LFG.HU

HammerTimeCafe
Szalontai Tibor
novellaCimkek

Isu jókedvű bizakodással szállt fel az 5-ös trolira. Este újra találkozik majd szerelmével, és efölötti örömét csak csekély mértékben csökkentette az a tudat, hogy ma este a lány szüleivel is össze kell ismerkednie. Háztűznézőbe indult éppen, Nusi szülővárosába, Szabadszállásra. A lány még tegnap előrement, mivel nem voltak órái, és persze legfőképp azért, hogy az ősöket felkészítse kicsit a nagy találkozásra. A 2015-ös év első adventi hétvégéjétünneplik majd együtt. Aztán vissza az egyetemre, következik a vizsgaidőszak. Isu gyomra összeszorult, ahogy a troli kilőtt a megállóból. Persze ezt ő inkább a közelgő após-anyósi audencia miatt érzett szorongásnak tulajdonította. Meg annak, hogy késésben volt. Még van majdnem húsz perce a busz indulásáig. Jobb lett volna az előző járatot elérni, de elbénázta a készülődést. Azért remélte, hogy nem kési le a Kiskunhalasra induló 15:30-ast. Jó esetben az öt megállót tíz perc alatt teszi meg a troli, ha belekalkulálunk néhány váratlan piros lámpát, akkor is oda kell érnie időben.

Egy újságját bújó, őszesszőke öregúr mellé ült, az első ajtótól a harmadik sorban. A troliban volt szabad ülőhely bőven. Az iskolánál lármás gyerekcsapat szállt fel, két tyúkanyószerűen aggódó tanár néni kíséretében. Az egyikük egész jól nézett ki, Isu piszkos fantáziája beindult, gyorsan el is szégyellte magát és megpróbált Nusira koncentrálni. Maga elé idézte a lány kedves alakját, de akkor is, piszok jó kis csaj ez a tan’tó néni, a fenébe is. Milyen jól áll neki, ahogy a zsivajgó-nyavajgó nebulókat dresszírozza. A következő megállóban két színes bőrűúriember szállt fel. Nagyon jómódúnak tűntek. Jólétillatú hosszú bőrkabát, makulátlanra fényezett fűzős bőrcipő, rangos címkéjű, régimódi bőr aktatáska, görbe fogantyús esernyő mindkettőnél. Napbarnította arcukról lerítt az intelligencia és a felsőbbrendűség tudata, talán valami diplomaták vagy tudósok lehettek. A szegedi egyetemeken ez idő tájt hemzsegtek a vendégtanárok. Vajon milyen nemzetiségűek? Az biztos, hogy nem négerek, de valami egzotikus náció. Maláj, ceyloni vagy hawaii, esetleg madagaszkári. Vagy a fene se tudja, lehettek akár jemeniek vagy akármilyen más arabok, esetleg beduinok is. Isu legszívesebben odaszólt volna nekik: “Where are you from?”, de türtőztette magát. Úgysem lenne most ideje “welcome to Hungary” típusú csevegésre.

Isu igyekezett bámész tekintetét másfelé kényszeríteni. Jobbról papírzizegést hallott, ülésszomszédja éppen lapozott az újságban. Ahogy közben a kezét mozgatta ide-oda, Isu valamilyen tetovált betűket vett észre a bácsi keze fején. Eszébe jutott egy régi emlék, vagy öt évvel ezelőttről. Még középiskolás korában történt, az osztálykiránduláson. Pécs, Harkány és Siklós után átrándultak Horvátországba is. Eszéken a belvárosban sétáltak, stírölték a csajokat, nézegették a kirakatokat. Közben elhaladtak a Milicija épülete mellett is. És ott, a rendőrségi főbejárat portálján ki volt függesztve néhány körözés, némelyik fényképes, de volt fénykép nélküli is. És ott találkozott valami olyasmi hirdetménnyel, hogy ezt és ezt az embert körözik, mivel súlyos bűnöket követett el a balkáni háború során; különös ismertetőjele: bal kézfején felirat. Magyarul is, horvátul is ki volt írva a szöveg. Isu megjegyezte a tetoválást, annyira furcsállta, ugyanis nem tudták pontosan a szövegét: Anna vagy Alla. Brahiból újra a szomszédja kezére sandított, és egy pillanatra, de csak egy pillanatra elállt a lélegzete. Ugyanis a következőt sikerült kibetűznie: Alina. De badarság, egyrészt a felirat csak hasonlított. Másrészt, persze, majd pont összefut az 5-ös trolin egy háborús bűnössel! Where are you from? – tenné fel a kérdést Isu, a bácsi meg azt felelné: – From Croatia, of course. Különben is, Népszava van a kezében, a szomszéd sarkon lakik születése óta, és a pincsi kutyája az ajtót kaparva várja, hogy levigye a térre sétálni. Isu már el is felejtette előbbi gyanúját, mert hirtelen eszébe ötlött valami.

Valami sokkal érdekesebb, ami bár azonnal szemet szúrt neki, az első pillanatban az ábrándozás miatt fel sem fogta igazán. Az egyik “bokszos diplomata” leszállt a troliról, a másik leült szemben egy ülésre, és ami a legkülönösebb, még mielőtt szétváltak, kicserélték az aktatáskáikat. Amennyire Isu vissza tudott emlékezni, az a táska, amelyik elhagyta a buszt, jóval kisebb volt a másiknál, ami a trolin maradt. Ugyan hány kiló bomba fér bele? Mi van, ha ezek itt terroristák? Miért ne? New York-i WTC, madridi vonat, londoni metró, moszkvai villamos, szegedi troli… Bőven belefér a történetbe. Közben leszálltak az iskolások tanítónénistül és felszállt egy amolyan igazi belevaló bőrfejű fazon. Pont a színes bőrű feltételezett “terrorista” mellett állapodott meg, egykedvűen ácsorgott, rágta a rágógumiját, rá se hederített az idegenre, semmilyen rasszista hajlamot nem mutatott irányába. A fiú fantáziája ismét nekiiramodott. Mi van, ha ez itt az al-Kaida embere, és tényleg beélesített bomba van a táskájában? Még az sem kell, hogy itt felejtse, lehet, hogy öngyilkos merényletre készül a szent dzsihád nevében. Isu agyában cikázni kezdtek a gondolatok: hogyan tehetné a bombát ártalmatlanná? Először is, minél előbb cselekedni kéne, mert lehet, hogy időzítve van, és csak percek vannak hátra, de az is lehet, hogy a muksót kéne ártalmatlanná tenni, mert a keze ügyében van a kioldó. Ahogy elnézte, ez, amelyik a trolin maradt, az alacsonyabbik, ergó a gyengébb fizikumú. Persze jó lenne tutira menni, mert mi van, ha mégsem bomba van a táskában? Jól jönne most egy bombaszimatoló kutya, ha mondjuk legalább a tetkós bácsi pincsije itt lenne. Hirtelen azon vette észre magát, hogy becsapódik az ajtó, és a troli továbbindul a Mars téri megállóból. Te jó ég, elfelejtett leszállni, most már biztosan lekési a kiskunhalasi buszt!

*****

Előrerohant a sofőrhöz, könyörgött neki, hogy álljon meg és nyissa ki egy pillanatra az ajtót, de a troli már besorolt a belső sávba, hogy balra beforduljon a Mérey utcába, és éppen zöldre váltott a lámpa. Semmi és senki sem állíthatta meg a következő megállóig. Isu a Bartók téri megállóban szinte feltépte az ajtót és rövid vágtába kezdett, vissza a nagykörút felé. Látta, hogy a Buszpályáról több busz is sorol kifelé a körútra, gyanította, hogy az egyik az övé, de reménytelenül messze volt még tőlük. Kifulladva ért a buszállomásra. Az információnál kiderült, hogy a kiskunhalasi busz öt perce elment. Isu nagyon szerencsétlen arcot vághatott, mert a forgalmista gyorsan igyekezett őt megnyugtatni:
- De semmi gond, fiatalember, az adventre való tekintettel indul egy mentesítő gyorsjárat, közvetlenül Kiskunhalasra, ami útközben még le is fogja hagyni a 15:30-ast és tíz perccel előbb ér oda.
- Nagyszerű! – derült fel a fiú arca. – Akkor még elérem a szabadszállási csatlakozást.
- Minden bizonnyal – hangzott a megnyugtató válasz. – Ötös kocsiállás, 15:40-kor indul. Igyekezzen a felszállással, mert a végén még erről is lemarad, tömött busz lesz ez is, és mindjárt indul.

Isunak már csak a busz leghátsó sorában jutott hely. Bepréselte magát a középső ülésbe, jobbról-balról önfeledten hangoskodó középiskolások közé. Átölelte a hátizsákját és azon bosszankodott, hogy még a háttámlát sem lehet hátradönteni, hát hogyan lehet így szunyálni? Közben meglódult a busz és nekivágott az apró, szitáló ködnek, az ablaküvegek homályán keresztül lassan elmaradoztak Szeged házai. Elég ronda idő volt kinn, de idebenn az utasok jelenléte és lehelete meghitt melegséget árasztott. Akár egy repülőgép turistaosztályának is lehetett volna hinni a kékes lámpafényben villózó utasteret, ahol egy stewardess mindjárt koktélt szolgál fel, kiosztja a hánytató zacskókat és oktatást tart a mentőmellény használatáról. A stewardessről az iménti dögös tanító néni jutott eszébe, majd mintegy feltételes reflexként azonnal bűntudata támadt és bevillant Nusi angyali pofija. Az a kacér hátrapillantás, amivel Isut mindig elbűvölte.

Nusi! Az övé! Ők ketten egymáséi. Isu és Nusi, mint Tom Cruise és Penelope Cruz. Ki hitte volna a tavalyi szilveszteri buli könnyelmű eufóriájában, hogy mostanra komolyra fordul a dolog? Pedig Totya megmondta már az első pillanatban, még mielőtt ő maga felismerte volna: “Haver, ez a csaj pont hozzád való!” Az isten is Isunak teremtette. Milyen jól állt neki, ahogy melleit a gitár dobjára támasztotta, miközben különböző rövid és hosszú ujjú bluesokat énekelt. Akkor még könnyű kis kalandnak ígérkezett a dolog. Ma már tudja, legalábbis most úgy érzi, ez a kaland örökre szól. Vagy legalábbis hosszú időre. Hiszen komoly dolog a házasság, az ember nem gyakran nősül az életben, maximum ötször-hatszor, úgyhogy jól meg kell gondolni. És Isu jól meggondolta. Hiszen már elmúlt 23 éves, az apja ilyen idős korában már családapa volt. Emlékszik, régebben mindig cikizte is a fatert, hogy még a diploma előtt igába hajtotta a fejét, el is vált azóta. Igaz, ő most még nem szándékozik nősülni, csak háztűznézőbe megy, az esküvővel ráérnek a diploma után is. Már ha addig kitartanak egymás mellett.

A busz közben megállás nélkül megtett jó néhány kilométert. Egyenletesen duruzsolva haladt célja felé. Az utasok többsége szendergett vagy halkan beszélgetett, még a hangoskodó suhancok is lecsendesedtek. Hirtelen a busz lassítani kezdett, majd bizonytalanul megállt. Az ajtó nem nyílt ki, és járó motorral álltak már vagy öt perce. Lassan néhány utas kezdett nyugtalankodni. Elöl a sofőr mondott valamit, jött hátra a riadólánc: valami torlódás van az úton, valószínűleg baleset történt. Na jól nézünk ki – gondolta Isu -, még a végén lekési a csatlakozást. A sofőr kikapcsolta a motort, majd néhány perc múlva, ahogy észrevehetően csökkent a buszban a hőmérséklet, újra zúgatni kezdte, aztán ezt eljátszotta még vagy háromszor, amiből arra lehetett következtetni, hogy lassan fél órája ácsorognak az országúton, valahol Szeged és Kiskunhalas között. Balról villogó mentőautó kerülte meg őket. Tényleg baleset lehet az akadály oka. Szemből egy rendőrautó jött, mögötte egész autókaraván sorolt, majd megindult a busz is, megtett néhány métert és újra megállni kényszerült. Megint jött szembe egy rakás jármű, majd Isuék busza újra előrébb jutott valamennyit. A következő tíz-húsz percben úgy araszoltak előre, mintha csak valami határátkelőnél lennének.

Most már szinte biztos lekési a csatlakozást. Telefonálni kellene Nusinak, hogy mi legyen. De mi ez? Hol a fenében van a mobil? Hiába kutatta át a hátizsák minden zsebét, nem találta. Ezek szerint otthon felejtette. Igen, emlékszik, hogy letette az előszobában a tükör elé, aztán valószínűleg ott is maradt. Most mi lesz? Megpróbált elkunyerálni a szomszédjaitól egy mobilt egy hívás erejéig, de a kis köcsög középiskolások nem adták, mind kitalált valamit. Az egyiknek lemerült éppen, a másiknak lefogyott a djuice kártyája. Pedig megfizette volna, a fenébe. Közben jobbról éppen elmaradt egy felborult kamion meg valami furgon roncsa. Lassan elhagyták az útszűkületet, és a busz újra felvette utazási sebességét, de legalább háromnegyed órás késésben voltak. Balról vakmerően előzte őket néhány türelmetlen személyautó. Még több követte őket. Isu bosszankodva ült a hátra sem hajtható középső hátsó ülésben. Nem is sejtette, hogy a buszt követő kocsi volánja mögül fürkész tekintet vizslatja a busz hátsó ablakát. Nem valószínű, hogy a kocsi vezetője a párás-sáros ablaküvegen át felismerhette Isut. Pedig őt követte.

*****

Egyszer csak valami zavaróra lett figyelmes. A srác, aki mellette ült a trolin, a bal kezét bámulta, a tetoválását. Aztán elkapta a fejét, mintha titkolni akarná, hogy valamit észrevett. Csak nem felismerték? Sokéve érezte már magát biztonságban Szegeden, most beleborzongott a lelepleződés lehetőségébe. Hideg borzadály járta át, ahogy arra gondolt, hogy esetleg megint menekülnie kell. De nem, ez csak egy szegedi fiatalember, semmi köze az ő sötét múltjához, honnan is tudhatna róla? De mi van, ha külföldi ösztöndíjas, vagy ha mégis valahonnan ismeri a körözést? Hogy is szólt? “Dragan Golovics, született 1957-ben Eszéken, szerb nemzetiségű, földművelő. Az 1991-es etnikai háborúban Lászlófalván súlyos bűnöket követett el. Ismeretőjelei: sovány testalkat, középmagas termet, sötétszőke haj, dús szemöldök, barna szem. Egyik kézfején tetoválás: Anna vagy Alla.” De mi van, ha a srác mégis ismeri a sztorit, ha tudomása van a körözésről? Annak idején írtak róla a horvát újságok eleget.

Még hogy súlyos bűnök az etnikai háború alatt! Hiszen ő csak a saját bőrét mentette. Nem is bántott akkor senkit. Magától, önként semmiképp. Igaz, lőtték az elbarikádozott magyarlakta házakat, jó néhányat rommá lőttek, a lakóit kifüstölték, legtöbbjük csúfos véget ért ott akkor. De ő személyesen nem bántott senkit. Akkor senkit. A csapattal is csak azért tartott, mert nem mondhatott nekik nemet. Hiszen akkor a fejére olvasták volna, hogy magyarbarát. Még jó, hogy a feleségét meg a gyereket időben biztonságba helyezte. Vagyis azt hitte, hogy biztonságban vannak. A bandatagok úgy tudták, hogy magyarsága miatt üldözte el asszonyát, és ezt a maguk módján nagyra becsülték, hazafias cselekedetnek minősítették. Ő meg látszólag benne volt mindenben, csak hogy magát mentse, az övéit már mentve hitte. Miért is nem menekült velük együtt? Persze utólag már könnyű okosnak lenni, de akkor féltette a gazdaságát. A házat, a földet, a jószágot akarta őrizni. Ami aztán így is, úgy is odalett. Az egész élete odalett!

A mellette ülő fiatalember hirtelen felugrott, le akart szállni a kanyarodó buszról, még veszekedett is a sofőrrel, és a Bartók téren szinte menekülve szállt le. Hohó, barátocskám, hová-hová olyan sietve? Nem olyan könnyű elszökni az öreg Dragan elől! Gondolt egyet, ő is leszállt és a fiú után iramodott. Bizonyosságot akart. Ha a srác egyenesen a rendőrségre indul, nem fog tétovázni, megvédi magát. A fiú nem juthat el a rendőrségig, de még egy telefonfülkéig sem. Homályos elképzelései voltak csak a közeljövőről, de úgy érezte, nem tévesztheti szem elől a fiút, de az nem jobbra, a rendőrség felé vette az irányt, hanem egyenesen átvágott a zebrán és bevette magát a buszok közé. Dragan tisztes, de észlelhető távolból követte. A fiú odament az információhoz, majd felugrott a legközelebbi buszra, amely amint bekebelezte őt, szinte azonnal elindult. Dragan megjegyezte a rendszámot, majd az információhoz sietett kikérdezni a forgalmistát. Megtudta tőle, hogy a busz Kiskunhalasig meg sem áll. Bár motozott benne a gyanú, hogy valamilyen ürüggyel akár útközben is le lehet szállni, a forgalmista azt mondta, hogy a srác kimondottan Kiskunhalasra akart utazni. Még bosszankodott is, hogy az előző járatot lekéste.

Most mi legyen? Kövesse Kiskunhalasra vagy hagyja a fenébe? Autóval könnyen a nyomába eredhet, hiszen itt parkol a kocsija a közelben, még egy megállót kellet volna csak utaznia, a Centrum mellett lakik. De megpróbálhatja elfelejteni az egészet, elhitetni magával, hogy csak rémeket lát, és folytathatja tovább zavartalanul az életét. Zavartalanul? Mint 1995-ben? Hiszen akkor is tökéletes biztonságban érezte magát, aztán egyik napról a másikra menekülnie kellett, földönfutóvá vált. Nem kockáztathat! Sietős léptekkel elment az autójáig, beült, gyorsan áttanulmányozta az autóatlaszban Kiskunhalas környékét és indított. Egy pillanatig habozott, ne szaladjon-e előbb haza Buksit átvinni a szomszédba, de nem akart sok időt vesztegetni, ezért csak felhívta mobilon az öreg Kovácsnét, akinek volt kulcsa a lakásához. Megkérte, hogy gondoskodjon a kutyusról, mert őneki halaszthatatlan üzleti ügyben el kell utaznia. Minden eshetőségre számítva előhalászta a hátsó ülés alá rejtett pisztolyt, betette a zakója bal zsebébe. Nem hitte volna, hogy még valamikor szüksége lehet rá. Mintegy negyedórás késéssel eredt a busz nyomába. Nyálkás aszfalton gördültek a kocsi kerekei. A monoton utazás közben Dragan agyában vadul zakatoltak a gondolatok.

Üllés után utolért egy veszteglő kocsisort, valami baleset történhetett elöl. Megpróbált előrejutni, türelmetlenül előzgette egyenként az autókat. Csak az vigasztalta, hogy remélhetőleg a busz is a kocsisorban ragadt. Balról mentőautó száguldott el mellettük, szemből rendőrautó jött, mögötte autók soroltak. Araszolva haladt előre, aztán egy nagy kanyarban látta az összetört autókat is. Közben tovább előzgetett, és megkönnyebbülve ismerte fel a rendszámot maga előtt. Utolérte a buszt. Innentől szorosan a nyomában maradt. Nagyon remélte, hogy a fiatalember, akit követ, még a buszon van. Homályosan látott néhány fejet a hátsó ablak üvege mögött. Hamarosan beértek Kiskunhalasra. Az 53-as főút mellett széles sávban lehetett parkolni, onnan figyelte a peronhoz besoroló buszt. Megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy a fiú kiszáll. Úgy tervezte, hogy innentől gyalog követi. Megtudja, hol lakik, aztán majd meglátja, mi lesz.

A srác néhány mondatot beszélt a forgalmistával, majd megindult felfelé az 53-ason. Dragan autója úgy 50-60 méterről lassan követte. Amíg le nem fordul a főútról, nem érdemes kiszállni a kocsiból. A fiú szaporán haladt a járdán, de alig tett meg néhány száz lépést, hirtelen kiment az út szélére, ott sietett tovább. Délről jött egy furgon, s a fiú megpróbálta lestoppolni. Dragan elcsodálkozott. Egyrészt azon, hogy lakott területen belül stoppol, másrészt most esett le neki, hogy nem is Kiskunhalas a végcél. És ez Dragan számára tulajdonképpen kapóra jött. Gondolt egy nagyot. Felgyorsított, nehogy a hátrafelé pislantgató fiú kiszúrja, hogy egy autó lépésben követi. Mire odaért és hagyta magát lestoppolni, úgy tűnhetett, mintha egy helybéli autó igyekezne kifelé a városból.
- Jó estét! Hová lesz a séta? – szólt ki Dragan az ajtóba kapaszkodó fiúnak.
- Jó estét. Szabadszállásra. Vagy abba az irányba.
Dragan komótosan elővette az autóatlaszt. – Nos, tulajdonképpen én Pestre tartok és rendesen Soltnak venném az irányt, de tekintettel a közelgő ünnepre, azt hiszem nyugodtan tehetek egy kis kitérőt a kedvedért. Meg aztán ebben az időben úgysem sok esélyed lenne arra, hogy valaki felvegyen. Tulajdonképpen csodálom a vakmerőségedet, kölyök, sötétedés után nem szokás stoppolni.
- Tudja, lekéstem a csatlakozást. Szegedről késett a busz.
- No szállj be gyorsan, indulunk!
A fiú megkönnyebbülten ült be az anyósülésre, a hátsó ülésre hajította a hátizsákját, s a kocsi nekiindult északnak, az 53-as úton felfelé.

******

Kiskunhalastól Szabadszállásig hozzávetőleg hatvan kilométer, maximum egy óra az út. Keresztül egy sor településen, útelágazáson és a Kiskunsági Nemzeti parkon, zsombékos, dimbes-dombos, szikes tavacskákkal tűzdelt pusztán. Már egészen rájuk sötétedett, messziről mutatta az irányt az útjelző póznák fényvisszaverő csíkjain a reflektor sugara. Vagy húsz percig szótlanul haladtak az éjszakában. Elhagyták Soltvadkertet, újabb tíz perc múlva beértek Kiskőrösre. Mindezidáig csak akkor váltottak néhány jelentéktelen szót, amikor Kiskőrösön el kellett fordulni jobbra Izsák felé. Dragan tanácstalan volt. Az utazás egy órája alatt, aminek a fele már elveszett, meg kell hoznia a döntést. Vagy hagyja futni a fiút, ha nem veszélyes, vagy elhallgattatja. Esetleg ő maga is elfuthat. Igen, számot vethet ezzel a lehetőséggel is; hogy nem bántja a fiút, hanem újra nyakába veszi a világot. De nem könnyű dolog ötvennyolc évesen új életet kezdeni, harmincnyolc évesen sem volt könnyű. És hová futhatna Európából? És ha már szöknie kell, a legésszerűbb túszként magával vinni a srácot. Ha már elereszti, azt jobb minél később megtenni. Halványan, lelke mélyén Draganban megfogant még egy eshetőség, mégpedig az, ha a fiú engedi el őt. Igen, az lenne a legjobb. Ha mindent elmesélhetne neki, és ő megértené, és megbocsátana – mindenki nevében.

Először azt kellene kideríteni, mennyit tud, sejt-e valamit egyáltalán a fiú. Hogyan kéne kiszedni belőle? És mi van, ha felismeri őt a troliról? Á, akkor már be lenne tojva. Mindenesetre jobb, ha a bal kézfejét nem mutogatja, amíg nem szükséges. De mindenképpen szóra kell bírni.
- Mi járatban errefelé? – kezdte Dragan esetlenül a társalgást.
- Szabadszálláson lakik a barátnőm. Most fog bemutatni a szüleinek, náluk töltöm az adventet. Mindketten a szegedi egyetemen tanulunk. Nusi nyelvész, én meg informatikus leszek.
- És hogyhogy lekésted a buszt? Már úgy értem, a csatlakozást? – szólta el magát majdnem Dragan.
- Tényleg lekéstem a buszt, még Szegeden. A következő járat meg késett majd’ egy órát, mert útközben baleset volt. Egy furgon meg egy kamion ütközött – a fiú gyanútlanul fecsegett, fogalma sem volt semmiről.
- Szóval lekésted az első buszt – célozgatott tovább Dragan.
- Aha. És maga? Már úgy értem, mivel foglalkozik? – váltott bizalmasabbra a fiú. Szavai mögött érződött az őszinte érdeklődés.
- Én? Növénykutató vagyok. Nem nagy ügy. Ültetünk, nemesítünk, várjuk a hajtásokat, mint Pelikán meg Virág elvtárs a narancsét a Tanúban. És merre laktok Szegeden?
- Növénykutató Kiskunhalason? – csodálkozott a fiú.
- Jaj, dehogy, én is szegedi vagyok, vagyis hát Szegeden lakom sok éve, a Növénykutató Intézetben dolgozom. Tudod, Szentgyörgyi Albert is ott fedezte fel a C-vitamint.
- Szóval ismeri Szegedet. Hát lekéstem a buszt, mert elméláztam és nem szálltam le az 5-ös troliról a Mars téren, csak a Bartók téren. Jó, mi? Mert én ilyen álmodozó típus vagyok. Képzelje, volt a trolin két négus, én meg elképzeltem, hogy terroristák, aztán amíg ezen agyaltam, elfelejtettem leszállni.
- Négus? Nem inkább indonézek voltak? – A fiú meghökkenve pillantott a sofőrre.
- Tényleg, leginkább indonézek lehettek. Ördöge van! De honnan tudhatja azt maga? – a fiúban kezdett kicsírázni a gyanakvás.
- Természetesen nem tudom, de van most nálunk az intézetben egy indonéz delegáció – Ez egyébként majdnem igaz volt, a jövő hétre várták őket.

Dragan kezdett ráébredni, hogy ez a srác nem az a fajta, akit könnyedén vehet. Ezt nem lehet csak úgy kifaggatni, sőt. Gyakorlatilag seperc alatt őt káderezte le a fiú, miközben magáról csak a legszükségesebbet árulta el, de azt precízen. Ez nem fog akaratlanul semmit kifecsegni. Tetszett neki, hogy így vág a fiú esze. Szimpatikus egy kölyök, némileg 30 évvel ezelőtti önmagára emlékeztette. Ez a srác kiváló megfigyelő és ezek szerint nem volt véletlen a troliban az a kis közjáték, ahogy rácsodálkozott a kezére. Most már vagy kussol, kiteszi a srácot Szabadszálláson és próbálja elfelejteni, vagy bevall neki mindent, aztán majd kiderül, hogy ki fog kit futni hagyni. Tulajdonképpen régen szeretett volna meggyónni valaki előtt. Elmesélni az átélt kalandokat – vagy inkább borzalmakat – valaki olyasvalakinek, akiben megbízhat. Úgy gondolta, legokosabb, ha belevág, hiszen a ravaszkodás itt már úgy sem hozna eredményt.

- Eszéken születtem. Egy közeli kis faluban laktunk, ahol szerbek, horvátok és magyarok békességben éltek egymás mellett. Agronómusnak tanultam Újvidéken, szerb létemre magyar lányt vettem feleségül.- A srác arca közben egyre elevenebb lett, szemében őszinte érdeklődés és felismerés tükröződött. – Aztán a magyar feleségem miatt agronómusként nem kaptam állást, kénytelen voltam az apósom földjén gazdálkodni.
- Álljunk csak meg egy pillanatra! – vágott közbe a fiú. – Azt mondja, maga szerb és most Szegeden lakik. És éppen Pestre igyekszik, de nem az M5-ösön, hanem nagyot kerül Kiskunhalas felé és az én kedvemért még nagyobbat Szabadszállás felé, közben úgy tesz, mint aki nem látta a balesetet… Szóval maga Szegeden tudóskodik. Indonézokkal egyetemben, akiket láttam a trolin… De hiszen maga is ott volt! Csak akkor a másik oldalamon ült. Álljunk csak meg egy pillanatra! – Az autó csikorogva állt meg, mert Dragan belelépett a fékbe, majd kinyitotta az ajtót.
- Szállj ki! – dörrent rá a fiúra, és a nyomaték kedvéért bal kezével elővette és ráfogta a pisztolyt. Az utastéri lámpa fényében jól látszott keze fején a tetoválás. A fiú döbbent tekintettel meredt a halványkék feliratra.

*****

Isu ezerszer átkozta magát, hogy nem a korábbi trolival indult otthonról. Tessék, egy ilyen apróság miatt most egy pisztolycsővel kell farkasszemeznie. Mi tagadás, egy kicsit melege lett. Tulajdonképpen nagyon berezelt. Életében még nem volt életveszélyben, legalábbis más ember által fenyegetve, leszámítva azt az egy esetet gyerekkorából, amikor a részeg nevelőapja elővette a kést, de az valahogy akkor is olyan valószerűtlennek tűnt. De ez itt egy valódi pisztolycső, és sejtette, hogy nem először sülne el.

A férfi kényszerítette Isut, hogy cseréljenek helyet, ő ült az anyósülésre, és Isunak kellett vezetnie. Ez kicsit akadozva ment, mivel kijött a gyakorlatból, nem gyakran került volán mögé a vizsga óta, másrészt szinte remegett minden tagja. De azért csak vezetett rendületlenül, bele az éjszakába, mind közelebb jutva Szabadszálláshoz, ahol ki kellene szállnia. Érezte, hogy addig jó, amíg nem kell megállni, de csak egy pontig. Ha túlhajtanak Szabadszálláson, akkor régen rossz. A férfi a pisztollyal sakkban tartva Isut elkezdett mesélni. Ömlöttek ajkáról a szavak, csak gyónta és gyónta az életét. Isu lenyűgözve hallgatta.

- Alla a feleségem, Lina a kislányom volt. Anna pedig egy korábbi kaland, a feleségem legjobb barátnője. Utóbb az ismerősök nem emlékeztek pontosan a tetoválásra, ezért került a körözésre, hogy Anna vagy Alla. Valójában a baba születésekor vésettem be a számomra két legdrágább nevet együtt tartalmazó feliratot. Igaz is, kölyök, te honnan tudsz a tetoválásról?
- Osztálykiránduláson jártunk Eszéken, öt éve, akkor láttam a rendőrségen a körözést. Megmaradt a fejemben, mert furcsának találtam a szöveget, hogy nem tudják pontosan. De így már érthető.
- Aha! Szóval amikor kezdődtek az őrültségek, úgy 1991 tavaszán, elküldtem a lányokat a zombori rokonaikhoz, akik megígérték, hogy segítenek Magyarországra juttatni őket. Amilyen puskaporos volt otthon a levegő, tudtuk, hogy ha csak egy rövid időre is, de lesz valami felfordulás. Magamat biztonságban hittem, egy szerbet csak nem bántanak a csetnikek! Aztán júliusban elszabadult a pokol. A fegyveres hordák szabályosan megostromolták a magyar portákat. És ahonnan nem menekültek el időben az emberek, azoknak nem volt kegyelem.

Csak azt nem láttam előre, hogy én is belekeveredek. De beleráncigáltak. Bezörgettek, rámtukmáltak egy csetnik karszalagot és már vittek is magukkal. Alig tudtam magam kivonni a randalírozásokból. Önként vállaltam a lőszerszállítást, így a legtöbb ostromból, pogromból kimaradtam. Egy Eszék melletti laktanyába jártam a munícióért. Egyetlen ostromban vettem csak részt, de ott is csak a lőszert adogattam az aknavetőhöz. Láttam a romok közé rekedt halottakat. Borzasztó volt. Aztán amikor “bevettük” az egész falut, a csapat csatlakozni akart a vukovári ostromot vívó reguláris szerb hadsereghez. Akkor már Eszék is “elesett”. Na, ebből már nem kértem. Fogtam a lőszeres kocsit, de nem a hadtáphoz mentem vele, hanem Zomborra. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy a családom biztonságban van-e, sikerült-e Magyarországra menekülniük, és ha igen, tudni akartam hová menjek utánuk.

A zombori rokonok azonban azzal fogadtak, hogy a feleségem meg a lányom Vukováron vannak, mert onnan indulnak az embercsempész kamionok Magyarországra, amik ugyan keresztülhajtanak Zomboron is, de itt már nem nyitják fel őket, ezért kellett a családomnak Vukovárra menni. Már egy hete várják itt a kamionokat, de azok minden bizonnyal Vukováron ragadtak. No hiszen, meg akartam őket menteni, és a pokol közepébe kerültek! Őrült tempóban hajtottam Vukovárra. A város romokban hevert, de derekasan tartották a horvátok. Még hosszú hetekig tartott az ostrom, majd’ megőrültem, mi lehet velük. Annyit tudtam, hogy a kamionok nem hagyták el a várost, tehát ők is minden bizonnyal ott vannak valahol, de hogy a városon belül melyik óvóhelyen, hogy élnek-e, halnak-e, azt nem tudhattam. Hát nem élték túl. A házat, ahol meghúzódtak, telitalálat érte.

És én tehetek róla. Otthon kellett volna maradnunk és foggal-körömmel védeni a saját portánkat. Legalább együtt pusztultunk volna el. Még az is jobb lett volna! – az öregúr szeme elhomályosodott, szinte mulatságos, tulajdonképpen szánni való volt, ahogy pisztollyal a kezében majdnem elpityeredett. Nehézkesen folytatta. – Aztán lassan elcsendesedett minden. Az élet kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Csak néhány ezer emberrel, egy városnyi jugoszláv emberrel kevesebben lettünk, itt, Európa közepén. Vagy inkább a szélén. – Hevesen fordult Isu felé. – Tudtad te azt, kölyök, hogy az az ártatlan kifejezés, hogy “etnikai tisztogatás”, az tulajdonképpen tömeggyilkosságokat takar? És én is benne voltam, a “cinkos, aki néma”.

De újra szántani kellett, vetni, aratni és megetetni a jószágot. Egyedül is. Aztán, amikor négy év múlva a baranyai villámháborúban jöttek vissza a horvátok, mindannyiunkat bekaszliztak, a “szabadcsapat” tagjait. És perbe fogtak. Engem is. Nem volt enyhítő körülmény a családom veszte, meg az, hogy én csak hadtápos voltam. Kinézett vagy húsz év fogház, mára épp szabadulnék. Tíz hónapi előzetes letartóztatás után kettőnknek sikerült megszökni, a társam leterítette az egyik őrt, onnan már nem volt visszaút, csak a menekülés. Aztán a szlovén határon, Csáktornya körzetében bekerítettek minket, a társamat fejlövés érte, utánam meg szabályos hajtóvadászat indult a Muramenti nádasban. Űzött vadként menekültem, tisztára Rambót csináltak belőlem, első számú közellenséget. Nem is olyan nehéz embert ölni, ha az életed a tét. Mire átverekedtem magam a határon, három határőrt meg egy milicistát küldtem a másvilágra. – Isu lopva az öregre sandított. Olyan szenvtelenül mondta ezeket a mondatokat, mintha csak receptekről mesélne. “Embert öltem” – mintha csak azt taglalná, hogyan kell a karácsonyi pulykát elkészíteni. Ugyanakkor hangjából végtelen szomorúság csengett ki.

- De végül megmenekültem és hamarosan egy osztrák gazdánál leltem menedéket. Nem kérdezte, ki fia-borja vagyok, csak végezzem el a kétkezi munkát a majorban. Tudod, az egy olyan világ, ahol a tudás, az igazi tehetség utat tör. A községi földművesszövetkezeten, majd a tartományi agrárszövetségen keresztül a negyedik évben már a grazi egyetem tangazdaságát igazgattam. Onnan kerültem a szegedi kutatóintézetbe, már mint osztrák állampolgár, egy közös csereprogram keretében, és azóta ott is ragadtam. Érdekes a munkám és viszonylag közel vagyok az otthonomhoz. Néha kapok híreket az újságból, a tévéből. De ha lelepleződnék, nem kerülném el az akasztófát, és istenemre, meg is érdemlem, hiszen bűnös vagyok. De szeretek szabadon élni és semmi kedvem újra menekülni. Nos, ennyi a történetem, kölyök, mit szólsz hozzá? – Isu nem jutott szóhoz. Megbabonázva hallgatta az öreget, nem talált szavakat.

- Azokat a határőröket… meg a milicistát, vagy mit… azt, mivel, izé… khm…
- Késsel és puszta kézzel, de ne legyenek illúzióid, istenemre, kész vagyok meghúzni a ravaszt, ha muszáj. Ne akard, hogy bebizonyítsam. De még nem mondtál semmit. Vigyázz, hogy mit válaszolsz, mert azon múlhat, hogy milyen hosszú lesz ez az utazás.

Éppen áthajtottak az 52-es úton, Szabadszállásig már csak néhány perc maradt. Isu magában gyorsan megpróbált mérleget vonni a hallottakról. Egy tisztes öregemberről kiderül, hogy háborús bűnös, aztán hogy mégsem, hanem csak szerencsétlen áldozata a vérzivataros történelemnek. De közben mégiscsak elvetemült gyilkossá válik. Most mi lesz? Legjobb lett volna kimaradni az egészből.Mert mit is kellene most csinálnia? Mondja azt az öregnek, hogy ő személy szerint megbocsát, és ki-ki menjen a maga útjára? Vajon elengedné-e az öreg? Mindenesetre nagyon kíváncsi Isu ítéletére. De ő, Isu, vajon megértő-e? Meg tud-e bocsátani az öregnek? A többszörös gyilkosnak? A távolban feltűntek Szabadszállás fényei, hamarosan elsuhantak a településtábla mellett. Isu kérdőn nézett az öregre.
- Hajts tovább! – mondta az határozottan. Isu esengő szemekkel nézett rá, lassított. – Nem hallottad? Tovább, a szentségit, még nem végeztünk! Eszedbe ne jusson a fékre lépni vagy a dudát nyomni! – szavainak a pisztollyal hadonászva adott nyomatékot. A kocsi méltóságteljesen, hangtalanul, szinte észrevétlenül gurult át a városkán.

******

Dragan sodródott az eseményekkel. Zsákutcában, vagy inkább feneketlen kútban érezte magát, ahonnan nincs visszaút. Vagy mégis? A fiút nagyon szimpatikusnak találta. Figyelte a reakcióit, miközben az élettörténetét mesélte neki. Látta, hogy mélyen megrendítik a hallottak. Még a hallgatása, a habozása is szimpatikus volt. Hiszen ő maga is hasonlóképpen viselkedne. Bárki, aki elvtelenül menteni akarná az életét, kegyelemért könyörögne, esküdözne, hogy nem árulja el, csak hagyják futni. De ez a srác csak hallgat és gondolkodik. Mérlegel. Látszik rajta, hogy az érzékelhető életveszély ellenére mérlegre tette Dragant. És ez mindenképpen tiszteletre méltó, még ha meg is kell emiatt halnia. Méltó ellenfél. Talán ilyen fia lett volna Allától, ha akkor nem úgy alakul.

- Nos, fiú, miféle feloldozást tudsz nekem adni? Megbocsátasz? Vagy nem?

De a fiú konokul hallgatott. Vajon mi járhat most a fejében? Most mondja ki magában az ítéletet? Vagy a saját esélyeit latolgatja? Esetleg menekülésen töri a fejét? Hamarosan lépnie kell valamit. A legjobb lenne, ha a fiú fizikailag ellenállna, akkor könnyebb lenne elbánni vele. Mint annak idején az üldözőivel. Dragan magában azon morfondírozott, hogy hamarosan meg kell állítania az autót. De nem muszáj azonnal megölni a fiút, csak legalább megkötözni és elrejteni a csomagtartóban. Aztán majd lesz valahogy. Talán meg lehet menteni mindkettőjüket. Istentelenül átkozott egy helyzet!

Egy hídhoz közeledtek. Az út egy csatornát szelt át, és a híd után egy viszonylag nagy ívű jobb kanyar következett. A kocsi a kanyar ívében enyhén befelé húzott, a fiú megpróbálta korrigálni a kocsi menetét, hogy visszatérjen a sáv közepére, de a kelleténél nagyobbat rántott a kormányon, még az is lehet, hogy nem tapasztalatlanságból, hanem akarattal. Mindesetre a jobb oldali kerekek lekaptattak az útpadkára, ott kezdtek el csalinkázni a sárban. A síkos útszélen az abroncsok megcsúsztak, a kocsiszekrény imbolyogni kezdett, megdőlt jobbra, majd balra, előbb a jobb oldali sáros kerekeken csúszott, majd a bal oldali száraz kerekeken gurult, megpördült rajtuk, mint egy parittya és átvágott az út bal oldalára. Dragan megpróbált kapaszkodni, látta, hogy a srác rémülten a fékbe tapos, amivel csak azt érte el, hogy a kocsi most már teljes egészében csúszott. Nyomakodott keresztül az úttesten, neki az útszéli ároknak. Dragan még arra gondolt, hogy ha elég a lendület, a kocsi talán átugrat az árkon, és simán landolnak majd a szántóföldön, de nem. A kocsi az árok szélére érve már csak vánszorgott, és belebukfencezett az árokba. Kétszer fordult meg, először az orrán keresztül, majd mivel a csúszási lendület még sodorta, az oldalán is átbucskázott. Végül az árok mélyén, a kocsitetőn landolt. Dragan nyakába, mellébe és lábába szúró fájdalom nyilallt, majd elvesztette az eszméletét.

******

Isu érzékelte, hogy él, semmije sem fáj, és fejjel lefelé van. Az autó behorpadt tetővel nyugodott az árok mélyén. Isut amúgy tótágasan, szorosan az ülésben tartotta a biztonsági öv. Moccanni is alig bírt. Üggyel-bajjal kioldozta a biztonsági öv csatját, és óvatosan a fejre állt kocsi tetejére hengeredett. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem sikerült. Lehajtotta az ablakot, azon bújt ki. Az árok aljánátevickélt a kocsi másik oldalára. Benézett az ablakon, látta, hogy az öreg eszméletlen állapotban a sarokban kuporog, mint egy odahajított rongybála. Kiráncigálta az ajtót, és nagy szuszogások közepette kivonszolta a kocsiból az élettelennek tűnő testet. Óvatosan az árok rézsűjére fektette, fejjel felfelé. Az öreg feje enyhén vérzett, jobb lábán nyílt törés nyoma látszott. Isu ujja begyével megkereste a pulzust a nyakán: gyenge lüktetést érzett. Szóval túlélte. Talán még megmenthető.

Serényen átkutatta a zsebeit, és talált egy mobiltelefont. Tárcsázta Nusi számát, a készülék kicsengett, majd Nusi csodálkozó hangja hallatszott.
- Szia Nusikám, én vagyok az.
Nusi hangja egyszerre váltott aggódóra és örömtelire: – Mi van, Pistikém, hol maradsz? – Néha, felfokozott hangulatban Pistinek becézte Isut. – Hívtalak, az anyukád vette fel, mondta, hogy otthon felejtetted a mobilod, de elindultál hozzánk. És már rég itt kéne lenned!
- Nusi, Nusi, lekéstem a buszt, vagyis a kiskunhalasi csatlakozást, és nem tudtalak hívni, de ez most nem fontos, stoppoltam és balesetünk volt. De ne ijedj meg, jól vagyok, semmi bajom. Egy hajszálam sem görbült. Csak egy kicsit fejre álltunk, de a sofőr megsérült. Jó lenne, ha mentőt hívnál ide. Minél előbb.
- Istenem, istenem! Hol vagytok?
- Néhány kilométerre Szabadszállástól. De vigyázz, nem előtte, hanem utána, vagyis hát tőle északra. Van itt a közelben egy híd és utána egy nagy jobbkanyar, ott sodródtunk ki.
- Ismerem azt a helyet. Máris indulunk az apuval, meg hívjuk a mentőket is. De mondd, Pisti, miért nem vonattal jöttél Kiskunhalasról? Mindössze néhány perc séta a buszpályától a vasútállomás.
- Vonattal? Hát van vonat is? Erről nem tudtam, és a buszosok sem említették.
- Jaj, persze, mondanom kellett volna. Ne haragudj, meg tudsz bocsátani? És jaj, Isukám, hogy kerülsz a várostól északra?
- Majd elmondom, most igyekezzetek, a jóembernek mielőbb orvosi segítség kell!
- Jó, jó, indulunk. De meg tudsz bocsátani?

Hogy meg tud-e bocsátani? Haha! Egész lénye egy merő megbocsátás. Letelepedett a még mindig alélt, alig lélegző test mellé. Várta a segítséget és imádkozott, hogy az öreg túlélje. Hiszen ha meghal itt, akkor ő a gyilkosa. Visszaemlékezett arra a kormánymozdulatra. Maga sem tudta, mennyi volt abból a szándékos és mennyi a véletlen. Az biztos, hogy kifigyelte, hogy amaz nincs bekötve, vagyis egy ütközésnél nagy az esélye, hogy ő húzná a rövidebbet. Na de akkor is, nem tudhatta, hogyan sül el a dolog. Mindenesetre így volt a legjobb, már ha az öreg felépül.

Hogy meg tud-e bocsátani? Elmosolyodott. Odament a felborult kocsihoz, hogy megkeresse a pisztolyt. Meg is találta hamarosan, kirepült az összetört szélvédőn át az árokba. Fogta és elindult vele vissza a kanyargó úton a csatornához. A híd közepén odalépett a korláthoz. – Erre nem lesz többé szükség! – hajította a pisztolyt nagy ívben, erőteljes mozdulattal a csatorna vizébe.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához