LFG.HU

HammerTimeCafe
zajec
novellaCimkek

Az itt következő történet jórészt Horváth Ede (Szül.: 1976.03.21. a.n.: Perholics Borbála) budapesti lakos naplóbejegyzéseinek vázlatos interpretációja, pontosabban a történések a napló, a fellelt tárgyi bizonyítékok és összegyűjtött tanúvallomások alapján kikövetkeztetett, lehetőségeimhez mérten hű rekonstrukciója. Ede főiskolai évfolyamtársam volt, bár szorosabb kapcsolatot diákéveink alatt sem ápoltunk egymással. Különös történetébe ötéves évfolyam-találkozónk szervezése közben botlottam, és bár a tudomásomra jutott tények felkavartak, igyekszem annyira tárgyilagosan lejegyezni azokat, amennyire tőlem telik.

Amint a több kötetre rúgó naplóbejegyzések átolvasásából kiderül, Horváth Ede gyerekként is magának való, furcsa volt. Utóbb, felnőttként, mikor olvasott egy, a témáról szóló cikket, szívesebben gondolt magára indigó gyerekként, de ezt saját maga előtt sem igazolta semmi. Kamaszként sem emelkedett ki iskolatársai közül, igaz, nem is maradt le tőlük. Sem fellépése, sem eredményei vagy külseje nem keltett feltűnést. Ede egyszerűen jellegtelennek tűnt, mint ahogy azt több helyütt, keserű sorokkal magáról is állítja.
Úgy tűnik, közösségi érzést, örömet végül a szerepjátékok hoztak számára, és az a néhány emlékezetes este, amit a népszerű játék köré verbuválódott, részben általam is ismert főiskolai társasággal töltött. A főiskolának azonban vége lett, és – mint írja – a társaság tagjai is elsüllyedtek a karrier-házasság-gyerek “Bermuda háromszögben”. Ede protekcióval szerzett minisztériumi állása volt a főiskolai évek utolsó hozadéka, amit az elmúlt 5 évben igyekezett az éppen még elvárható szinten ellátni, mint ezt főnökei utólag állították. Beosztott tisztviselőként épp annyit keresett, hogy ne kelljen a pénzzel foglalkoznia, ambíciói e tekintetben sem voltak. Apjával már régen nem volt kapcsolata, anyja pedig négy éve, 2002 novemberében halt meg, fiára hagyva a másfél szobás, körgangra néző lakást.
Így, “közönség híján” az Ede fejében születő történetek akadály nélkül hullottak a semmibe, mivel naplójában tett önvallomása szerint nem érzett magában sem igazi késztetést, sem tehetséget arra, hogy leírja őket. Ezen novella-, illetve történetkezdemények létére csak néhány sűrűn javított, szinte olvashatatlan jegyzetlap enged következtetni. Egykori szerepjátékos társai is elismeréssel nyilatkoztak fantáziájáról, bár ebbéli tevékenységét inkább nevezték lelkesnek, mint kiemelkedőnek. Ezzel együtt, szobája tanúságai alapján nevezett válogatás nélkül falta a fantasy elbeszéléseket, és saját szórakoztatására valószínűleg tovább játszott. Szokásává lett, hogy unalmasnak érzett mindennapi történéseit (több helyütt említi ezt az unalmat) még az esemény közben, mint egy “párhuzamosan futtatott filmen”, a fantázia birodalmában is elemezze, végigélje.
A különös események láncolatát – feljegyzéseiben erre több határozott utalást tesz -, egy magazin cikke indította el. A szemelvény a kvantumfizika és az emberi psziché összefüggéseiről szólt, és azt állította – elméletileg bizonyították is – hogy az emberi elme, lélek, vagy hívjuk akárhogy, közvetlenül is hatással van a fizikai jelenségekre. Egy másik, általa többször idézett állítás szerint a valóság nem volna más, mint az összes, párhuzamos létezőből kiválasztott egyik lehetséges történéssor. Fejtegetéseiben más cikkekre hivatkozva többször említ egyfajta információs mezőt, mint újszerű tudományos feltevést – melynek nem részletezett matematikáját, mint írja, amúgy sem tudta volna követni, ezért a játék kedvéért bátran elfogadta ténynek az abban közölteket. Ez a mező – az általa név nélkül idézett szerző szerint – körülveszi, együtt létezik a tudományosan ismert világegyetemmel, és az emberi tudat számára tulajdonképpen szabadon átjárható, de legalábbis megvan erre a lehetőség. “A mezőben – írja Ede utolsó bejegyzéseinek egyikén – minden mindennel összefügg. Ez a nagy orákulum, a végső összefüggések megteremtője tudományok, emberek, jelenségek között. Ám azzal, hogy benne minden mindennel összefügg, nem csak létrejönnek ezek az összefüggések, de egyszersmind értelmetlenné is válnak. Nem marad más, csak a szubjektív teremtés kézzelfogható misztériuma. Én megtaláltam az enyémet.” (Hogy pontosan mely magazinokat tanulmányozott a történtek előtt, még további vizsgálatot kívánna, de ez már meghaladja lehetőségeimet. Ugyanakkor a fentihez hasonló tézisek elég mindennaposnak számítanak a modernkori határtudományokban.)
Úgy tűnik, Horváth utánajárt a témának, szenvedélyévé vált. Ede egy idő után mindent tudott a hullámjelenségekről, ami a népszerű folyóiratokból tudható, és valódi tudományos képzettség híján egy elegáns mozdulattal átlépve a probléma mélyén rejlő nehézségeket, elkezdett általánosítani. A fizikai világot mind inkább pusztán hullámjelenségként, történéseit interferenciákként értékelte. Mint kiderül úgy gondolta, hogyha a tudat befolyásolja az elemi részecskéket, akkor ugyanez a tudat közvetlenül befolyásolja a fizikai világ egészét, lévén az is részecskékből áll. Ha az emberi elme, bár tudattalanul, de képes értelmezni a vonatkozó hullámjelenségek egészét, és válogatni köztük, akkor innen – vallotta Horváth – akár át is hangolhatja azokat, szintén anélkül, hogy valódi természetükről tudatos fogalma lenne. “Ki-ki éppúgy használhatja önnön elméjét, ahogy a mikroprocesszorokat. Anélkül, hogy értene hozzájuk.” – írja. Innen jól követhető a gondolati bakugrás, hogy “e szerint minden tudat magának teremti meg a saját valóságát, ami a többi tudat valóságával szándék szerint csak kisebb-nagyobb felületen érintkezik. Világunk egésze ki nem mondott megállapodás, entitások tartós szövetsége”. Fenti elméletet az érintett oldalakon át fejtegeti, ugyanakkor újra hangsúlyoznom kell: állításai mindazonáltal nélkülöznek minden matematikai, vagy más, tudományos erejű megközelítést. Maguk a naplóbejegyzések egyébként, ahogy a dátumok közelítik az esemény időpontját, egyre zavarosabbak, követhetetlenebbek, mondatai gyakran a semmiben lógnak.
Mivel lelkülete a játékok és a fantasy révén szoktatva volt lehetetlen dolgok elgondolásához (az ilyen jellegű, gyakran kétes irodalmi értékű regények habzsolását továbbra sem hagyta abba), mindennapos játékaiba úgy tűnik, belevette új elméleteit is. Többek elmondása szerint Ede kezdett furcsán viselkedni, egyre kevesebbet járt el hazulról, munkáját elhanyagolta. Egyik főnöke, (akinek nevét beosztása miatt kérésére nem említhetem, és csak magánemberként, magnetofon nélkül volt hajlandó velem beszélgetni) egyszer benyitott az irodájába, és akkor esküdni mert volna rá (bár saját bevallása szerint is nyilvánvalóan tévedhetett), hogy a fiú az ajtó nyitódására az asztallapból kapta ki a kezét. Máskor a titkárság vezetője valami mulasztásért szerette volna megróni kollegáját, de Ede furcsa tekintettel ránézett, mire a vezetőnek nem hagyta el hang a száját. Magyarázata szerint beszélt, megformálta a szavakat, de hang mégsem jött ki a torkából. Közben semmilyen kellemetlen érzése nem volt, de a tényt többen is tanúsítják a szobában tartózkodók közül.
A részleg másik vezetője említett egy esetet, amikor felborult egy pohár víz, amit az asztalon felejtettek. A boruláskor a pohár pereme az asztal szélén kívülre került, és a víz a padló felé zuhant. Ede többek szeme láttára utánakapott a pohárnak és a lehulló víz alá tartotta anélkül, hogy egy csepp is a padlóra fröccsent volna. Tette ezt annak ellenére, hogy korábban inkább lassú, álmodozó embernek ismerték.
Számos ilyen esetről számolnak be a környezetében élők, az összegyűjtött leírások megtalálhatók a nyomozás jegyzőkönyvében, melybe egy magas rangú rendőr ismerősöm engedett bepillantást.
Úgy tűnik, hogy az utolsó lökést Horváth elbocsátása jelentette. Nem érhette váratlanul az eset. Mint fogalmazott: “Talán holnap, vagy egy hét múlva – végül is az idő csak segédvonal – pengve elszakad majd az utolsó drótszál, ami még megköti gondolataim szabad szárnyalását. Már rég elegem van, és így élhetek majd annak a csodának, amit felfedeztem. Nem nyomaszt majd többé a (…) minisztérium kisszerűsége, bár kétségtelenül sokat köszönhettem nekik anyám halálakor.”
Amikor főnöke közölte vele, hogy sajnos az utóbbi időben annyira elhanyagolta feladatait, hogy kénytelenek megválni tőle, az addig oly visszafogottnak, álmodozónak ismert kolléga arca állítólag valósággal felragyogott. Többek szerint tőle szokatlan szívélyességgel köszönt el mindenkitől, és kilépett az iroda folyosóra nyíló ajtaján. A szokás szerint zsúfolt közlekedőn lévő munkatársak közül azonban senki nem látta kilépni, és az irodában tartózkodók egybehangzó vallomása szerint az ajtó nyitására friss, erdei illat áradt a máskor áporodott helységbe, és mintha egy rét, vagy mezőféle villant volna meg az ajtó nyílásában, melyet távozása után becsukott maga mögött. A dermedt csendet az egy emelettel feljebb dolgozó másik iroda munkatársának belépése szakította meg, aki semmi különöset nem tapasztalt, és az ajtó továbbra is a rendeltetésszerű tereket, a folyosót és az irodát köti össze. Horváth Edét azóta senki nem látta, senki nem találkozott vele, a rendőrség 2004. május 16-a óta eltűntként tartja nyilván. Lakásában a már említett fantasy köteteken, néhány folyóiraton és a szokásos holmikon kívül csak egy, mindeddig azonosítatlan, könnyű és ellenálló fémből készült, díszes tőrfélét találtak, Horváth ujjlenyomataival. Az eszközt a rendőrség lefoglalta, a tárgy további sorsa ismeretlen.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához