LFG.HU

Herbie
hírekCimkek

Alvin Smith immár kész férfiként tér vissza Erélyegyházára, és igyekszik a falubelieket megtanítani a Teremtésre. Ám egyre-másra kudarcot vall, sõt szeretett öccse, Calvin is ellene fordul.
Alvin elmegy szülõfalujából, hogy megtalálja azokat, akiknek segítségével felépítheti Kristályvárost, de út közben börtönbe kerül és az életéért, a szabadságáért kell küzdenie.
Közben Calvin rájön arra, hogy õ is Teremtõ, de neki nem Kristályváros kell, nem a tudás, a munka és a nyugalom. Hatalomra vágyik, mindenki fölött akar uralkodni, és el is indul ezen az úton…

***

1
Azt hittem, végeztem

Azt hittem, végeztem Alvin Smith történetének megírásával. Mindenki azt mondogatta, nem végeztem, de tudtam, miért. Ők ugyanis mind hallották Mendemondót és azt, ahogyan mesél. Mikor ő befejezi a mondókáját, az ember tudja, hogy vége van, tudja, mi mit jelentett benne és miért történt. No persze nem mondja ki szó szerint, de az embernek olyan érzése van, hogy minden a helyére került.
Hát, én nem Mendemondó vagyok, amit talán már kitalálhattál, mivel nem is igen hasonlítunk egymásra, én meg nem is tervezem a közeli jövőben, hogy olyan leszek mint ő, vagy bárki hasonló, no persze nem azért, mert nem tartom derék embernek, akiről érdemes példát venni, hanem leginkább azért, mert nem egészt úgy látom a dolgokat, ahogyan ő. A dolgoknak nem mindig van értelme számomra, hanem csak megesnek, és néha fölfedez az ember tanulságot a balszerencsés eseményekben, olykor pedig a legboldogabb napnak az égvilágon semmi értelme sincs. Nem lehet megjósolni, és az is biztos, hogy nem lehet megteremteni. A legszörnyűbb helyzeteket az emberek akkor okozták maguknak, mikor normális útra akarták terelni a dolgokat, már ahogyan én láttam.

Így aztán nekiálltam, hogy leírjam, hogyan kezdődött Alvin élete, aztán eljutottam egészen odáig, hogy megcsinálta az arany ekét, majd elmondtam azt is, hogyan ment vissza Erélyegyházára, hogy teremtést tanítson az embereknek, és hát már akkor sem voltak rendben a dolgok közte és öccse, Calvin között, én pedig azt hittem, végeztem, mert akit érdekelhet még a többi, az már mind ott volt, részese volt, vagy ismert valakit, aki tanúja volt. Elmondtam az igazat arról, hogyan ölt meg Alvin egy embert, hogy egyszer s mindenkorra véget vessek a pletykáknak. Elmondtam, hogyan szegte meg a szökevény rabszolgákról szóló törvényt és elmeséltem, hogyan halt meg Peggy Larner anyja, és higgyétek el nekem, amennyire én láttam, ez volt a történet vége.
A végének azonban, ezek szerint, nem volt túl sok értelme, az emberek pedig egyre többet akartak tudni a korai időkről, és azt kérdezgették, nincs-e még valami, amit elmondhatnék. Hát persze hogy van, és semmi akadálya, hogy elmeséljem. De aztán remélem, nem várjátok, hogy mikor végzek, és elmondok mindent, amit tudok, hirtelen mindenkinek tiszta lesz, mi minden történt, és miért történt, mert ezt magam se tudom. Ami az igazat illeti, a történetnek még nincs vége, és remélem sosem lesz, így a legtöbb, amit remélhetek, ha leírom, hogy nekem miként látszik az egész ebben a szent pillanatban, és azt még én sem ígérhetem, hogy holnap esetleg nem villan belém egy újabb felismerés, és hirtelen jobban megértem, amit eddig leírtam.

Az én fortélyom nem a mesemondás. Ami azt illeti, Mendemondó fortélya sem a mesélés, és ezt tőle is megkérdezheted, ő is ezt fogja mondani. Történeteket gyűjt, hát persze, hozzá a fontosabbakat, ezért jól teszed, ha hegyezed a füledet, mert a történet maga számít. Ám azt te is észreveheted, hogy nem sok mindent csinál a hangjával, meg a szemét sem forgatja és nem hadonászik hozzá, mint a szónokok. A hangja nem olyan erős, hogy megtöltsön egy termet. Nem, nem a mesélés a fortélya. Inkább festő, vagy talán fafaragó, vagy bármi efféle, amivel elénk tudja tárni a történetet, de egyikben sem őstehetség.
Ami azt illeti, ha Mendemondót kérded, azt mondja, nincs fortélya. Nem hazudik – ezt aztán senki sem mondhatja rá. Nem, csak még gyermekkorában elhatározta, mi lesz a fortélya, és egész életében úgy gondolta, ez az egyetlen, aminek értelme van, és mivel sosem birtokolta (szerinte), hát akkor nincs is neki fortélya. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miféle fortélyt akart ő magának, mert egyenest rád tukmálja, mikor már hosszasan beszél. A prófécia fortélyát akarta magának. Ezért volt mindig olyan féltékeny Peggy Larnerre, mert ő meg fáklya volt, és gyerekkora óta látta az emberek lehetséges jövőit, és bár ez nem pont ugyanaz, mint látni a jövőt – azt, ahogyan meg fognak történni a dolgok, nem pedig azt, amik megtörténhetnek – azért elég közel áll hozzá. Annyira, hogy szerintem Mendemondó annak is örült volna, ha csak öt percig fáklya lehetett volna. Valószínűleg halálra vigyorogta volna magát egy hét alatt.

Bár Mendemondó azt állítja, nincs fortélya, én mondom nektek, téved. Mint sok másik embernek, neki is van fortélya, és még csak azt sem tudja mi az, mert a fortélyok már csak így működnek – egyszerűen természetesnek tűnik annak, aki használja, annyira, mint a lélegzés, ezért aztán nem is gondolja, hogy ez lehet a fortélya, hiszen a csudába is, ez könnyű. Magad sem tudod, hogy fortély, míg mások rá nem csodálkoznak körülötted, vagy feldühödnek, vagy izgatottak lesznek, vagy ehhez hasonló dolgot művelnek. Akkor aztán rájössz, hogy “Teringettét! Mások nem képesek erre! Van saját fortélyom!” Attól fogva pedig nem is lehet bírni veled, míg meg nem nyugszol, és visszatérsz a normális életbe, és nem dicsekedsz már vele, hogy mire vagy képes, és eddig nem is gondoltad magadról, hogy különleges vagy.

Néhányan azonban sosem tudják meg, hogy van fortélyuk, mert senki más sem veszi észre. Mendemondó is közéjük tartozik. Magam sem vettem észre, míg el nem kezdtem összeszedni a fejemben azokat az emlékeket, meg mindenféléket, amit mások mondtak Teremtő Alvin életéről. Ahogyan ott állt a kovácsműhelyben az üllőnél, és kalapált, amikor csak tehette, mindenkit emlékeztetett rá, hogy tisztes mestersége volt, amit saját verejtékével tanult meg, nem pedig csak keresztültáncikált az életen, Fortuna úrnő kegyeiben bízva – no nem mintha a szerencse asszonya valaha is kacérkodásnál többre vetemedett volna vele, de még ha Alvin a közelébe is került volna, látta volna rajta, hogy leprás; a szerencse ugyanis hajlamos a Pusztító oldalára állni, ha az emberek túlságosan rábízzák magukat. Node, elkalandozom a témától, amihez egészen a fejezet elejéig vissza kellett lapoznom, hogy felidézzem, mi a fenéről is volt szó (már hallom is az érzékeny szívű prűdöket, amint azt mondják, “Hát nincs benne semmi tisztesség, hogy káromkodásokat vet papírra?”, amire azt mondhatom, hogy “Ha káromkodok, az nem árt senkinek, és csak színesebb lesz tőle a beszédem,” márpedig Isten a megmondhatója, színekre aztán szükségem van, miként arról is biztosíthatlak, hogy a legjobbaktól tanultam szitkozódni, és tudom, hogyan legyen még ennél is színesebb a mondandóm, de már így is visszafogtam magam, nehogy bárki gutaütést kapjon e szavakat olvasván. Nem szeretném azzal tölteni a fél életemet, hogy olyanok temetésére járok, akik az én könyvemet olvasván kaptak szívrohamot, úgyhogy ahelyett, hogy azzal nógatnál, hogy miféle csúf szavak buggyannak papírra, inkább dicsérhetnél azokért, melyeket nagy kegyesen nem írok le. Végül is minden azon múlik, hogyan áll hozzá az ember, és ha van időd a nyelvezetem miatt rimánkodni, akkor nincs elég dolgod, akkor pedig örömmel bemutatlak olyan embereknek, akiknek elkélne a segítség valami hasznosabb foglalatossághoz), szóval visszanéztem a fejezet elejére megint, hogy lássam, mi a fenéről beszéltem idáig, éppen arról volt szó, hogy mikor összegyűjtöttem ezeket a történeteket feltűnt, hogy Mendemondó mintha mindig a lehető legjobb időpontban tűnt volna föl a legfurcsább helyeken, éppen akkor, mikor valami történni készült, így aztán meglepően sok fontos eseménynek volt tanúja, avagy résztvevője.

Namármost hadd kérdezzelek meg benneteket, barátaim: ha egy ember látszólag a csontjaiban érzi, mikor fog valami fontos dolog történni és hol, méghozzá éppen annyival előbb, hogy még odaérhessen, mielőtt elkezdődik, hát mi ez, ha nem prófétaság? Kezdjük azzal, hogy miért is hagyta el William Blake Angliát, és jött Amerikába, ha nem azért, mert tudta, hogy a világ meghasad, hogy életet adjon egy Teremtőnek ennyi idő után? Csak azért, mert nem tudatosan fogalmazódott meg a fejében a gondolat, attól még prófétaság ez. Azt hitte, a szavaival kell prófétának lennie, de én azt mondom, a csontjaiban volt próféta. Ezért történt, hogy éppen akkor tért vissza Erélyegyházára, Alvin apjának malmához, látszólag minden különösebb ok nélkül, mikor Alvin öccse, Calvin Miller úgy döntött, elszökik, és kitanulja a bajkeverést a nagyvilágban. Mendemondónak fogalma sem volt róla, mi fog történni, de én mondom nektek, ott volt, és ha bárki – köztük maga Mendemondó – azt mondja nektek, hogy Mendemondónak nincs fortélya, akkor az illető sültbolond. Horace Guester szava járásával élve, mindezt a lehető legnyájasabb módon teszem.
Tehát ezzel a nappal folytatom a történetet, leginkább azért, mert saját tapasztalatból mondhatom, hogy semmi érdekes nem történt azon hosszú hónapok alatt, amíg Alvin próbálta megtanítani az egyszerű földműveseket a teremtés mesterségére, ahelyett, hogy… node mindent a maga idejében. Elég legyen annyi, hogy míg néhányótok talán neheztel rám, amiért nem mondok el mindent Alvin leckéiről, és minden egyes unalmas óráról, amit tanítással töltött, higgyétek el, hatalmas nagy szívességet teszek azzal, hogy mindezt kihagyom.

Számtalan ember és rengeteg zűrzavar van a történetben, amiről nem tehetek, mert ha tisztán és érthetően akarnám leírni, hazudnom kellene. Nagy kuszaság volt, sok különféle ember keveredett bele; az igazat megvallva sok mindenről nem tudtam még akkoriban, és most sem vagyok sokkal okosabb. Szeretném azt mondani, hogy csak a fontosabb részeket mondom el, a fontos emberekről, de jól tudom, hogy akadhatnak olyan fontos események, amikről nem tudok, és akadhatnak fontos emberek, akikről nem tudtam, mennyire fontosak. És persze van, amit senki sem tud, meg olyan is, amiről tudnak, csak nem mondják el, meg olyanok is, amikről nem is tudják, hogy tudják. Meg aztán, miközben próbálom elmagyarázni a dolgokat, ahogyan én megértettem őket, óhatatlanul is kihagyok dolgokat, vagy olyasmit mondok el, amit már tudsz. Hiába, nem vagyok Mendemondó, ha pedig a legmélyebb igazságokra vagy kíváncsi, kérd meg, hogy nyissa fel a könyve lezárt hátsó részét, és olvassa föl, ami oda van írva, és fogadok, hogy hiába mondja magáról, hogy ő aztán nem próféta, ami oda van írva, attól égnek fog állni a hajad, vagy éppen kisimul, ha addig borzas volt.

Van egy rejtély azonban, amire nem sikerült megoldást találnom, bár minden ettől függ. Talán ha eleget mondok el nektek, majd rájöttök. Azt nem értem igazából, hogy Calvin miért tette, amit tett. Mindenki azt mondja, hogy kedves fiú volt. Olyan közel voltak egymáshoz Alvinnal, amennyire csak testvérek lehettek, és persze verekedtek olykor, de sosem volt abban rosszindulat, Cally pedig úgy nőtt föl, hogy tudta, Al kész meghalni érte. Mi volt hát az, amitől féltékenység kezdte mardosni Calvin szívét, ami miatt elfordult testvérétől és el akarta pusztítani minden munkáját? Amit elmondok, annak a nagyját Calvintől hallottam, de sosem ült le, hogy elmagyarázza nekem, vagy bárkinek, hogy mitől változott meg. Ó, azt rengeteg embernek elmondta, miért gyűlöli Alvint, de abban semmi igazság nem volt, mert mindig olyasmivel vádolta a bátyját, amit hallgatósága éppen a legjobban gyűlölt. A puritánoknak azt mondta, azért gyűlöli Alvint, mert lepaktált az ördöggel. A király embereinek azt mondta, azért, mert látta, hogy a saját testvére embert is hajlandó volt ölni csak azért, hogy valaki ne tudja visszaszerezni a jogos tulajdonát, egy szökevény rabszolgagyereket, akit Arthur Stuartnak hívtak (na ettől aztán végleg felállt a szőr a rojalisták hátán; méghogy egy félvér fekete gyereknek ugyanaz legyen a neve, mint a királynak!). Calvin mindig olyan történettel állt elő, ami őt igazolta az idegenek előtt, de mi, akik tudjuk az igazságot Teremtő Alvinról, sosem kapunk magyarázatot.

Csak azt tudom, hogy mikor először láttam meg Calvint Erélyegyházán, abban az évben, mikor Alvin teremtést próbált tanítani a helybélieknek, én mondom nektek, Calvin akkor már rég elindult az úton. A szívében Alvin minden szava méreg volt. Ha Alvin nem figyelt rá, Calvin úgy érezte, elhanyagolják, ha meg Alvin odafigyelt rá, rögtön mogorva lett és azt panaszolta, hogy Alvin nem hagyja békén. Nem lehetett a kedvére tenni.
Az, hogy “ellentmondásos” volt, semmire sem magyarázat. Az csak egy jelző a viselkedésére, nem válasz a kérdésre, hogy miért viselkedett így. Nekem van egy-két ötletem, de azok csak találgatások, nem többek, és lehetsz te bármilyen okos is, a találgatás az találgatás marad.
Nem tudom, miért van az, hogy azok az emberek, akiknek megvan mindenük ahhoz, hogy boldogok legyenek, miért nem fogják magukat, és örülnek annak, amijük van. Azt sem tudom, a magányos emberek miért taszítanak el maguktól mindenkit, aki próbál barátkozni velük. Nem tudom, egyesek miért a gyengéket és ártalmatlanokat okolják a bajaikért, miközben hagyják, hogy igazi ellenségük megússza gond nélkül. Mint ahogy azt sem tudom, miért fáradozok ennek a leírásával, mikor tudom, hogy úgysem lesztek elégedettek.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához