LFG.HU

HammerTimeCafe
elGabor
ismertetőCimkek

“Nem halhat meg az, mi örökkétig áll/
Számlálatlan korok során enyészik – a halál.”

Így szól H. P. Lovecraft, a jeles horrorszerző hírhedt kétsorosa, amit ő a fantasztikus irodalom egyik meglehetősen sikeres misztifikációja keretében az őrült arab, Abdul al-Hazred szájába adott. A versrészlet természetesen az emberiség előtti korok elfeledett istenségeit, a nagy öregeket hivatott röviden jellemezni. Merthogy ezek a különös és szörnyű entitások ma a tengerek mélyén és a föld bugyraiban nyugodva alszanak, miközben a boldog tudatlanságban leledző emberi faj éli kicsinyes életét – mit sem tudva arról, hogy egyszer, amikor a csillagok állása ezt ismét lehetővé teszi; talán egy, talán száz, és talán többezer év múlva (vagy éppen holnapután), a nagy öregek felébrednek és úgy pusztítják el világunkat, hogy nekünk legföljebb annyi esélyünk lesz majd ellenük, mint hangyáknak a szökőár ellen. Lovecraft legismertebb novellája, a Cthulhu hívása is ezt az alaptémát dolgozza föl: a narrátor több, egymáshoz eleinte csak gyengén kapcsolódó láncszem összekötésével, együvé illesztésével kap betekintést a ránk váró szörnyű sorsba, így jutva el annak felismeréséhez – ami Lovecraftnál a maga korában újdonság volt a korábbi rémtörténetírókhoz képest – hogy az emberiség teljes egészében inszignifikáns jelenség a világban, és a kényelmes önáltatások védőburka mögötti erők akármilyen moccanása semmivé teheti mindazt, amit fontosnak tart.

A novellából és több másikból keletkezett, később kevésbé tehetséges szerzők által kodifikált mítosz azóta bejárta a világot, készült belőle szerepjáték, több kiváló számítógépes játék és filmadaptációkra is tettek már kísérleteket. Cthulhu a geek sikk emblematikus figurájává vált, olyannyira otthonossá, hogy már nem félünk tőle, hanem – horrible dictu! – aranyosnak tartjuk. Ezt tanúsítja a húsz dollár körül vesztegetett plüss Cthulhu, a nagy öregek karikatúra-képmásait viselő számos ajándéktárgy, meg a többi. A kultusz szörnyalakjából kultikus figura lett, nagy ismertségre szert téve, de elvesztve a nyomasztó, hisztérikus iszonyatot, ami Lovecraft vitathatatlanul ódivatú stílusban írt történeteiből azért minduntalan előbukkan.

A mítoszt feldolgozó számos mű között szinte minden területen kiváló termékekre bukkanunk. A Chaosium ősrégi szerepjátéka (amiről kevesen tudják, hogy szerzője, Sandy Petersen eredetileg D&D-kiegészítőként szerette volna feldolgozni a témát, de azt a játékot az egyetemén nemes egyszerűséggel betiltották) méltán vált klasszikussá, noha hőskorát már maga mögött tudja – a kiadó vegetál még, de nagy dobása réges-régen nem volt, s ha valaki kiváló segédanyagokra vágyik, érdemesebb a rajongói művek között kutakodnia. A számítógépes játékok kapcsán az Alone in the Dark első részét szokták leggyakrabban emlegetni, de két másik Infogrames-remek, a Shadow of the Comet és a multimédiás korszak egyik első fecskéje, a Prisoner of Ice is kiemelkedő teljesítmény. Tisztességes filmadaptációhoz azonban még nem volt szerencsém: a Cthulhu-mítosz elemei megjelentek mindenféle horrorisztikus mozi- és videofilmekben, beleértve ebbe az Army of Darkness-féle nem valami komoly alkotásokat is, de alapos, történet- és hangulathű, azt a bizonyos kozmikus rettenetet visszaadó alkotás nem készült.

Elterjedt vélekedések szerint ez már csak azért is megoldhatatlan feladatot jelent bárkinek, aki forgatókönyvírásra vetemedne, mert a legtöbb Lovecraft-sztori nem vetítővászon- és képernyőbarát. A jobbak, közöttük az említett Cthulhu hívása, a Suttogó a sötétben, a Kutya meg még sok másik, dokumentumnovella: visszaemlékezésekből, emlékiratokból és naplókból rakja össze a történetet; hősei nem látványos akciójelenetekben, hanem főként a tudás kis darabjainak egymáshoz illesztésével szembesülnek a horrorisztikus jelenségekkel, ráadásul esetleges összeomlásuk és megtébolyodásuk is inkább idétlenül, mint félelmetesen hatna mozgóképes formában.

Hogy a további szószaporítást elkerüljem, örömmel jelenthetem, hogy a jég megtört. A H.P. Lovecraft Történeti Társaság (H.P. Lovecraft Historical Society) több tréfás alkotás után puszta lelkesedésből, lényegében (és szó szerint) a kertben és a sufniban, filmre vitte a rég halott szerző emblematikus alapművét, a Cthulhu hívását. A forgatás, az elő- és az utómunkálatok mintegy másfél évének lezárásával DVD-n, 20 dollár + postaköltség (hazánkba négy dollár és öt cent) árán került forgalomba az elkészült anyag, ami tartalmazza magát a filmet, a “Hogyan készült a Call of Cthulhu” mozgóképes riportját és több kivágott jelenetet, amelyekben a fekete és a fehér összes árnyalatában ismét megcsodálhatjuk a tenger mélyéről előtörő szörnyűségeket.

Ugyanis a Call of Cthulhu fekete-fehér; mi több, némafilm. Az alkotók döntése nagyratörő, de ötletes: bár az eszköztár korunk digitális technikájának teljes fegyvertárát felvonultatta, a film végsősoron szinte pontosan úgy készült, ahogy a húszas évek második felében láthattuk volna. A “Mythoscope” eljárással utókezelt jelenetek képkockái “zajosak” és itt-ott ugrálóak, a párbeszédeket pedig közbeiktatott szövegtáblák segítségével oldották meg. A zenei aláfestés a békebeli mozik hangulatát idéző szimfonikus anyag; kicsit elcsúszott ez is, ahogy illik (kevésbé ínyencek választhatják a kifogástalan minőségű modern változatot is). Számomra nagyon tanulságos, hogy a nyúlfarknyi költségvetéshez mennyire passzolnak – és mennyire autentikus hangulatot teremtenek – a filmgyártás hőskorának újra bevetett trükkjei, eljárásai. A világszerte bekövetkező különös rémálmok, öngyilkosságok újságkivágásokból összeállított montázs formájában kerülnek képernyőre; a rémálmok küklopszi romjai filmtrükkökkel összehozott makettek, a háborgó tengeren hányódó hajó, az Alert a nagyméretű háttér előtt fényképezett pirinyó makett. Három helyszínt: a New Orleans melletti kísérteties lápvidéket, az Alert kormányfülkéjét és R’lyeh (ideiglenesen) vízfelszín fölé bukkanó nem-euklideszi építészetű városát házi készítésű, de nagyon ügyesen nagynak láttatott díszletek reprezentálják.

A történet úgy követi a novella szerkezetét, hogy ügyesen egy, az eredetiben csak félig-meddig kibontott narráció kereteibe illeszti azt. A nagybátyja hagyatékával szembesülő, majd a titkot egyre megszállottabban kergető unokaöcs figurája maga is vérbeli Lovecraft-hősként viselkedik, miközben a szétágazó történetszálakat flashbackek, a kutatás egyes fázisai során elő-előkerülő dokumentumokból rekonstruálható egységek viszik színre. Így kisebb jelentőségű változásoktól eltekintve a mű megőrzi eredeti tempóját, s pár helyen az eltérő médium sajátos adottságait is nagyon ügyesen képes kihasználni a történet gazdagításához.

Dicséret illeti mind a forgatás előtti történeti kutatómunkában résztvevőket, mind a szereplő színészeket: a maguk módján ők is felsorakozhatnak a makett-tervezők mellé, mert teljesítményük hozza a háromszintű autentikusság élményét: a Call of Cthulhu autentikus novellafeldolgozás, autentikus kordokumentum és autentikus némafilm: az irodalmi, történeti és filmtechnikai részletek helyükön vannak. Ha a történetben éppen 1908-at írunk és az archeológiai társaság ülésén járunk, akkor a környezet 1908-at idézi; ha ellenben 1926-ban, akkor a szobabelsők, a dokumentumok betűtípusai és hasonló részletek is olyanok, amilyeneknek lenniük kell. A szereplők alakítása is némafilmes, tehát széles gesztusokat és élénk mimikát használ, de szerencsére kellőképpen visszafogott, nem fajul paródiává. A félelmet és a tébolyt minden körülmények között nehéz filmre vinni, de a szereplőknek jobbára ez is sikerült, méghozzá kiválóan és puszta arc-, valamint testjáték segítségével.

Hogy a kritika ne legyen teljesen egyoldalú, meg kell azért említenünk a film egypár kétséges momentumát, kisebb hibáját, bár ezek nem vonnak le az együttes élményből – ha átadjuk magunkat a nyomasztó hangulatnak (ha lehet, este, sötétben és egyedül üljünk képernyő elé!), nem fogjuk őket kirívónak érzékelni. A technika csodái ugyan minden erejüket latba vetették, de saját nyomaikat nem mindig tudták elkendőzni. A makettnyi méretű hátterekre vetített élő szereplőkkel ugyan sikerült a hatalmas méretbeli különbségeket ellenkező irányúaknak láttatni, de itt sajnos látszik a csalafintaság, és egy-egy pillanatra bizony megtörik a varázs. Ugyanez igaz egypár low budget részletre is, ahol a nem a jelenet egészére, hanem kis részleteire ügyelő néző elkezdheti homlokát ráncolni. Harmadjára – bár ezt talán kimondani is veszedelmes dolog – Cthulhu minden latba vetett tudástól és leleménytől sem vált félelmetessé, mint ahogy az eredeti sztoriban sem volt az. Hiába a legnemesebb hőskort idéző animatronikus bábu (ami csakugyan megnyerőbb, mint a számítógép generálta grafika lett volna), ha a nagy öregek iszamos főpapja, a mindenit, ismét csak aranyos (imádnivaló!) figura maradt.



Természetesen ez puszta kötözködés. Tessék megvenni a filmet, tessék támogatni az alkotókat (már csak azért is, hogy magyarul is elkészítették az átvezető feliratokat) és tessék elmerülni H.P. Lovecraft vízióinak ebben a nagyszerű, minden elismerést megérdemlő feldolgozásában!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához