LFG.HU

HammerTimeCafe
nadire
novellaCimkek

Az alább olvasható írás Lunír (első) kategóriát ért el az Inomi kiadó által meghirdetett Crantai örökség pályázaton.


Tüzek gyúlnak az éjszakában, mint újszülött csillagok. A távolból nézve lenyűgöző a születés csodája, még ha a pusztulás jön is világra. Lángok törnek az égre; a völgy városa lassan az enyészet fényébe borul. Idegen lábak dübörgését érezni a földön – az ellenség alapos munkát végez, hamarosan ide is eljut. A jövő árnyéka eltakarja a szépséget: a vöröslő foltok olyanok már, mint himlő a beteg testen.
A tavaszi szél azt súgja, valami mozog odakint. Egy pillanat, a barlang boltívén magas alak lép be, kezében kard. A vonásai élesek: kiugró járomcsontja, szögletes álla olyan árulkodó, mintha a nevét mondaná. A haja olvadt holdfény…
Közelebb lép a homályban várakozóhoz. Az egészen hátrahajtja a fejét, hogy belelásson a jövevény arcába. Nézz rám!
A harcos leereszti a fegyvert. Tétovázik – nem egy védtelen nőre számított. Ne láss mást!
Megáll – minden figyelmét elnyelik a sötét szemek. Fogadd be a tekintetem! Érzed benne a tengerek azúrját? Az ég zafírját, az erdők smaragdját? Felbecsülhetetlen gazdagság… és mind a tiéd! A tiéd, csak még egy percet adj!
A társai most érik utol. Ahogyan egyesével feltűnnek a szirt előtti tisztáson, sorra megtorpannak. Néhányuk ugyanazt a vagyont látja, mások a testükre kúszó vadrózsát érzik marasztaló asszonyi ölelésnek. Sokakat a kövek csalnak meg: sziklák zárulnak mögöttük, mint a kancsóka fedele – de egy sem jut túl a törékeny alakon.
Egy élet idejének tűnik, mire végre szellő éri a tarkóját – a hegy mélyéből jön, akár egy csendes sóhaj. Az első harcos is felriad, ahogy végigsimít az arcán. Nem érti. Egy pillanatig még a nőt kémleli, aztán elszakad tőle és körülnéz. Észreveszi a keskeny járatot a háta mögött, a társait odakint, megsejt valamit. A válla megfeszül, az erek kidagadnak a karján, ahogy a gín-diggarra mered rabtartója nyakán.
Nem látott még ilyet, mégis, a szeme elsötétül. Vicsorít, és a düh maszkjába torzul az arca. Érti már: a másik nem győzni jött, csak elodázni a végzetet. Tehetetlenségében újra megemeli a kardot…

* * *

A kertet tompán takarta a hó, csak a tisztára sepert sétány lapjai szikráztak a fagytól. A fák és bokrok ágait földig húzta a fehér bunda. A kőpadon ülő alak, mintha maga is a növények téli álmát aludná, mozdulatlanul meredt a dérlepte ösvényre. A vastag prémekbe burkolózó férfi közeledte se zavarta meg: tovább figyelt egy pontot, valahol a csiszolt szikladarab belsejében.
- Yarana! – a kedves hang épp csak annyira volt hangos, hogy magához térítse révületéből. – Reméltem, még ébren talállak.
A megszólított lassan felnézett, szőrmével szegett kámzsája hátracsúszott, felfedte az arcát. Néhány pillanatig szótlanul bámulta a jövevényt, mintha nem ismerné – aztán tekintete kitisztult.
- Mostanában rosszul alszom – fáradt mosollyal csúszott arrébb a padon.
- Még mindig az álmaid?
A lány bólintott.
- Egyfolytában kísértenek.
A ráncok elmélyültek a férfi homlokán. Hangosat sóhajtott, és letelepedett a szabaddá vált helyre.
- Épp e miatt akartam veled beszélni. Szeretném, ha holnap te is eljönnél a Barak-Rára – védekezően emelte fel a kezét – Tudom, már megbeszéltük, de szükségem van rád!
Yarana hallgatagon vizsgálgatta a másikat: hosszú, ismeretlen barázdákat látott. A férfi szeme alá szürke vonalat húzott a fáradság; beesett, sápadt arca megerőltetésről árulkodott. A lány fejet hajtott.
- A házadba fogadtál és felneveltél. Nem kívánhatsz olyat, mit meg ne tennék.
- Ha nem lenne ennyire fontos, nem kérném újra; de csak kötelességből ne gyere – a férfi elkomorult.
- Mit vársz tőlem? Hogy hitem ellenére rajongva hajbókoljak? – olyan szelíden kérdezte, amennyire hirtelen támadt haragja engedte, hangja vádló élét azonban nem tudta elvenni.
- Nem akarok lehetetlent, csak egy kis segítséget – csitítóan fogta meg a lány kezét, és hosszan a szemébe nézett. Yarana inkább elfordult. Nagyon is jól tudta, mire képes az apja egyetlen pillantással. – Nem szoktál ilyen indulatos lenni… Mi történt? – a férfi hangjába aggodalom költözött – Mit láttál?
- Ugyanazt. A tavasz korán eljön, és magával hozza a pusztulást – továbbra sem nézett fel – Ez az utolsó telünk – újra a fehérségre meredt maga körül; a szokatlan hidegben álmai ómenének tükörképét látta.
Magán érezte a kétkedő tekintetet, de nem mozdult. Percekig ültek némán, várták, hogy a másik enged. Végül a férfi megadóan szorította meg a még mindig sajátjában tartott kezet.
- Nem faggatlak. Neked kell eldöntened, mennyit adsz át a látomásaidból – rövid szünetet tartott, mintha nem szívesen folytatná – mint ahogyan azt is, elkísérsz-e holnap.
Yarana viszonozta a szorítást.
- Te is tudod, mit gondolnak a beavatottak: egy letűnt kor fattyúhajtása vagyok csupán. A szavam mit sem ér – vonásai kisimultak: a düh beletörődéssé vált.
- Te a Föld Lánya vagy. Ezen nem változtat sem saját bizonytalanságod, sem az ő hitetlenségük.
- Csak látom a rendet, de nincs befolyásom rá – lassan ingatta a fejét a sokat ismételt mondat ritmusára.
- Két évszázad óta te vagy az első, aki ennyire is képes. Adj időt magadnak!
- Nincs időnk… – Yaranának most tűnt fel, hogy a férfi egyre lelkesebben válaszol kétségeire. Gyanakodva folyatatta. – De, még ha rendelkeznék is a régiek képességeivel, akkor sem hallgatnának rám.
A férfi szája apró mosolyra görbült.
- Rád talán nem… – a lány kérdőn nézett az apjára – Amit nem tudsz, hogy megnyertem néhány előkelőt: akadnak még páran, akik a régi isteneket tisztelik. A holnapi tanács a védelem megszervezése miatt ül össze: ennyi segítséggel már megvitatható lesz az én elképzelésem is.
Yarana egy pillanatra megszédült.
- Be akarsz állni a háborúzók közé? – megvetéssel ejtette a szavakat.
- Nem. Nem azért neveltem fel Núm utolsó papnőjét, hogy aztán az ősi törvényeket megszegve, saját vérem ellen vonuljak harcba. Olyan megoldást találtunk, amivel te is elégedett leszel – várakozóan nézett a lányra – De a társaim elvárnak a Barak-Rára. Nos, mi a válaszod?
Yarana csak egy pillanatig gondolkodott: az egyik oldalon apja és támogatói bizalma, a másikon saját félelme a megvetéstől. Nyilvánvaló volt.
- Veled megyek.

* * *

Yarana megmozgatta a hosszú semmittevésben elgémberedett lábát. Dél óta ücsörgött a székén, és bár az a legfinomabb bársonyból készült, a hosszú órák után kényelmetlenebbnek tűnt, mint a kerti kőpad.
Kora délelőtt indult el a magasan, a fővárost övező dombok között fekvő birtokról. Az út egy patak vonalát követte, és más alkalommal örömét lelte volna a hosszú sétában, különösen ilyen időben. A szigeteken oly ritka hótakaró lenyűgözte: úgy tűnt, hűs puhasága bármilyen szennyet képes elfedni. Mintha istennője még egyszer, utoljára tisztának akarná látni a világot.
De ma hordszékéből alig látta a fákat; csak kíséretének erdeje vette körül. Az apja ragaszkodott az őrséghez: azt mondta, túl fontos a jelenléte a tanácsban ahhoz, hogy egy rivális hadúr esetleg most próbáljon előnyt kovácsolni az elrablásából. Yarana nem ellenkezett; úgy is hiába lett volna.
Így rengeteg ideje maradt gondolkodni. Ceradras nem árulta el a tervét, ezért nem tudta, mire is készüljön. Talán elegendő lesz a puszta jelenléte, talán beszélnie kell néhánnyal a segítőik közül. A Barak-Rá, a tartomány beavatottjainak tanácsa, csak ritkán ült össze, néhány évtizedenként egyszer. Az utolsó alkalom óta az előkelők közötti széthúzás felerősödött – bár a pontos okát Yarana nem tudta. A közemberek, amilyen ő is volt, mielőtt az apjával találkozott volna, vajmi keveset sejtettek a varázstudók dolgairól.
Néhány órányi töprengés után arra jutott, hogy felesleges a jövőn tépelődni. Amennyire tehette, a kilátásban gyönyörködött. A lankák között, a sziget legmélyebb pontján feküdt Maat-Khar; Shind-Atram, a Tajtéktrónus Birodalom legészakibb tengertartományának fővárosa. Messziről egyetlen barna foltnak tűnt csupán, kelet felé kanyargós nyúlvánnyal. Összességében egy kövér macskára emlékeztette Yaranát. Évek óta nem járt odalent; nem vonzotta a tömeg.
Közelebb érve az alaktalan massza szétvált: házak és utcák, terek és sikátorok tűntek fel; a macska farkáról lassan kiderült, hogy egy széles, égetett téglával kirakott út. Mindenhol miniatűr emberek szaladgáltak – a termetes kandúr átalakult termeszvárrá. Az érzést erősítette, hogy a szín ugyanaz maradt. Különböző árnyalatokat öltött ugyan: a sötétvörös terrakottától egészen a szinte fekete humuszos földszínig, de az agyagból épített település le sem tagadhatta származását. Yarana néha észrevett egy-egy épületet – a nemes családok palotáit, vagy rangosabb kereskedők házait – amiket élénk festmények díszítettek, de ezek csak még jobban kiemelték a többiek egyhangúságát.
A város határát nem jelezte sem kapu, sem fal; a házak egyszer csak ott gubbasztottak az út két oldalán. Az elsők kicsik, aztán befelé egyre nagyobbak. A méretükkel együtt nőtt az utak forgalma és a hangzavar. Emberek siettek a dolguk után, és Yaranában először tudatosult, hogy bár számára a Barak-Rá – apja révén – egyszerű tanács, a köznépnek óriási esemény. Olyan hatalmasságokat pillanthatnak meg, kiket már nagyapáik is szolgáltak. És az urak nagy részének tetszett a felhajtás, tudta jól. Nagyon is hihetőnek találta, hogy a gőgös és hatalmuktól megittasult mágusok egyfajta játéknak tekintik majd a mai napot.
Ezt látszott alátámasztani a Barak-Rá palotája is. A kagylóhéjat formázó belsőt lépcsők ölelték körül. Az érkező ezeken juthatott fel a széksorok tetejére, majd onnan lefelé saját helyéhez. A homorú tér középpontjában jelentéktelennek ható, sík terület feküdt, egyetlen, jó ölnyi átmérőjű, sima kristálylappal. Yarana úgy látta, a kő sugárzik. Összerándult a gyomra.
Mikor megérkezett, a felső sorok már tömve voltak: frissen beavatott, a hatalmat épp csak megismert varázstudók foglalták el őket. Épp oly pletykára éhesnek és bámésznak tűntek, akár egy piaci pecsenyesütő. A lány őrségének gyűrűjében levonult közöttük apja trónusához. A hadurak és kíséretük egészen a szólóknak fenntartott térség közelében, a Tajtéktrónus Küldöttével szemben kaptak helyet – a legközelebb hozzá, mégis elérhetetlen távolságban. Ezek most még üresen ásítottak: rangjuknak megfelelően a tengertartomány hadurai érkeznek majd utoljára.
A lány eltűnődött, vajon milyen tervekkel érkezik az apja. A tény, hogy a Birodalom embere is részt vesz a tanácskozásban, zavarta. És nem csak őt. A feszült arcokon, a lapos pillantásokban saját félelmeit látta. Születése óta béke vette körül, de tudta: Shind-Atram nyugalma ingatag, a kényes egyensúlyt, ami a távoli hatalom és a helyiek között kialakult, egyetlen rossz lépés is felboríthatja.
Yarana sokadszorra nézett végig az egybegyűlteken; a várakozás lassan eltompította. A jobbján már megérkeztek a tanítványok; és néhány más, szintén az első sorban elhelyezett karosszék környékén is mocorgást látott. Még két, három óra lehetett hátra az érdemi kezdésig.
Sóhajtott, és megpróbálta lekötni a figyelmét. Az üléseken és embereken kívül nem sok látnivaló akadt. Nem voltak kárpitok vagy festmények, szobrok vagy vázák. Minden bizonnyal azért, mert esetleg elvonták volna a figyelmet az előkelőkről. Yarana a gondolatra elhúzta a száját. Már most forgott a gyomra tőlük.
Az egyetlen érdekesség az ékkő lap volt. A lány eddig szándékosan elkerülte, emlékezve első benyomására. Az unalom eluralkodtával megkockáztatott egy pillantást. A kő talán hegyikristály lehetett, áttetsző felületén nem látszottak metszés vagy csiszolás nyomai. Yarana nem érzett változást, így tovább vizsgálgatta.
A kristály legalább olyan vastag volt, mint széles, egy óriási lencsére emlékeztetett, vagy még inkább egy földbe süllyesztett oszlopra. Yarana felidézte magában, hol fekszik az épület: a város közepén, a völgy legmélyebb pontján. A fejében egyre ott motoszkált a gondolat: kristályoszlop egy olyan hely szívében, ahol évezredek óta mit sem változva, a leghatalmasabbak gyülekeznek. Úgy érezte, vonzza a kő. Újra látta benne a fényt, de most nem volt kellemetlen. Otthonosan melegnek látszott, jó volt ránézni. Valami kavargott benne, mintha ki akarna szabadulni…
Egy érintésre tért magához: az apja állt mögötte, őt fürkészte. Mielőtt azonban a lány megszólalhatott volna, izgatott suttogás indult a sorok tetejéről. Yarana először nem látta az okát, de aztán lassan megértette. Ha az apja már itt van, akkor a hadurak érkeznek, közülük is az utolsók. A széke körüli tér észrevétlenül megtelt. Ismerősök és idegenek vették körül, kérdésekre kellett felelnie, neveket és rangokat megjegyezni – a kő hívása elhalványult.

Halk gong szakította félbe a bemutatkozásokat. A finom, ezüst hangszer hangja nem volt erős, mégis az egész helyiségben hallani lehetett. Yarana előre fordult. A kristályon a Birodalom által kirendelt kormányzó állt. Üdvözölte a megjelenteket, és megköszönte, hogy eljöttek. Yarana lebiggyesztette a száját: a Barak-Rát évtizedek óta próbálták összehívni. Egészen pontosan az utolsó nagy szökőár óta. Az előkelőknek azonban fontosabbak voltak saját belső harcaik, mint a tartomány sorsa. Az is a kezükre játszott, hogy a Tajtékpartok Őrzői látszólag sikeresen tartották távol a ky-rukat. Csak kevesen látták be, hogy ez legfeljebb késlekedés, nem győzelem.
A Barak-Rá összehívása mindenkor a tengertartomány kormányzójának joga, de Yarana tisztában volt vele, a Tajtéktrónus képviselője, távol saját uraitól, kénytelen alkalmazkodni a helyi hatalmasságokhoz. Shind törvényei szerint pedig a hadurak többségének meg kellett jelennie a tanácsban, hogy az bármilyen döntést elfogadhasson, így valójában a Kormányzó nem utasította az előkelőket, pusztán kérte a részvételt. Yarana nem tudta biztosan, de a mostani tanácskozás létrejötte mögött apját sejtette. Ceradras minden befolyását felhasználta, mióta elkezdődtek lánya álmai, és végül egy hónapja a Kormányzó kiküldte a Barak-Rára hívó hírvivőket.
A lány nem irigyelte a szólók helyén álló férfit. A birodalom hagyományai szerint aranyporral festett Kormányzó idegenül hatott ebben a környezetben. Amennyire Yarana tudta, igyekezett mellőzni státuszának ilyen nyílt hangsúlyozását; a szigetek büszke előkelői könnyen megnehezteltek és nehezen engesztelődtek. Ma azonban, a Küldött előtt nem jelenhetett meg hivatali díszei nélkül.
A helyiség lassan elcsitult, szinte tapinthatóvá vált a várakozás. Yarana értetlenül nézett a hatalmasságok feszült arcára, aztán ő is megérezte. A kagylóhéj tetején, mint a szivárvány egy itt ragadt darabkája, csillogó alak lépkedett. Szikrázó jelenléte nyomasztóan kopárrá tette az összes jelenlévőt, legyen bár hadúr, vagy a leggyengébb tanítvány. A színes ékkövek tetőtől-talpig eltakarták a Dinasztia választottjának testét, visszfényük megcsillant az arcát fedő óarany maszkon. A mérhetetlen erő úgy burkolta be, mint rózsát az illata – épp oly láthatatlanul és tagadhatatlanul. A hatalmasságok sorra térdet hajtottak: a Küldött mindenkor az Istenkirály szeme, füle és hangja.
Népes kísérete dongó felhőjében a Tajtéktónus embere elfoglalta a kristálylap közvetlen közelében felállított trónust, és ezzel kezdetét vette a Barak-Rá. A kormányzó a kötelező ceremoniális üdvözlés után a szigetek hagyományai szerint kérte a hadurak segítségét a védekezéshez. Yaranát a legkevésbé sem érdekelte az előkelők ajnározása, ezért az apjához fordul. Úgy tűnt Ceradrast is untatja a szertartás, ezért suttogva megszólította:
- Atyám! – a férfi felé fordult – Zavarhatlak?
Apja bólintott. Yarana halványan érzékelte, hogy több helyen is mocorgás támad - a kormányzó beszéde legfeljebb a fent ülő, fiatalabb beavatottakat kötötte le. A bevezetőt láthatóan mindenki arra használt, hogy felkészüljön a később várható vitákra; gyakran a valódi kezdés előtt elsuttogott utolsó szavaknak volt a legnagyobb súlya.
- Mesélnél nekem a kőről a szólók helyén?
Egy pillanatig nem érkezett válasz, csak egy érdeklődő tekintet. Azután a férfi megszólalt:
- Talán már régen meg kellett volna tennem, de látni akartam, hogyan hat rád – halványan elmosolyodott a lány zavara láttán. – Az a kristály idősebb, mint a Birodalom. Hajdan, amikor még csak egyetlen Cranta létezett, itt egy templom állt – Núm temploma. Ez volt az alapköve.
- Akkor tényleg oszlop… – Yarana tekintete elhomályosult – egy cölöp, ami összeköti Őt a fenti világgal.
- Talán – a férfi egyre élénkebben figyelte a lányt – ezt nem tudom. Csak annyit, hogy minden mágiát elnyom maga körül, és aki rálép, annak igazat kell szólnia. Ezért ide építették a palotát. A beavatottak itt biztonságban érzik magukat egymástól – rövid, kérdő szünetet tartott, mintha sejtelmei igazolását várná. – Miért érdekel?
- Nem is tudom… Olyan, mintha világítana.
A hadúr ránézett a kőre, amin még mindig a kormányzó állt, pontosan követve a ceremónia előírásait.
- Semmit sem látok – a következő kérdést már nem tudta feltenni, mert az üdvözlés véget ért.
A kormányzó mélyen meghajolt, előbb a Küldött, majd a Barak-Rá urai felé. Az első mozdulat alig valamivel volt mélyebb a másodiknál – épp csak annyival, hogy még mindkét fél elfogadhatónak találja. Mikor a teremben elült a sustorgás, folytatta:
- Ezért kérem a megjelenteket, egyesítsék erőiket és tudásukat a vész napjaiban. Legelőször is, nemes Kasad Númdar-Szút, a Külső Szigetek Urát, Shind-Atram Védelmezőjét szólítom, hogy tárja elénk terveit!
Ceradras arca merevvé vált. Yarana ránézett: felrémlettek benne a régi sérelmek; csaták, mik a két férfi között estek meg. Még sosem látta apja ellenségét, csak a tetteiből ismerte. És a híréből.
Kasad volt a leghatalmasabb az előkelők között, és egyben a legarrogánsabb is. Nem tűrt ellentmondást és engedetlenséget. Bár a hadurak rangja egyforma volt, mégis mindig akadt olyan, aki ereje jogán magának követelt területeteket, vagy embereket – és ha létezett volna lista a sérelmekről, minden bizonnyal Shind-Atram Védelmezője vezeti
Fiatal férfi lépett a szólók helyére. Magas, karcsú termet, mégis széles vállak; megnyerő arc. Tökéletes. A lány viszolyogva nézte: a természet nem alkot hibátlant. Egy páncélos harcos haladt a nyomában. Tetőtől talpig pikkelyes vért takarta, fekete, akár az éjszaka. Fejét és arcát, koponyát formázó, szárnyas sisak fedte, oldalán kard függött. Yarana érdeklődve figyelte.
A fegyveres lassan mozgott, azzal a megállíthatatlan, de megfontolt sebességgel, ami… a lány összerándult. A lunírba vésett rúnák megvonaglottak szeme előtt. Ahogy a férfi, urát követve középre lépett, rá a kristályra, megváltozott. Vértje nem pusztán fekete volt, hanem a semmi maga. Yarana reszketni kezdett: az egész alak eltorzult, valami rendellenes és visszataszító került a helyére. Egy formátlan lény, ami ellentmond a természet törvényeinek; az élet körforgásának látható, érezhető szakadása.
Yarana hideg izzadságot érzett a homlokán, és saját dadogó hangját hallotta:
- Ez egy… egy… – puha kéz fordította el a fejét, szinte erőszakkal. Az apja aggódó vonásai tűntek fel előtte:
- Yarana! Mi az? Mi történt?
- Ez egy… – nem tudott többet mondani. Most, hogy nem látta, valamelyest jobban lett, de a jelenlét még mindig nyomasztotta.
- Egy Hűséges. Mi a baj vele?
- Nem tudom… a kristály… mintha… – a lány a férfi szemébe nézett – azt hiszem, láttam a lelkét.
Ceradras a kör felé fordult, Yarana az arcát figyelte. Nem változott rajta semmi – úgy tűnt, a férfi csak a páncélt látja. Újra a lányára nézett, és most őt vizsgálgatta hosszasan. Mivel nem kapott bővebb magyarázatot, egy könnyed mozdulattal a vállára vonta Yarana fejét.
- Akkor jobb lenne, ha nem néznéd meg újra. Próbálj megnyugodni!
A Külső Szigetek Urának fellengzős beszámolóját a Tajtékpartok legyőzhetetlen Őrzőiről, akik mindeddig sikerrel kitartottak, és óvták a tengertartományt, így hallgatta végig a lány. Próbálta kizárni tudatából az élőhalott kisugárzását és a terem suttogását. Túlságosan is tudatában volt annak, hogy körbejár rosszulléte híre.
Apja közelsége békét hozott. Mire a hadúr a körben befejezte a mondandóját, Yarana döntött. Elszántan a szólók helyére nézett. A halott harcos ura mellett állt, szótlanul, mozdulatlanul, teste még mindig örvényleni látszott. A lány legyűrte a viszolygását és felszegte az állát. Nem hagyhatta cserben az apját, aki ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon:
- Elismerésem, Kasad! Igazán szép beszéd – a rivális meghajolt – De engedd meg nekem a kételkedést! Ugyan ki állíthatná, hogy bármely hatalom örök az istenekén kívül? Hiszen te is egy bukott birodalom maradványát hurcolod magaddal – a tömeg a háttérben halkan felzúgott. Yarana a csőcseléket látta bennük, akár a kakasviadalokon; a nemesi arrogancia elfedni tudta csak, megszüntetni nem a kezdődő párharc felett érzett izgalmakat.
- Úgy érted, barátom, – mosolyogva ejtette a szóthogy hajtom igába? – a közönség helyeslően mormogott.
- Inkább úgy, hogy véletlen szerencsével bitorlod – Ceradras komolysága elutasító hallgatásba burkolta a sorokat – Vagy talán megfejtetted a Felhőtartományok halhatatlan harcosainak elveszett titkát?
- Hamarosan … – nyilvánvaló hazugság, amit a teremben ülők nem akartak tudomásul venni.- Egyébként is, pusztán elméleti kérdéseket boncolgatunk – színpadiasan széttárta a karját – Shind-Atram tökéletes biztonságban van – felülről bíztató sustorgás kúszott a székek közé: a fiatal beavatottak istenítették a Védelmezőt. Yarana legszívesebben megütötte volna.
- Én azt mondom: nem – Ceradras határozott szavai elnyomták az erősödő suttogást.
- Igazán? – a hadúr óvatosan tette fel a kérdést. Yaranát egy köröző keselyűre emlékeztette, ami épp felméri, döglött-e már a zsákmány. – És miből vontad le ezt a nagy súlyú következtetést?
- Egyértelmű jelek tanúsítják, hogy a tavaszi szelek veszélyt hoznak a számunkra.
A kormányzó ezt a pillanatot választotta, hogy ismét megszólaltassa a gongot. Yarana elismerte magában, hogy a férfi politikai érzéke rendkívül kifinomult. Ő is látta a lecsapni készülő dögmadarat, és a lány hálás volt a közbeavatkozásért.
- Kérlek Ceradras Gira-szu-nár mester, aki Shind-Atram Első Hadura és a Dinasztia Tanácsadója vagy, osztd meg velünk, amit tudnunk kell!
Kasad kelletlenül elhagyta a kristályt.
Yarana figyelte az apját, ahogy átveszi a szóló helyét. Próbálta úgy látni, mint a fent ülő emberek. Egy idősödő férfira nézett, kinek mély ráncokat szabott az arcára a kor. A legöregebbek közé tartozott a Barak-Rában – századik évén is túl járt – ez tudott volt, de azon kevesek közé is, akiken meglátszottak az eltelt évek. Különösen a tekintetén. A lány a hosszú élet bölcsességét látta benne. A tartása ugyan egyenes, és a mozgásán sem hagytak nyomot az idősek betegségei, de a haja ősz, ami a szigetek urai között ritkaság. Yarana úgy érezte, hozzá beszél, mikor megszólalt:
- Bizonyos vagyok benne, hogy az enyhülés végzetes csapást hoz. Igen, eddig kitartottunk a hódítókkal szemben, de mindannyian tudjuk, hogy nem fogják feladni. Fel kell készülnünk az elkerülhetetlenre – Yaranának feltűnt: Ceradras nem mondta el, honnan tudja mindezt. Remélni sem merte, hogy a jelenlévők elsiklanak e felett.
- És mégis, hogyan tervezed te az ellenállást? – a kormányzó hirtelen kérdése segítségnek tűnt. Yaranában felrémlett, hogy a bemutatások során látott egy új tanítványt, aki az ő házának színeit viselte. Ugyanakkor a Küldött is felemelte maszkkal takart arcát, és mintha testtartásából érdeklődést lehetett volna kiolvasni korábbi közönye helyett. A lány eddig nem sejtette, miért van jelen, hiszen a Barak-Rá a Tengertartomány belső tanácsa.
- Sehogy. Azt mondom, menjünk el! – egyenesen a lányára nézett, aki megértve a lehetőséget, hálásan rámosolygott. – Harcoltunk, de győzni nem tudtunk, az ellenség pedig nem adja fel. Nincs más választásunk – a tömeg halkan mormolt: kétkedve, bizonytalanul. A Küldött félrebillentette a fejét, amitől Yaranának úgy tűnt, fürkészően bámulja az apját.
- És nemes Kasad Númdar-Szú terve? – egy fiatal varázstudó szólt közbe, aki magán-karszékben ült, távolabb a haduraktól, de az első sorban. Yaranának ismerős volt. Körbekémlelt, és még jó néhány hasonlóan magányos, de korábban apja trónusa mellett látott arcot fedezett fel. Ceradras minden bizonnyal alaposan megtervezte a beszédet.
- Ami elbukhat, az előbb vagy utóbb el is bukik – hacsak nem kap mindig megújuló támogatást – a hadúr vádló pillantást vetett a Védelmező felé. Az előkelők elhallgattak: mindenki tisztában volt az előző Barak-Rán lezajlott vitával. – Ami pedig a votah eme – finom mozdulattal a Hűségesre mutatott – varázslatát illeti: régen elveszett – bátortalan helyeslés hallatszott elszórtan.
- És mégis? Hogy gondolod ezt a… megfutamodást? – a Védelmező szarkasztikus fölénnyel intett a kérdés közben. A harcos házak vezetői felhördültek a sértés hallatán.
- A Birodalom hatalmas, és a partvidék jobban védhető, mint Shind Szigetei. Ne forgácsoljuk szét az erőinket feleslegesen. Azt mondom, helyezzük biztonságba a népet, erősítsük meg védelmünket a szárazföldön. Fogadjuk el a lehetőséget, és hagyjuk meg az elszórt, apró darabkákat a hódítóknak – a zúgás felerősödött; a javaslat egyet jelentett a tényleges behódolással. A lány már biztosan tudta, hogy Ceradras hívta a Dinasztia emberét; ilyen indítványt nem tehet előzetes tárgyalások nélkül.
A Védelmező felemelkedett ültéből – többen rebesgették, hogy ellenzi Shind túl szoros kötődését a Tajtéktrónushoz.
- És mondd, te, a Dinasztia Tanácsadója – gúnyosan megnyomta a szót – miből gondolod, hogy hamarosan itt a vég? A Partok Őrzői már háromszázötven éve adnak biztonságot nekünk – honnan származnak az értesüléseid, hogy kétségbe vonod a képességeiket? – a terem elcsendesült, Yarana megborzongott. A Védelmező megtalálta a terv gyenge pontját.
- A lányomtól – Kasad trónusa mellett úgy szaporodtak a megvető fintorok, akár férgek az elhullott állaton.
- Tényleg egy … a fogadott lányod képzelgéseire alapozod mostanában a döntéseidet? – a tétovázás pontosan a kívánt hatást érte el: bár a Védelmező végül betartotta a kötelező formulákat, mindenki sejthette valós véleményét.
- Yarana a Föld Lánya, Núm papnője.
- Ó hogyne, hogyne – a hadúr szája megvonaglott – és az elmúlt években legalább egyszer sikerült rávennie egy fát, hogy ne kukacos almát teremjen? – a teremben lopva elsuttogott gunyoros megjegyzések bukkantak elő a morajból. Yarana érezte, hogy az arca felforrósodik.
A kormányzó rácsapott a gongra, de csak lassan csitult a zaj. Ceradras ugyanúgy állt a szólók helyén, de a lányát nézte. Yarana szégyenében futni szeretett volna, csak el innen messzire. De az apja szeme nem engedte. Bánatot látott benne, fájdalmat, mintha a sajátja lett volna, de erőt is. Ő hisz benne, nem hálálhatja meg azzal, hogy magára hagyja. Ülve maradt a helyén, várta, mi rosszabb jöhet még.
- Ha megengeded Kormányzó, szeretném a papnő szájából hallani a történetet – újra az a számító, méregető tekintet. Yarana görcsösen szorította széke karfáját. A kormányzó a szótlan Küldöttre nézett, mintegy jóváhagyásra várva. Az azúr köves maszk lassan előre dőlt: a Tajtéktrónus nem engedélyt adott, parancsolt – Ceradrasnak nem maradt választása.
Yarana összeszorította az állkapcsát, és felállt. Apja tervének sikere rajta múlott; és ez, a Küldött várakozó tekintetével együtt szinte megfojtotta. Mikor helyet cseréltek, kapott egy bátorító mosolyt és egy kósza simogatást a hátára. Elraktározta az érzést, erősnek próbált látszani.
El is felejtette már, milyen furcsának találta a kristályt. Mikor rálépett, újra feltűnt a fénye. A ragyogás erősödött, alig látott tőle. Bizsergés indult el a lábán, mint mikor az ember túl forró fürdőbe lép. Kellemes volt, megnyugtatta. A kormányzó hangját távolról hallotta, mintha pokrócokba csavarták volna:
- Yarana Gira-szu-nár – egy pillanatra szünetet tartott, nem volt cím, amit hozzátegyen. Némi tétovázás után folytatta – a Föld Lánya. Kérlek, felelj az előkelők kérdéseire!
Yarana bólintott. A Külső Szigetek Ura közben visszaült, és arcán kéjes kifejezéssel vizslatta.
- Gyermekem! Ugye tudod, hogy sok múlik a vallomásodon? – a lány nem reagált a bújtatott sértésre. Vallomást a bűnösök tesznek, akik megbánták vétkeiket, ő pedig nem érezte magát felelősnek. Csak lát, nem dönt. Némi várakozás után a hadúr folytatta:
- Igazat kell szólnod, és minden kérdésre felelned kell – a lány egy pillanatig nem tudta mire vélni a hosszas bevezetőt. Akkor jött rá, mikor látta elterülni a férfi arcán az elégedett mosolyt: időhúzás. A Védelmező fenntartotta az érdeklődést, míg kitalálta, mit is tegyen vele. És a jelek szerint tetszetős terve született.
- Atyád azt állítja, a Föld Lánya vagy. Az lennél?
- Igen – saját kétségeinek nyoma sem volt hangjában. Nem akart könnyű préda lenni.
- Rendelkezel tehát Núm régi papnőinek minden képességével?
- Nem. Csak látom a rendet, befolyásom nincs rá – hátul, a nyakán megvonaglott egy izom, ahogy egyenesbe kényszeríttette a hátát.
- Tehát nincs hatalmad a természet erői felett?
- Nincs – Yarana gyanakodva válaszolt. Nem tudta, hová akar kilyukadni ezzel a férfi. Szégyene közszájon forgott.
- Most mondd el, milyennek látod a Barak-Rát?
- Tessék? – összezavarodott. A fény is élénkebb lett, nem látta a Védelmező vonásait. Már erre sem támaszkodhatott.
- Azt kértem, mond el a véleményed a beavatottakról – szavai egy cserkésző ragadozó puha léptei – a viselkedésükről, a mágiájukról.
- Megszegik Núm törvényeit – higgadt próbált maradni, de a forróság feljebb kúszott, és elöntötte az indulat – Kizsákmányolják a természetet, kényük-kedvük szerint pusztítanak és rombolnak. Nem törődnek az ártatlanokkal, vagy gyengébbekkel – a hőség elérte az arcát, és úgy érezte, teste lángba borul – Erőszakot tesznek földön és égen. Kőkörök szipolyozzák azt, ki teremtőjük. Elfordultak a régi istenektől, és magukat emelik a helyükre!
- Elég lesz! – parancsoló hang, mi nem akar többet, csak amennyi neki jó. Yarana elhallgatott, fékezte felgyülemlő dühét. Valami tombolni készült benne. Egyetlen dolog hatolt el hozzá a körülölelő fényen át: az Istenkirály haragos maszk-arca. Túl messzire ment, érezte, miközben birokra kelt a lelkét lassan elborító szenvedéllyel – szavai a Küldött számára sem lehettek kedvesek.
- Nekem úgy tűnik, nem lesz világvége – újra a keselyű hangja – Itt egy tehetetlen papnő, akinek nincs hatalma ellenszegülni a világnak hite parancsai szerint – lekicsinylés és sajnálat; Yarana nem akarta hallani. – Kihasználja hát a ky-ruk fenyegetését és kitalál egy mesét pusztító hordákról, – a lány teste megfeszült, vére égett – amik majd elhozzák a büntetést istennője engedetlen fiainak – a terem felzúdult; Yarana a bőrén érezte a hullámokban áradó rosszindulatot.
Engedett. Túl sértett és sebzett volt a gondolkodáshoz. Nem akart mást, csak visszavágni. A kristály megrepedt puha csizmája alatt, érezte, ahogy a szilánkok a talpába fúródnak. Vakító fehérség ömlött elő a törések közül – sikolyokat hallott maga körül. Szóra nyílt szája, de a hang nem a sajátja volt:

“Végzet jõ a tavasz szárnyán: pusztítás, kétség;
állunk csak némán – bánat száll – s lelkünk adjuk.
Alkonyat ömlik szét – elfed mindent a sötétség.
Nincs fény, sem láng: emberek élik utolsó napjuk.
Érzem a kínt. Látom: füst és égõ horizont süt
bélyeget áldott földünk fáradt, agg testére.
Álom csak, nem más, a remény. Pusztán a bolond fût
teljesületlen vágyat, hogyha a gyász testvére.”

* * *

Shind-Atram Védelmezője töprengve nézte az ablak túlfelén terpeszkedő várost. A napok óta erősödő, szokatlan elégedetlenség aggasztotta. Fogadóterme máskor megnyugtatta – de most sem a színes szőttesek, sem a falakat borító faragások és szobrok nem tudták elűzni sötét gondolatait Végre megérezte a várt jelenlétet.
- Gyere be!
A súlyos, arany-intarziás ajtószárnyak feltárultak, és a szolgák beengedték a jövevényt. A hadúr rá sem pillantott.
- Késtél!
- Bocsáss meg, mester, – nem érződött bűnbánat a hangján. Kasad ezért is kedvelte: hasonlított hozzá. – de a helyzet rosszabb, mint gondoltuk – a Védelmező megjegyezte magában, hogy talán túlságosan is olyan a tanítványa, mint ő, ha egyenragúként beszél róla és magáról.
Elfordult az ablaktól és a terem közepén álló asztalhoz sétált, miközben a tanoncot figyelte. A jókora, robosztus bútordarabon az ajtó kacskaringós mintái folytatódtak éppúgy, mint a karosszékeken a két oldalán. Kasad leült, de nem eresztette a másik tekintetét. A fiatal férfi eddigre már feszengett a pillantásától, és őt ez szórakoztatta. Egyelőre ennyi fenyítést elégségesnek ítélt.
- Folytasd!
- A szolgálók nyugtalanok. A Barak-Rá eseményeit talán titokban lehetett volna tartani, de mióta az a … lány közöttük jár, mindent tudnak. Egyre elégedetlenebbek.
A hadúr elkomorult. Nem értette pontosan, mi történt a szólók kövével, és ez bosszantotta. Ott a tanácsban egyetlen pillanatra elhitte, hogy amit Yarana mond, igaz. A vakító fény, amitől a beavatattak a hadurak és a Küldött kivételével elájultak, neki úgy tetszett, mint a hatalom kiapadhatatlan forrása. Mintha most gördítették volna el a sziklát, ami eddig elzárta a víz útját. De hiába próbálta uralma alá hajtani: az energia csak áramlott, nem törődött vele. Dühösen és tehetetlenül vette tudomásul az egyetlen lehetséges választ – valaki más használja már. Yarana.
Ez újabb fejtörést okozott a számára. A nyers energiákat a tapasztalatlan papnő nem uralhatta, ahogyan ő sem. De míg neki rendelkezésére állt a votah, hogy megregulázza a természet erejét, addig a Föld Lánya csak egyetlen módon férhetett hozzá, ha istennője segítette. Kasadnak ez a lehetőség egyáltalán nem tetszett.
A lány egyre több gondot okozott. A tanácsban történtek után mély önkívületbe zuhant – vagy legalább is Ceradras ezt állította – így a népet el lehetett hallgattatni. De pár napja, egy heti viszonylagos nyugalom után, magához tért.
- Mit tesznek a többiek?
- Az előkelők többsége megtiltotta az embereinek, hogy elhagyják a birtokokat. Halállal büntetik az engedetlenséget. Néhányuk azonban Ceradras mellé állt – a férfi szája megvetően legörbedt.
- Neked Ceradras Gira-szu-nár hadúr, neldah! – a Védelmező hangja nagyot csattant. A tanítvány elsápadt.
- Bocsáss meg, mester – tartása merevvé vált, arcára félelem ült ki.
Kasad hallgatott. Eddig csak várt, figyelt. Ideje beavatkozni, mielőtt lázadás tör ki. Rápillantott az egyre jobban reszkető tanoncra. Ugyanolyan, mint az emberek odakint. Néhány perc múlva elfogadja a bocsánatkérését, és ő hálás lesz érte. Megtanulja a leckét, félni fog, és kegynek tekinti a kegyelmet. Önként szolgál. Kasadnak sokkal inkább ínyére volt ez, mint halottakon uralkodni.
- Folytathatod -adta meg halkan az engedélyt. A másik megkönnyebbülten engedelmeskedett.
- Az itt maradtak zúgolódnak, és az előkelők felkeléstől tartanak. A papnő meg csak bíztatja az embereket – a tanítvány tétován elhallgatott, mestere pedig újra elmerült a gondolataiban. Semmi újat nem tudott meg, hacsak…
- Egészen pontosan mi is a bajuk?
- Félnek. Hisznek a jóslatnak, és az a némber csak fűti őket.
A Külső Szigetek Ura újra szemügyre vette a tanoncot. Ceradrassal kapcsolatos megnyilvánulása egyértelműen annak szólt, hogy ellenlábasa lekicsinylésével kivívja az ő helyeslését. De a Yarana iránt táplált ellenszenve mélyebbnek tűnt. Indokolatlannak.
Eszébe jutott, hogy egyetlen pillanatig még őt is meggyőzte a lány. Tudatában volt, hogy varázslat hatott rá, de nem várhatta ugyanezt egy tanítványtól. Odakint a tömeg mágia nélkül is hitt a papnőnek. Helyre került a tanonc viselkedése: ugyanúgy rettegett, mint a közemberek.
A mágus elmosolyodott.
- Szóval félnek? Hát akkor meg kell nyugtatnunk őket! – a tanítvány szóra nyitotta a száját, majd egyetlen hang nélkül becsukta. Kasad elégedett volt, így intett, hogy beszélhet.
- Mégis, hogyan, mester?
- Te mit tennél? – a hadúr úgy ítélte, itt az ideje egy újabb leckének.
- Csak egyetlen módon lehet megszüntetni a gondokat: a gyökerüknél.
- Ugyan! Ceradras vigyáz a lányára, és nekem most nincs kedvem háborúzni – sosem vallotta volna be egy tanoncnak, hogy ha biztos lenne a csatározások kimenetelében, egyetlen pillanatig sem habozna. A vetélytárs elpusztítása bármit megért. Szinte bármit. Egyedül a vereség kockázatát nem. – Finomabban oldjuk meg. Üzenj a sziget Őrzőjének!

* * *

Yarana a földön térdelt Maat-Khar egyik kertjében. Néhány tenyérnyi területről elkotorta a havat, és a kezét a fagyos földbe vájta. Hallgatta a fák álmát.
A Barak-Rában történtek után egy napsütéses reggel arra ébredt, hogy minden vágya valóra vált. Apja az ágya szélén ült: boldognak és fáradtnak tűnt. A lány kérdéseire csak annyit felelt, hogy az események sokakat az ő oldalára állítottak, és elegendő társat talált az előkelők között a meneküléshez. Hajókat és egy rejtett öblöt, amit csak a hegyek alatt vezető alagúton lehet megközelíteni. Yarana tudta, hogy valamit elhallgat – látta azon, ahogy elszomorodik, mikor azt hiszi, egyedül van; azon, ahogy késő éjjelig bolyongó árnyéka újabb és újabb köröket ró tornyának ablakai előtt – de azt is, hogy feleslegesen faggatná.
Az első napokat a kertben töltötte; nem tudott betelni az élménnyel. Érezte a természetet: az alvó növényeket, a hóban élelmet kereső állatokat, a szelet és a földet. És az őt gúzsba kötő béklyókat. Tudta, Núm gyenge még, erejéből csak addig részesülhet, míg a forrás, a törött oszlop közelében marad.
Később elkezdett lejárni a városba. Az első útja véletlen volt: egy rókát követett az erdőben, és egy sebesült rőzsegyűjtőt talált. Hazakísérte. Meglepte, hogy az asszony milyen tisztelettel bánik vele. Másnap egy gyógyfüvekből készített kenőcsöt vitt a nőnek, és az egész szomszédságot ott találta. Az emberek figyeltek rá, ő pedig megpróbálta meggyőzni őket, hogy tartsanak az apjával.
De a nép félt, nem mert ellenszegülni a varázstudók parancsának, akik a tulajdonuknak tekintették. Yarana nem tehetett mást: újra és újra elment közéjük, bíztatta őket, néha segített a szökésükben. Az itt maradtakban azonban napról-napra nőtt a rettegés.
A lány végül az apjához fordult. A férfi szomorúan ingatta a fejét: csak a csatlakozott előkelők emberei távozhattak velük – a Barak-Rá nem hozta meg a döntést, hogy bárki elhagyhassa a tengertartományt, aki úgy látja jónak. A legtöbben hajthatatlanok voltak, háborúval fenyegettek, ha Ceradras tovább erősködik. Szilárdan hitték, hogy a Tajtékpartok Őrzői kitartanak
Yarana ujjai lassan elgémberedtek a hidegtől, az arcát is pirosra csípte a szél. Elbúcsúzott a fáktól, és felegyenesedett. Mielőtt elmerült volna a természetben, néhány gyerekkel bújócskázott. A kicsik nagyon élvezték, hogy akárhová is rejtőznek, megtalálja őket. Körülnézett, és épp elindult volna az egyikükhöz vezető halovány fonalon, amikor nagyobb csődületre figyelt fel.
A kis tér a kert túloldalán tömve volt emberekkel, akik néhány lovas körül tolongtak. A csoport közepén egy hírvivő várakozott, a kormányzói család és Kasad színeit viselő férfiak gyűrűjében. Yarana kíváncsian közelebb sétált. A tömeg lassan, feszülten elcsendesült.
- Maat-Khar népe, a Birodalom alattvalói! Kasad Númdar-Szú, Shind-Atram Védelmezőjének szavát hozom nektek, aki nem feledkezik meg kötelességéről még akkor sem, ha a ti hitetek elfordult tőle – a hírnök szünetet tartott. Yarana körbenézett: néhány arcon szégyent, a legtöbbön zavarodottságot látott. – Igen! A Külső Szigetek Ura tud hűtlenségetekről, de nem hibáztat benneteket – megkönnyebbült sóhajok szálltak; egy hadúr haragja sokkal kézzelfoghatóbb veszély, mint egy dúló sereg homályos jóslata. – Tudja, hogy rosszhiszemű megtévesztés áldozatai vagytok – az emberek alig észrevehetően eltávolodtak Yaranától.
A lány gyomra összerándult, ahogy az arcokat nézte. Egy órája még hittek neki, most mégis csak a hírnök szavára figyeltek. A szokatlanul rideg tél lassan a végéhez közeledett, Yaranának mégis úgy tűnt, hidegebb van, mint bármikor. Baljós előérzet kúszott a gondolatai közé: megfoghatatlan, alaktalan sejtelem, mint amikor a villám már lecsapott, de a dörgés még nem árulta el, mennyire közel.
- És bár maga nevetségesnek tart minden kósza híresztelést az eljövendő végzetről, mégis a ti jólétetek érdekében cselekszik – a tapasztalt szónokok türelmével kivárta, míg a tömeg hálásan felzúg, csak aztán folytatta. – Éppen ezért, nemes Kasad Númdar-Szú, a Külső Szigetek Ura, Shind-Atram Védelmezője a mai naptól a sziget Őrzője mellé állítja első tanítványát, hogy óvjon minden élőt a Dinasztia földjén. Történelmünkben példátlan módon mától Maat-Kharnak két Őrzője van – a sokaság felszabadultan éljenzett.
Yarana állt szótlanul, és a hirtelen derültté váló forgatagot nézte. Értetlenül meredt az emberekre: hogyan felejthették el eddigi hitüket? Hogyan bízhatnak abban, hogy egyetlen tanítvány megvédheti őket, mikor előkelők és egy hadúr is a menekülést választotta?
A férfiak és nők nevettek, tréfálkoztak körülötte; lapogatták egymás hátát, és saját ostobaságukon vigyorogtak. Az elmúlt napok félelmét és gyűlölködését elfújta az ígéretek szele. És a lány megértette: hinni akarták, hogy biztonságban vannak. Se elmenekülni, se harcolni, se uraikkal szembeszállni nem képesek – inkább választották tudattalanul egy álomvilág boldogságát az utolsó napokra, mint a valóság gyötrelmeit.
A lány elfordult, és haza indult. Keserűen irigyelte őket.

* * *

Kasad bosszúsan húzta ki a lábát a sárból. A mozdulatot követő hangos cuppanást mérhetetlenül lealacsonyítónak érezte. Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára kellett gyalogszerrel eljutnia bárhová. De ez a mai egy különleges alkalom, reményei szerint megéri a kellemetlenségeket.
A hírvivő az új Őrző kinevezését követő második napon érkezett. A Védelmező számított rá, és bár a körülményeket furcsállotta, elfogadta a Ceradras által kért találkozót. Az elmúlt két hetet az előkészületekkel töltötte. Két hadúr találkozója nem mindennapi esemény kivált jeltelen helyen, kíséret nélkül.
Az olvadás a napokban kezdődött; ennyi idő éppen elég volt, hogy a hirtelen jött langyos szelek elolvasszák havat. Kasad ezt jó jelnek tekintette – a furcsán zord tél túl egyértelműen kapcsolódott Númhoz. Ennek ellenére fogytán volt a türelme mire átvágott az erdőn a találkozó helyszínéül megjelölt tisztásra. A kör alakú térség közepén faragott kőtömb állt, egy hajdan volt vallás elfeledett istenének emlékműve. A mellette várakozó ellenfél viszont nagyon is valósnak tűnt.
Shind-Atram Védelmezője kiűzte gondolatai közül a bosszúságot, és kilépett a fák közül. Megvárta, míg a másik férfi felé fordul, majd az egyenlőnek kijáró meghajlás közben belekezdett a megszokott udvariassági cikornyákba:
- Üdvözöllek, Dinasztia Tanácsadója! Az istenek nyújtsák…
- Hagyjuk ezt most, Kasad! – Ceradras fáradt hangja különös súlyt adott szavainak. A Külső Szigetek Ura elmosolyodott. Vetélytársa kimerültnek tűnt, sebezhetőnek.
- Ahogy óhajtod, barátom. Akkor talán megtudhatom, miért kérted ezt a … szokatlan találkozót?
- Engedd el az embereket!
- Te is tudod, hogy ez a Barak-Rá döntése, amit tiszteletben kell tartanunk – Kasad mosolya kiszélesedett. Sejtése beigazolódott: a másikat megkötő szabályok végül esélyt adtak neki a győzelemre. – De téged sosem akadályoználak abban, hogy elhagyd a szigeteket – mindketten tudták, hogy ez igaz. Ha a Tanácsadó elmegy, nem marad ellenfél.
- Nem rólam van szó.
- Azt mégsem kérheted, hogy mondjak le a szolgáimról a nevelt lányod hagymázas képzelgései miatt! – Kasad élvezettel nézte, ahogy az ellenfele arca megvonaglik. Az örökbefogadott Shind törvényei szerint nem örökölhetett.
- Az egész tartományt pusztulásba taszítod! – Ceradras szürke arcába lassan színt vitt a düh. – Nem látod?
- Ugyan! Mert nem engedtem, hogy egy idegen hatalom befészkelje magát az országomba? – a Védelmező higgadtan figyelte a másikat. Látta a jeleket; a kimerültség, és az érzelmek szolgáltatta előnyt. Egy apró lökés kellett csak, hogy Ceradras felfedje lapjait. – Mert jobban bízom a saját Őrzőinkben, mint Tajtéktrónus helyőrségében?
- Mert önhittségedben nem fogadod el az egyetlen lehetséges megoldást. Shind nem állhat meg magában.
- És persze a Birodalom harcosai megvédtek volna minket, ugye? – kihívóan nézett a Tanácsadóra, provokálva a választ.
- Igen! – Ceradras haragja amilyen gyorsan jött, úgy is illant el. – De helyette maradt a Te hálód. Legalább erősítsd meg, nevezz ki hadurakat a szigetek élére!
Kasad tűnődve méregette ellenfelét. Valami megváltozott a Tanácsadóban, beletörődővé vált. Mintha minden előre eldőlt volna.
A Védelmező hagyta megnyúlni a csendet. Miközben a másik rezdüléseit figyelte, megfontolta, hogy elfogadja a kérést. Ha a tengertartományt hozzá lojális hadurak védenék, az szinte egyenlő lenne az ő uralmával. Céljának elérhető közelségbe kerülése csábította. Ugyanakkor zavarta legnagyobb vetélytársának közönye. És e mellett egyéb következményekkel is számolnia kellett.
- Okosabbnak gondoltalak, minthogy ilyen átlátszó trükkel próbálj csapdába csalni – újra a gúny, ami talán végre kibillenti Ceradrast. – Hisz te is tudod, a Dinasztia nem engedné, hogy az Őrzők így megerősödjenek. Ezzel csak okot szolgáltatnék a nyílt harca. Hová tetted az eszményeidet, nevetséges viszolygásodat a belharctól?
Elégedetten figyelte, ahogy a Tanácsadó válla megremeg. Tudta, győzött. Ha Ceradras elmegy, egyedül marad a tartományban, igazi ellenfél nélkül. Ha nem, ellentmond önmagának, és ezzel elég támogatót veszít, hogy a következő Barak-Rán már ne legyen ellenfél. És mindenképp kiderül a terve.
- Tényleg azt hiszed, hogy a Tajtéktrónus egyszerűen veszni hagyja a földjeit? Hogy tétlenül nézi a bukást? – az ősz férfi lehiggadt. – Mindegy mit teszel, vagy mit nem. Aki nem hagyja el most a tartományt, már nem is fogja – Rossz előérzet kerítette hatalmába a Védelmezőt a másik hangjának hidegétől.
- Ó igen, a ky-ruk… – újabb szúrás, bár maga is érezte mennyire bizonytalan.
Ceradras nyugodtan nézett vissza rá. Kasad megértette: pontosan annyit tud csak meg, amennyit az ellenfél mondani akar.
- Én tudom, hogy jönnek, és Tajtéktrónus is. Éppen ezért megteszi, amit szükséges – a Védelmező tekintetét láncra verte a másiké – Nem engedheti, hogy ellenség vesse meg lábát a határain belül. Ez az Istenkirály akarata.
Kasad nem volt képes szabadulni. A kapcsolaton keresztül érkező képek végre meghozták számára a tudást – mégsem örült neki.
Szökőárak tarolták kopárrá a valaha zölden burjánzó partokat, a felszálló pára és tomboló vihar fojtogató miazmává változtatta a levegőt; csak a villámok sápasztottak halovány derengést a tájra. A Védelmező megborzongott. Az ismerős lankákat beborító jövő képe pontosan azt mutatta, amit ő is tett már annyiszor hasonló helyzetben. Elpusztítja azt, amit megtartani nem tud.

* * *

Yarana apja kertjében ült, az alkonyatot nézte. A lenyugvó nap narancsos rózsaszínre festette a felhőket, az ég kékje valószerűtlenül lilának tűnt. Mellette, a kőpadon egy cinke énekelt. A lány egy hete hallotta meg az első tavaszt jelző füttyöt; azóta minden órát úgy élt, mintha az utolsó lenne.
Ismerős lépteket hallott közeledni a kerti sétányon. A pad szélére csúszott, az apró madár felszökkent az ölébe. Ceradras sóhajtva ült mellé.
- Hogy sikerült? – a lány a jól ismert arcot figyelte, amin most tisztán látszottak az eltelt évtizedek
- Jól. Az előkelők kitartanak mellettünk, kár volt aggódnod – fáradt mosoly és bánatos tekintet. Szomorúbb, mint eddig.
- Mi bánt? – a Barak-Rá óta ott lappangott a férfiban, de Yarana csak most kérdezett rá. Most volt itt az ideje.
- Nem jössz velünk, ugye?
- Nem. Nem hagyhatom itt Őt… – Yarana megérintette a gín-diggart a nyakában. Az ékszert az apjától kapta ébredésekor; az utolsó papnőé volt. Hajdan minden nővére ilyet hordott: a zöldlunír árnyalata a sarjadó erdő színét idézte. – Csak itt érzem az erejét… sosem mondanék le róla újra – Ceradras belenyugvóan bólintott.
A cinke fel-alá ugrált, és dalolt – ki akarta használni az utolsó néhány világos percet. Ahogy a színek szürkeségbe fordultak, és a madár is elhallgatott, Yarana megborzongott.
- Megint kezdődik?
- Igen – a lányt elfogta a reszketés. Mióta az enyhülés beköszöntött, minden éjszakája szenvedés volt. Eleinte nem értette: olyan volt, mintha egy hatalom űzné, hajszolná, hogy rohanjon, míg csak erővel bírja. Aztán lassan felfogta, hogy az Őrzőket érzi, ahogy közös akaratuk igába hajtja a szelet, felkorbácsolja a tengert, és valahol a távolban viharrá változtatja őket a behatolók ellen.
Yarana megkapaszkodott a kőpad szélében – alig érzékelte apja aggódó hangját. Napról-napra erősödött a kényszer, míg már alig tudott uralkodni magán, hogy ne száguldjon a szelekkel. Az alkalommal, amikor akarata végképp cserbenhagyta, a nyomás gyengült. Mint egy hűs kéz a lázas homlokon, úgy hozott enyhülést istennője áldása. Lassan megtanulta elviselni, majd kezelni az idegen akaratot; visszakeresni a forrását: az Őrzők hálóját. Tudnia kellett, tényleg képesek-e megvédeni a tengertartományt.
Apránként ráébredt, hogyan láthatja őket. Shind-Atram minden szigete otthont adott egynek – Maat-Khar kettőnek. Ezek a varázstudók, a Tajtékpartok Őrzői – együttesen, akár egy óriási pókháló szálai – figyelték a Birodalom határát. Ha betolakodót találtak, a természet erőivel elpusztították. Yarana azt akarta tudni, mennyit bír maga a háló. Az elemek engedelmesek, az ellenség kevésbé.
Ma korán és különösen erősen kezdődött, mintha az Őrzők elfáradtak és elaludtak volna, hogy hirtelen felriadva kapkodva cselekedjenek. Yarana kihasználta. Aztán döbbent, tágra nyílt szemekkel meredt az apjára.
- Te tudtad?!
- Igen – Ceradras szégyenkezve lesütötte a szemét. – Gyengülnek… De senki sem segít… Egyetlen hadúr sem fog naphosszat a távolba révedni, és dicstelenül fantomokat hajkurászni, még ha a Tajtéktrónus engedné is. A többiek ereje pedig kevés a ky-ruk távol tartásához, hiszen olyan varázstudókat neveztek ki Őrzőnek, akik még együttesen sem jelenthetnek fenyegetést a Dinasztia számára.
- De ezeknek annyi erejük sincs már, mint … – Yarana elsápadt. A haragja elszállt, nem maradt más csak a bizonyosság, hogy elbuknak. És ez nem az ellenség diadala lesz, hanem saját önpusztító végzetük. – Nem fogják kibírni…
Az apja hallgatott. A lány folytatta, szinte csak magának mormolva; a fogai néha összekoccantak az erősödő szelek ritmusára:
- Eddig is csak azért húzták, mert eggyel többen vannak. És én még kételkedtem… – Yarana keserűen elmosolyodott. Ahogy nap-nap után enyhült a tél szorítása, és az emberek a városban elkezdtek reménykedni, úgy hajlott ő is arra, hogy a figyelmeztetése megmentheti Shind-Atramot és a népét. Nem zavarta, hogy bolondnak tartották, az sem, ha nem hittek neki. Azt kívánta, hogy ne legyen igaza.
Ceradras megfogta a kezét. Yarana furcsán forrónak érezte – a sajátja kihűlt, mint a háborgó tenger vize a horizonton túl.
- Hidd el, megpróbáltam változtatni rajta – a hangja tele fájdalommal. A lányban helyrekerültek az eddigi benyomások: apja szomorúsága, az éjszakába nyúló bolyongások.
- Tudom – a szó félbeszakadt, mikor a teste görcsbe rándult. A háló megfeszült – majd elpattant. Egy távoli sziget Őrzője kihullott belőle, az általa kordában tartott erők elszabadultak.
A pillanatnyi sokk után Yaranának úgy tűnt, csökken a kényszer. Valahol a messzeségben tovább tombolt a vihar, de kisebbre húzódott. És mögötte egy idegen flotta várakozott.
- Nem bírják… – a lány kétségbeesetten nézett az apjára. Ceradras szomorúan bólintott, mintha már napok óta számított volna erre. Felsegítette a lányát, és elindultak. – Mi lesz a többiekkel?
- A beavatottak ugyanúgy érzik a háló szakadását, mint te vagy én. Nem fognak kockáztatni.
- Nem érdekelnek a mágusok! Az emberekkel mi lesz? – Yarana ellökte magát az apjától. Szédült, de igyekezett egyenesen állni.
- Nem tehetsz értük semmit – a lány fájdalmat látott a szemében. Mielőtt megkérdezhette volna, miért, újabb szálak engedtek. Megértette: az egység megbomlott, teljesség híján a pusztulás egyre gyorsul. Mint a hegyomlás kezdete: az első kő kicsi, alig észrevehető, de sziklafolyammá nő és a végén mindent magával sodor. A lelkére nehezedő nyomás tovább csökkent – a távolban a flotta első része kikerülte a vihart. – De nekem szükségem van rád!
Yarana tompán bámulta a férfit, de nem őt látta. Furcsa formájú, valószerűtlenül karcsú hajók szárnyaltak a partok felé. Maat-Khar népe mit sem sejtve tette, amit szokott: evett, a jövőjét tervezte, ágyba fektette gyermekeit – és meghalt. A végzet újra és újra elérte őket: a hihetetlenül magas és színtelen harcosok kardjai mindannyiszor ugyanúgy sújtottak le. Álom és valóság eggyé vált.
A völgyben száz és száz lélek kötődött a földhöz, és a papnő nem tudott másra gondolni, minthogy hamarosan megszűnik ez a kapcsolat, és istennője egy része is vele pusztul. Egy apró érzés azonban ellenszegült a mindent elmosó sötétségnek – erősödő fájdalom, mi nem a lelkéből, a testéből indult, és húzta vissza a jelenbe. Yarana lassan ráébred, hogy Ceradras szorítja a vállát és beszél hozzá.
- … rám? Hallasz? – a lány bólintott; a véres képek még ott kavarogtak a fejében. – Azokon segíts, akiken tudsz! A mieink már elindultak – de ha ki is futnak a hajók, könnyedén követni lehet őket. Szükségem van rád, hogy távol tartsuk az ellenséget, amíg eléggé eltávolodnak, hogy ne eredhessenek a nyomukba.
Yarana először csak annyit fogott fel, hogy az apja nem akar elmenni. Kényszeríttette magát, hogy figyeljen, és a látomás lassan elhalványult. A tiszta jelen maradt csak, és a kötelessége.
- Nem maradhatsz itt csak ezért – a férfi szólni próbált. – Nem! Én megszerzem az időt, de ígérd meg, hogy velük mész! Ígérd meg: nem hagyod, hogy ugyanaz történjen, mint itt!
A hadúr sokáig nézte lányát: megsejtette, mit hallgatott el az álmaiból. Aztán beleegyezően bólintott.
- Megígérem. A Tajtéktrónus megóvja a népet.

Yarana a birtokhoz közeli, tágas barlang szájában állt. Odabent az utolsó emberek keltek át a hegy gyomrán átvezető keskeny járaton az öbölhöz, ahol a legkülönfélébb hajók hetek óta arra vártak csak, hogy elinduljanak. A lány érzékeit kiterjesztve figyelte a távolt. Az életek apró pontokként villództak előtte, az idegenek egyre közelebb kúsztak az ismerősökhöz. A ky-ruk nemrég kötöttek ki, mostanra ellepték a városba vezető utat.
Egy könnyű érintés térítette magához. Ceradras állt mellette.
- Lassan indulnom kell – tétován megsimogatta lánya arcát.
- Tudom – Yarana rámosolygott és megölelte. Néhány pillanatig álltak csak így – nem volt többre szükség. Valójában elbúcsúztak még ott a kertben, mikor a lány kimondta, hogy marad. Aztán elengedték egymást, és a hadúr megszólalt.
- Két óra – a hangja rekedt volt. Yarana csak bólintott; nem bízott a sajátjában.
Ceradras utoljára még arcon csókolta a lányát, aztán eltűnt a sziklák között nyíló keskeny folyosóban. A papnő visszafordult a barlang szájához; figyelte, ahogy tüzek gyúlnak az éjszakában, mint újszülött csillagok…


A Hóseán szamildun törzs, Núm vallása és Shind Szigetei
- háttéranyag az Alkonyat c. novellához -
- vázlat -

A Nagy Crantai Birodalmat közvetlenül megelőző időkben tucatnyi egymástól független városállam uralta a Rit folyótól a Zún-tengerig elterülő vidéket: különböző népek alapították, kormányozták valamennyit, és állandó volt közöttük a háborúskodás. Az egyik város, Vurwor (akkor még, a szamildunok nyelvén, Úr-hor) termeszvár-szerű épületeit az itt megtelepedett Hóseán nevű szamildun törzs leszármazói emelték. Az ő vallásuk volt Núm hite.
Különös módon egyetlen istenként tisztelték: úgy tartották, ő a természeti elemek, erők és élőlények összessége – maga a természet, mint isten. Csak női papjai voltak – őket nevezték a Föld Lányainak – nem meglepő hát, hogy Úr-horban, egészen a crantai hódításig matriarchátus uralkodott.
A hóseánokat vallásuk és társadalmi berendezkedésük elkülönítette a környező népektől, az ellenük indított háborúkat azonban rendre megnyerték – valószínűleg istennőjük hatalma segítette őket. Surra-Beál crotoni király azonban a Nagy Crantai Birodalom első évszázadában több hadjáratot is vezetett Úr-hor ellen, s míg a harmadik szégyenszemre megfutott a falak alól, a negyedik végül sikerrel járt – feltevések szerint a városon belüli lázadások, a férfiak felkelése is segítették ebben -, és meghódította a matrónák városát. Néhány ezer lakos azonban elmenekült a városból, és hosszú vándorlás után délkelet felé először a mai Navila-félszigetre érkezett, majd onnan áthajózott a mai Szindvilekre, mely akkor még többnyire lakatlan volt – legalábbis emberek nem lakták.
Itt sok évezredes, ám lassú fejlődés következett: a hóseánok belakták a szigeteket, és közben más népcsoportok is érkeztek – ha fegyverrel jöttek, a papnőknek és a szigetek elhelyezkedésének köszönhetően általában sikerült visszaverni őket; ha békésen, akkor többnyire találtak letelepedésre alkalmas szigetet – Núm vallása ugyanis, mely minden élőlény testvéri voltát hirdette, igen befogadóvá tette a hóseánokat. (Akkor még jóval több sziget alkotta a szigetcsoportot; a vulkáni működés sokat elpusztított azóta.) A készletek szűkössége azonban nem adott lehetőséget olyan civilizációs fejlődésre, mint a szárazföldeken.
A betelepülők természetesen saját isteneiket is magukkal hozták, amiből olykor konfliktus származott, de a hóseán telepesekből lett őslakosok számbeli fölénye miatt ez nem volt jellemző. Az évezredek folytán így itt is megjelent a többistenhit, amelyben Núm volt mint központi alak, az emberek és istenek anyja, a világ teremtője.
Az anghmar népvándorlás aztán drasztikus változást hozott. Az anghmarok áthajóztak a Navila-félszigetről Dél-Quironeiába, és közben jelentős számban szálltak partra Shind Szigetein is. Behódoltatták az őslakosokat és rájuk telepedtek: a matriarchátus ismét megszűnt, Núm hitte háttérbe szorult (egy időben tiltották is, templomait lerombolták) – azonban idővel megindult a keveredés. Ennek következménye, hogy a crantai mágia ötös tagozódásával (a Crantai mágia öt nagy princípiuma: a Szikla, az Örvény, a Vihar, a Láng és a Votah, ami gyakorlatilag az élet és a halál együttes megfelelője) érkező anghmarok Núm mivoltát a saját szájízük szerint kezdték magyarázni: az öt elemet beillesztve az istennőről kialakult képbe. Így született az a felfogás, hogy a föld Núm teste, a víz a vére, a levegő és a szelek a lélegzete, a tűz a szíve, és az általa táplált teremtmények a lelke.

A következő két évezredben a külön származás jórészt feledésbe merült, nem volt olyan meghatározó konfliktus, amely fenntartotta volna a különbségeket – az anghmar előkelőkön kívül a tíz-tizenötödik nemzedék már nem tartotta számon őseit.
A közben megszerveződő Tajtéktrónus Birodalom az anghmar betelepülők miatt természetesen igényt tartott a területre, ám a Gal-Nâr is magának akarta, hiszen közvetlenül a partjai előtt terült el – néhány háború után (mivel egyik fél sem volt egyértelmű fölényben, de nem is akart túl nagy energiát fektetni egy a taktikai szempontokon kívül jelentéktelen területbe) ésszerű kompromisszum született. Shind Szigetei névleg a Tajtéktrónus Birodalomhoz tartozott (a bevándorolt lakosok mindig fellázadtak volna az idegen uralom ellen – a hóseánokat meg senki se kérdezte), valójában azonban szinte teljes önkormányzattal rendelkezett, amelyet mindkét nagy állam elismert – egy feltétellel. Egyikük sem küldhet katonákat, hajókat, mágusokat a szigetekre; és a szigetek védelme sosem jelenthet fenyegetést egyik fél számára sem – nem lehetnek városfalak, védművek, erős védőmágia, sem a szökött szolgák előkerítésénél komolyabb feladatra képes hadsereg – egyfajta demilitarizált övezetként létezett hát tovább Shind a két birodalom határán.

A szigeteken ennek köszönhetően egy sajátos uralmi rendszer épült ki. Az ősi anghmar törzsi gyűlések és a hóseán matrónák tanácsai nyomán már korábban megszerveződött vének és előkelők gyűlése hivatalos formát nyert (Barak-Rá), a rajta részt vevők (egy idő után a szigetek varázstudói, hadurai voltak ezek) hozták valamennyi fontos döntést. A gyűlés akkor ült össze, amikor az általa megválasztott, ám formálisan az istenkirály által kinevezett kormányzó összehívta – ő azonban a szigetek urainak érdekei között őrlődött, ezért a Barak-Rát csak akkor hívta össze, ha a többség ezt akarta. Márpedig a többség ezt csak ritkán akarta, mindenki megvolt a maga dolgával. Gyakran előfordult az is, hogy még kormányzót választani sem ültek össze – az istenkirály ilyenkor önhatalmúlag nevezett ki elöljárót, de rendszerint igazodván a helyi szokásokhoz: azaz valakit a kisebb hatalmú, befolyású előkelők közül. Ennek következtében egyfajta nagycsaládi/földesúri rendszer jött létre, ahol a parasztokat és iparosokat uraló társadalmi réteg általában egy erősebb hadúr vagy nemzetségfő köré csoportosult családtagok, csatlósok, tanítványok gócaiból állt.

A szigetek általában egy tanácsadó útján képviseltették magukat az istenkirálynál, aki tájékoztatta az uralkodót, márha az egyáltalán kíváncsi volt rá, mi történik a tengertartományban. A legfelsőbb hatalom így csak ritkán avatkozott a szigetek ügyeibe – ha erre mégis szükség volt, akkor személyét képviselő küldöttet menesztett a Barak-Rá összehívására, az ügyek kivizsgálására, ítélkezésre, stb., aki azonban így is a helyi hagyományok figyelembe vételével hozta meg döntését.

Azután persze megérkeztek a kyrek…

- nadire, mg-b



Függelék
(Töredék)

I. Cranta születésétől pusztulásáig
Részletek a “Crantai Kronológia” könyveiből

Negyedkor

P.e. XXII. évezred ~ Az északon élő embernépek közül kiemelkednek a magukat crantaiaknak nevező népcsoport tagjai.
P.e. XXI. évezred ~ A Nagy Crantai Birodalom kiépülésének és egyeduralmának feltételezhető kora. A Birodalom a kontinens majd’ egész északi felére kiterjeszti fennhatóságát. Sikerei nagy részét valószínűleg mágiahasználóinak köszönheti.
P.e. XX. évezred ~ Belső válságok, dinasztikus háborúk – a Szitakötő Háborúk, Bagoly Háborúk és Darázs Háborúk – egész sora szerte a Nagy Crantai Birodalomban. Az ezredforduló körüli évszázadokban az ország többször darabokra szakad, majd újraegyesül.
P.e. XIX. évezred ~ A Crantai Romlásévek: a Birodalom darabokban, a Sáska Háborúk során elszabadult járványok és természetmágikus katasztrófák hatalmas területeket tesznek lak(hat)atlanná.
P.e. 18 880-tól ~ A velariumi elfek hajdani szövetségese, az anghmar nép java része a Quiron-tenger déli partjára sodródik menekülése közben, de néhányan Shind Szigetein lelnek új hazára.
P.e. 18 750-től ~ Az Új Fejedelmek Kora. A Határországok néven ismert délnyugati crantai védelmi vonalak fokozatosan megsemmisülnek: Ediomad és a gyíklények egyre erősödő hatalma vet véget a crantai fennhatóságnak. A felségterület csökkenése, a fenyegetettség évszázadokra ismét egységbe kovácsolja Cranta népeit. A tartományokra osztott országot mágusfejedelmek irányítják, szoros tartományi szövetségrendszer alakul ki.
P.e. 18 410-től ~ A Második Darázs Háborúk és a Daru Háborúk során Cranta legalább három – egyes feltételezések szerint ennél is több – utódállamra szakad: a Három Világ Korának kezdete. Az északi, északnyugati részek Cranta, Móchis és Ve-Rawen székvárosokkal Felhőtartományok néven egyesülnek. Pusztító mágikus praktikákkal, az ún. Széltengerekkel szigetelik el magukat a később Kelet-Crantai Birodalom néven is ismert óriási országszövetségtől. A Quiron-tenger déli partvidéke és a keleti földek is önálló politikába kezdenek: ott az anghmar eredetű Álomdinasztia jut hatalomra; az újdonat országot hamarosan Tajtéktrónus Birodalom néven kezdik emlegetni.
P.e. XVIII. évezred ~ Komoly belső harcok a maradványbirodalmak között. Mach-Móchis központtal új dinasztia lép hatalomra a Kelet-Crantai Birodalomban. Egyes forrásokban ettől kezdve Kelet-Cranta Gal-Nâr néven szerepel. A Felhőtartományok virágkora. A crantai kőkörök és sziklasorok – a Crantai Háló – építésének kezdete.
P.e. 17 284-17 283 ~ A nagy nyugati tengeráramlattal kyr flotta érkezik Ynev partjai közelébe.

Ötödkor

P.e. 17 283 ~ A kyrek partraszállnak Yneven a Riegoy-öböl, illetve a Ghinnan-ters (a későbbi Mer’Daray-tenger) mellékén. Az ynevi kyr időszámítás kezdete.
P.e. 17 283-17 272 ~ A Hódítás: a kyr csapatok hihetetlenül rövid idő alatt felszámolják a századévek óta békében élő, csak csekély ellenállásra képes Felhőtartományokat.
P.e. 17 272 ~ A Felhőtartományok pusztulása: Croton bukása után, Móchis elestével a crantai seregek maradékát is legyőzik: a mágusfejedelmek birodalma behódol a kyreknek.
P.e. 17 271 ~ A kyrek felszámolják a gyíklények Észak-Ynev nyugati térségein ez időre lassan birodalommá szerveződő felségterületeit.
P.e. 17 208-17 133 ~ Az Első Városok születése: jobbára a Cranta idejéből megmaradt városok újjáépítése által. Az első kyr varázslóiskolák megalapítása. Három kutatóhadjárat a Viharzónákba. Az öt isten – Weila, Igere, Morgena, Avista és Sogron – templomvárosainak megépítése.
P.e. 17 071 ~ Aditahir-Am Churtyss utat talál a viharzónákon túlra.
P.e. 17 062-16 570 ~ A Második Hadjárat: váltakozó hadiszerencsével, folyamatos, gyakorta már-már esztelen pusztításokkal mindkét részről. A Kelet-Crantai Birodalom – a Gal-Nâr – ezúttal méltó ellenfele a kyreknek. A Viharkrónikák születése; ezek a hősi eposzok meghatározó elemeivé válnak a későbbi kyr kultúrának.
P.e. 16 929 ~ Megérkeznek Calowynról az utolsó kyr hullám hajói is.
P.e. 16 849 ~ A kyrek ellen küzdő Tajtéktrónus Birodalom máguskirálya, Adurri-A-nar jósálmot lát, amelyben – állítólag – maguk a crantai istenek mutatják meg neki az Álomkristályokat.
P.e. 16 833 ~ A Tajtéktrónus Birodalom Álomdinasztiájának istenkirályai – egyes mai átiratokban boszorkányhercegei – küldötteket menesztenek a Gal-Nâr (Kelet-Cranta) megsegítésére. Az első bizonyítható jelei az Álomkristályok létezésének.
P.e. 16 573 ~ Elbukik a kelet-crantai Gada-Nârit. A kyr csapatok elfoglalják Shind Szigeteit (a mai Szindvileket), melyek addig névlegesen a Tajtéktrónus Birodalomhoz tartoztak: a nép egy része az Álomdinasztia földjein keres menedéket.
P.e. 16 570 ~ Mach-Móchis elestével a Kelet-Crantai Birodalom végképp behódol a kyreknek.
P.e. 16 052 ~ A Tajtéktrónus Birodalom hosszú hallgatás után ismét hírt ad magáról: Saát-Manas, XV. Ahatas Istenkirály hadúrszentje villámhadjáratában elfoglalja Shind Szigeteit.
P.e. 16 051-15 950 ~ A Szelek Első Háborúja: a kyrek borzasztó áldozatok árán leverik a Tajtéktrónus Birodalom által támogatott crantai lázadást Zighroatban.
P.e. 15 780-15 429 ~ A Szelek Második Háborúja; Freiglund többször is közel kerül a megsemmisüléshez, de Kyria segítségével folyamatosan felőrli az istenkirályok ellenállását, s végül rendet teremt, “megszünteti a fenyegetést”. A Tajtéktrónus Birodalom bukása.
P.e. 15 429-től ~ Az Enedrysek Békéje közel kétezer esztendeig tart. A Birodalom valóban megerősödik: úthálózat végleges kiépítése az anyrok meghatározta vonalak mentén, belső villongások elfojtása, a kyr kultúra első virágzása, az alávetett népek beolvadása.


II. Ynevi szavak, kifejezések

Az Ynev nyelveihez használt jelölések:
(ang) – anghmar [a Tajtéktrónus Birodalom nyelve]
(cra) – crantai [pontosabban eme-chran; a Nagy Crantai Birodalom nyelve]
(ech) – echran [a Felhőtartományok nyelve]
(éga) – égalkal [a Gal-Nâr nyelve]
(kyr) – kyr
(pya) – pyar [a hetedkori közös nyelv]
(?) – ismeretlen

anghmar/anagmar (cra/ang): 1. A Nagy Crantai Birodalom egyik szolganépe, később a Tajtéktrónus Birodalom uralkodó népessége. 2. Az anghmar nép nyelve, a Tajtéktrónus Birodalom Magas Beszéde.
Barak-Rá (ang): A Tajtéktrónus Birodalom legészakibb tartományának, Shind-Atramnak néhány évtizedenként összeülő tanácsa, melyen csak a Birodalom előkelői, különb-különb rangú beavatottjai vehettek részt.
gín-diggar (ang): Dín-Aggar tüzénél kovácsolt nemesfém nyakperec. A súlyos, tömör ékszer viselésének joga – élve megnyúzatás terhe mellett – eredetileg kizárólag az anghmar törzsvezéreket illette, de a Tajtéktrónus Birodalom idején már az istenek szolgáinak megkülönböztető jegyeként volt használatos.
hadúrszent (ang/pya): A Tajtéktrónus Birodalom istenkirályainak személyes megbízottai, seregvezérei és helytartói. Az istenkirálytól eredő roppant világi hatalom mellett bizonyos területeken a legnagyobb kyr varázstudókat meghaladó mágikus erő fölött is rendelkeztek.
Hűségesek (ech/pya): A negyedkori Felhőtartományok urai által örökléttel megajándékozott – másképpen fogalmazva: élőholttá változtatott – kiváló harcosok, akik Croton bukása előtt számtalanszor arattak diadalt a kyr seregeken, a hódító áradat azonban végül őket is elsöpörte. Baál-Káin halála után szétszóródtak Észak-Yneven, a Tajtéktrónus Birodalom bukása után pedig végleg álomtalan álomba merültek (amiért utóbb Szunnyadóknak is nevezték őket), hasztalanul várva, hogy valaki ráleljen az elveszett invokációra, mely ismét hadba szólíthatná őket.
ky-ru (éga/ang): A kyrek megnevezése az égalkal és az anagmar nyelvben (lásd még kyr, Kyria).
lunír (kyr): Mágikus fém, mely ma már nyers állapotában szinte hozzáférhetetlen a kontinensen. A bölcsek halott, tompa fényű anyagnak mondják, a holdak testvérének, amely azok teremtésével egyidős. A tiszta lunírnak nincsen hangja: az is alig sóhajtásnyi nesszel jár, ha pöröllyel sújtanak rá. Ezt a rendkívül értékes fémet varázskovácsok nemzedékei ezredéveken keresztül a vas ötvözőanyagaként használták: bonyolult szertartások során hozták létre a különböző színű acélötvözeteket, melyek mind más-más tulajdonságokkal bírnak. Így ismeretes a lunírnak zöld, vörös, kék, fekete és ezüst változata; illetve egyesek esküvel állítják, hogy saját szemükkel láttak hatodik fajtájából, a legendás holdlunírból készült tárgyakat is.
Maat-Khar
(ang): A negyedkori Shind-Atram tengertartomány fővárosa; pontos helye nem ismert, de Shind Szigeteinek egyik nagyobb szárazulatán épülhetett. Egy kyr hadijelentés szerint “a várost – melyet foglyaink szerint Maktharrnak hívtak – nem vették körül falakkal: meglepően könnyű volt bevenni”.
neldah (ang): A legalantasabb feladatokra alkalmazott házi szolgálók – gyakorlatilag rabszolgák – anghmar nyelvű elnevezése a Negyed- és Ötödkorban. Egyszerre sértő és lealacsonyító; benne rejlik, hogy a tulajdonos/gazda korlátlanul rendelkezhet az illető felett.
Núm, Nummú (éga/ang): Természetistennő, földanya, az élőlények és természeti elemek összessége. Egyes – utóbb apokrifnak ítélt – források szerint a föld a teste, a víz a vére, a levegő és a szelek a lélegzete, a tűz a szíve, az általa táplált élőlények pedig a lelke. Kultusza a Nagy Crantai Birodalom idején dívott, a Pyarron előtti XX. évezredtől kezdve azonban egyre erősebb hanyatlásnak indult. Csak női papjai voltak, akiket a Föld Lányainak neveztek. A természet rendjébe való erőszakos beavatkozások – kőkörök, időjárás-befolyásolás stb. – egyenes úton vezettek kultusza elsorvadásához.
Shind-Atram (ang): A Tajtéktrónus Birodalom legészakibb tengertartománya; a korabeli források Shind Szigetei néven is hivatkoztak rá. Az anghmarok a Vándorlás Éveiben hódították meg a szigeteken akkor már őslakosnak számító, Núm hitű hóseánokat (egy ősi szamildun törzs leszármazóit), de mert stratégiai megfontolásokból mind a Gal-Nâr, mind a Tajtéktrónus Birodalom igényt formált a területre, e birodalmak később számtalan háborút vívtak érte.
Shind Szigetei (cra/ang): A hetedkori Szindvilek crantai/anghmar neve: a Tajtéktrónus Birodalom idején Shind-Atram tengertartományt alkották.
Tajtéktrónus Birodalom (ang/pya): A Három Világ Korának egyik utócrantai nagyhatalma, az anghmar eredetű Álomdinasztia birodalma. Közönséges halandók által megközelíthetetlen, érinthetetlen istenkirályai mérhetetlen hatalommal rendelkeztek. Hadúrszentjeik – legfőbb seregvezéreik – mágikus tudása némely területeken meghaladta még a kyrekét is. Az utócrantai államok közül a Tajtéktrónus Birodalom tartott ki legtovább a calowyni hódítókkal szemben: mintegy kétezer évvel az inváziós flotta megérkezése után sikerült csak végleg térdre kényszeríteniük.
vatah
(cra): “Mana”, azaz mágikus energia jelentésű szó az ősi crantai nyelvben. Mind fogalmilag, mind etimológiájára nézve szoros rokonságban áll a natah – “a mágikus energiák mértéke” – illetve a vtah (ech/éga), votah (ang) – “roppant változás, mágikus folyamat” – szavakkal.
vtah/votah (cra/ang): Ez a fogalom leginkább az “egyetlen irányba haladó, megállíthatatlan változás” fogalmával fordítható le, de legtöbben egyszerűen az élet és halál varázslataival azonosítják. Mindkettővel, egyszerre. A vtah feltételezhetően felölelte az élet, a halál, valamint az elme, az asztráltér és a téridő egyes sajátosságait. Ennek tükrében a fogalom maga ugyancsak elnagyoltnak tűnhet hetedkori szemmel, de a crantaiakat még egyetlen krónikás sem vádolta túlzott kifinomultsággal.

A végén pedig szeretném megköszönni mindazoknak – pártállástól függetlenül – akik segítettek, hogy az írás olyanná váljon, amilyen. Külön hálás vagyok mg-b-nek és Alyrnak. Köszönöm.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához