LFG.HU

HammerTimeCafe
Barsi Zoltán
novellaCimkek

1.

Újra az arénában volt. Csak úgy kerülhet ki, ha meghal, de ezt, amíg csak tudta, próbálta halogatni. Létezése a cellájában eltöltött tétlenségre és az arénában lezajló harcok szintjére silányult. Akár egy cirkuszi bestia.
Végignézett a rácsokon. Valahonnan a sötétből mohó szemek lesték. Szorosabban markolta a hitvány kardot. Bárcsak elérhetné Shagyrt! Csak egy lehetősége lenne! Adná az ég, hogy itt, az arénában küzdhetne meg valamelyik korcsfajzattal!
A szemközti cellaajtó megnyikordult. Hiába meresztgette a szemét, a középen lobogó két fáklya fényét néhány lépés után felfalta a sötétség. Csak az enyhe légáramlat jelezte, hogy valami jön.
A férfi megbillentette a kardot kezében. Egykori mestere, az öreg Tez tanította erre. Emlékezett a vénség alakjára. Patkánynak csúfolták a kölykök görnyedt háta miatt, és mert észrevétlenül tudott közlekedni a régi város sikátoraiban. Tisztán látta maga előtt az istállót, ahol az öreggel gyakorolt.
Bár nagyon rég volt, mindenre pontosan emlékezett. Egy halvány fényű zsírmécses dermesztett sárga fényű világot körülöttük. Az előtte álló fiút nézte. Mindketten lihegtek, tele voltak a legkülönbözőbb színű zúzódásokkal. Tez hátul a falnak támaszkodva vigyorgott.
A férfi, aki akkor még fiatal, vézna fiú volt, jól megfigyelte nála két évvel idősebb társát. Nem tudta nem észrevenni a másik fiú szemében felcsillanó fölényt. Gyorsabb vagyok, gondolta. Ha meg tudom téveszteni, legyőzhetem. Gyorsabb vagyok!
Előrelendült, a kezében tartott fabunkóval a másik fiú arca felé csapott. Amaz lazán kilépett oldalra, és ellentámadásba kezdett. A férfi emlékein keresztül figyelte, ahogy a fiú kezét elhúzza a bunkó, és érezte a másik csapását a vállán.
Később Tez jött oda. Vigyora látniengedte elrothadt fogait.
- Ron Walderg. Ma úgy harcoltál, mint egy lány.
Ez hatott. Ron feje belevörösödött a sértésbe, de nem akarta feleseléssel súlyosbítani gyengeségét. Az öreg folytatta.
- Nem elég, hogy meggondolatlanul előrerontottál, védtelen volt a fejed és a vállad is. Hát mi vagy te? Holmi süldő kos? Tudod, miért vert meg az a fafejű Oleg?
Az öreg nem mutatta, de fel lehetett paprikázva.
- Gondolom, mert nagyobb nálam.
Tez meglökte a fiú vállát, hogy az kénytelen legyen ránézni. Megvetően sercintett egyet.
- Dehogy, te istenátka! Ron Walderg! Azért tudott Oleg Skooba megverni ma este, mint egy tacskót, mert csak hadonásztál azzal a bottal. Rángattad meg dobáltad.
Ron lesütötte a szemét. Tez lecsendesedett. Habár szigorú ábrázata nem változott, Ron érezte a szelíd bölcsességet a szavak mögött.
- Minden fegyvernek lelke van. Még azoknak a dolgoknak is, amik nem is fegyverek igazábul, csak annak használod őket. Egy harcos meghallgatja, mit mond a fegyvere. Nem a fülével hallgatja – itt a fejére mutatott -, hanem a kezével. Megfigyeli, hogy ficánkol harc közben, milyen a súlya, milyen a rántása, érted?
Ron bólintott. Tez csak legyintett, és otthagyta.
Most, itt, miközben megcsörrent az ajtó a sötétben, a húsz évvel idősebb Ron megbillentette a rozsdás kardot. Meghallgatta fegyverét. Rossz helyen volt a súlypont, az anyag is túl merev volt az ő könnyű, nemes szablyájához képest. Alig észrevehetően meglendítette, és figyelte, hogy reagál. Egyszerű, erős fegyver volt, a határokat védő végvárakban az újoncok kapnak ilyet.
Csak nekik van hatalmas pajzsuk is, rajta a Kerék címerével, meg díszes vértezetük, míg Ronnak be kellett érnie egy rongydarabbal, amit az ágyéka köré tekert.
Fojtott kiáltás hallatszott, és egy alacsony, torzonborz alak zuhant a földre a fáklyák fénykörének külső határán. Az ajtó becsukódott mögötte. Ron először nőnek nézte, aztán az idegen négykézlábra állt, és láthatóvá vált hatalmas, izmos háta és karjai. Homlokán diónyi tetoválás, a Kerék szimbóluma. Egy bajnok!
Ron szomorkás mosollyal üdvözölte a másikat. Nem hitte, hogy egyszer a sors úgy hozza, hogy saját vérei ellen kell harcolnia. Miféle kínokat kell kiállnia egy birodalmi bajnoknak, amíg megtörik? De aztán meglátta a másik mellkasán és arcán a borzalmas égési sérüléseket. Bal kezéről hiányzott három ujj.
Arcán fájdalom és düh, vicsorgott, ahogy felnézett, de nem rá, hanem valahová a férfi mögé bámult. Máshol volt. Jobb kezében tartotta kardját, ugyanolyan értéktelen kacatot, mint ami nála is volt. Ron arcára kiült az iszonyat, mellkasában jeges érintést érzett.
- Mi tettek veled, testvér?
Hangja erőtlen, halk volt, de úgy tűnt, a bajnok felismerte. Mintha álomból ébredne, megrázta fejét, tekintete kitisztult, és egyenesen Ron szemébe nézett. A férfi hátrahőkölt. Kettősséget látott. A bajnok sziklákat megmozgató akaraterejét, a színtiszta fényt, ami a Kerék szolgáit jellemezte – és mardosó gyűlöletet. A bajnok nagy levegőt vett, majd felüvöltött. Ron felé lendült.
Nem sok ideje volt felkészülni. Villanás volt csak, és a bajnok már ott is állt előtte. A hosszú éveken át gyakorolt egyszerű mozdulatsor önálló életre keltette kardját, de így sem sokon múlott, hogy hárítani tudta az oldalról jövő csapást. Elzsibbadt a kézfeje az ütés erejétől. Csoda, hogy nem tört el a kard. Hiába vágyakozott az uralkodónőtől kapott nemes pengéje után.
A bajnok nem tétovázott. Gyakorlottan vitte tovább a mozdulatot, lendületet vett, és most felülről támadott, de olyan gyorsan, hogy Ron is meglepődött. Eddigi ellenfelei nem jelentettek kihívást számára, de nem volt felkészülve egy bajnokra. A várudvarban fakarddal, első vérig tartottak a párbajok vagy a játékos próbatételek. Itt minden túlságosan végzetes volt. Az Árnyék-pap és undorító szolgái a lelküket akarták, és ma különösen kedvükre való vacsora elé néztek.
Hárított, s közben ráereszkedett a bajnokok gyilkos hidegsége és éleslátása. Nem volt más a fejében, csak folyékony, tiszta mozdulatok. Minden idegszálával ellenfelére figyelt, ő maga valahol félúton elveszett.
A bajnok fáradt volt és zavart. Ez kedvezett Ronnak, aki szintén nem volt ereje teljében. Kereste ellenfele gyenge pontjait. A technikája tökéletes volt, talán túlságosan is az. Gyorsabb, erősebb, mint Ron.
Fáraszd ki, hallotta Tez hangját a fejében. Pillanatnyilag nem is tudott mást tenni. Épphogy hárított egy csapást a nyaka előtt, aztán lazán átbújt ellenfele karja alatt és mögé lépett. Kardjával még tartotta az előző csapást.
A bajnok támadott. Gyűlölet sugárzott minden mozdulatából, féktelen pusztítási vágy. Az Árnyék-papok felpiszkálták benne a düh lángját, aztán csak táncoltatták szerencsétlent Árnyék-illúzióikkal, amíg őrületében már nem tudta megkülönböztetni a valóságot az álnok képektől. Csak mulattatja őket, ahogy a halandókat egyre mélyebbre üldözik őrületük poklába. Ron látott már ilyet. Emlékezett arra a kis falura a határon, ahol időt és energiát nem sajnálva a saját gyermekeiket és asszonyaikat fordították a védők ellen. Ilyen az Árnyék természete.
Ron ellépett a nagy ívben hátralendülő kard elől. A nehéz vas zúgott, ahogy széttépte a levegőt mellkasa előtt, és mert a lendület továbbvitte a másikat, Ron most először került jó helyzetbe. Egy apró vágást vitt be a bajnok combjára, épphogy csak kardheggyel érintette. Ez általában elég, hogy megzavarja az ellenfelét, de egy ilyen egyszerű trükk most haszontalan volt. Minduntalan szemébe ötlött a Kerék szimbóluma, és megállította. Imákat mormolt magában, hogy tisztuljon a feje, de ez felért egy árulással. Nem számított, hogy aki ellene van, nem fékezte magát, hogy habozás nélkül megölte volna, ha teheti. Csak az számított, hogy ő is egy volt a testvérek közül. Valaha ő is Dunham alsóvárosában tanulta a harc rejtelmeit, és esküvel fogadta, hogy a Kerék irányítja cselekedeteit.
Ron majdnem belelépett a bajnok szúrásába. Most áthatolhatott volna a védelmen, de nem figyelt oda. Az érzelmei elterelték gondolatait. Átkozta magát. Félrelökte a lapos ívben közelítő pengét. Figyelnie kell!
A fény mantrájára összpontosított, forgatta elméjében, mint egy rózsafüzért. Ez használt. A következő csapás már nem érte felkészületlenül, sőt elvezetni is maradt ereje. Legfeljebb egy perce tartott az összecsapás, de olyan intenzitással, amit egyikőjük sem bírt túl sokáig. Ron tartalékolta erejét, a bajnok lihegett, bár nem látszott mozdulatain, hogy fáradna.
Most Ron támadott, felülről csapott, egész testét belevitte a mozdulatba, Tez elismerően bólintott volna, ha látja. A bajnok azonban résen volt. Épp csak arrébb lépett, és az ütés elszáguldott mellette. Ellentámadott, amit Ron ismét úgy hárított, hogy átbújt alatta.
Ellenfele szinte felkínálta neki védtelen mellkasát, de Ron képtelen volt szúrni. Könnybe lábadt a szeme. Ezúttal a fény mantrája sem használt. A bajnok felüvöltött, a hang visszhangzott a teremben, és valami meglepett susmogás, morgás is hallatszott valahonnan.
A bajnok rárontott. Ron annyira figyelte a kardját, hogy nem is számított az ökölcsapásra. Valahonnan alulról jött, a füle alatt találta el. Megszédült, és hogy legalább részben fedezze magát, hátralépett. De a bajnok már ott is volt. Hátralökte, és Ronnak esés közben csak annyi ideje volt, amíg maga elé rántotta a kardot. Épp időben ahhoz, hogy éles csikordulással egymásnak feszülhessen a két penge. Ha csak egy kicsit vár, már szétnyílt fejjel feküdne a mocskos padlón.
A bajnok erős volt. Ron nem kapott levegőt a mellkasára nehezedő nyomástól, nyakán kidagadtak az erek, vére dobolt a fülében. Felnyögött. Két kard feszült egymásnak, két bajnok, arcuk majdnem összeért. Ron most felnagyítva látta a másik szemében az elkeseredést, a fájdalmat. Megint legyőztél, Shagyr! E pillanatban mindegy volt, hogy túléli-e a küzdelmet vagy sem. Az Árnyék csak játszott vele. Kiforgatta érzelmeit, önmaga ellen fordította. A vereség ízét érezte szívében, miközben kezdett elsötétülni körülötte a világ. Légszomj és gyilkos fáradtság gyötörte.
Talán a tenyerének feszülő markolat oly ismerős érzése, talán az életösztön utolsó fellángolása hozta felszínre benne azt a rejtett erőt, ami végigömlött tagjaiban és kitisztította látását. Egyetlen, végső erőfeszítésbe összefogott lökéssel taszította le magáról a bajnokot, és mielőtt gondolkodhatott volna, továbbvitte a mozdulatot, és az előretartott kard egyenest átdöfte a bajnok torkát.
Nem volt megkönnyebbülés. Vér spriccelt Ron arcába, forró, sós vér. A bajnok szeme elkerekedett, és gémberedő ujjakkal markolászta torkát. Szája hangtalan szavakat formázott. Ron lelökte magáról. A test még vonaglott egy darabig. Ron a földön térdepelt, erőt gyűjtött. Nem mert gondolkodni. Lassan felállt, tenyerével törölgette az arcát. Csak suttogni tudott.
- Légy átkozott, Shagyr!
Valahol a sötétben ideges, fojtott vihogás hallatszott, mintha egymásnak dörzsölődő, száraz leveleket sodorna a szél. Megnyikordult a vasajtó. Ron lehajtotta fejét, és visszaindult a cellájába. A folyosó sötét és hideg volt, akár ő belül. Egy darab sós hús, száraz kenyér és egy kevés víz várta. Nem volt éhes. Lerogyott a földre. Az egész harc nem tartott tovább pár percnél, mégis világok választották el attól a férfitól, aki előtte volt. Shagyr minden nap egy kicsit megölt belőle.
A hideg kőpadlón ülve próbált nyugalmat találni, de nem sikerült. A bajnok döbbent, szinte csodálkozó szemét látta maga előtt a sötétben. Mi történhetett vele? Hogy került ide? Már sosem tudja meg. Szomjazott volna a hírekre. Vajon a birodalmi seregek megvédték Lyd városát? És vajon a nap még mindig olyan perzselő?
Itt lenn csak a sötétség jutott neki, immár tizenkilenc hete. A sötétséget különös fényű fáklyák oszlatták el némiképp, bár ez a beteges fény csak az Árnyéknak kedvezett. Az ugráló lángok árnyakat rajzoltak a sarkokba, rejtett benyílókba, távoli falakra. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Az Árnyék pártfogoltjai, mindenféle pokolbéli lény ideje volt ez. Látni ugyan nem látott egyet sem, deérezte a jelenlétüket. Hangok, suhogás, kaparászás és a falak mentén végigkúszó dermesztő hideg. De valahogy mindig ott volt az a határ, amin nem tudtak átjönni, és így nem árthattak.
Most úgy érezte, hogy már nem bírja sokáig. Ép elméjének maradványai állnak csak ellen a szakadatlan tébolynak. A magány, a megpróbáltatások, a lelki kínok lassan felőrlik. Ez a mai harc volt az utolsó csepp. Érezte a változást személyiségében is. Kezdte megkérdőjelezni az egyszerű, tiszta értékeket, amiket gyerekkorától tisztelt. Az Árnyék kezdett bekúszni a fejébe, de ellenállt, amíg lehet. Fáradtnak, elhasználtnak érezte magát. Összekuporodott a padlón, hogy aludjon és erőt gyűjtsön. Tudta, ha most alszik, az éjszaka hosszú lesz, tehetetlenül hallgathatja a pokol hangjait. Mégis lehunyta szemét,és kicsivel később álomba merült.
Álmában újra gyerek volt. Az istálló tetőgerendái között kapaszkodott, várta, hogy a mögötte jövő Gil megelőzze. Amikor a msáik átmászott rajta, egy pillanatra egymáshoz ért a két gyerek, és Ron megérezte Gilbert hevesen dobogó szívét. Néma csendben kellett lenniük, mert ha Aaron gazda meglátja, hogy szétugrálják az istállójában gondosan összerakott szalmakupacot, hát szíjat hasít a hátukból.
Ron elindult Gil után, átölelte a vastag gerendát, aztán lépett. Ölelt, lépett, és így tovább. Előtte Gil csinálta ugyanezt. Mélyen alattuk az istálló döngölt földje, felettük deszkák és a rajtuk nőtt darázsfészkek. Sárga-fekete darazsak súlyos döngicsélése hallatszott mindenhonnan. Ron inkább nem nézett felfelé.
Ugrottak. Megfoghatatlan volt az érzés, a bizonytalanságnak, félelemnek, reménynek és eufóriának az a tömény keveréke, amit összeszorított szájjal, egy nyikkanás nélkül kellett elviselniük. Egy másodpercig tartott csak, aztán lehuppantak a vastag szalmába. Illatos volt és meleg. Ron felült. Gil mozdulatlanul feküdt tovább az oldalára dőlve. Ron érezte, ahogy a szíve a torkába ugrik. Maga felé húzta Gilbert vállát, mire a fiú feje oldalra billent. Torkán hatalmas szúrt seb, homlokán a Kerék szimbóluma.
Feleszmélve csak a lobogó lángoktól megvilágított rácsot látta. Álom volt. Gilbert él, legutóbb egy éve látta, akkor épp a Kerék keleti végvárai felé, az irdatlan Cyrrail hegyvonulat lábaihoz tartott. Jó lett volna tudni, mi van vele. Talán álmában akart üzenni?
Kitapogatta az ételt és szájába vett egy darab húst. Nem figyelt az ízére, talán nem is volt neki. A kenyér szárazon ropogott fogai alatt, felsértette ínyét. A víz legalább hűvös és tiszta, igazi felüdülés. Hamar végzett a kis adaggal. Ennie kellett, hogy ne gyengüljön el.
Túl sok dolgot nem tehetett, hát csak várt, kiszolgáltatva Shagyr következő trükkjének. Csupán egyszer látta az Árnyék-papot, közvetlenül fogságba esése után. Tudta, hogy ott ólálkodik körülötte, olykor érezte a jelenlétét, mint a többi démonfajzatnak, de a pap nem mutatkozott. Ez az Árnyék természete. Napokig tartott utazása a letakart szekéren, a sivatagon át. Nem tudta, merre viszik, de gyanította, hogy az egykori Morkh oázis felé.
Enyhe szédülést érzett, ültében nekidőlt a vasrácsnak, és lehunyta szemét.
A Morkh oázis virágzó kereskedelmi központ volt. A sivatag felől ugyan csak egy lapos épület és néhány légies torony látszott, a mélyben azonban hosszú járatok és tágas raktárhelységek húzódtak meg. Lyd felől élelmet és vizet szállítottak a kereskedők, az apró sivatagi telepek legfontosabb terménye pedig az aranynál is drágább, tiltott fátyolgomba volt. Az oázist lerohanta az Árnyék. Lakóit lemészárolták és elkárhozott erők költöztek a dohos falak közé. Forróságtól és a hosszú úttól erőtlen testét leráncigálták a szekérről, és Ron meglátta a pusztítást. Harcosok felpuffadt holttestei, véres rongyok, fegyverek szanaszét. Az egész rémálom közepén pedig Shagyr, aki csak nevetett azon a száraz, undorító hangon. Ron nem szívesen emlékezett.
Meglódult a világ körülötte. Gyenge fájdalmat érzett homloka mögött. Mi az, talán Shagyr megmérgezte? Szédült, izmai fájtak. Talán a vízben volt valami. De miért? Miért pont most ölné meg? Ron már rég megbékélt a sorsával, nem táplált reményeket. De gyanította, hogy a pap nem megölni akarja, ez csak egy újabb groteszk játék. Talán megnyomorítja, és nézi, ahogy az élet lassan elhagyja?
Izmai görcsösen, fájdalmasan rángatózni kezdtek, és Ron felüvöltött. Mozdulatait többé nem tudta összerendezni, a legapróbb rebbenés is azt eredményezte, hogy az izom teljes erőből, fájdalmasan összerándult. Ordítva dobálta magát. Ehhez a kínhoz képest Tez ostorcsapásai játékos cirógatásnak tűntek. Tagjain természetellenes formákba rendeződött kitüremkedések duzzadtak. Ömlött róla a verejték.
Aztán a fájdalom lassan alábbhagyott, a görcsök oldódtak. Megbénult. Az oldalán hevert, nehezen vette a levegőt, de legalább tudott lélegezni. Éber volt, tisztán látott mindent, de tagjai nem engedelmeskedtek. Megint a leveleket fúvó szél hangját hallotta, a száraz vihogást, amely mindenhol ott volt. Shagyr!
Halk nyikordulás, ahogy a cellaajtó kitárul, majd apró talpak léptei. A szolgák megragadták testét, felemelték a földről. Feje hátrahanyatlott, szeme üresen bámult az imbolygó, megfordított cellára. Nem látta a szolgákat, de érezte a kis kezek, köpenyek érintését.
Kiléptek a cellából, de most nem az aréna felé indultak. Figyelt, és próbálta megjegyezni az irányokat. Talán mégis hasznát veszi egyszer. Nemcsak a sűrű fordulók nehezítették dolgát, mindent fordítva látott, és ez újabb csavarás volt amúgy is megkínzott agyának. Végül inkább a folyosók apróbb jellegzetességeit próbálta megjegyezni. Egy törött vizesköcsög a porban, egy koromcsík a falon vagy egy érdekes formájú pókháló a mennyezeten sokat segített.
Egy lépcsőn indultak felfelé, és Ron úgy érezte, el fogják ejteni, és tehetetlenül nyakát szegi, de végül nem történt semmi. A szolgák cipelték tovább. Csendesek voltak, céltudatosak, akár a hangyák. Ron megpillantotta egyiküket, amikor az a szűk lépcsőfeljáróban hátramaradt. Vézna, keskeny arcú lény volt hatalmas, sötét szemmel. A barnásszürke köpeny alja a földet verdeste. Ron az arcot nézte. Kitágult szembogara mellett alig látszott egy parányi fehér rész. A szolga leköpte.
A lépcső tetejénél ismét elfordultak. A folyosó itt már szélesebb volt, több fáklyával és valami szőnyeg szétmállott, mocskos maradékával. Áthaladtak egy ajtón, majd megálltak. Úgy tűnt, ez az út vége.
- Ültessétek le!
Shagyr. Nem hallotta még sokat beszélni, de azonnal felismerte a hang gazdáját. Megtámasztották fejét, így minden helyrebillent. Egy nagy, világos helyiségben volt. Középen egy letakart asztal, előtte hatalmas karosszék. Shagyr törékenynek, kicsinek látszott mellette. A székbe ültették, feje fájdalmasan koppant a támlán. Még mindig nem tudott mozdulni. Shagyr megvárta, míg a szolgák kimennek. Ahogy az ajtó becsukódott, Ron elé lépett. Megint az az undorító szürke bőr, az a halványsárgán világító, tágra nyílt szem a benne úszkáló zöld kődarabbal.
Ahogy szája mosolynak szánt vicsorra húzódott, előtűntek az apró, tűhegyes fogak.
- Remélem, élvezed a vendégeskedést szerény hajlékomban, bajnok!
A zöld kő most egyenesen rámeredt.
- Igazán elragadó voltál ma. Felülmúltad önmagad. Azt hittem, saját kezeddel akarsz véget vetni nyomorult létezésednek, vagy netán éhen akartál veszni?
Idegesen felkapta a fejét, mintha hallgatózna, és Ron pillantása a letakart asztalra esett. Tényleg megmozdult volna a lepel?
- Igazán szomorú! Ennyi igyekezet, hogy jól érezd magad itt nálunk, és te még egy kicsit sem vagy hajlandó… együttműködni. – Ujjait egymáshoz közelítette Ron arca előtt – Ilyen picikét sem, még a látszat kedvéért sem.
Ellépett oldalra, kikerült a férfi látóköréből. Ron csak a levelek hangját hallotta.
- Éppen ezért arra gondoltam, talán bennem van a hiba. Miért is ne? Azt mondtam magamnak: vajon megadom-e a lehetőséget ennek a csodálatos embernek, hogy bebizonyítsa ragaszkodását?
A lepel megmozdult, ehhez nem fért semmi kétség. De mi az? Mintha egy test rejtőzne alatta.
- Persze hogy nem. Önző vagyok és énközpontú. Te nem így gondolod?
Hirtelen megint ott volt Ron előtt, aki érezte bűzös leheletét.
- Kár, hogy nem tudsz beszélni, nagyon kíváncsi lennék a véleményedre. Nem is sejted, mennyire. Nos, arra gondoltam, hogy adok neked egy esélyt.
Valaki van a lepel alatt. Látni a lélegzetét, és Ron ki tudta venni a végtagjainak körvonalát is. Shagyr arca közelebb siklott hozzá, szinte az egész látóterét betöltötte. Lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat.
- Feladatom van a számodra, kapitány! Fel tudod ezt fogni? Egy esély, hogy visszatérj oda, ahol a nap még süt. Tudom, hogy nem hiszel nekem, de én tényleg komolyan gondolom. Ha megteszed, amit kérek, szabad leszel. No persze nem azonnal…
Felnevetett. A férfit kirázta a hideg.
- Szabad leszel a végén, de csak rajtad múlik majd, hogy hazajutsz-e vagy sem. Nem foglak akadályozni, erre szavamat adom, ha ez számít valamit – Megint a nevetés.
Ron szíve megdobbant. Balgaság lett volna, ha elhiszi, hogy a pap futni hagyja, de szerette volna legalább egyszer újra látni a napot és az eget. Szerette volna, ha nem egy Árnyék-papnak kiszolgáltatva éri a halál, hanem bajnokhoz méltóan.
- Nos, hogy hangzik?
Talán elárulta magát valamivel? Halk nyögést hallott az asztal felöl, de most nem figyelt rá. Gondolatait lekötötte a szabadság utáni vágyakozás. Shagyr csuklyája alól egy zsíros hajtincs bukkant elő, mint valami összegubancolódott fehér madzag.
- Egy kardot kell elhoznod nekem Asarth kedvenc pihenőhelyéről. Ősi kard, nagy erővel, de ti nem sok hasznát vennétek. Hadd legyen csak az enyém. Szívesen elhoznám én magam, de tudod, kívül esik a fennhatóságomon, ahogy mondani szokás.
Hátrébb lépett, a karmait kezdte vizsgálgatni. Kívül esik a fennhatóságán? Ron nem hitte, hogy Shagyr olyan bolond lenne, hogy a Kerék határain belülre küldi. Valami másról lehet szó. Asarth egy ideig száműzve volt egy külső létsíkra, mielőtt uralkodását megkezdte. Talán erre célzott.
- Nem kell tartanod semmitől, a hely nagyon csendes manapság, legfeljebb a patkányok jelentenek veszélyt számodra. Egy Lyd városából származó nemes hölgy susogta el nekem a kard meséjét, mielőtt kilehelte a lelkét. Igaz is, ha visszatérsz, ne Lyd felé menj, ellenséges arrafelé a közhangulat manapság, nehéz időket élünk.
Lyd elesett! Bántotta a lelkiismeret, hogy nem érezte át annyira ezt a hírt, de saját szabadulása most fontosabbnak tűnt, mint az, hogy mi zajlott vagy zajlik a végvárban. A pap teljesen védtelen volt, és Ron azt kívánta, bárcsak tudna mozogni. Bénán lelógó kezére, ujjaira összpontosított, de semmi. Még egyszer próbálkozott, ezúttal a hüvelykujjára koncentrált. Összeszedte minden erejét, és végül sikerült egy rebbenésnyit mozdítania rajta. De ez volt minden. Shagyr észre sem vette.
- Egy Asarth-körön keresztül fogsz eljutni a részvilágba. Megkeresed a kardot és visszajössz a körön. Azt hiszem, ennyit elég tudnod, amíg odaérünk.
Ron gondolatban felnevetett. Az Ősök Útja, az Asarth-körök. Hát ezért nem tud ő személyesen odamenni. Az Árnyék képtelen Asarth örökségének használatára. De van még valami, nem igaz, Shagyr? Mi van az asztalon? Ron lelkét mardosta a harag, de csak figyelt testének börtönébe zárva. Csak jusson eszedbe ez a nevetés! Jusson eszedbe, amikor egyszer utolérlek, és csak én leszek ott meg te!
- Még egy apróság. Tudom, hogy puszta szívességből is megtennéd, de kárpótoltam magam egy csekélységgel arra az esetre, ha meggondolnád magad – azzal lerántotta a leplet az asztalról.
Ron először fel sem ismerte a rózsaszín valamit az asztal tetején. Egy nő volt. Alig volt rajta ruha, mindössze egy rongyos ing takarta testét. Törékeny íve azonnal megragadta, tekintete végigsiklott egészen a fejig. Mintha arcul csapták volna. Az emlékek örvénye szakadt rá, elrepítve szorult helyzetéből. Látta magát, amint apja azt mondja neki, mindig felelősséget kell vállalnia másokért, de legfőképp a családjáért. Azt mondta, mindig vigyáznia kell a testvérére. Aztán látta Cathyt, ahogy a folyóparton tutajt építenek. Látta felnőni, megkomolyodni a lányt. És végül látta a papot, ahogy az ostrom utáni temetésen a többi közt Cathy nevét is felolvassa. Váratlan támadás volt, a holttestet sohasem találták meg.
Cathy! Hát mégis él! Bárcsak szólhatna hozzá! A lány nem volt magánál, de néha összerándult és felnyögött. Nyugtalan volt az álma.
- Hát nem kedves? Nem is sejted, mennyi energiámba került, mire megszereztem neked. És azt is sejtheted, milyen csalódott voltam, hogy reggel nem ismerted fel a bajnokot… Igazán lesújtó. Hiába fáradoztam.
A bajnok. Valami derengett. Talán ő védte a várat? Nem tudta. Az arc sem volt ismerős.
- Ó, miatta ne aggódj! – Shagyr Cathy felé fordult. – Remekül szórakozik! A fátyolgomba-kivonat, amit adtam neki, mostanra már az égbe repítette.
Megsimította Cathy haját, közben nagyot sóhajtott. Ron szívében hideg gyűlölet kelt.
- Amint láthatod, nem maradt választásod – mondta Shagyr, aztán szelíden megpaskolta a bajnok arcát. Szinte suttogva fojtatta. – Ha megteszed, amit kérek, semmi baj nem lesz.
Ron nagyon szeretett volna hinni neki.

2.

Zephyr csendben ült a sivatag hűvösében. Néha egy ágat tett a parázsra, és figyelte, ahogy az izzás egy ideig erőre kap. Néma csend volt. Rátelepedett a tájra, és a papnő igyekezett nem megzavarni. A két alvó lélegzete aprócska rebbenés volt csak, még a parázs halk roppanásai is hangosabbak voltak.
Nézte a holdfényben fürdő kősivatagot. Széles síkság, hosszú hetekbe telt átszelni. Kietlen senkiföldje.
Zephyr fészkelődött. Bevackolta magát a sűrű szövésű szürke zsákruhába, csak szemei látszottak ki. Elmélkedett. Megtisztította tudatát a két sivataglakó szennyétől, száműzte a gondolatokat az alacsonyabb rangú létezés emlékei közé, hogy nappal, amikor szüksége lesz rájuk, elővehesse őket. Most befelé figyelt.
Szétválasztotta magát a parázs mellett ülő éber testtől, és megkereste belül az univerzumra nyíló, örökké éhes szemet. Végtelen, meleg sötétséget talált, aprócska halványvörös lángocskákat, és egy, a távolban világítótoronyként tündöklő tüzet. Az Árnyék-nagyúr. Érezte a többi pap jelenlétét, ha akarta volna, kapcsolatba léphetett volna velük, de most megelégedett a jelenléttel a testetlen végtelenségben. Erőt merített belőle.
Figyelte a többieket. Mozgó lángocskák, céltudatosan haladtak végzetük felé vagy csak egyszerűen elmélkedtek, mint ő. Az Árnyék-nagyúr néha kinyúlt egyikük-másikuk felé, alig észrevehető fényösvényként, hogy segítsen. Vagy csak szemlélődött. Ki tudja? Az Árnyék-nagyúr mindenhol ott van.
Milyen messze lehet még a Morkh oázistól? Lustán körbefordult, Shagyr után kémlelve. Meg is találta. A pap lángja közel volt, jóval fényesebben tündökölt a többiekénél, Zephyr legkisebb ráhatása felkelthette volna a másik figyelmét, de nem akarta megzavarni. Egyébként sem kedvelte különösebben, így csak figyelte az apró fodrozódásokat a pap tudatának felszínén. Nem szívesen merészkedett ilyen távolra, és még sohasem volt ilyen közel a Kerék határához. Az egész csak porhintés volt, és Zephyr neheztelt, akire csak lehetett.
Visszaszállt testébe, és egy újabb tuskót tett a parázsra. A lány, akinek olyan szép bőre volt, sóhajtott álmában. Tiszta, hibátlan bőr, megragadta Zephyr képzeletét. A nagy könyvtárban látta az emberbőrbe kötött könyveket, amikbe a főrangú titkárok és udvari tanácsadók írhattak. Azok voltak ilyen szépek, hibátlanok.
Árnyék villant és tűnt el, egy vadászó denevér. A papnő üdvözölte a sötétség teremtményét. Mit lelhet itt a kövek közt, ami ehető? A denevér újra felbukkant, és egy jelet írt le, mielőtt továbbreppent volna. A figyelem jele. Üzentek neki! Az udvarban figyelnek rá. De miért? Sejtette hogy az üzenet megrovás volt, szelíd, de mégiscsak megrovás. Lehajtotta hát fejét, és hosszú, engesztelő imába kezdett.
A reggel hamar eljött. Először a férfi ébredt fel, a nappal együtt, és Zephyr látta a szemében a hitetlenkedő kérdést. Sejtették, hogy éjszakánként nem alszik, de megkérdezni nem merték. Sivatagi népek voltak, és bár nem mondták, Zephyr tudta, hogy fátyolgomba szárított gumója van a zsákjukban. Elmosolyodott. Mindenkinek megvan a maga sötét kis titka, nem igaz? A férfi középkorú, arcszőrzetét és haját hófehérre szívta a nap. Vékony termete és napégette bőre volt.
A lány más. Az ő bőre lédúsan feszült. Gyönyörű. Fekete haja, meleg szeme volt. Szívesen megsimította volna azt a szép világos bőrt. Színtelen rongyokból összevarrt ruhákat aggattak magukra, ami nem sokat védett a naptól. Zephyr csak a szemét hagyta szabadon, de a sivatagon kívül így is azonnal felismerték volna, hogy az Árnyék szolgája.
Felébredtek, összeszedték a holmijukat, aztán ittak. Zephyr csak ült és várt. Amikor a férfi azt mondta, indulhatnak, egyszerűen felállt és követte őket. Nem beszéltek sokat, a papnő örült ennek. Nem szeretett színlelni, így könnyebb. Nem fognak gyanút. Sokat gondolkodott, mit tegyen, ha az oázishoz érnek, de semmi terve nem volt. Rögtönöznie kell.
Az oázis nem lehetett már messze. Ha nem látta volna kísérői viselkedéséből, hát Shagyr növekvő jelenlétéből biztosan megérzi. Most már útitársaira sem lett volna szüksége, hogy odataláljon. Ez a gondolat szülte meg végül a megoldást. Ruhájának egyik belső redőjéből aprócska csomagot vett ki. Parányi csövecske, Árnyék-fegyver. Nem volt biztos benne, hogy egyszerre elbánik mindkettejükkel, de nem maradt más választása.
A nap lángba borította a láthatárt, és ahogy teltek az órák, egyre magasabbról ontotta melegét a sivatagra. Vibrált a levegő.
Sorban mentek, Zephyr volt leghátul. Előtte a férfi, legelöl pedig a sima bőrű lány. Óvatosan kell csinálnia. Beletelik egy kis időbe, míg a méreg hat, és ha nem vigyáz, könnyen legyűrhetik addig.
Hirtelen előrebukott és feljajdult. Mindketten megfordultak. A férfi lehajolt, hogy segítsen.
- Baj van?
- Nem, semmi. Csak a lábam, azt hiszem kibicsaklott a bokám.
A férfi letette a zsákját. Felnézett a napra és megtörölte homlokát.
- Akkor álljunk meg egy kicsit. Már közel járunk – mondta, aztán a lányra nézett.
Zephyr a bokáját dörzsölte. A fölé hajoló férfi arca végtelen nyugalmat sugárzott. Csak itt, a sivatagban lehet ilyen nyugodt az élet. A papnő ügyelt rá, hogy hangja el ne árulja. Kísérői már napokóta egyébként is kissé kényelmetlenül néztek rá.
- Kérhetnék egy korty vizet? Rögtön jobban leszek, csak egy kicsit pihenjünk.
Amióta találkozott velük, most először kért tőlük valamit, de a férfi nem fogott gyanút. Lecsatolta a hátára akasztott batyut, és odaadta neki. Zephyr rávetette magát, szájához emelte, és úgyivott, mintha az élete függne tőle. Aztán sóhajtott, megtörölte a száját, és visszaadta a vizet. Szíve hevesebben vert, keze a ruha takarásában erősebben szorult a kicsiny csövecskére. A férfi visszavette a vizestömlőt, a szájához emelte, és ő is meghúzta. Nagyon jó! Azt egyikük sem vette észre, mit tett a vízbe.
A férfi most a szép bőrű lány felé nyújtotta a megcsappant tömlőt, de az nem kért belőle. Nem baj, így is jó. Neked mást tartogatok, gondolta Zephyr. Valahol a magasban egy keselyű vijjogott. A papnő feltápászkodott, és távolabb lépett a férfitől.
A szer lassan hatni kezd. Százszor látott már ilyet rabszolgákon. Először az a gyenge remegés, amit még az áldozat sem tud hová tenni. A férfi a zsákja után nyúlt, aztán megállt, és nézte a saját remegő kezét. Most kezdi érezni, hogy valami nincs rendben. Zephyr a lány felé nézett, aki nekik háttal állva a sivatagot fürkészte. A férfi hördülésére gyorsan megfordult. Ahogy egymásra néztek! Rengeteg kérdés és válasz volt azokban a szemekben. A papnő ezt a pillanatot választotta. Keze elmosódó árny volt, ahogy szájához emelte a kis csövet, célzott és belefújt. Parányi tű fúródott a lány csupasz karjába. Ijedt, értetlen szemek, de az egész csak egy pillanat.
- Menekülj!
A férfi hangja rekedt volt, egész teste remegett, aztán lábai összerándultak, és elvágódott. A lány most értette meg, mi történik, és felsikoltott. Puha, ruganyos léptekkel rohant valami olyan cél felé, amit már sohasem érhetett el. Zephyr nevetett. Késő!
A lány nem jutott messzire. Mozdulatai lelassultak, lomhává váltak, aztán ő is elbukott. Négykézláb vonszolta magát még néhány lépésnyit, mielőtt végképp elterült a köveken. A keselyű lusta köröket rajzolt a fájón kék égre.
Ideje munkához látni. A papnő elővette a rövid, kristálypengéjű áldozókést, és a férfihez lépett. Az a tudatánál volt. A pókméreg nem kábította el, csak megbénította. Zephyr a test fölé hajolt, és úgy fordította, hogy egyenesen a szemébe nézhessen. Az arc még most is őrzött valamit a nyugalmából, csak a szem volt riadt. Nézz a szemembe, csak a szemembe! A papnő lehántotta az arcát fedő rongydarabot és közelebb hajolt. A férfi iszonyodva nézte a mind közelebb ereszkedő narancssárga szemeket. Középen összezsugorodott zöld korong, mintha egy kavics lenne ott. A szemekben halál volt. Mintha jéghidegürességbe bámult volna. A látvány hipnotizálta, szinte alig érezte a torkán a vágást. Vér csurgott bőrén, forró és kényelmetlen érzés volt. Ahogy az élet elhagyta, lassan megadta magát a szemek hívogató mélységének.
Zephyr kényelmes léptekkel sétált a porban heverő lányhoz. Fiatal, erős test. Vajon mi ragadta meg, mi az, ami olyan különleges benne? Körüllengte valamiféle erő. Különös. Néhány nyers, durva mozdulattal leszaggatta róla a rongyokat. Nem a sivatagban nőtt fel, ahhoz túl szép a bőre. Sima és rugalmas. Ujjai alig érintették a bőrt, ahogy végigsimított a lány hasán. Visszadugta az áldozókést az övébe. Nem most. Először a munka. Nekikészült, hogy megtegye az út utolsó szakaszát.

Shagyr gúnyosan mosolyogva fogadta nemrég felcicomázott tróntermében. Csuklyája lazán hátrahajtva pihent vállán.
- Látom, szépen berendezkedtél, fivérem.
Zephyr lassan elsétált a nagy asztal mellett. Az asztalon egy nő feküdt kiterítve. A papnő közel hajolt a semmibe révedő szemekhez.
- Csak lassan, húgom – mondta Shagyr, erősen megnyomva az utolsó szót -, vele még terveim vannak. Különben is, szereztél magadnak útitársat.
A papnő felegyenesedett. Nehezen tudta titkolni, mennyire kifárasztotta, míg a lányt elcipelte idáig. Megfordult. Egy ökölnyi pók gubbasztott a sarokban.
- Az udvarban nyugtalankodnak a terveid miatt, Shagyr. Ezért küldtek engem.
Elmosolyodott. A másik felől dühös mordulás.
- Ugyanolyan pimasz és szemtelen vagy, mint voltál! Ha segítségre lenne szükségem, már szóltam volna, és olyat hívok, aki tud is segíteni, húgom.
Zephyr felsóhajtott.
- Ne kezdjük újra, Shagyr. Akárhogy is, engem küldtek, nem tudom, miért. Szeretném, ha nem lenne ellenségeskedés közöttünk.
A másik leült, széttárta a kezét.
- Rendben. Lehet, hogy elhamarkodott voltam.
- Elmondod, mit csinálsz itt?
Közelebb lépett a pókhoz és óvatosan a tenyerébe vette. Az Árnyék-nagyúr pókjai. Látszólag a semmiből jöttek.
- Később. Egyelőre csak tervezek, de ha sikerül, lehet, hogy szükségem lesz rád. Légy üdvözölve, Zephyr.
Azzal kiment. A papnő leült. A pók felszaladt a karján és rátelepedett a vállára. Nem volt valami nagy fogadtatás, de nem is várt mást. Shagyr neheztel rá, mert a nő származása az oka, hogy kimondatlanul ugyan, de száműzték az udvarból. De ez régi história. Ez is része annak, hogy ideküldték, és talán pont az ő jelenléte hozza el a kiváltságot, hogy a főpap visszakerülhessen az uralkodó mellé.
Sokkal fontosabb kérdés, hogy mi készül itt. Az asztalon fekvő nőhöz fordult. A fátyolgomba elkábítja az embert. Pontosan ismerte a hatását, a tanulmányai része volt, hogy alkalmazták rajta is. Erotikus víziókat kelt. Emlékezett a démonra, akit akkor látott.
Egy szélben lengedező fátylakkal teli helyen volt. Vörös viaszszobrok vették körül, amik különös, démoni lényeket ábrázoltak a párzás legkülönfélébb pózaiban. Az ő démona egy kentaurszerű lény volt, fején hatalmas, csavart szarv, akár a képeken, amiket gyermekkorában látott. Kentaurszerű volt, de lábai emberi lábak voltak, masszív, izmos oszlopok. A brutalitás és szentségtelenség mellett is volt benne valami ellenállhatatlan, parancsoló erő. Akkor Zephyr megadta magát, és hosszú órákon keresztül csak hagyta, élvezte, ahogy a démon magáévá teszi.
Megsimogatta a kipirult arcot, aztán vállán a pókkal kiment. Akármit is tervez Shagyr, nem akart beleavatkozni.
Felfedezte az oázis járatait. A falakat átjárta az Árnyék. Karnyújtásnyira érezte a sötétség szolgáit, az őröket, akik csak a főpap egyetlen szavára várnak, hogy átlépjék a létezés határát. Szerette volna ő is megtanulni ezt a hatalmat. Az árnyékot még csak felhasználta, irányította, hogy az saját céljai szerint működjön, de ezek egyszerű technikák voltak. Semmit sem tudott a teremtésről vagy akár azokról a borzalmas lényekről, amik a palotát őrizték messze délen. Hosszú évtizedeken át tanult, de még csak szilánkját birtokolta annak a hatalomnak, ami körülvette.
A járatok falai nyersek voltak, nagy, lapos kövekkel megerősítve, amit az oázis építői a sivatagból hozhattak. Néhol erős kőoszlopok tartották a mennyezetet, de a folyosók ezzel együtt sem tűntek túl biztonságosnak. A tárolók egy képzeletbeli csigavonal mentén helyezkedtek el, némelyikben jócskán volt élelem, láthatóan hosszabb távra rendezkedtek be az itt élők. Zephyr végigsétált bennük, szemügyre vette a felhalmozott sózott húst, gabonát, szárított gyümölcsöt. Köpenyét összehúzta magán, itt hűvös volt, látta a párát, amit kifújt.
Egy másik helyiségben szárított fátyolgomba-kupacok sorakoztak. Nehéz illatuk megült a levegőben. A Kerék peremén a kereskedők tisztes haszonra tehettek szert a fátyolgomba-üzletből. Az északi területeken, ahol a sivatag véget ér és a hegyek kezdődnek, az emberkereskedelem virágzott. A Kerék nem tolerálta egyiket sem.
Az oázis egy mélyebb szintjét Shagyr börtöncellákká és kis arénává alakította át. A folyosó mentén fülkék nyíltak, a vasrácsokkal megerősített ajtók sötét üregeknek látszottak a gyenge fényben. Megkereste a lányt a sivatagból. Hamar rátalált a kis cellára. A pókméreg még hatott, a lány ernyedten hevert a porban. Az a tágra nyílt, ártatlan szem, az a hibátlan, sima bőr, fiatalságának minden bája. Valaha talán ő is ilyen volt. A lányban ígéret rejlett. Még nem tudta, minek az ígérete, de ahogy gyönyörködött benne, rájött, hogy nem szívesen mondana le róla. Érezni akarta azt az energiát, a tiszta zamatot, a fiatalság erejét, de azt is tudta, ha egyszerűen megcsapolná, miközben meghal, az nem lenne elég.

3.

Amikor Ron magához tért a zötykölődő kocsin, már délelőtt volt. Arra még emlékezett, hogy előző este felcipelték az oázis felsőbb részeibe. Nem tudott tájékozódni, de érezte, hogy felfelé haladtak. Tűrte, hogy begyömöszöljék a kis kocsiba, aztán letakarták valami vászonnal, és sorsára hagyták. Mozogni még akkor sem tudott. Nem emlékezett rá, mennyi ideig várt ott, a kényelmetlen deszkákon heverve, mert egy idő után elvesztette az eszméletét.
Meleg volt, a levegő nem mozgott a zárt helyen. Fájt a feje, és csak most döbbent rá, hogy tud mozogni. A méreg hatása elmúlt. Felült. Nem akarta felhívni magára a figyelmet, így csendben maradt. Némi élelmetés egy félig kiürült vizestömlőt talált maga mellett. Barátságtalanul szemlélte. Az előző napi példából okulva nem szívesen látott neki, de végül győzött az éhség. Shagyr valószínűleg nem sok hasznát venné, ha magatehetetlen rongycsomóként kellene áthajítania a részvilágba. Kíváncsi volt, mi vár ott rá.
Az uralkodónő könyvtárában már olvasott a részvilágokról, de mesének, mendemondának tűntek. A régi birodalom elfeledett emlékeinek, mint az Asarth-körök. Szerte a birodalomban vagy még azon túl is léteztek ilyen körök, az emberek valahogy mindig megóvták őket, az elmúlt idők tiszteletére. A körök a régi birodalom szolgálatában épültek, ezért nem tudott utazni velük egy sem az Árnyék szolgái közül. A mágia erejének csökkenésével eltűntek azok, akik képesek voltak használni őket, talán csak az uralkodónő maradt, aki fel tudta kelteni a kövekbe zárt szunnyadó erőt.
Nagy zökkenés rázta fel a tűnődéséből. Milyen mélyre mehetnek a sivatag poklába? Cathy jutott eszébe, amint a fátyolgomba hatása alatt vergődik a hatalmas asztalon. Mit kellett kiállnia a lánynak az elmúlt évek alatt? Szeretett volna szólni hozzá, szerette volna megérinteni. Az évek jutottak eszébe, hosszú, keserű évek, amik alatt feladta a reményt is, és ami alatt szívének talaja egyre kérgesebbé vált. Olyan részek, ahonnan talán soha nem fog semmi kisarjadni. Egy része sivatag lett, mint ez a hely.
Szakadt róla a verejték, a kocsi belseje az elviselhetőség határáig felforrósodott. Az út eszébe juttatta azt, amikor idehozták. Élete az utóbbi néhány hónap tükrében illékony délibábnak tűnt a sivatag izzó, sziklás felszíne fölött. A kétségek, eszmék, napi gondok mintha egy másik világ, egy másik élet díszletei lettek volna, összezsugorodtak, jelentéktelenné váltak most, hogy a mérleg másik serpenyőjében a puszta túlélés hevert.
Hosszú volt az út. Ron percről percre nehezebben viselte a fülledt levegőt. Fejfájása egyre erősebb, elviselhetetlenebb lett, érzékei kezdtek eltompulni, keze reszketett. Elszántan kapaszkodott a kocsi oldalán a vasrácsba, lassacskán ez lett minden kapcsolata a külvilággal. Őrült, delíriumos képek kergették egymást fejében, szemét félig lehunyta, kapkodva vette a levegőt. Megtörten várta, mikor ér véget az út, de a kocsi csak haladt tovább az örökkévalóságba. A nap felkapaszkodott az ég legmagasabb pontjára, aztán lassan ereszkedni kezdett, és a hőség a kocsiban valamelyest elviselhetőbb lett. Késő délután megálltak egy kicsit, és egy szolga sózott húst, kenyeret és egy teli vizestömlőt hajított a kocsiba. Csak egy pillanatra emelte fel a kocsit fedő ponyvát, addig Ron megcsodálhatta a mindenhol egyformán kietlen köves-bozótos pusztaságot. Mohón vetette magát a vízre, már nem gondolkodott azon, vajon mi van benne.
Továbbindultak. Ahogy közeledett az éj, Ron testébe visszatért az élet. Remélte, hogy nem tart sokáig az út, úgy érezte, nem bírna ki még egy napot a kocsiban. Besötétedett, de nem álltak meg. A zötykölődés tovább folytatódott, de olyan Ron kimerült volt, hogy lekuporodott a kemény deszkapadlóra, és az állandó imbolygás és kerékcsikorgás dacára megtalálta az álom.
Nem aludt sokat, hajnalban felébredt, de valamelyest új erővel töltődött fel, jobban érezte magát. Arra eszmélt, hogy a kocsi megállt. Felnyitották az oldalát, és mielőtt felkészülhetett volna, egyszerűen megbillentették a járművet. Ron ösztönösen nyújtotta lábát, de az a kényelmetlen helyzettől annyira elgémberedett, hogy fájdalmasan csuklott össze alatta.
Egymásnak dörzsölődő levelek.
- Felkeltettelek? Ne haragudj, kapitány, de dolgunk akadt. Emlékszel?
Ron körülnézett. A nap épp most bukkant fel keleten. Nem volt szép látvány. A kocsi elejénél két szolga, ők húzhatták idáig. Shagyr fölötte tornyosult, mélyen bebugyolálva a rongyaiba. Nem szerethette a fényt. Kezében egy feketén csillogó kő. Ron már sokszor látott ilyet. Az Árnyék-papok egyik játékszere. Az uralkodónő megpróbálta megfejteni, hogy lehet őket használni, de eddig nem járt sikerrel.
- Állj fel! – mondta Shagyr.
Ron feltápászkodott. Termetre és magasságra is nagyobb volt a papnál, meggyötört vonásai és görnyedt tartása azonban elárulták helyzetét. Shagyr legyőzte. A pap csuklyája mögött csak a nagy, narancssárga szem látszott, középen a halott, zöld kavics. Egyenesen rá nézett. Ron megborzongott.
- Íme Ron Walderg, az északi sereg kapitánya!
A pap széttárta kezét. Olyan volt, mintha áldást akarna osztani.
- Miért nem csináljuk már? Küldj át, ha akarsz, vagy ölj meg.
Ron állta a szemek vizslatását.
- Nem vagy valami ékesszóló. Pedig a húgod azt mondta, apád egy vagyont költött a taníttatásodra.
A pap kíváncsian félrefordította a fejét. Ron egy szót sem szólt. Halántékán rángatózni kezdett egy izom. Nem mozdult, csak állt és figyelt. Magában mormolta a fény mantráját, és így csillapította dühét. Nem ez a megfelelő pillanat.
- Nos, rendben. Elértük az Asarth-kört. Nem lesz nehéz dolgod – Shagyr elsétált Ron mellett -, bár a könyv, amiben olvastam róla, elég homályos volt. Mint az összes históriáskönyvetek.
- Miért én?
A pap egy pillanatra megakadt a gondolat közepén. Ron meglepte. Nem is a kérdés, hanem a férfi nyugodt, higgadt, mégis határozott hangja. Másodszor becsülte alá, ezt jó lesz megjegyeznie.
- Mint mondtál, bajnok?
- Hogy miért én megyek át? Miért engem kínoztál, miért kerítetted elő a húgom? Ha jól értem, bárkit elküldhetnél és elküldhettél volna helyettem. Miért pont engem?
Shagyr megdöbbent. A bajnok kérdése kézenfekvő volt, és az Árnyék-papot bosszantotta a tudat, hogy egyszerűen elsétált mellette, figyelmen kívül hagyta. Újabb hiba, ami, ha nem kezeli helyesen, veszélybe sodorhatja az egész terv sikerét.
- Hogy miért? – Halkan beszélt, de szavai mögött Ron érezte a dühöt. – Hogy miért? Jobban teszed, ha csak azzal foglalkozol, amit mondok neked.
Mást nem kellett mondania. A férfi lelki szemei előtt azonnal megjelent a letakart asztal. A pap felé nézett, és csak most tűnt fel neki a furcsa építmény. A sivatag köveit használhatták fel a készítéséhez, de a felületek gondosan csiszoltak, aprólékosan megmunkáltak voltak. Néhány méter átmérőjű kör és egy fölé húzott boltív, a kör keleti és nyugati szélén álló talapzattal.
Ron szeme újra és újra végigszaladt a sötét színű kövekből faragott építményen. Lenyűgözte az egyszerű szépség. Egy Asarth-kör. Volt valami furcsa bizsergés a tarkóján, ahányszor a közelébe került egynek. Valami belső viszketés. Nyugtalanító volt. Shagyr egyenest a körhöz ment, kezében a fekete követ lóbálta.
Hűvös szellő kelt valahol keleten, felkapta a port és a magasból szitálta a fejükre, mintha egy gigászi sótartóból hullana a fejükre a só. A nap teljesen előbújt, de még erőtlenül parázslott. A sivatag ébredése. A szél, úgy látszott, mindig ugyanarról fújt, mert az apró levelű, csenevész bokrok mind egy irányba dőltek. A sivatag urának hangjára figyelő, kushadó lényeknek tűntek.
A két szolga morgott mögötte. A pap ölebei. Undorító lények voltak, élő húsból született Árnyék-fajzatok. Elpusztultak, amint meghalt az őket létezésre hívó pap. Őket használták mindarra, amivel az Árnyék hívei nem akarták beszennyezni kezüket.
Ron tétován elindult a pap után. Lábai nehezen mozdultak, gyenge volt. Nem tudta, mi vár rá a körben, de nem volt felkészülve. Szúrás hasított a mellkasába. És ez csak rosszabb lesz, gondolta. Hosszú időóta most látott először napvilágot, és a látvány szorult helyzete ellenére is csodálattal töltötte el. A napfény éles karmai beletéptek sötétséghez szokott szemébe, de képtelen volt elfordítani fejét. Még a kietlen, kopár kősivatag is felemelőbb volt, mint a vaksötét cella.
A kör csiszolt korongjára valamiféle mitológiai jelenetet véstek, egy krokodilfejű alakot, aki ősi tekercseket és valami hosszúkás, hegyes tárgyat szorongatott mancsaiban. A színek már rég lekoptak a kövekről, ha ugyan valaha voltak rajtuk, de Ron úgy látta, vér csöpög a fogakról. A mögötte jövő Árnyék-szolga taszított rajta egyet, és Ron ráesett a krokodil lábára.
- Állj fel, bajnok!
Talpa alatt hideg, csiszolt követ érzett. A por és a homok nem maradt meg a tükörsima felületen. Különös. Talán a szunnyadó mágia az oka? Ron a körlap közepére állt, pontosan a krokodil feje alá. A szolgák morogva megálltak a kör szélén. Shagyr a férfi felé fordult, kezében megrándulni látszott a kő.
- Egy fekete kardot keress! Ősi démonkard, de nem úgy, ahogy te gondolod. Nem tud ártani neked.
A kő határozottan remegett Shagyr kezében, aki szorosan fogta mindkét kezével.
- És hogy találom meg?
Ron hangjában megvetés bujkált. Ahogy felnézett, meglátott a pap szemében valamit, ami nem tetszett neki. Nagyon nem. A kristály halványan, kékesen derengett. Fény szűrődött át a pap ujjai közt. Shagyr tekintete olyan volt, akár az acél.
- A kardot a központban találhatod, ott, ahol Asarth is sínylődött jó ideig. A feljegyzéseiben csak utalásokat találtam, azok szerint valami emelvényen van. Ez minden, amit tudok.
Halk zúgás kelt, és a kör kerülete kéken felvillant. A szolgák ijedten ugrottak hátrébb. Ron talpa alatt remegett a kő. Nyelt egyet. Már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy látni akarja a kör másik oldalát. Shagyr keze kéken világított és vadul rángatódzott, mintha a kő szabadulni próbálna.
- Azt hiszem, igyekezned kell. Az idő ott máshogy telik, és nem tudom, meddig tudom nyitva tartani a kaput.
Halványan elmosolyodott.
- Hogy jutok vissza?
A zúgás egyre erősödött, Ron alig hallotta a választ, pedig Shagyr is felemelte a hangját. A kör lapja kéken izzani kezdett, már nem is lehetett látni a köveket és a rájuk faragott mintát, csak a kék fényt, ami mély volt, akár a kút messze otthon, apjának birtokán. Shagyr arca is kéken tündökölt.
- Nem nehéz, csak állj bele a körbe! – A boltív mentén kék burok borult Ron fölé. – Érezni fogom, nálad van-e a kard!
A végét Shagyr már kiabálta. A hang egyszerre tűnt el a fénnyel, ami a burkon kívülről jött. Ron egyedül maradt a végtelen kékségben. Megszédült, szeme megfájdult a hirtelen támadt végtelenségtől. Fogalma sem volt, mire számítson a másik oldalon. Ilyen hát az Ősök Útja! A birodalomban azt tartották, a kövek talán már nem is működnek, egyesek azt is megkockáztatták, hogy soha nem is működtek. Ron most elhitte a gyerekmeséket a csodálatos égi városokról, nagy mágusokról, mindent, ami az Árnyék eljövetele előtt volt.
Várt. A zúgó kékségben az idő eltűnt. A saját kezét kezdte szemlélni, hogy fogódzót adjon a szemének. Egy helyben maradt, nem akart nekimenni a burok falának. Lehet, hogy szilárd falba ütközne, de lehet, hogy nem. Mi történik, ha áthalad rajta és kihull a körön kívülre valami pokoli helyen? Nem tudta, hol van, de gyanította, hogy még nem ért véget az utazás, akárhogy is zajlik. Nem akart kockáztatni, így kényszeredetten tovább várt.
Végül, talán percekkel, talán órákkal később, a zúgás csendesedni kezdett. A fény tompulását csak kicsit később vette észre, nagyjából akkor, amikor megpillantotta a lobogó fáklyát.
Nem is fáklya volt, csak egy fémpálca, aminek a vége lángolt, de Ronban csak később tudatosult, mennyire gyenge a fénye. A burok fala fokozatosan elhalványult, aztán végleg elenyészett. A kőpadló is újra láthatóvá vált talpa alatt, bár most egy kitárt szárnyú keselyűt ábrázolt, és a kövek színe is sokkal sötétebb volt.
Egy folyosó volt előtte, a falakon végig a különös fáklyák, és Ron néhány másodpercig arra gondolt, hogy az egész Shagyr egy újabb trükkje, és még mindig a Morkh oázis föld alatti pincéibenvan. De ez a hely más volt. Itt nem csupasz kőfalak, hanem beépített, boltíves járatok voltak, s bár nem árulkodtak túl gazdag építészetről, mindenképpen építették és nem vájták őket.
Mire a kék fény teljesen elenyészett, arra jutott, hogy a fáklyákat valószínűleg mágia élteti, arra azonban kíváncsi lett volna, vajon érkezése előtt is égtek-e. Az első lépés nehéz volt és talán túlzottan óvatos, mintha attól tartana, hogy észreveszik, amint lábát a csiszolt lapon kívülre teszi.
Nem történt semmi. Csak a tűz sercegése a folyosó felől. Azért figyelt még néhány percig, mielőtt továbbindult volna. Ismeretlen terület, mindenre fel kell készülnie. Itt raboskodott hát száműzetésének évei alatt Asarth. Sejtette, hogy ezek az élmények is közrejátszottak abban, hogy akarata olyan sziklaszilárddá és kérlelhetetlenné vált, ahogy a róla szóló történetek leírják. De most csendesnek, üresnek tűnt a hely.
A kőpadló hideg volt, akárcsak a falak. Kellemetlen volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy még mindig csak az ágyékkötőként használt rongydarab takarja testét. Egyébként minden tagját mocsok fedte, arcán a két napja legyőzött bajnok megszáradt vére, de ez annyira nem is zavarta. Az állandóan viszkető arcszőrzet és csimbókos haja annál inkább. Azért jó lett volna tisztálkodni valahol, és valami ruhát felvenni. Aztán észbe kapott. Nem ezért van itt.
A kard. Lassan, csendesen végigment a folyosón. Csend. A folyosó kettéágazott, két újabb folyosóra. Mindkettő ugyanúgy festett. Merre? Nem sokat gondolkodott, elindult a jobb oldalin. A csend egészen rátelepedett. Mit csinálhat Shagyr a sivatagban? Meddig vár rá? És mit jelent az, hogy itt máshogy telik az idő? Lehetséges az, hogy ő hosszú órákig bolyong itt, a sivatagban viszont alig telik az idő? Inkább az ellenkezője lehet igaz.
A folyosó ismét szétágazott. Minden járat ugyanúgy nézett ki. Most mi legyen? Töprengve hátranézett, és felkiáltott meglepetésében. Amerről jött, mint nagyra nőtt szentjánosbogarak, szabályos rendben zölden ragyogó fények látszottak a kőpadlón. Az ő lábnyomai! Próbaképpen maga elé tette a lábát, majd felemelte. A zöld fény azonnal megjelent. Lehajolt, és ujjával húzott egy vonalat a kőre. Ujja nyomán zöld kígyó született. Nem baj, így legalább könnyebben tájékozódik. Vajon meddig maradnak fenn a nyomok? Különös mágia, de nincs ideje töprengeni rajta.
Jobbra indult tovább. Ha nem megfelelő az irány, legfeljebb visszajön a saját nyomán, és elindul másfelé. Érdekes ez a hely. A folyosók hosszan futottak, a falak mentén nem volt semmi más, csak a furcsa fáklyák, és eddig nem látta, hogy hová tartanak a járatok. Talán most. Hátranézett, és látta a helyet, ahol az előbb megállt. Még a kígyó is látszott. Csendben volt, de egy kicsit felengedett, gyorsabban mert haladni. Már látta, hogy a folyosó megint elágazik. Egy útvesztő. Védik a helyet az illetéktelenektől. Nem fordult vissza, továbbindult.
Dunham csatornái voltak ilyenek, bár ott nem voltak fények, csak patkányok. Rengeteg szürke, rejtőzködő patkány. Utálta őket. Ott botokkal tájékozódtak, itt a lábnyomok vezették. Mintha csak emlékeiből lépne ki, a folyosó végén patkány bukkant elő. Pontosan olyan volt, mint azok, amelyekre az előbb visszaemlékezett, ugyanolyan szürke, szimatoló orral, bajusszal és fekete szemekkel – leszámítva azt, hogy ez majdnem akkora volt, mint egy kutya.
Ron megdermedt. A patkány szimatolt, aztán meglátta. Az apró, fekete szemek felvillantak. A patkány felvisított és rohanni kezdett. Ron megszédült. A patkány túl valódi volt, a férfi egy pillanatig képtelen volt elfogadni, hogy ott van. Nem lehet! Egy patkány nem nő meg ekkorára. Az állat nagyokat ugrott, hátsó lábai többször megcsúsztak a sima kövön. A távolság egyre fogyott közöttük. Ron csak úgy mellékesen megfigyelte, hogy a patkány lábnyomai nem fénylenek.

4.

Nem tudta pontosan, mióta van ébren. Fázott, elvették a ruháit, de ez sem érdekelte. Arra figyelt fel, hogy a saját lélegzete mellett mintha egy másikat is hallana. Már érzékelte egy ideje, de a gyász nem engedte, hogy tudomást vegyen róla. Tudatát betöltötte a hiány, furcsa, mert nem is a hiányt érezte, hanem a jelenlétet. Az emlékeket, a tudást, amit ő jelentett. A világot, amit alkotott, a kisugárzást, amivel megváltoztatta a lány minden gondolatát, egyszerűen csak azzal, hogy ott volt. És most elveszett. Lassan ingatta a fejét. Nem, ez nem lehet.
Valami oka kell hogy legyen, valami, ami ennek az egész hatalmas változásnak értelmet ad. De nem talált semmit. Az idegen, ahogy ráveti magát és egyszerűen elveszi az életét. De miért?
Egészen kicsire húzódott össze. Nem érdekelte kilátástalan helyzete, sem az, hogy hol van. Most csak a gyász volt. Nem törődött a sötétséggel, a hideggel. Csak belül létezett. Megdermedt, rég elmúlt pillanatokban, azokon a helyeken, ahol nem változott semmi, mindig ugyanúgy ismétlődött ezerszer és ezerszer. Az emlékekben. Az üveggolyó, ahogy millió szilánkra töri a napot hajnalban. A kéz érintése arcán. Fűszeres illata volt. A göcsörtös bot, ami mindig nála volt. Ha reggel meglátta a botot az ágyából, ahonnan rálátott az előszoba sarkára, tudta, hogy a férfi hazatért. A falnak támasztott bot a biztonságot és az új dolgokat jelentette.
Megint hallotta a másik lélegzetet, és oldalra nézett. Hatalmas, narancssárga szemek a sötétben. A fal kiszögellésén kuporgó lény lehetetlenül magas volt. A lány úgy gondolta, legalább kétszer akkora, mint ő. Bőre sötét, tagjai véznák. A látvány bénító, idegen és ijesztő volt. Egy pillanatra fellobbant a túlélési ösztön, és ő hátrébb húzódott. A lény csak nézte. Csontsovány testén csak egy bő köpönyeget viselt. Karján furcsa karperecek, vékony nyakán csillogó lánc és egy pici, ragyogó medalion. A medál beszélt. Nem hallhatóan, de magához vonzotta a tekintetetés halványan fénylett. Beteg fénye volt, mintha haldokolna és másokat is megpróbálna magával rántani. Zafír, suttogta. De nem is, volt valami egyedi a hangban. Mintha egy név lenne. Zephyr. Igen, Zephyr, ezt mondta.Így hívták a lényt. A mérgezett drágakő.
A lény csak ült és figyelte a lányt, és ő egyszerre biztos volt benne, hogy már látta ezt a szemet. Nem így nézett ki és nem volt ennyire nagy, de ő volt ott a sivatagban. A gyilkos! Felnyögött.
- Emlékszel rám, Rasal?
Öreg, recsegős hangja volt, nem beszélt, inkább vartyogott, akár egy béka. Szerette volna megmondani, hogy igen, emlékszik. Szerette volna megkérdezni, hogy miért ölte meg a férfit, hogy miért vette el tőle, és szerette volna megmondani, hogy mennyire gyűlöli, de nem tehette.
- Remélem, nem neheztelsz rám nagyon apád miatt.
Egy hosszú másodpercig farkasszemet néztek. A lány szemében tűz és dac, végül a narancssárga korongok hátráltak meg. A lány nem mozdult, csak sóhajtott. Most látta meg a lény csapott vállán kuporgó hatalmas pókot, amint lassan araszolva a csontos kézbe mászik.
- Soha nem hallottatok az Árnyékról, ugye? Ott éltek kinn a sivatagban, mindenetek megvan – sóhajtott. – Mindentől távol, háborítatlanul.
Kinyújtotta egyik hosszú kezét, és addig nyújtózott, amíg el nem érte a lány cellájának rácsát. Az hitetlenkedve nézte. Hogy lehet ilyen hosszú? És mintha most nyúlt volna meg. Ahogy a lény felálltés közelebb lépett, olyan volt, mintha maga is egy hatalmas pókká változott volna. Nagyon nagy volt. A narancssárga szemek tüzeltek rá a magasból. Átnyúlt a rácson, elkapta a lány bokáját és maga felé rántotta. Rasal levegő után kapott, ahogy elterült a földön. A szemek ott lebegtek felette. Mozdulni sem tudott.
- Irigyellek, Rasal. Nem is tudod mennyire.
A kezében tartott pókra nézett, és gyengéd mozdulatokkal cirógatta. A lány ereje rögtön visszatért, ahogy a szemek elengedték. Sietve visszamászott a cella másik sarkába.
- Nem is baj, hogy nem tudsz beszélni. A szavak néha többet mondanak, mint kellene, és csak ritkán mondják pontosan azt, amit szeretnénk. Igaz?
A mágikus zár a cellaajtón halkan kattant, és Zephyr összegörnyedt, hogy beférjen. Rasal döbbenten nézte, de nem mozdult. Remegés futott át testén. A lény nevetett. Torz, száraz hang volt. A pók felemelte a potrohát, és hozzádörzsölte a lény ujjához.
- Ezek a pókok nagyon különlegesek. A mérgük szinte minden főzetünkhöz kell. Nyersen veszélyes, de ha megfelelően van elkészítve, megbénítja a vázizmokat, lelassítja az életműködést- nézett a lányra, aki reszketve bújt a rácshoz. – Az Árnyékból jönnek, az táplálja őket. Az egyik legősibb mágia részei. Azt beszélik, sokkal különb dolgokra is képesek. Nézz aszemembe!
Hatalmas, sápadt fényű lámpások. Összegyűjtötték a fáklyák fényét, és tompa fényű holdakként szórták kifelé egy vak éjszakában. Mélyek és zavarosak voltak, egyszersmind rejtélyesek. Rasal nem tudta elfordítani a tekintetét. Volt valami ősi, valami mély azokban a szemekben. El lehetett veszni bennük, és Rasal el is veszett. Mint éjjel a sivatagban, amikor a csillagok elrepítik az embert, és csak viszik a végtelenbe. De most képtelen volt elfordítani a fejét. Egyszerűen nem ment.
- Annyira szép bőröd van! Mutatok neked valamit.
Rasal érezte, ahogy elernyed. Magától történt vagy a szemek sugallatára? Nem tudta, csak azt, hogy nem ő akarta. Ő valahol máshol volt. A narancssárga szemekben bolyongott, a zavaros lében, és ezalatt teste felett a lény uralkodott. Lefektette a földre, és egészen fölébe tornyosult. Gyengéden cirógatta arcát, pontosan úgy, ahogy nemrég a pók potrohát.
- Mutatok neked valamit, aminek örülni fogsz. Egy kis csodát. – A szemek mintha megelevenedtek volna. – De nem most. Most pihenj!
Azzal felállt, követhetetlenül gyors mozdulatokkal magasodott fel, majd kilebbent a cellából. A lány hosszú percekig feküdt még ott ugyanúgy. A szemek még akkor is rabságban tartották, amikor gazdájuk már rég nem volt ott. A suttogás térítette magához. Fájdalmasan ismerős hang volt. Annyira hozzátartozott az életéhez, hogy először fel sem tűnt neki. Amikor mégis észbe kapott, olyan hirtelen ült fel, hogy megszédült. Az apja hangját hallotta.
- Rasal! Végre! De nagy ez az átkozott oázis!
A lány szívét hirtelen elöntötte a megkönnyebbülés. Hát persze! Az elmúlt néhány óra a különös lidérccel együtt olyan volt, mint egy rossz álom. Talán valóban csak álmodta, és most ébredt fel. Felidézte a betegesen sovány végtagok képét.
Apja nyakán véres kötés, arca megviseltnek látszott, de élt. Határozottan élt. Az ajtóra pillantott, ahol a lény bejött álmában. Most zárva volt, a mágikus pecsét sértetlenül parázslott rajta. Odarohant apjához, és megérintette az arcát. Megkönnyebbülésében majdnem elsírta magát.
- Nem tudom, miféle pokoli hely lett ez, Rasal, de kijutunk innen. Valahogy kiszabadítalak, és kijutunk, ígérem!
Átnyúlt a rácson és megölelte. Nem számított, hogy egy börtön bezárt cellájában volt. Egyszerre minden gond eltörpült.
Aztán valami furcsát érzett. Apja ölelése nem akart véget érni. Hosszú-hosszú percekig tartotta testét karjai közt, közben bőrét simogatta. Nem értette. Felnézett az arcába. A furcsa, félszeg mosoly fölött narancssárga ragyogás.
Egy pillanat alatt roskadt össze a kép. A vékony alak még mindig fölötte kuporgott meredt szemekkel. Nyakában ott csüngött a beteg kő. Semmi sem volt igaz az előbbi képből. És a lény nevetett. Megint az a tompa, száraz hang. Rasal szívét elöntötte a mérhetetlen keserűség.
- Naiv lélek! Sajnálom, Rasal, de innen nem fogsz megszökni. Most pedig aludni fogsz, gyermekem. Aludnod kell!
Igen. A szavak nyomán rögtön elálmosodott. Utoljára még arra gondolt, hogy hiába minden, és ez elszomorította, de ez csak egy múló pillanat volt. Tudata átcsusszant az álmok különös, békés világába.

(Folytatása következik)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához