LFG.HU

Rorimack, Attila
ismertetőCimkek

Szerepjátékregények szerepjáték nélkül

Rorimack

Bevallom, Ammerúnia világával akkor találkoztam először, amikor megjelent az rpg.hu oldalán is a felhívás: a Műhely ifjú alkotókat keres, és műveiken át mi magunk is figyelemmel kísérhetjük, ahogy Eric Muldoom világa felcseperedik és szárnyakat bont. Megvolt minden, ami a sikerhez kell: egy fiatal, lelkes társaság, egy világ térképpel és egy kiadó, aki felkarolta a kezdeményezést: a Cherubion. Kíváncsian vártam, mi lesz az eredmény, és erről két ajándékkötet jóvoltából sikerült meggyőződnöm.

Ám mielőtt belefognék a novellák részletes ismertetésébe, következzék néhány általános benyomás a két kötetről – azt kell mondjam, hogy sajnos, mert a szándék már itt célt tévesztett. A könyvek külalakja nem tér el a piacon (értsd: a magyar fantasy-scifi piacon) szokványostól, s habár a háta közepéből izzó pengét előrántó csuklyás-vértes alak első blikkre még furcsának is tűnhet, érdemes megjegyezni, hogy hasonló manőverre már egy Gorduin (-klón?) is képes volt, ráadásul a kötet elolvasása után kiderül, itt bizony Pozsgay Gyula hűen követi a “rendezői utasításokat”.

Kívülről tehát csak az szúrhat szemet, hogy a gerincen csak Eric Muldoom neve díszeleg, és vagy a “szerkesztette”, vagy a többi alkotó neve hiányzik mellőle. Ám ha belelapozunk a könyvekbe, más furcsaságokat is tapasztalhatunk. Az angol cím a kolofónnál, vagy a “Köszönetnyilvánítások”, ahonnan az álnéven író szerzők valódi nevét tudhatjuk meg, még csak szokásos Cherubionos megoldások – meglepődni nem kell rajta. A belső illusztrációk kellemes meglepetést nyújtanak, de némiképpen fölöslegesnek tűnnek. Igaz, hogy rásegítenek a könyv szerkezetére, ám a könyv szerkezete ezzel lényegében ki is merül: ha lapozunk, akkor már páros oldalon kezdődik a novella, “cím nélkül”(merthogy az az előző oldalon ragadt), a lap tetején – egy kicsivel szellősebben sokkal esztétikusabb hatást nyújtanának. Mindezek mellett számomra maguk a képek sem voltak elég egységesek, elég karakteresek – viszont felidézik azt a klasszikus iskolát, melyet Erol Otus és társai neve fémjelez.

Ám mindezen hibák eltörpülnek a szerkesztés, jobban mondva annak hiánya mellett. Az, hogy egy összeszokott, valóban baráti társaság írta a történeteket, már az előszóból is jól látszik, s ha meglátogatjuk a világ honlapját, akkor egy valódi, lelkes kommunával találkozhatunk. Úgy érzem azonban, ez egy antológia esetében édeskevés. Szükség lett volna egy éles szemű, és biztos kezű szerkesztőre, akinek határozott elképzelése van arról, hogy egy adott kötet milyen elvek mentén épül fel, és ezt az elképzelést következetesen végig is viszi – közhelyszerűen hangzik, de ilyenkor a barátság inkább átok. Ha ez megtörténik, akkor a két kötetnyi novellát erősen meggyomlálva, újakkal kiegészítve két ütős, előremutató könyvet kaptunk volna eredményül – mind a világ alapötletében, mind a szerzők egy részében meg volt, meg van a potenciál, hogy ilyen teljesítményre képesek legyenek. Ez főleg úgy igaz, hogy egy ilyen, fiatal, születő világnál még nincs meg a kiadás kényszere – ha valami nem megy, újra lehet kezdeni, akár teljesen az alapoktól, nem hajt a tatár.

Amire szintén szükség lett volna, az két előolvasó: egy, akinek fogalma sincsen a szerepjátékokról, és egy másik, aki képben van legalább a hazai szerepjátékok világával. A két Ammerúnia kötet ugyanis szerepjáték-irodalom, annak ellenére, hogy maga az Ammerúnia RPG (még?) nem létezik. Ez két dologban nyilvánul meg. Az idegen szavak, fogalmak úgy zúdúlnak a gyanútlan olvasó nyakába, hogy az hiába kapkodja a fejét, hiába lapoz hátra a szójegyzékhez (apropó, térkép és szójegyzék – intő jelek!), azt sem tudja, mi történik vele. Amíg egy világban járatos olvasó jóízüen csettint, ha meghallja például a kushon nevet (mert tudja, kik a kushonok, tudja, mire számíthat tőlük), addig az egyszeri vásárló, aki csak egy kellemes délutánért vette meg a könyvet, csak bután néz maga elé; hiába a fergeteges csattanó, ha a világ törvényeit nem ismerve ebből nem esik le neki semmi (lásd pl. Kilencek csontja). Ha az író, és első kritikusai is magukénak tudják az általuk kreált világ minden egyes szegletét, önkéntelenül is kihagynak olyan fontos információkat, amely elengedhetetlen a többieknek, az olvasótábornak. Erős kéz kellett volna a kötetek szerkesztésében is: míg az első kötet az elfek elleni háború első perceiről, majd az embernépek diadaláról és saját harcairól szól, addig a második, látszólag elfeknek szentelt kötet is szinte ugyanonnan indít, hogy eljusson az emberek jövőjébe, majd visszazökkenjen az elfi múltba.

A másik pedig sajnos szintén tipikus szerepjáték-betegség. Ott szokott előfordulni, hogy a lelkes rajongók egy korábbi kedvencüket akarják felülmúlni, kijavítani, az eredmény pedig szívszakasztó, hiszen a rengeteg új, friss ötlet elvész a hasztalan javítani vágyás mellett. Az eredmény egy szívvel-lélekkel készült munka, amiről nem biztos, hogy jobb, mint az eredeti – sőt, lehet, hogy rosszabb. Egyesek szerint ilyen mű volt maga a Magus is, csakúgy, mint a Codex, de Ammerúnia novelláinak többsége sem tudja lemosni magáról a Magus-örökséget. Kérészéletűek, gúnyos humorú páncélos vitéz, melyben mintha a Boros Szikszai páros dartonitái köszönnének vissza, égi hajók, Ibra, a sivatagi város és a többiek… el kellene őket felejteni, örökre.

Mindezek persze gyermekbetegségek – de illett volna kiheverni őket mielőtt a két kötet napvilágot lát. Ekkor talán sikerült volna megismernünk azt az Ammerúniát, ami más, mint a többi fantasyvilág. Mert erre az Ammerúniára sokan kiváncsiak lennénk. (Bevallom, a Hittel és vassal elolvasása után azt hittem, az egyetlen ammerúni jellegzetesség a kocsma: ez úgy működik, mintha a pénzbedobós internetterminál és az A-csapat küldetésadó lemeze lenne: a főhős jön, dobálja a pénzt a kocsmárosnak, majd ha kifogy az infóból, otthagyja – másnapra biztosak lehetünk benne, hogy a kocsmáros már nem él, a kocsma fel van gyújtva, a diszk megsemmisítette önmagát.)

Nézzük hát meg magát a két kötetet, beszéljenek maguk az írások!

Hittel és vassal

A kötet egy verssel kezd, amiből van benne még egy, és lesz még egy nyitóvers a következő kötetben is. Az első kötet versei, bevallom, engem egy óvodai anyáknapja-ünnepségre emlékeztettek, bár megnézném azon anyukák arcát, akik meghallják felcsendülni például a “Szívem harsog: bosszút ordít/De elragad a félelem/Ezüst métely ismét hódit/Felém nyúl a végtelen” sorokat egyetlen leánygyermekük ajkáról. A következő kötet nyitóverse már egy kicsit komolyabbnak tűnik (a két szerző sem ugyanaz), de le a kalappal azelőtt, aki rájön, mi is történik igazából “Fényvilág sötét árnyék-anyja, én” – nel. Nem biztos, hogy ezt a vers-vonalat mindenképpen meg kellene tartani a következő kötetekben.

A nyitónovella, A fürkész éjszakája Andrew Fieldtől tökéletesen megfelel annak, ami: ugyan kissé vontatottan, lassan, logikai hibától (miért nem ismeri fel az elf saját környezetét?) sem mentesen, de megismertet bennünket Aal-Nhafra bukásával. Rengeteg előremutató elem, de ahol a novella véget ér, ott kezdődne igazán a történet. Eddig lényegében csak tudósítást láthattunk – most lenne itt az ideje a valódi izgalmaknak.

Izgalmakból nincs hiány a következő novellában, amelyet maga Muldoom jelez /Láncok csörögnek./. Dzsödejnek nevezni el egy kánt még akkor is vakmerőség, hogyha a világ mentes a lézerszablyáktól, ettől függetlenül a főszereplők egymásnak esnek, van itt minden: mágia, átalakulás, birkózás életre halálra. Ám mindez mintha csak azért történne, hogy legyen minden: mágia, átalakulás, birkózás életre halálra. A szereplőket sem megszeretni, sem meggyűlölni nem tudjuk jobban, mint a cirkuszi akrobatákat, kik két szám között harmadikként lépnek fel, hogy elkápráztassanak bennünket.

A következő történet, A játéknak ideje Meloran Conwaytól igazából egy nagyon egyszerű történet – nem kell félnünk, hogy meglep bennünket egy hirtelen csavarral. Talán éppen ezért működik. Bemutat egy olyan világot, egy olyan szeletet Ammerúniából, amiről elhisszük, hogy van, és elhisszük, hogy érdekel az, ami ebben a világban történhet.

Már a könyv második részénél, a Kilencek csontjánál tartunk, John S. Talbottól. Egy szokványos fantasytörténet, a már említett hibával: a csattanót, mely után sokáig némán merednénk magunk elé, nem értjük. Pedig egészen eddig elég kellemes volt.

Sorren Ward: Az árulója szintén érdekes darab. Látszik, hogy a szerző sokat agyalt a történeten, de ennek ellenére a kiragadott pillanat, valódi előzmény és valódi következmény nélkül nem tűnik többnek egy jól megszerkesztett írásgyakorlatnál. Ha lenne jövője és valódi múltja sokkal élettelibb lenne, és a szereplők is bátrabban mozognának, talán eltűnne a fel-fel sejlő rendezői utasítás.

A következő pedig a címadó novella, a Hittel és vassal. Főszereplője nem más, mint Ammerúnia Tier nan Gorduinja, Artusz De Vorty, s hamarosan társául szegődik a szinte kötelező bondlány, Alya is. Amolyan ügynökféle, s ha nem is teljesen titkos, a szokásos forumula (“A nevem Artusz. Artusz De Vorty.”) már meg sem lep. Mi mást, mint titokzatos gyilkosságot kell felkutatnia, s a szálak persze messzebbre vezetnek, mint azt elsőre gondolná az ember. Miközben nyomoz, persze társakra is lel, s ezután a novella oly véget ér, ahogy azt el is várhatnánk. Lesz folytatás.

A kötet egyik legérdekesebb novellája kövekezik, Angelika balladája Tímár Krisztinától. A kötet egyetlen magyar “álnevű” szerzője, és már ez önmagában jó pontot jelent. Az írás maga is új színt hoz az antológiába, bár még bizonytalan, messze nem tökéletes, de az egész könyv legígéretesebb darabja. Ez az írás sem mentes a túlzott információdömpingtől, de a kimondható nevű, ismeretlenül ismerős karakterek, az egyszerűség varázsa rögtön megfogott. Sajálom, hogy a második kötetben csak egy versre futotta – az közel sem ilyen nagy élmény.

Az utolsó két írás meglepő fordulatot hoz. A manókirály koronájával belép a válogatásba a jó értelembe vett borzongás, s ezt csak fokozza A hó alatt rettenete. Teljesen más arcát mutatja be Ammerúniának ez a két írás – ilyen értelemben szintén kilógnak a válogatásból. Mindenesetre ígéretes zárás.


Elf vérrel, holdezüsttel

Hiába zárt az első kötet ígéretesen, ha a folytatásnak még a nyitánya sem jó. Mondhatnánk persze, hogy itt elfekről van szó, kiket halandó emberi ésszel felérni nem lehet, de valójában az ésszerűtlen nézőpontváltások, a félreérthető (néhol érthetetlen) fogalmazás az, amely értelmezhetetlenné teszik a kötet jó részét. Itt nincs függelék, úgyhogy csak remélni merem, hogy jól fogtam fel az erőviszonyokat. Ha minden igaz, kb. három részre lehet osztani az elfeket. Vannak a vérelfek, valamiféle ősvámpírok, akiket sihwaráknak (nekem örök időkre csivava marad…) is hívnak. Meg vannak a többiek, akik rögtön két törzsre oszlanak, a Kígyóra és a Sárkányra. Félek, hogyha a szimbólumválasztás hasonló módon folyik, hamarosan olvashatunk a két ősi család, a Gím és a Dám örök harcáról is… A Kígyók/Sárkányok egyike lehet a holdelfek népe, a többiek pedig talán az erdőelfek, de sajnos ebben sem lehetek biztos…

Az első novella, a Halálmezsgye még csak szimplán rossz: van valami ködfal, ezen pár elf átmegy, majd megpróbál visszahozni egy varázslót, mindeközben egy régenholt csivavát is megpróbálnak föltámasztani, vagy legalábbis kapcsolatba lépni vele, nomeg benne ezer oroszlán és tíz félszemű elf íjász.

A másodikból, az Aranyló holdért leheletem-ből pedig egy szót sem értettem. Lehet, hogy ez volt a célja, ugyanis ha jól értettem maga a főszereplő is valahogy így volt a körülötte zajló eseményekkel.

A Sorsok könyve arról szól, hogy milyen hülyék az elfek, és mégis igazuk van. Szintén csak elindít egy történetet, de mire elindulna, már nem fejezi be. Így sohasem tudjuk meg, igazából mit is jelent az a titokzatos, dőlt betűs apám-testvérem.

Ami ezután következik, a Láng, ha lobban, végülis nem lenne annyira rossz. Mondjuk a párbeszédek azok azok, de maga a labirintus ötlete érdekes. A kötetben sorra bukó elfek történetei közül talán az egyik legérdekesebb, de ezt is, akár csak a többiek esetében átlengi a közöny: egy bukás nem lehet katartikus, ha eleve elrendeltetett, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy itt bizony az elfeknek ez jutott.

Lorien Aiwood Ibrájával mintha megpróbálná elkapni a Fable-Goldenlane féle lendületet, de nagyon nem sikerül. A frappánsnak szánt párbeszédek még véletlenül sem akarnak összeállni. Mit lehet kezdeni például ezzel?

“- Mi a neved?
- Igazi vallató kérdés – gúnyolódott rajtam. – Sakhbar. Jól van. Jól van. Lassan. Nyugi! Mit akarsz, tünemény – kérdezte mérgesebben.”

Ja, és még egy valaki, aki azzal tölti utolsó óráit, hogy nekünk, “Olvasóknak” lejegyezze sorsát.

Az ezután következő Kürtszó Dunstan felett ezek után felüdülés, bár önmagában ez sem jelentene olyan nagy élményt. Vannak benne manók, meg egy elf, akit talán ismernünk kéne valahonnan, meg néhány jelenet az Egri csillagokból, és a két alak közül, akik mintha egy Warcraft küldetésből léptek volna elő, az egyik túléli, meg egy másik valaki is, úgyhogy lesz folytatás.

Az elátkozottak gyermekében újból színre lép Vorty mester, meg néhány kínosan bután beszélő szörny. A hős újabb misztikus tulajdonságáról lebben le a fátyol, és mintha itt is mindenki a hátán hordaná a kardját.

Ugye emlékszünk? Vorttyal négyszáz évet ugrottunk előre a világban, s most visszacsatolunk oda, ahonnan elindultunk – egy újabb elf város kapja meg a magáét. Kellemes kis darab, bár ah az elfek tényleg ilyen hülyék, akkor megérdemlik sorsukat. Élvezetes zárása lenne egy egységes kötetnek is.

A fentiekből is látszik, hogy az említett két kötet nem éppen a világ legjobb fantasy-írásait tartalmazza. Sőt, nagy részükről nehéz elhinni, hogy ebben az állapotban eljutottak a kiadásig. Egyetlen bíztató jel azok a szilánkok, melyből – miután újból tisztára söpörtük a munkaasztalt – lehet, érdemes építkezni. Nem abban reménykedem, hogy nem lesz több Ammerúnia kötet – inkább abban, hogy az nem akkor fog kijönni, amikor éppen esedékes a megjelenése, hanem amikor már valóban egységes kötetté érik, amikor már valódi szórakozást képes nyújtani az olvasóknak, régieknek-újaknak egyaránt. Remélem, ez az idő mihamarabb eljön, s az új kötet segít elfelejteni a régieket, az első kettőt.


Ammerúnia antológiák – kritka

Attila

A különféle önszerveződő írói körök – hála az internetnek – mintha egyre inkább erőre kapnának manapság, ami alapvetően nem lenne rossz dolog. Nem lehet várni persze, hogy tagjaikból automatikusan írónagyságok lesznek, de végül is melóznak valamin, lelkesednek – egy ideig -, és ki tudja, miből lehet cserebogár.

Az Ammerúnia Műhely kissé szokatlan módszert választott – fogtak egy közös fantasy világot, és erre irogatják a novelláikat. Az, hogy ez hosszú távon mennyire jó ötlet, nehéz megmondani; a fantasy műfaj és az előre (legalábbis valamennyire biztosan) megírt világ kezdetben hasznos mankó lehet, kérdés, később nem válik-e akadállyá. De nem is ez a szokatlan a munkamódszerükben, hanem inkább az alkotómunka sorrendje – én legalábbis a “kiadunk egy/több kötetet” fázist a “megtanulunk írni” rész után tenném. Ez persze csak egyéni szociális probléma, lássuk inkább részleteiben a dolgot…

Megjegyzés: Lehet, hogy alant a könyvet még nem olvasók számára nem sok minden derül ki a konkrét novellák tartalmáról. Mivel azonban a legutóbbi időkben elterjedt az a reagálás a kritikákkal kapcsolatban (az örökzöld “írj jobbat” mellett), hogy ne csak szidjuk, hanem mondjuk meg, mi a gond a művel, inkább a problémás részeket sorolom fel. A novellák összhatása ezek alapján is egyértelmű lehet…

Hittel és Vassal

Az első antológia egy végülis okés borítójú kötet (a “ki tudja-e húzni a kardot?” persze minden háton fityegő fegyvernél hálás vitatéma, de inkább hagyjuk ezt), ahol rövid bevezető, világtérkép (sajnos jobbára olvashatatlan nevekkel), valamint nagyon rövid szituáció-felvázolás indítja a könyvet.

Őszintén szólva a világ koncepciója nem az, ami különösebben lázba hozza az embert: van egy fantasy világ, ahol nem az emberek az uralkodó faj, hanem az elfek, de az elfek háborúznak és ezt a sok rabszolga ember kihasználja és fellázad. Mozgásba hozott világ. Meg minden. Más kérdés, hogy a novellák nagy részében még csak elő sem kerülnek a világ tulajdonosai (“ez a világ az elfeké”). A terep inkább a négyszáz évvel ezelőtti felszabadulás óta az ágyékkötős rabszolgákból meglepően fejlett társadalommá avanzsáló embereké, akik szépen elvannak a maguk kis szabványfantasy történeteikben.

Lorien Aiwood: Béklyók című kis verse az első alkotás – sajnos prózai lélek lévén inkább átugrottam.

Andrew Field: A fürkész éjszakája.

Hajjaj. Tizenakárhány oldalas novella, amely sikeresen kihagy egy egész csomó lehetőséget, mind történet, mind szereplők szempontjából. Egyrészt ugye itt kerül sor az emberek lázadására az uraik ellen. Ez abból áll, hogy fegyvert szereznek, szervezkednek a gyülekezőházban, majd behentelik az elfeket. A két faj közti feszült viszonyt a szerző kétségtelen erőfeszítéssel próbálja érzékeltetni – magam részéről a sokadik “emberállat” hivatkozásnál kis híján elhajítottam a kötetet -, de valahogy laposra sikerül. A főszereplő elf ábrázolása sem megy tovább néhány klisén, amin a kissé mesterkélt és erőtlen párbeszédek sem segítenek. Ráadásul a novella idejekorán véget ér, pont akkor, amikor érdekesebbé válna a dolog és a főhős élete gyökeresen megváltozik. A hirtelen halandó testbe kényszerülő elf viselkedése – amely kábé a sztori felétől várható befejezés – sokkal érdekesebb lett volna, mint az azt megelőző pótcselekvés-halmaz.

A cselekmény így egy “nem túl érdekes” kategória, nincs szereplő, akivel azonosulni lehetne – felejtős az összhatás.

Eric Muldoom: Láncok csörögnek.

Gyenge kezdés után erős zuhanás ez a novella, ami húsz oldalon foglalja a helyet. Alapsztorija, hogy van egy Dzsödej kán nevű rosszbácsi – akit neve miatt folyton egy prémkucsmás/íjas Luke Skywalkernek voltam kénytelen elképzelni -, aki foglyul ejt egy randa kiscsávót, megöli a családját, majd elengedi, hogy az mindenféle túljátszott démoni rítusoknak köszönhetően akkora egy mágussá képezhesse magát, hogy csak no. És persze bosszút is áll, de persze ez elemészti őt is, vagy valami. A szereplők – meg a rengeteg statiszta – kábé annyira van belefoglalva a sztoriba, mintha gombostűvel tették volna oda őket, a jellemábrázolás nulldimenziós kliséket idéz. Emiatt a végső leszámolás – feltehetően – drámainak szánt eseménysora kissé unalmas effekthalmozássá válik.

Ezt itten simán ki lehetett volna hagyni a könyvből.

Meloran Conway: Játék ideje

Oké, átérzem a szimbolikát a viking-beütéses ember és az elf sakkjátszmája (vagy skalkjátszmája, ahogy itt, a szellemi sportokat nagy tiszteletben tartó lokál vikingbeütéses emberek között hívják) mögött, amely a friss ötletekkel előrukkolni képes embernép erejét mutatja be a konzervatívabb ötletekre építő elfekkel szemben. Értékelem, hogy a párbeszédek bár itt sem gördülékenyek, kevésbé suták, mint a két megelőző darabban. Értékelem a szándékot a felvezetésre, amely után valószínűleg a visszavágóra készülő elfek akciózgatása következik. Nem az következett, de legalább az érzés bíztató volt.

Ettől függetlenül kellett volna bele némi szerkesztői húzás, meg magának a játszmának valamivel érzékletesebb és színesebb leírása, hogy egy kétségkívül flancos sakkozógépért folyó parti sztorija érdekes legyen. Erény viszont, hogy az eddig zuhanó tendencia megfordulni látszik. Ez nem egy alapvetően rossz, csupán egy semmi különös kategóriájú alkotás.

Ismét egy vers, lapozzunk.

John S. Talbot: Kilencek csontja

Bár ez a novella a változatosság kedvéért egy malom-játszmával kezdődik, az ötvenegy oldalas műben ezúttal nem egy másik táblajátékon keresztül ismerkedünk az Élet Nagy Igazságaival. Ez itten egy ördögimádó vs inkvizítor jellegű sztori, ami akár kellemes is lehetne. De nem az.

Sokat használt volna, ha egy szerkesztő kihúzza legalább a felét – az üresjáratokban gazdag cucc így valamivel feszesebbé vált volna. A jelen idejű megfogalmazás kissé fura és nem is túl következetes, hiszen olyan történéseket is ilyen stílusban mond el, amit a narrátor szerepet betöltő szellem-izé nem is láthatott. Kifejezetten szerepjátékos felhangokat érzek a szerzőtől, kezdve a szereplők bemutatásán át – tetőtől talpig leírja ruházatukat, ami dicséretes buzgalom, de nem az az elegáns megoldás -, a néhol kockacsörgősnek hangzó harci jelenetekig és stratégiákig.

Oké, azon a részen jót mulattam, amikor a főgonosz megkérdi egyik emberét, hogy nincs-e kedve a behódolásra, mert a Sötét Kötelék kegyével – amit emberáldozattal kell összeszedni – nagyon über lesz, meg minden. A kérdésre, hogy ez nem jár-e bizonyos mellékhatásokkal, mint a kárhozás meg egyebek, a válasz természetesen “szuggesztív erejű” elutasítás, ugyan már, dehogyis. Van egy olyan érzésem, hogy a Gonosz Erői sokkal sikeresebb sorozókampányokat tudnának folytatni, ha Sötét Kötelékek Kegye helyett mondjuk Légy Tagja Napsugár Klubunknak! és hasonló szlogeneket használnának. Bár fene tudja, ez is meggyőzi a delikvenst, ami azt bizonyítja, hogy túlértékelem az átlagemberekben rejlő egészséges gyanakvást.

Szóval, ha a szerkesztő lenyeste volna a felesleges részeket, kicsit ki lettek volna pofozva a párbeszédek meg a szereplők – hogy drámainak szánt fogadalmaik ne koppanjanak kissé üresen, már példának okáért -, meg generálozva lennének a cselekmény fordulatai, akkor akár egész közepes kis novella lehetne ebből.

Soren Ward: Az áruló

A többihez képest kifejezetten kellemes darab. Ugyan talán javítana az összhatáson, ha az áruló személye nem derülne ki az írás elején, a méregpoharas megoldás is kissé öncélúan nyakatekert ötletnek tűnik, illetve a szóhasználat – pl cetli, frászt, az utolsó pössentéssel kapcsolatos humorkodás – sem mindig jól eltalált.

Semmi különös, de legalább nem fájdalmas. Ez is valami.

Andy R. Cain, Eric Muldoom: Hittel és vassal

A címadó történet vagy hatvan oldalon terpeszkedik a kötetben – erre is ráfért volna némi vágás. A sztori elég lassan indul, sok az üresjárat – különösen a néhol kimódoltnak és mesterkéltnek ható párbeszédekben, de a jelenetekben is, ahol a már ismert dolgokat ismétlik el/mutatják meg ismét a szerzők. Ha az olvasó már tudja, hogy mi történt, tényleg felesleges némi cselekményvattaként újra benyomni ugyanazt. (Ez egyébként a Kilencek Csontja novellában is visszatérő hiba.) A stílus és szóhasználat is elég egyenetlen – “Reménykedtem abban, hogy a romló látási viszonyok ellenére még időben észrevehetem a rá leselkedő veszélyt” – az ilyesmi furán hat az archaizálgatni próbálkozó stíluselemek (vö: “pár fertályóra múlva”) között. Vagy személyes kedvencem, a mélyütés-kategóriájú “Cechtben ezúttal olyan döntés született, amely még annyira sem vette figyelembe a tartományhoz tartozó, annak érdekeit szolgáló emberek életét, mint egy kóbor vándor az útjába kerülő, menekülni képtelen rovarét, amikor az leszegett fejjel gondolataiba feledkezve átgázol annak rövid élete minden energiájával felépített, fűben lapuló, szánalmas lakhelyén” – szörnyeteghez képest, ami után aznapra letettem a könyvet.

Hiába, a túldíszítés könnyen hajlik giccsbe. Ez sajnos egy nehézkes, döcögő írás, amin még sokat kellett volna dolgozni.

Tímár Krisztina: Angelika balladája

Egyik jó pont, hogy nem valami összeizzadt angol álnevet választott a szerző. A másik jó pont meg az, hogy ez itt az első, nem kliséktől hemzsegő darab a könyvben. A stílus inkább a mese és a női fantasy (hülye, de tán érzékletes kifejezés), mint szabvány fantasy, mindenképpen felüdülés a többi, néhol erősen kockacsörgős íráshoz képest – bár kérdés az, mennyire tartozik ebbe a könyvbe. Van rajta polírozni való – pl az elején kicsit túl részletezőnek tűnnek a leírások -, ez volt az első fájdalom nélkül olvasható novella a kötetben.

Rupert M. Pickford: A manókirály koronája

Ez a sztori is erősen mese-stílusú, de az előzőtől eltérően kevésbé sikerült jól. A stílusbeli problémák mellett (“Eredj, fiam, keresd meg öcsédet, akármerre bujkál! Szép szóval vagy erőnek erejével, de hozd vissza nekem, mert én éjjel a kínok kínját álltam ki, úgy aggódtam érte!”) a sztori is körülbelül a “naakkormivan?” hatást hozta nálam. Nincs sztori, laposak a szereplők – szóval felejtős az összhatás. Nyugodtan ki lehetett volna hagyni ezt is.

Dana Weaver: A hó alatt

Nagy nehezen, a könyv végére jutott egy normálisan megírt, üresjáratoktól mentes, élvezhető novella. Kellemesen komor hangulat, némi feszültség is akad – ha ezt a szintet hozta volna a kötet, nem lenne semmi gond.

Végezetül egy rövid függelék, szómagyarázatokkal – igaz az első ismeretlen kifejezést, melynek lábjegyzetében hivatkoznak erre a részre, nem találjuk meg itt.

Ez a Hittel és Vassal antológia egy igencsak döcögős és kiforratlan bemutatkozás volt…

*****

Elf vérrel, holdezüsttel

A második kötet borítója végül is okés – bár az elf néninek erősen “berittyentettem” arckifejezése van. Mivel ez a világ valahol az elfeké, a második kötetben többnyire velük foglalkoznak a történetek.

Ismét egy verssel indulunk, ugorjunk.

Andrew Field: Halálmezsgye

“Keményen markolta hosszú, könnyű dárdáját, s az övében két dobótőr markolata nyugtatta felajzott gondolatait.”
“Egyszerre emelték a sziklát, mindhiába. Szinte kilehelték a lelküket, de tapodtat sem mozdult a tömb.”

Az olyan ötven oldalas nyitónovelláról süt az igyekezet. Vannak itt próbálkozások teátrális képekre, hatásvadász jelenetekre, drámára – de valahogy üresen puffannak a sorok. Nehéz úgy jól bánni a szavakkal, ha a jelentésük ismeretével gondok vannak: “Ám bátorságukat erősen megkísértette a tömör, halálos fenyegetést lehelő szürke füstgomoly.” Amíg a nyelv használata döcögős, addig nem kéne brillírozgatni.

Gondok vannak a tagolással is – ha valaki például egy feszültnek szánt szituáció (felteszem a ködben eltévedt, épp lemészárlás alatt álló katonák helyzete az) közepén hirtelen visszanéz a csapat indulására egy oldal erejéig, az nem feltétlenül segíti a fokozást. Ismét csak nagy szükség lett volna egy szerkesztőre, aki lenyesegeti a felesleges cafrangokat az írásról.

Ami a történetet illeti: az ötezer éve a sivatagi erődben élő elf és kolóniája legalábbis megkérdőjelezi a faj életrevalóságát. Elvégre a fellázadt emberek négyszáz év alatt feudális-mágikus kultúrát faragtak állati sorban tengődő valójukból. Ötezer évnek azért még elf mértékkel is elégnek kellett volna, hogy legyen arra, hogy a sztori elején érkező társaság legalábbis egy modern világvárost találjon az erőd helyén. Ami meg a többit illeti: a sallangok alatt nem sok minden van; a sztori egyes részei erősen funkciótlannak tűnnek azzal, hogy tökéletesen oda nem illőnek tűnő helyekre berakott párbeszédben magyarázzák meg őket a szereplők. A maradék meg… igazság szerint semmilyen.

És az sem segít, ha a főhős némely akciózgatásáról a Bravestarr jutott eszembe.

Gyenge kezdés volt.

Lorien Aiwood: Aranyló holdért leheletem

Höm. Ehe. Izé.

Ennek a huszonvalahány oldalas novellának úgy a feléig jutottam el. És nem értettem belőle egy szót sem. Kik ezek? Mi van itt? Mi történt? Ez… teljesen zavaros. Látom, hogy le van írva valami, látszólag magyarul, de…

Feladom. Legközelebb talán némileg jobb tagolással, illetve annak figyelembe vételével, hogy az olvasó nem tudja, miről van szó, ha nem mondják el neki, talán jobb eredményt lehet elérni.

Dana Weaver: Sorsok könyve

Lehet, hogy az elfek, mint téma az, ami kevésbé érthetővé/élvezhetővé teszi a novellákat? A változásokat nem értő, hagyományaikba beleragadt közösség és a főhős konfliktusa valamiért nem tűnik igazán érdekfeszítőnek. Talán ha a hagyományok nem lennének ennyire nyilvánvalóan idejétmúltak, esetleg látnánk némi pluszt abból a szempontból miért is ragaszkodnak hozzájuk, esetleg ütne valamit az írás. Így viszont erősen naésakkormivan.

Eric Muldoom: Láng, ha lobban

Ebben a novellaötletben lennének lehetőségek. Elf fazon, egy mágikus, állandóan változó labirintusban keresi a szerelmét, az emlékeivel fizetve a továbbjutásért. Lehetne ebből egy Philip K Dick stílusú “mi a valóság” szösszenet a fokozatosan emlékeit veszítő főhősről, akivel a labirintus szórakozik. Lehetne ebből – kissé szájbarágós – elemezgetés a “mit-meg-nem-teszünk-valamiért-amit-ha-megszerzünk-a-végén-már-nem-tudjuk-értékelni” témában. Lehetne ebből sok minden.

Amit kapunk, az egy sehová nem menő cselekmény, funkció nélküli megszakításokkal – magyarázza el nekem valaki, mi szükség volt az ember szereplő beiktatására -, halállabirintus-harcokkal és butus befejezéssel.

Lorien Aiwood: Ibra

“- De nem is lehet! – ordította vöröslő fejjel. – Muszáj, és kész. Ha nem teszem meg, a véremet veszi, az egyszer biztos, még ha téged ez nem is érdekel, nekem ezt is szem előtt kell tartanom, furcsamód.”

Itt már kezdtem komolyan tartani attól, hogy szövegértő képességem valahol, valami miatt súlyos károsodást szenvedett. Oké, itt azért itt nem volt olyan súlyos a helyzet, mint az Aranyló holdért leheletem című darabban, de ettől függetlenül…

Szóval nem ártana rendbe szedni a párbeszédeket, kicsit fókuszálni a cselekményt – és egyáltalán, valamivel megragadni az olvasó figyelmét. A novella rövid műfaj, és ha az elején csak úgy kísérgetjük a főhőst, aki találkozik valami fazonnal, akivel bámulatosan rövid idő alatt szerelem szövődik, hogy aztán rohanjunk az un. vívódási szakaszba, majd hanyatt-homlok a Mindent Megváltoztató Eseményekbe.

Az alapszituáció nem lenne rossz, de nem sikerül kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. A szereplő személyes tragédiájához alaposabb előkészítés kéne, az elf befolyás kiemeléséhez szintén. Ez így most kissé széteső lett.

John S. Talbot: Kürtszó Dunstan felett

Ha valaki nem tud akcentust írni, akkor ne írjon akcentust tartalmazó párbeszédet.

Ettől függetlenül a kissé hosszúra nyúlt sztori a kötet kevésbé fájdalmas darabjai közé tartozik, bár a szereplők reakciói – például az áruló és szerelme közti történések – erősen “hátizé” kategóriásak. Ami komoly problémám, az a lezáratlanság. Rendben, nyitva kell hagyni a kaput a folytatások számára, de a várostrom mellett párhuzamosan futó Nagy Játékosok Csatája sem igazán felvezetve, sem feloldva sincsen – igazából sok szerepe sincs, sem a karakterek, sem a történet szempontjából. Sok-sok szódával elmegy.

Andy R. Cain: Az elátkozottak gyermeke

“A nomád fölényes arckifejezése lassan kényszeredett viccsorrá olvadt.”

A Hittel és Vassal novella főszereplőinek legújabb kalandja. Szó szerint kalandja, a sztori ugyanis kissé kockacsörgős. Bár valamelyest jobban sikerült, mint az elődje, sajnos ez is szenved a hosszas felvezetés után a “főgonosz megmagyaráz mindent” effektustól. Ha sikerülne feszesebbé tenni a történetvezetési technikát, meg valódi drámát becsempészni a sztorikba, az író kategóriákkal többre lenne képes. (Plusz ott van még a “ha nem tudsz akcentust írni, akkor nem írsz akcentust a párbeszédbe” aranyszabály, amit a manóknál illett volna figyelembe venni.)

Van még hová fejlődni, de ezt a szintet nem kellene erőltetni.

Soren Ward: Hattum lázadói

No, ez egészen kellemes darab. Az elzárt város, a rajta uralkodó mágusok, a civilizálódó emberek – pofás elemek, a megvalósítás is elmegy. Két gyenge pont közül az egyik a rabszolga szórakozása gazdájával – azért egy nyelvészt nem illett volna így hídba tenni, plusz a profán kiszólás se passzol a novella hangulatába. A másik pedig a főszereplő tudatlansága a cselekedetei potenciális következményeivel kapcsolatban. Jó közepes kategóriájú cucc, némi átgyúrással lehetett volna még fejleszteni rajta.

Az előzménytől eltérően ebben a kötetben nincs kislexikon vagy szómagyarázat – ami tekintve a többnyire elfekre koncentráló tartalmat, igencsak hiányzik.

Nem tudom, milyen folytatása lesz még ennek az Ammerúnia-vonalnak, de per pillanat nagyon hiányzik részint egy karakteres író, aki egyéniséget adna a világnak, részint meg valami koncepció a köteteket illetően. Jelenleg ugyanis a novellák csak sorakoznak egymás után, elvileg mind ezen a világon játszódnak – bár néha van olyan érzése az embernek, hogy egyiket-másikat akár Ynevre is szánhatták eredetileg – de standard fantasy dolgokon kívül nem mutatnak semmit. Nem is az fájdalmas, hogy a szint körülbelül a tizenkettő egy tucat – kategória; inkább az, hogy nem látni fejlődést az írók részéről, amire pedig égetően szükség lenne…

No mindegy, valakinek biztosan bejön.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához