jobban szakad rólam a víz. Dühödten nézek kísérőm felé, aki csak somolyog tovább, és felhajtja a löttyét. Elszégyellem magam, amiért elragadtak az érzelmeim, és megfogadom, hogy egy teljes napi vízmegvonással büntetem magam.
Mikor elhagyjuk a levélforrázót, meglepetten veszem észre, hogy a téren, ahol fertályórája a gutaütés kerülgetett, kellemesen enyhének érzem az időt, és mintha frissebben is mozdulnék. Gawudh bólint, tekintetében megjelenik az ismerős “na ugye, megmondtam” kifejezés.
Én magamban dicsérem a Kosfejest, amiért felhívja a világ figyelmét az érzelmek elfojtásának fontosságára. Ha hagytam volna, hogy elragadjanak az érzelmeim, akkor kibeleztem volna a kifőzde dzsad patkányát, ahelyett, hogy megittam volna a főzetét, és most egyrészt menekülnöm kéne már utam legelején, másrészt még mindig izzadnék.
Így azonban nyugodtan bejárhatjuk a város nevezetesebb látnivalóit, kezdve a híres világítótoronynál, mely, mint kísérőm elmondja, egy tenger felé néző, úgynevezett dzsinnt formáz, és amelynek homlokán ég az örök tűz, amely a hajósokat révbe vezeti. Aztán folytatjuk a város legnagyobb templomával, melyben az egyik hamis isten előtt imádkoznak tévelygő bolondok ezrei, és végül, de nem utolsósorban, belopózva a helytartói palota kertjébe, amely méltán híres a környéken.
Estére rá kell jönnöm, hogy ismét csak vétettem a Nagyúr tanítása ellen, amikor hirtelen jött bűntudattól hajtva tettem fogadalmat. A Kosfejes azonban nem hagy tanítás nélkül senkit, aki használja az eszét. Megmutatja, hogy téves fogadalmamért elnyerem a büntetésem: nyelvem bedagad, szájam kicserepesedik, este már csak nagy nehézségekkel mesélem el a dolog lényegét kísérőmnek. Gawudh szokatlanul komoly marad.
- Kegyes veled a te istened – mondja -, hogy még időben megleckéztet. Egy ilyen ostoba fogadalom kinn a sivatagban a végedet jelentené…
Másnap délig kínlódom a döglesztően meleg szobában, mivel eszem ágában sincs egy Szent Küldetés elején esküszegővé alázni magam. Viszont van időm átgondolni a látottakat. Felidézem a templom képét, a hamis isten kaotikus mintákkal borított fertőszentélyének képét. Mennyire más, mint a Kosfejes nyílt, egyszerű, fenséges templomai! Azok az ég felé nyitottak és felfelé törekvők, ezek pedig félhomályos zugok, ahol tömeg és magány furcsamód együtt jár.
Hogy a tiltott kertbe miként osontunk be alkonyatkor, azt nem mondom el, de az nem titok, hogy valóban gyönyörű. És Gawudh azt mondja, hogy ez csak gyenge utánzata annak, ami nyugaton vár ránk.
Délután ismét a kikötőbe mentünk. A tengeri dokkoktól teherhordók hosszú sorát követve jutunk el a folyami kikötőbe, ami a Shibara deltájának északi főága mellett épült ki. E hatalmas átrakodó hely szűri meg a tengerről érkező árukat, és osztja azokat a továbbszállítás módja szerint két nagy halomba. A tömegáru java része folyami hajókra kerül, a sürgősebb szállítást igénylők pedig a tevekaravánokra, vagy lovas futárok viszik őket tovább. A Shibara mentén kiépített karavánút vezet nyugatra a főváros, Al-Abadana felé. Mi egy roskadásig megterhelt folyami hajóra szállunk, miután Gawudh segítségével megfelelő ruházatot szereztünk. A vásárlás, és az azt kísérő ocsmány alkudozás nem volt más, mint egy öncélú érzelmi orgia. Már-már elfog az undor, de még idejében elnyomom az érzést. Sóvárgás, harag, dicsekvés, sértettség, büszkeség, gúny, düh, megkönnyebbülés, öröm, káröröm… Szinte tapintható módon kavarognak az érzelmek Gawudh és a dzsad kereskedő körül. Végül megszereztük, amire szükségünk van, és kísérőm biztosít róla, hogy előnyös boltot csináltunk. Nem mintha engem mindez érdekelne.
A hajón Gawudh előszedi a vásárolt holmit. Ruhadarabok, a földszínek megannyi árnyalatában. Legalább három rétegnyi anyag kerül a szép abraselyem ing helyére. Kísérőm értő kézzel rendezi el a redőket, és közben elmagyarázza, hogy hiába lesz rajtam sokkal több ruha, kevésbé lesz melegem. Némi kétely bujkál bennem, de a levélforrázóban szerzett tapasztalat fényében inkább hallgatok. A hajóorrban vackoljuk el magunkat. Onnan figyeljük, ahogy istentelen káosz után végre mindent berakodnak a hajónkra. Mindez persze a szokásos irgalmatlan hangzavarral jár. A kapitány, bizonyos Abid, élen jár az üvöltözésben.
Inkább a folyót figyelem. Méltóságteljes lassúsággal hömpölyög a tenger felé, színe homoksárga a hordaléktól, amit majd kijjebb a tengerparton fog dűnékbe halmozni, hogy folyamatosan területet nyerjen a tenger rovására.
Dagálykor indulunk, kihasználva, hogy a folyam folyásiránya a dagály idejére megváltozik. A kapitány továbbra is folyamatosan kiabálva, de értő módon vezeti ki a hajót a fősodorba, számtalan kisebb-nagyobb bárkát kerülgetve. A széljárás kedvező, úgyhogy a nagy, tarka háromszögvitorlát is kifeszítik. Figyelem a kapitányt, és azt veszem észre, hogy teljesen feleslegesen is ordibál. Nem értem. Úgy tűnik, a dzsadok mind szerelmesek a saját hangjukba.
Már a folyókanyarban haladunk, amikor visszanézek a kikötővárosra. Meglepetéssel veszem észre, hogy a koszos, zajos és büdös házrengeteg elragadó szépségű, tornyokkal és aranyozottan csillogó kupolákkal teli csodavárossá változott. A varázs fogva tart, míg a folyó kanyarulatában el nem tűnik az egész a parti datolyapálmák sora mögött. Rájövök, hogy ennek a városnak pusztulnia kell! Amelyik hely ennyire rabul tudja ejteni az embert a szépségével, veszélyes a lélekre. Fohászt küldök a Kosfejes Nagyúrhoz, hogy segítse mielőbbi győzelemre a warviki lovagokat, hogy üszkös romhalmazzá váljon e féregtanya.
A folyón felfelé haladva ránk szakad a csend. Mintha a távoli sivatag némasága szivárogna be ide, ahol a folyó mentén dús növényzet és hatalmas pálmák tenyésznek. A dzsad kapitány is konok hallgatásba burkolózik. A kormányos mellett állva tekintete állhatatosan pásztázza a folyót, időnként kisebb kézjelekkel utasítja emberét irányváltásra.
- A homokzátonyokat figyeli – jegyzi meg halkan Gawudh. – Folyton változnak, lehetetlen feltérképezni őket, de bizonyos jelekből a gyakorlott szem megtalálja az utat köztük…
A hajóorr körül halkan csobog a víz, ebből tudom, hogy a szél nem sokkal visz minket sebesebben, mint az ár, amit a dagály kelt. Amikor az apály beáll, horgonyt is vetünk. Kisvártatva ráadásul még a szél is elül. Előszedem füzetemet, és egy szénceruzát, és mivel időm engedi, lerajzolom a folyamkanyart, ahol vesztegelni kényszerülünk.
A parton elnyúlva krokodilok hevernek a napon, mint megannyi korhadt fatörzs. Tőlük tisztes távolságot tartva flamingók gázolnak a sekélyesben. Helyenként antilopok járnak le a víz mellé inni. Óvatosak, és a legkisebb gyanús jelre is nagyot szökkennek hátrafelé. Nem értem, miért, amíg egyszer csak egyikük orrára-fejére hatalmas állkapcsok csapódnak a víz alól. Egy megtermett krokodil rántja víz alá a fűevőt, a víz vérvörösre változik. Gyönyörű szín… Kár, hogy a szénceruzával nem adhatom vissza a látvány szépségét, ahogy az élénk folt gyorsan szétterjed a sárgás vízben.
Néhány óra múlva erős szél kerekedik, elég ahhoz, hogy ár ellenében is haladni tudjunk, így a kapitány parancsára ismét felszedik a horgonyt. Engem meglep, hogy ugyanaz a manőver, ami a kikötőben annyi üvöltözéssel járt, most szinte teljes némaságban is kivitelezhető. Furcsák ezek a dzsadok. Sötétedik, amikor a csendet iszonyú üvöltés szakítja szét, amelyre kisvártatva újabb ordítások felelnek. Mély torokhangként kezdődő, egyre magasabb hang, amely, mikor már igazán fülsértő magasságba ér, csaholó-ugató módon hal el. Mintha megannyi démon lapulna a part mentén.
- Majmok – jegyzi meg az északi. – Ott ül az egyik.
Kinyújtott karja által jelzett ponton, az egyik pálma tetején félembernyi, barna bundás lény ücsörög, és időnként, fejét a sötétedő égboltra emelve, rázendít hátborzongató énekére.
Orromat ismerős illat csapja meg. A levélforrázóban éreztem először. Körülnézve észreveszem, hogy a hajó közepén egy vastűzhelyre helyezett kondért ülnek körül a legénység tagjai. Halkan, mély torokhangon beszélgetnek az anyanyelvükön, a kondérban víz forr, és az emberek rámerik a forró folyadékot a csészéikben lévő fűre. Mikor látják, hogy figyeljük őket, barátságosan intenek felénk, és a kondér mellé invitálnak. Leülünk közéjük, bár nekem komoly erőfeszítésbe kerül, hogy elnyomjam fintorgásomat. De hála legyen a Kosfejesnek, mert ura maradok érzéseimnek. Nem engedem, hogy emiatt elégedettség töltsön el. Elvégre a tanítás szerint élni nem érdem. Ez a normális. Isszuk a forró italt, miközben a dzsadok csendesen beszélgetnek. Fura érzés kerülget. Ezek az egyszerű hajósok most éppoly halk komolysággal szólnak, mintha hazámbéliek lennének. Gawudh fordít néhány dolgot a beszédükből, de úgy érzem, mihamarabb meg kellene tanulnom a nyelvet, ha hosszabb ideig a sivatagot akarom járni. Meg is mondom ezt kísérőmnek. Gawudh megígéri, hogy megtanít. Az éj hideg. Pokrócokba burkolózva térek nyugovóra a hajó orrában.
Napok telnek el unalmas egyhangúságban. Az élet ritmusa monoton. Kísérőm a nyelvet tanítgatja nekem. Időnk az van. Olykor leküzdve ellenérzéseimet szóba elegyedek a hajósokkal. Segítőkészen és udvariasan meghallgatnak, ha kell, kijavítják a kiejtésemet, de néha mintha jót mulatnának magukban a próbálkozásomon. Én igyekszem megjegyezni az arcukat, hogy alkalomadtán majd Ranagol elé küldjem őket mulatni.
Végre feltűnik a távolban a Shibarán átívelő leghosszabb híd, az Al-Sahir. Déli hídfőjétől nem messze pedig felbukkannak Al-Madzsei erődvárosának tornyai. Az Al-Sahir hatalmas vöröskő pilléreken nyugszik, kilencvenkilenc, csúcspontján vízállástól függően tizenkét-tizenhét láb magas ívvel kötve össze a két partot. Kísérőm elmeséli, hogy a legendák szerint egy régebbi emír parancsára dzsinnek húzták fel a hidat egyetlen éjszaka alatt.
- Azt mondják, hogy nagyon kockázatos vállalkozás volt. Az emír Al-Madzsei felépítésével kívánta a codravari lovagokat sakkban tartani. És a célját el is érte, mivel mióta a dzsad erődváros megépült, az emír könnyűlovasai rendszeresen fenyegetik és dézsmálják Codravar utánpótlását, jócskán megnehezítve a gorvikiak ibarai hadjáratait, hiszen az utánpótlás biztonsága érdekében el kéne foglalni, vagy legalább tökéletes ostromzár alá vonni Al-Madzsei-t – meséli Gawudh. – Al-Madzsei igen fájó tüske Warvik talpában, és minden igyekezet ellenére még nem sikerült a warvikiaknak kihúzni e tüskét. Igaz, az al-abadanai emír kincstári bevételének jelentős része rámegy az Al-Madzsei és a hozzá tartozó híd fenntartására, de a dzsadok szerint megéri.
Nézem a vöröskő híd földelementálokat formázó pilléreit, amint e másvilági lények szobrai vállukra emelik a hidat. Lerombolhatatlannak tűnik. Maga a hozzá tartozó erődváros mintha kaotikusan burjánzó élősködő lenne a híd oldalában. Masszív falak és bástyák, karcsú, égre törő tornyok, félgömbkupolák első pillantásra kusza összevisszasága. Mikor szóvá teszem ezt, Gawudh vállat von.
- A kuszaság csupán látszat. Beszéltem egyszer egy veterán abradóival, aki harcolt Al-Madzsei falainál. Azt mondja, hogy a falak útvesztője egyenesen levezeti a támadók tapasztalatlanabb, vagy csak túlhevültebb részét a folyópartra, ahol szinte egymást tapossák bele a vízbe. Az a zord bástya, amelynek tetejéről az íjászok szokták ilyenkor ritkítani a támadókat, nem olyan veszélyes a támadókra, mint önmaguk. Az abradói szerint egy roham alkalmával az ezerfős csapatából kétszáz hullott el a falak tövében, mintegy százat lőttek le a Gyilkosok tornyáról (így nevezik a tieid a bástyát, amit a dzsadok az Igazság tornyának hívnak), és vagy négyszáz vértes fulladt a folyóba a mögöttük jövők nyomására. Úgyhogy azok a falak nagyon is precízen vannak megtervezve. De nézd! Ott az ellentábor!
Távol, nyugat felé egy hatalmas, masszív, szürke kőtömeg bontakozik ki, miközben hajónk áthalad a híd alatt. Fenségesen egyszerű, letisztult formáival Codravar vára uralja a tájat, és védelmezi a Warvik és Dela el Igera közt húzódó utat. Mintha maga Ranagol terjesztené ki óvó karját a folyóig, megálljt parancsolva a dzsad söpredéknek. Nem is értem, hogyan tudták ezek a dzsadok a maguk fertőgócát felhúzni e nemes és félelmetes erődítmény szomszédságában, ahol kiváló harcososok ezrei állnak örökös készenlétben.
- Nem érted? – kérdez vissza Gawudh. – Pedig egyszerű. A kiváló harcosok ezrei éppen a sivatagban törtek előre az emírség központja felé, miközben a dzsinnek megépítették ezt a hidat. Az emír válogatott csapatai átkeltek a túlpartra, és azonnal belefogtak a védelem kiépítésébe. Mondják, hogy a tervek már régen készen voltak, csak a megfelelő időpontra vártak. És szent hadjárat ide, vagy oda, a warvikiak éppen nem voltak túl jó viszonyban hittestvéreikkel, akik nem küldtek segélyt. Persze Codravart a dzsadok nem tudták volna elfoglalni, de mire a “Szent sereg” visszatért a hídfő elpusztítására, már nem boldogultak a védállásba húzódott dzsadokkal. Ráadásul a sivatagi nomádok hátba kapták a Szent seregeteket, és az a folyamatos visszavonulás közben is nagy veszteségeket szenvedett, a hídnál pedig végképp két tűz közé került. Végül beállt ez a helyzet, ami most is van. Kölcsönösen szorítják egymás torkát, de egyik sem enged.
A hajó orra jobbra, a bal part felé fordul. A kapitány nem mer túl közel kerülni Codravar falaihoz, mert békeidő van ugyan, de az ottaniak olykor megszórják katapultáikkal a túl közel merészkedő hajókat. Áhítattal figyelem az erődöt, ahogy egyre közelebb érünk. Gyermekként jártam a falai közt, de innen a folyó felől nem volt alkalmam megtekinteni. Elégtétellel tölt el, ahogy látom, hogy a hajósok tekintete elkomorul, légzésük hallhatóan nehézkesebbé válik a komor falakhoz közeledvén. Bűn ez is, tudom, és majd nem mulasztom el levezekelni. Azt hiszem a kapitány halálra korbácsolása megfelelő lesz majd. Ezzel a melengető gondolattal a szívemben térek nyugovóra, s a majmok távoli kiáltozása ringat álomba.”


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://member.rpg.hu/erioniharsona]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához