LFG.HU

Barsi Zoltán
novellaCimkek

5.

A katona szertartásos mozdulattal meghajolt. Öltözékének fémes részei halkan csilingelve koccantak össze. Feje tetején egy kupatalpnyi rózsaszín folt bukkant elő.
- Ne pocsékolja az időm! Így is késésben vagyunk.
Az uralkodónő felállt. Innen a széles ablakon át kilátott a domboldalra épült városra. A piacon óriási nyüzsgés, elért egész az alsóvárosig. A testőrparancsnok a kis padon ült a szoba sarkánál, előtte gyümölcsöstál. A katonát nézte. Szemében ott lobogott az a kíváncsi, nyughatatlan tűz, ami marcona kinézete ellenére is olyan vonzóvá tette. Ahogy elfordította fejét, homlokán megcsillant a tetovált kerék.
- Mozgósítsa az északi sereg maradékát! Induljanak azonnal Lyd felé. Az ellátást személyesen intézem, mire odaérnek, már várni fogják őket. Ott én is csatlakozni fogok a sereghez.
A katona felkapta a fejét, de nem szólt. Csak egy másodpercre emelte fel a tekintetét, de aztán nyomban le is sütötte. Alyna egy intéssel elbocsátotta. A testőrparancsnok is csendben ült, csak kivett a tálból egy almát. A lányt nézte. Milyen kicsi és törékeny, mégis mekkora hatalma van! Erős kézzel tartotta össze azt a falatnyi területet, amit uralt, és generációkon keresztül megvédte egymaga. Pedig nem látszik többnek egy díszes ruhákba öltöztetett fruskánál.
Alyna lenézett a piactérre. A Kerék minden tájáról jött kereskedők kínálták portékáikat. Egy szakállas, fehér ruhás férfi ökölnyi vakrákokat árult, egy vékony, kistermetű nő tejbeáztatott óriásdiót. A nő, mintha megérezte volna, hogy nézik, felpillantott, egyenesen rá.
Megborzongott. Ma reggel Ron Walderg kapitány használta az Ősök Útját. Megérezte a férfi kisugárzását. Olyan volt, mint egy érintés. Kétségbe volt esve, szomorúság és fájdalom homályosította el gondolkodását. Nem az a büszke bajnok, akinek megismerte, de legalább élt. Nem tudta, milyen fondorlatok vezetik az Árnyékot, és mi köze ennek a kapitányhoz. A férfi azon az úton fog visszatérni, amin ment,és Alyna tartogatott egy kis meglepetést. Most is érezte, hogy a csatornát fenntartják. Olyan volt, mint egy kellemetlen bizsergés valahol agyának mélyén. Egy Árnyék-pap, egy ocsmány félholt kreatúra, valahol kinn a sivatagban szövögeti hálóját. Csapdát gyanított, és ez óvatossá tette. A sivatag a Keréken kívül volt, ott nem védi meg semmi az Árnyék trükkjeitől.
Nem egyedül megy majd. Az északi sereg, legalábbis ami maradt belőle, bosszúra szomjazik a Lyd közelében elszenvedett vereség óta. Most lesz alkalmuk kiélni.
Bosszantotta, hogy az Árnyék apja életművét használja fel céljaira. Az Ősök Útját szinte a saját részének tekintette. Ott lüktetett benne apja ereje, a saját lénye egészen összefonódott vele, mint ahogy a kastély falaiban is érezte a jelenlétét. Együtt hallott a falakkal, és ha akart, látott az ablakokkal. Asarth halála után benne gyűlt össze mindaz, ami a régi világból megmaradt. Az egyensúly, mesélte egyszer apja, nem szereti azokat, akik megállnak. Az egyensúly mozogni akar. Az egyensúly és a káosz jó barátok. Ha az egyensúlyt akarod szolgálni, ismerned kell a káoszt is.
Az egyensúlynak azonban vége. Apja halála után délen, messze a Kerék határaitól, új Árnyék-nagyúr született, és apránként magához gyűjtötte a független népek legnagyobb varázslóit. Egyenként bánt el velük, és magába olvasztotta erejüket. Az egyensúly felbomlott.
Alyna még idejében felismerte a veszélyt, és megalkotta a Kerék birodalmát. A Kerék egy mágikus fal volt, ami kioltotta az Árnyék erejét a birodalmon belül. Feláldozta örökségének nagy részét, de csak egy menedék volt a jutalom. Egy mentsvár, egy hely, ahová bebörtönözte magát. A Kerék csak egy töredéke volt a régi birodalomnak.
Üdvrivalgást hallott odakintről. A katonák most tudták meg, hová mennek. Néhány hónapja az Árnyék északon behatolt, Lyd védelmét megtörték, akkor tűnt el a kapitány is. Azt hitte, sohasem látja viszont.
Volt a fogadóterem mellett egy kicsiny étkező. A falán lévő tükröt használta, hogy bepillantson. Az asztalon sütemény és egy kancsó mézes tej. Mezei virágok tarka csokra hervadozott egy kicsi, piros vázában. Átsétált, és megkóstolta a süteményt. Kiskorában a cselédek összeszidták, amiért kileste őket, és az összes tükröt, ablakot letakarták szobáikban, de apja csak nevetett. Gyönyörű, mély hangja volt, és Alyna imádta hallgatni, ahogyan betölti a termeket. Soha nem feddte meg, amiért mások után leselkedett.
Miután evett, átsietett a magánlakrészbe átöltözni. A sereg előtt kell elérnie a várost, bár ez nem lesz nehéz. Az Ősök Útját nem akarta használni, félt, hogy valamilyen módon az Árnyék szolgája megérezheti az érkezését és gyanút fog. Könnyű láncinget választott, és egy keskeny, leheletfinom megmunkálású pengét, az él mentén apró rúnák az ősi nyelven. Elegáns volt, jól használható, bár egy Árnyék-pap ellen nem sokat ért egymagában. Tez, aki a hatalmas pallosokat kedvelte, megvetően legyintett rá.
A hátsó udvarba ment, le az istállókhoz, ahol már előkészítették a lovát. Nem is tétovázott sokat. A testőrparancsnok és egy másik férfi a kapuknál csatlakozott hozzá, és nemsokára már az észak felé tartó ösvényen lovagoltak a dombháton. Árnyékuk elveszett a magas fűben. Alyna szeretett lovagolni. Élvezte a lélegző, ütemesen mozgó állat ritmusát, az arcába csapó szelet, a sűrű, rövid szőrt az ujjai alatt.
A lovaglás mindig felélénkítette, ilyenkor érezte, hogy él, és nem csak egy kastélyba zárt báb. Nézte a végtelenbe nyúló fűtengert maguk előtt, aztán hátrapillantott a távolodó városra és a domb tetején magasodó büszke kastélyra. Távolinak, törékenynek tűnt. Egy díszlet a valóságon túl. Talán többet kellene kimozdulnia.
Egész délután lovagoltak, végül estére egy kis faluban szálltak meg. Alyna lába addigra már remegett a fáradtságtól. A helyi fogadó kicsi volt és szegényes, de a lány csak enni akart és aludni. A sereg lassabban halad, bár kevesebbet alszanak és edzettebbek mint ő. Egy nappal hamarabb fog Lydbe érni, hogy előkészítse a fogadásukat. Remélte, hogy a városban maradt elég élelem a fosztogatások után.
Mielőtt elaludt, arra gondolt, vajon meddig tartja nyitva az Árnyék-pap az Ősök Útját. Remélte, hogy lesz idejük elérni.
Másnap korán keltek. A kis falu már ébren volt, Alyna rengeteg tükröt talált a roskatag házakban, és ezek mögött kíváncsi arcok tucatjait. Főleg gyermekek, akik még sohasem jártak az udvarban. Kísértésbe esett, hogy megmutassa magát a tükrökben, de arra gondolt, csak megijesztené őket, így nem tette. Megköszönte a szállást, aztán elindultak, még mielőtt felkelt a nap.
A rétek hamarosan véget értek, és jobb oldalt felsejlettek a hatalmas hegyvonulatok. A talaj itt nehezebben megművelhető, de azért kisebb tanyák előfordultak. Dél körül meg is álltak az egyiknél rövidebb időre, enni adtak a lovaknak, és ők is haraptak valamit. Messze fölöttük morajlott az ég a hegyek hófödte csúcsainál. Ezek a hegyek voltak a Kerék természetes határai északkeleten. Alyna elnézte a meredek, éles gerinceket, a jeges vonulatokat, és arra gondolt, milyen nehéz lehet odafenn az élet. Pedig ott is vannak városok. A legnagyobb Tartum, egy bányászváros volt, ahonnan a birodalom a vasat kapta. Néha a hegyek csillámló drágaköveket rejtettek.
A rövid pihenő után ismét lóra szálltak, és folytatták útjukat. A táj egyre sivárabb lett. Nemsokára elérik a Gurító sivatag szélét. A növényzet itt gyér, mindenhol kövek meg por, és a szél fátyolgomba szagától terhes. Lehangoló hely. Talán azért is érezte így, mert át kellett lépniük a Kerék mágikus erővonalát. Mostantól csak magukra számíthatnak.
Estére egyszerre vált láthatóvá északkeleten a tenger és északnyugaton Lyd alig kivehető fala. Feltámadt a szél, és elhozta a sivatag hűvös leheletét. Alyna összehúzta magán a köpönyeget. A hőmérséklet idekinn a szabad ég alatt gyorsan zuhan éjszaka. Nem akart itt aludni. Egy utolsó nekirugaszkodásra biztatták lovaikat. A város falain meggyújtották a fáklyákat. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a kis fények egyenként felgyulladnak, és a sötétség beálltával egyre fényesebben mutatják az irányt a sivatagban úszó sziget felé.
Egy óra múlva belovagoltak a hatalmas vasveretes kapun a központba. A várost már majdnem teljesen rendbehozták. A kövekkel kirakott utcák és sikátorok estére elnéptelenedtek, de még láttak néhány szürke köpönyeges férfit, és az őrségüket teljesítő katonák is felbukkantak. A kastélyhoz lovagoltak, ez erős kőépület volt vaskos falakkal, meredek lépcsőkkel. Valaki állt a lépcsők tövében. A város ideiglenes kapitánya jött eléjük, arcán látszott, hogy legszebb álmából keltették fel. Meghajolt, szemét a földre szegezte, úgy invitálta beljebb az érkezőket. Alyna fáradt volt az udvari etikett nyűgéhez.
- Bízom benne, hogy megszállhatunk az erődben, jó Ashtol kapitány. Ön mit gondol erről?
A férfi hebegni próbált valamit, felnézett, aztán újra lesütötte a szemét. Alyna a sötétben is látta, ahogy elvörösödik. Ó, egek, ki találta ki ezt a színjátékot?
- Nézze, csak egy szobára és egy ágyra lenne szükségem. Holnap mindent megbeszélünk, rendben, kapitány? Ha lenne szíves mutatni az utat…
A testőrparancsnok szeme megvillant a sötétben. Ránézett a hajlongó férfira, aki valamelyest megemberelte magát.
- Igen. Kérem, erre tessék, uralkodónő! – széles mozdulattal a lépcső felé intett. – Előkészíttettem néhány vendégszobát. Legyen üdvözölve Lyd városában!
Két kísérője kérdően nézett rá. Alyna bólintott.
- Elmehetnek. Köszönöm a segítséget!
A két testőr egyszerre meghajolt, aztán jó éjt kívánva elsietett. Alyna sóhajtott. Elege volt már az egészből. A kapitány végigkísérte egy poros folyosón. Tudata kinyúlt, és megérintette az öreg falakat. Rögtön megtalálta egy emelettel feljebb a vendégszobákat. Egy lépcsőforduló lesz itt előttük, azon fel, aztán balra a folyosón a második ajtó.
- Holnap reggel küldjön valakit, ha esetleg nem ébrednék időben. Beszélni szeretnék magával. Szükségtelen felkísérnie, egyedül is megtalálom a vendégszobát. Jó éjt!
Otthagyta a döbbent férfit. Egyetlen vágya az maradt, hogy mihamarabb ágyba kerüljön. A vendégszoba kicsi volt és puritán, de éppen ebben állt vonzereje. Alyna pillanatok alatt elaludt.
Álmában Dunham sötét utcáin kóborolt. Mezítláb lépkedett az egyenetlen kockaköveken. A házak csendesek voltak, az ablakok sötétek, sehol semmi mozgás. A hold hazug fénye a házak falait fekete tömbökké változtatta, csak az út fénylett ezüstösen. Alyna magányos szellemként bolyongott a csendben. Növekvő kétségbeeséssel vette tudomásul, hogy képtelen belesiklani a falakba, nem hallotta megnyugtató hangjaikat, nem érezte hűvös tömörségüket. Nem találta a tükröket, de még az ablakok is elzárkóztak előle. Dunham idegen volt, és ő nagyon egyedül érezte magát benne.
A kastély felé ment, talán ott talál valakit. Besétált a nagy, ásító szájnak tűnő főkapun. Furcsa volt, hogy nyitva hagyták éjjelre. Még őröket sem látott sehol. Az egész város inkább üresnek, kihaltnak tűnt, mint alvónak. A kastély ablakai is feketén, vakon bámulták. A hátsó udvarban megpillantotta az Ősök Útját, apjának egyik kőkörét. A halványan derengő boltív jelezte, hogy csak szendereg, vár valakit. Olyan, mint egy résnyire nyitott ajtó. Megpróbált közelebb menni, de mintha láthatatlan falba ütközött volna. A tér szélén egy ruhátlan alak hevert a földön, a hold fényében fehéren ragyogott a bőre. Alyna közelebb lépett, aztán hátrahőkölt. A földön heverő alak Ron Walderg volt, az északi sereg elveszett kapitánya. Testén hosszú karmolásnyomok, mellkasa felhasítva, nemi szerve kitépve. Úgy volt odahajítva, mint egy megunt rongydarab.
Megpördült egy halk neszre, és sovány, leplekbe burkolódzott alakot vett észre a tér túlsó oldalán. Innen is látszottak a narancssárgán derengő szemek. Egy Árnyék-pap! A házak felől fojtott, idegen suttogás egyre erősödő hangja hallatszott, és Alyna riadtan kapkodta a fejét. A túloldalon álló alak felől szélben sodródó száraz levelek hangja szállt.
Felébredt. Valaki lassan, kimérten négyet koppantott az ajtón, aztán elment. A szobában még félhomály, a széken heverő, tegnap levetett útiruhája lopakodó tolvajnak látszott, de valaki készített ki neki frissen vasalt, tiszta, illatos ruhát is. A tükrökből álmosan figyelte a palota sürgölődését. Reggelit készítő szolgálólányokat látott, dísztermekben strázsáló őröket és egy nagy, üres fogadóhelyiséget, amiben gondosan beállított asztalok sorakoztak.
Sóhajtott, aztán kikászálódott az ágyból. Elkezdődött a nap. Felvette a kikészített ruhát, amiről kiderült, hogy pont a mérete, és elképzelése sem volt, milyen körmönfont módon intézték el, hogy ma reggel belebújhasson. Átment a szomszéd helyiségbe, és enni kért a szobalányoktól, akik riadtan rebbentek szét, ahogy meglátták. Dunham személyzete már megszokta jelenlétét, de itt, vidéken szinte állandóan az udvari etikett unalmas és fárasztó rituáléit kellett elviselnie. A kipirult arcú, lesütött szemű szolgálólányok látványára csak indulatosan legyintett. A reggeli egyszerű volt, de nagyon tápláló. Túrót és tejfölt evett fűszeres kenyérrel, és illatos teát ivott hozzá. Felfrissülve indult Ashtol kapitány keresésére. Még annyi mindent kell elintéznie!

6.

Nem volt ideje gondolkodni. A patkány futás közben mintha felnézett volna rá, és Ron arcáról sütött a döbbenet. Mi a fene ez? A patkány eltátotta hegyes pofáját, szájában látható volt a rózsaszín nyelv. Ron lihegett. Riadtan nézett körül, egy pillantást vetett a háta mögé, a zölden ragyogó nyomokra. A patkány már ott volt előtte. Ron üvöltve rúgott bele. Az állat teste kemény és masszív volt, olyan, mintha egy homokzsákot rugdosna.
A patkány felvisított és újra harapni készült. Szemei vörösen villantak. Ron felnyúlt a feje fölé, elkapta az egyik fáklya tartórúdját, és felrántotta a lábát. A patkány állkapcsa néhány ujjnyira csattant össze lábfeje alatt. Ron átlendült az állat teste felett, és jókorát rúgott a patkány hátára, ezúttal teli talppal. Aztán még mielőtt az megfordulhatott volna, ismét elrugaszkodott, hogy átlendüljön a dög fölött, de a tartó hangos pendüléssel fordult ki a falból, ő pedig rázuhant a patkány hátára. Tűhegyes fogak martak vállába, a patkány ide-oda rángatta a fejét, vörös szeme kidülledt az erőlködéstől. Ron vállát elöntötte a fájdalom, bal keze azonnal elzsibbadt. Felüvöltött. Valamit megmarkolt és iszonyatos erővel lecsapott, halálpontosan azállat fejére, mire az ernyedten fordult a földre. Ron vállát mintha eleven tűz égette volna, a legapróbb mozdulatra is érzékenyen reagált. Valószínűleg be fog gyulladni. Átkozott dög! Megnézte az elcsendesedett állatot.
A fáklya tartórúdja a szeme alatt fúródott bele a fejébe, a másik oldalon a füle mellett jött ki a véres hegy. A patkány haláltusájában kiadta belei tartalmát. Ron undorodva köpött egyet. Meleg vér csurgott végig mellkasán, úgy festett, mint egy harcos szent. Hány ilyen dög lehet még az útvesztőben? Bármennyire is undorodott tőle, lehajolt és megtámasztotta lábát a patkány fején, hogy kihúzza belőle újdonsült fegyverét. Elfintorodott a szakadó hang hallatán.
Ahogy továbbindult, az jutott eszébe, hogy talán nem véletlenül vannak a részvilágok ennyire megközelíthetetlen helyeken. A mesék szerint minden részvilágot egy-egy nagy hatalmú mágus teremtett, hogy lakhelyéül szolgáljon. A mágia gyengülésével egyre kevesebb és kisebb részvilág született. Az uralkodónő egyszer azt mondta, hogy a részvilágok az okai annak, hogy a régi birodalom meggyengült. Ron ezt nem értette, de a kérdés nem is foglalkoztatta mostanáig. Ez a hely azonban lüktetett az energiától. Egy világ volt a világon kívül, benne Asarth lelkének egy darabkája. Vajon ennyivel is kevesebb lett az ő világa? Talán a részvilágok kiszívták az övéből az ősök mágiáját? És hogy lehet, hogy ezt ők nem ismerték fel?
Megint egy kereszteződéshez ért, és egyenesen ment tovább. Már nem is figyelte, merre megy. Néha olyan elágazáshoz ért, ahol látta a saját nyomait, ilyenkor abba az irányba fordult, amerre még nem járt. Egyre inkább úgy érezte, mintha figyelnék, és szeretett volna kikerülni innen. Időről időre Cathy villant az agyába, ahogy az asztalon hever, és erősebben szorította a kezében tartott vasrudat. Gyanította, hogy az Árnyék-pappal nehezebben bírna el, mint a patkánnyal, de ha lenne rá lehetősége, habozás nélkül megtámadná akár ezzel is.
Újabb elágazás. A csend nyomasztó volt. Saját lélegzetvételét leszámítva az útvesztőben olyan mélységes csend uralkodott, mint egy bányában. Még az Árnyék nyughatatlan szellemeit sem hallotta fejében. Itt valami más volt. Nem tolakodó, mint az Árnyék, ez kívülről figyelte, és Ron úgy érezte, mintha mulatna rajta. Gyerekkorában az alsóvárosban látott mocskos rongyokban ténfergő, mosdatlan csavargókat, akik valami ködös, láthatatlan dologról motyogtak Anyja azt mondta, olyasmit láttak, amitől megőrültek, és megszidta, amiért a többi gyerekkel kigúnyolta a szerencsétleneket. Tez is arra tanította, hogy egy harcosnak csak a valóságos ellenség tud ártani. Ron most mégis elbizonytalanodott.
Az elágazások csak jöttek vég nélkül, és ő egyre gyakrabban találkozott saját nyomaival. Meg sem kísérelt logikát találni a fordulók elhelyezkedésében, csak figyelte a zöld jeleket, és gondolataiba burkolózva egykedvűen fordult a kellő irányba. Egyszer csak vége lesz. Akármelyik folyosóra nézett, mind ugyanúgy nézett ki, csak a fejét fájdította volna a gondolkodással. Így csak ment, márúgy tűnt, órák óta. Mekkora lehet ez a járatrendszer? Vajon emberi kezek építették, vagy a mágia növesztette a semmiből?
Egy idő után kezdett kétségbe esni. Ha most vissza kellene térnie a körhöz, fogalma sem lenne, merre induljon el. Itt fog elpusztulni a járatok szövevényében, étlen-szomjan. Annyira elmerült saját gondolataiban, hogy a patkányt csak akkor vette észre, amikor már majdnem belebotlott.
A dög volt az, amit a rúddal átszúrt. A különös az volt, hogy amikor befordult ebbe a járatba, ameddig csak ellátott, üres volt. És arra emlékezett, hogy legalább a következő elágazásig ellátott. De a megdöbbentő az volt, hogy ha már járt itt, márpedig járt, mivel megölte a patkányt, akkor nyomokat is kellett hagynia. A folyosó azonban látszólag érintetlen volt előtte. Ron néhány másodpercig csak bámulta a csupasz padlót és a döglött patkányt. Úgy tűnt, amíg ő másfelé járkált, valami evett belőle.
Lassan hátrafordult. A nyomok mögötte fényesen ragyogtak, egészen a fordulóig, ahonnan jött. Szemöldökét ráncolva ment tovább a következő fordulóig. Valami motoszkált a fejében, de képtelen volt világosan gondolkodni. Elérte az elágazást. Érintetlen volt, vagy legalábbis annak látszott. Erre még nem járt. Megfordult és fojtottan felkiáltott meglepetésében. Mögötte a folyosóról eltűnt a patkány, csak az egyenletesen sorakozó nyomok látszottak, még megtorpanásának helye is eltűnt.
Elindult visszafelé, szemét a folyosóra szegezte. Nem sokat haladt, talán a folyosó negyedénél járhatott, amikor az út előtte szétolvadt. Nem hirtelen tűnt el, volt benne valami fokozatosság, mint amikor tél végén az olvadó hó alól kibukkannak az első barna fűcsomók. Itt is a formák alakultak át, rendeződtek egy másik formába, de úgy, hogy az ember csak akkor látta, ha odafigyelt rá. Mintha egy függönyt húzott volna félre, és a függöny mögött újra ott volt a döglött patkány.
Ez hát az értelme a világító nyomoknak! Az egész egy varázslat, hogy félrevezesse a betévedőket. A keserűség visszaköltözött szívébe, de ugyanakkor csodálta is a labirintust. Mennyire agyafúrt, ravasz ember lehetett, aki ezt építette! De hogy lehet kijutni innen? Merre keresse a kardot?
Ismét elindult, de ezúttal vaktában ment, nem figyelt a nyomokra. Minden rendszer nélkül kanyargott a folyosók kusza rengetegében. Egy idő után türelmetlenségében kocogni kezdett. Fáklyák és elágazások tucatjaival később kimerülten lihegve vetette hátát a falnak, és behunyta a szemét. Megpihent egy percre. Szapora léptek alig hallható totyogása keltette fel a figyelmét. Megint egy patkány volt, de ezúttal sokkal kisebb, még a dunhami csatornák patkányainál is szerényebb méretű állat szaladt el mellette, ügyet sem vetve rá. Vajon mit esznek ezek itt? Honnan jönnek? Óvatosan a patkány nyomába eredt. Az kicsiny mérete ellenére igen fürgének bizonyult, és Ron még épp idejében ért az egyik forduló sarkához, hogy lássa, amint a különös mágia elrejti a patkányt az egyik járatban. Futnia kellett, hogy szem elől ne veszítse.
A patkány látszólag céltalanul szaladgált, néha megállt, felágaskodva szimatolt, aztán az ellenkező irányba kezdett szaladni. Talán ő is eltévedt? A patkánnyal még így is több esélye volt arra, hogy kijut, mint ha egyedül próbálkozna, és csakugyan, az egyik folyosó oldalában szokatlan bemélyedés nyílt, a patkány pedig rövid tétovázás után beszaladt. Ron megtorpant.
Egy csigalépcső felfelé kanyarodó íve tárult elé. Hallgatózott, de a patkány motozásán kívül csend volt. Nehezen szánta rá magát az indulásra. A vasrúd hangosan pendült az első lépcsőfokon, és Ron átkozta magát figyelmetlenségéért. Visszatartotta lélegzetét, figyelt egy percig, aztán végül nekiindult.
A lépcső nagyon magasra csavarodott. Hosszú perceken keresztül haladt fölfelé, már szédült az állandó körbenjárástól. Kétszer megállt pihenni. A hosszú hónapok alatt, amit a cellában töltött, elgyengült. Végül háromszáznál is több lépcsőfok után váratlanul véget ért a lépcső, ő pedig szinte beesett egy szűk helyiségbe.
Díszes csillár csüngött a mennyezetről, vérvörös kristálydarabok lógtak vékony aranyláncokon. Ron szeme megakadt a különös tárgyon. Ilyen csillárt eddig csak Dunham kastélyában látott. A kristályok szétszórták a csillár közepén lassan pulzáló fényes golyó sugarait. Beteg, vörös fény szilánkjai borították be kis szobát, ami üres volt, leszámítva egy karosszéket, ami a lépcsőfeljáróval szemben lévő ajtónyílás mellett állt. Ron a vállából kiinduló vércsíkkal beleillett az összképbe.
A lenti börtönszerű labirintus után ez a szoba egész otthonosnak tűnt, egy lakosztály részének, és Ron nehezen állt rá a hirtelen változásra. Hiába keresel értelmet, mondta magának. Ez a hely nem közönséges halandóknak épült. Hirtelen azon kezdett töprengeni, vajon hányan látták már őelőtte? Ki volt annyira könnyelmű, hogy erre tévedt? Azt azért sejtette, hogy nem lehet olyan egyszerűen elérni a részvilágokat, még egy olyan mágusnak sem, mint Asarth.
Szemügyre vette a karosszéket, gyanakodva méregette, mintha attól tartana, a szék lábai megelevenednek és lerohanják. Elnyűtt, öreg ülőalkalmatosság volt megsárgult falábakkal, zöld huzattal, de ugyanakkor volt benne valami eleven. Ronnak az volt az érzése, mintha a szoba csak most lenne üres, és valaki csak néhány perccel ezelőtt állt volna fel a székből. Zavarta a vörösen lüktető fény, olyan volt az egész, mint valami tébolyult látomás, de azért a vasrudat szorongatva várt egy kicsit. Erőt gyűjtött a lépcsőmászás után.
Az ajtónyílás egy folyosóra vezetett, és csak remélni tudta, hogy ez nem a lenti folytatása. A nyomai itt mindenesetre nem fénylettek a csiszolt márványpadlón. Végighúzta a kezét a falat borító pácoltés faragott deszkákon. Szép, aprólékos munka, akárki is csinálta, értette a mesterségét. Gyengéd bizsergést érzett ujjai alatt, és inkább visszakapta a kezét. Elég meglepetésben volt része mára. Illendően kell viselkedni idegen házban, tanította valamikor nagyon régen az anyja, és most ezt érezte. Vendég volt egy idegen házában. Nem tudta volna megmondani, honnan jön az érzés, de nem volt kellemetlen. Tudta, hogy nem fog baja esni, hiszen vendég volt, nem betolakodó. Különös gondolat volt. Lehet, hogy ez is a körülötte lappangó mágia része? Bizonyos értelemben ez rosszabb volt, mint azÁrnyék egyértelmű gonoszsága, azt legalább ki lehetett ismerni.
A folyosó rövid volt, élesen elforduló végén újabb ajtónyílás. Ajtó sehol, az egész teljesen nyitott. Ron hűvös levegő áramlását érezte a nyílás felől. Egy nagyobb helyiség lehetett a túloldalon. Szemét hunyorgatva lépett közelebb.
Tényleg nagy volt. És magas. Ron lecövekelt az ajtóban, és ámulatában eltátotta a száját, akár egy pihés állú ifjú. Ismerte a Kerék régi gazdagságát, látta az egyház felhalmozott ősi csecsebecséit, és járt az északi független báróságok rabszolgatartó udvaraiban is, de ehhez foghatót nem látott sehol.
Nem is tudta, hirtelen hová nézzen. Egy pillanatra elidőzött a középen elrendezett gyönyörű ébenfa padokon és kristályasztalokon, amelyeknek megfordított képe ott lógott a tükörfényesre csiszolt éjfekete padlóköveken. Aztán felnézett a nyakfájdító magasságokba nyúló teraszokra. A terem mennyezetét nem is látta, részben a sötét, részben a magasság miatt, de legalább kétszer múlta felül a legnagyobb jegenyét, amit valaha életében látott. A terem két oldalán díszes lépcsők vezettek fel a teraszokra, Ron megcsodálta az ívelt korlátot, amelyet látszólag egyetlen göcsörtös fatörzsből faragtak minden szinten. Úgy festett, mintha valami ősi szörnyeteg fekete csontjai lennének, és gyerekkora óta most jutott először eszébe, hogy a sárkányokról szóló mesék talán nem teljesen alaptalanok.
Szemben, a padok mögött a falat teljes hosszában könyvespolcok borították, hullámzó formáik organikus benyomást keltettek. Sok könyvet látott. Hatalmas kódexeket, díszes bőrkötésűeket, rongyosakat és olyat is, ami mintha ma készült volna. Az asztalokon is nyitott könyvek sokasága, de szép számmal akadtak hanyagul egymásra hajigált tornyok is. Minden tárgyon látszott, hogy használják, forgatják, de Ron senkit nem látott. Halott volt az egész hely, és olyan csendes, hogy szinte nyomasztó volt. Visszhangzott, ahogy a vascsövet véletlenül a falhoz koccantotta.
A fény a mindenféle rendszer nélkül elhelyezett gyertyákból, mécsesekből áradt a korlátokra, asztalokra, és tükröződött a padlón. Itt nem voltak csillárok, de a fény így is elegendőnek bizonyult.
A hely tiszteletet parancsolt, és Ron parányinak érezte magát, ahogy bebotladozott. Fogalma sem volt, merre induljon. Nagy, kézzel írt könyv hevert előtte kinyitva az asztalon. Megsárgult lapjai hártyavékonyságúak voltak. Nézte a kacifántos, cikornyás betűket, amivel a szöveg íródott: a régi nyelv, így Ron is érthette. Először csak találomra belepillantott, aztán valami magára vonta a figyelmét, és lassan egészen belefeledkezett. Egy jegyzet volt, amelyben néhol naplószerű bejegyzések is felbukkantak. Ron, aki kiskorától az ősök árnyékában nőtt fel, itta az ismeretlen író gondolatait. Maga alá húzta az egyik nehéz széket, és leült.

“Tegnap különös bejelentés érkezett hozzánk a gyűlésen, ami annyira felkavarta a résztvevőket, hogy nem is tudtunk érdemben továbbhaladni. Bevallom, engem is feldúlt, és zaklatottságom okán azonnal papírt s tollat ragadtam. Első indulatom csillapodván arra jutottam, hogy inkább ma reggel, a történteket némileg tisztábban szemlélve fogalmazom meg mondandómat.
Történt ez az Önkéntes Békeszövetség évszámlálásának harmadik századában, a tizenkettedik év negyedik havában, az esedékes összegyűlésen. A felvetett témák közt szerepelt Tobin Jelynak javaslatára egy egységes belső közlekedési rend kialakítása, valamint Asarth G. Piard javaslatára egy új módszer bevezetése a részrezidenciák okozta erőveszteség megszüntetésére.
A gyűlésen nem volt bejegyezve az elmélkedésre ítélt és nemrég visszatért L’iat DelGanna, ennek ellenére mégis felvetési jogot kért, amit némileg neheztelve bár, de megszavaztunk neki.
Ami ezután következett, azt csak töredékesen tudom visszaadni. A most leírtakban kénytelen vagyok a történtekre és DelGanna szavaira támaszkodni. DelGanna sivatagi vándorlásai során rálelt az egyik ősi ösvényre, és elmélyült mágiájának tanulmányozásában. Bevallása szerint a szövetség önzetlen segítése lebegett a szeme előtt. Megalkotott egy nagy erejű mágiát, egy instabil leplet, amit Árnyéknak nevezett el. Hatalmas lehetőségek rejlenek ebben az új mágiában, el kell ismerni, lenyűgöző munka, de természeténél fogva nehezen irányítható. A szövetség segítségét kérte a tökéletesítésére, de mindenki óvatos volt, nem akartak egy irányíthatatlan mágia hatása alá kerülni, amiért nem is hibáztathatók.
A következőkben Del Ganna ecsetelni kezdte a felhasznált erők természetét, ami heves ellenérzéseket és közbeszólásokat eredményezett, de azért a többség fegyelmezett maradt. DelGanna veszélyes vizekre evezett, amikor egészen a démoni mágia gyökeréig leásott, hogy onnan merítsen tudást. Az Árnyék, mint mondta, egy eszköz, csupán egy technika, de érezni lehetett benne a fenyegetést. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor DelGanna demonstrálásképp az egyik legnehezebben elsajátítható varázst alkalmazta, célpontként egy széket használva. Mindenki hallott az életvarázsról, aminek igéit szinte lehetetlen pontosan megjegyezni és előírás szerint alkalmazni. Nos, DelGanna egyetlen intésére hajtások, rügyek és levelek sarjadtak ki a szék lábaiból, támlájából, méghozzá úgy, hogy ő egyetlen rúnát sem rajzolt, egyetlen igét sem mondott. Magam sem hinném el, ha nem láttam volna. Kezével utasította a körülötte terjengő Árnyékot, hogy aktiválja a varázslatot. A teremben elszabadultak az indulatok. Kiabálás, zűrzavar kezdődött, többen az öklüket rázták, egyesek védőmágiát vontak maguk köré, mások, talán épp ennek láttán, megszegték a tilalmat, és pusztító igéket készültek elmormolni. Bevallom, szégyenkezem, ha arra gondolok, hogy ezek a tekintélyes urak és hölgyek egyszerűen semmibe vették a civilizált társalgás szabályait.
A gyűlés egy pillanat alatt ostoba kölykök gyülekezetévé vált. Végül Asarth G. Piard, aki száműzetése óta felettébb megkomolyodott, egy egyszerű trükkel magára vonta a figyelmet, és dörgő hangon csendre intette a tömeget. Hála a magasságosnak, hallgattak a szavára. Felszólította DelGannát és néhány tilalomszegőt, hogy hagyják el a gyűlést, ami ezután civilizáltan folyhatott tovább. DelGanna távolléte ellenére megvitattuk az új technikában rejlő potenciált. Kétségtelen, hogy rendkívül hasznosnak bizonyulhat, egy önzetlen, mindenre elszánt csoport kezében hihetetlenül sokoldalú és képlékeny eszköz válhatna belőle. De ki vállalhatná azt a felelősséget, hogy irányítja? Mi biztosítaná a békés felhasználás garanciáját? Rövid vita után egyöntetűen arra jutottunk, hogy az Árnyék veszedelmes lehet, és sokkal nagyobb veszélyt jelent a szövetségnek, mint amekkora előnyt nyújtana.
Ami azt illeti, telve vagyok kétséggel DelGanna szándékait illetően. Nem tudom, mit határoz ma a gyűlés, de attól tartok, újabb száműzetésre ítélik, és ez talán súlyosabb következményekkel járhat, mint gondolnánk.
Nem tudom, mennyire veszélyesek az effajta technikák, de fenyegetést látok bennük. Úgy gondolom, ki kellene dolgozni egy megfelelő eljárást ilyen esetekre.”

Ron nézte a régies aláírást. “Typard S.” A régi világ dolgai feledésbe merültek, nem maradt más belőle, mint mesék, történetek, amik úgy keltek szárnyra a Kerék falvaiban, akár a szél napnyugtakor. A mágusok kora lejárt, talán az egy uralkodónő kivételével, helyüket rövid életű nemzedékek vették át.
Ron lapozott egyet, olyan óvatosan, ahogy csak tudott. Attól félt, a hártyavékony papír darabokra szakad. A következő oldalon egyetlen rövid bejegyzés volt, aláírás nélkül, bár a kézírás az előzőre hasonlított. A bejegyzés alatt apró, szivárványszínű paca. A dátumozás szerint több mint ötszáz esztendővel később íródott. Ron elolvasta, aztán újra elolvasta. A szavak mögött végtelen kétségbeesés lakozott.

“Kudarcot vallottam. A kardot itt rejtem el. Két kulcsot hagyok csak, az egyiket Dunham titkos könyvtárában, és egy másikat itt. Bízom benne, hogy jó kezekbe kerül. Az idő most képlékeny, nekem pedig sietnem kell. Fájó szívvel válok meg ettől a helytől, amit olyan kedvtelve építettem. Szeretném, ha megőrizné, ki megtalálja egyszer.”

Vajon mi történhetett? Ron érezte, hogy fontos lehet, és arra gondolt, mennyi hasznos tudnivaló lehet még a könyvben, de aztán eszébe jutott, miért van itt. Hogy is írta a mágus? Az idő képlékeny. Hát igen.Ő sem ér rá elmélkedni. Bárcsak magával vihetné ezt a könyvet! Sajnált otthagyni ilyen értéket, de Shagyr kezébe kerülne, és ki tudja, mi mindent kezdhetne vele. Ha egyszer eljut az uralkodónőhöz, és elmondja neki, ő talán vissza tud térni ide.
Végigsimított a megsárgult lapon. Hirtelen égő örvény költözött ujjaiba, majd végighömpölygött testén. Úgy kapta vissza kezét, mintha egy tál forró vízbe nyúlt volna. A lapról eltűnt a szivárványszín paca, helyét valami halványbarna folt foglalta el. A forróságot még mindig érezte magában. Mi lehetett ez? Remélte, hogy nem valami csapda vagy átok. Kiskorában a vármegyében megátkozta egy ronda banya, akinek belopództak a kertjébe almát lopni. A banya azt mondta, alma fog nőni az orrán az új év második napján. Ron nem hitt igazán az átokban, de azért szorongva várta azt a napot. Soha többé nem ment almát lopni.
Vajon mit csinálhat most Cathy? Eszébe jutott, mit kellett neki kiállnia az alatt a néhány hónap alatt az oázis mélyén, és csak remélni merte, hogy a lány még nem vesztette eszét. Még rágondolni is félt, mi lehet a húgával.
Meg kell találnia a kardot! Fontos lehet, elvégre “elrejtették”. A mágus írta, hogy itt van valahol. Felnézett az egymás fölött ásító teraszok magasba vesző sorára. Egy darabig eltarthat, mire megtalálja.
A lépcsőhöz ment. Óvatosan lépkedett rajta, attól félt, leszakad alatta az ódon fatákolmány, de az meg sem roppant. A korláthoz inkább nem nyúlt, furcsán idegennek, élőnek tűnt. Talán még meg is mozdulna, ha hozzáérne. Fekete-szürke sávos minták futottak rajta, és pikkelyes fénye volt, mint egy kígyó hátának.
A terasz félhold alakban terpeszkedett, az ív külső felén könyvespolcok sorával, ötöt számolt meg, de csak a középsőn volt néhány könyv. Keskeny íróasztal árválkodott középen, és egy kicsiny szék. Az asztal sarkán apró gyertya pislákolt, halvány fénye meghitté tette a látványt. A kard nyilvánvalóan nincs itt.
A következő terasz színesebb volt. Vastag, vörös subaszőnyegbe süppedt lába. Középen hatalmas, lapos ágy hívogató, ropogós párnákkal és hófehér paplannal, hogy hirtelen rátört a fáradtság. Ez sem az. Azért vetett még egy sóvár pillantást az ágyra, mielőtt továbbment.
A harmadik teraszon végre megtalálta, amit keresett. El sem téveszthette, amikor Shagyr azt mondta, könnyen megtalálja, nem hazudott. Szíve hevesebben kezdett verni a látványtól. Szárazon nyelt egyet, és megdörzsölte tenyerét. Apja arra tanította, hogy ha nincs választása, ne tétovázzon, de ezt muszáj átgondolnia.
Nézte a két sárkányt, amik mintha jégből lettek volna kifaragva. Kétszer olyan magasak voltak, mint egy felnőtt férfi, és Ron nem értette, hogy bírhatja el súlyukat a terasz. Vaskos, rövid lábuk jókora karmokban végződött, amik belevájtak a fapadlóba. Izmos combok, minden kidudorodás, minden izom mesterien faragva. De hiszen még a pikkelyek is látszanak! Ezek nem szobrok, ezek igaziak! Ron megint nyelt egyet. A sárkányok egymás felé néztek, faragott fejükön kifeszített bőrlebernyegek. Szemükben halvány izzás derengett. Mozdulatlanok voltak, de volt bennük valami ugrásra kész erő, valami figyelmeztetés, mintha azt sugallták volna: ha közelebb jössz, támadunk! Ron nem ment közelebb.
Némán bámulta a két sárkány által körülvett, mintegy védelmezett kardot. A fejük magasságában lebegett. Lustán, méltóságteljesen, mégis kacéran forgott, felfedte minden porcikáját Ron előtt, karnyújtásnyira volt, mégis elérhetetlen. Szép fegyver volt. Ron látott már elegánsabbat, de ez pompás volt a maga egyszerűségében. Szokatlanul hosszú penge, kétkezes markolat apró bütykökkel, hogy a szíjnak, ami rá van tekerve, legyen megvezetése. A markolat végén a kézvédő talán egy kicsit túl rövid. Ahogy megcsillant rajta a fény, Ron elámult az éjfekete színen. Hát persze. Démonkard.
A kincstárban három is volt belőlük. Ördögi fegyverek, gonosz célra készültek, mindegyiknek neve van, noha még az uralkodónő sem volt képes értelmezni a pengére vésett jeleket. Az egyik, talán a legerősebb, vérengző őrültté változtatja azt, aki puszta kézzel fogja meg. A másik kettőről nem tudták, hogy mire való, bár érezni lehetett rajtuk az erőt. Mélyen bezárva tartják őket Dunham földalatti pincerendszerének mélyén, a titkos kincstárban.
És most mi legyen? Miféle mágia védi ezt az átkozott kardot? Ron egy évvel korábban kinevette volna azt, aki mágikus labirintusokról és szunnyadó kősárkányokról mesél neki. Az ősökkel együtt a mágia is eltűnt. Ron nem volt felkészülve az Árnyék lidérces vízióira és egy ilyen hely látványára. Gondolatai körben forogtak és ugyanott állapodtak meg, ahonnan elindultak. A sárkány félig áttetsző fején. Olyan, mint a jég vagy mint a méregdrága üveg. Nem érezte hidegnek, bár nem érintette volna meg.
Ha valóban hasonlatos a jéghez, akkor az azt jelentené, hogy törékeny. Ron nem gondolta végig, mit tesz, egyensúlyra jutott benne a bajnokok legendás céltudatossága és gyors mérlegelőképessége. Meglendítette a patkányvéres vasrudat, hogy a néma csendben jól hallatszott a halk süvítés, és felülről lecsapott a sárkány fejére. Nem számított igazán hatásra, ezért is lepte meg a pendülő hang nyomán millió szilánkra robbanó fej látványa. A sárkány, vagyis ami maradt belőle, eltűnt egy vastagon előtörő gőzfelhőben. Ron lazán hátraugrott, de mielőtt mindent beburkolt volna a fehér pára, valami olyat látott, ami még gyorsabb hátrálásra késztette. Egy pillanatra látta megmozdulni vaskos lábat. Izmok mozdultak a pikkelyes bőr alatt, a karmok összerándultak. Aztán az egész eltűnt, elrejtette az előtörő gőzoszlop.
Mire a párafátyol eloszlott, a sárkány is eltűnt, de Ron szíve továbbra is hevesen kalapált. Minden eshetőségre felkészülve elmormolta a fény mantráját, amitől kitisztult a feje, teste pedig eszközzé vált, egy mindenre figyelő, reagáló, kifinomult gépezetté. Nem történt semmi. A kard továbbra is ott forgott az egyetlen megmaradt sárkány orra előtt, lustán, komótosan. Valami azonban azt súgta, nem lehet csakúgy ellopni onnan. Addig nem, míg azok a megkövült szemek olyan éberen figyelik. Valahogy nem méltó halál egy fenséges lénynek, mely a mesék hatalmas erejét örökölte, hogy végtelen álmában érje a gyilkos csapás, hogy ne is ébredjen fel soha többé. Másfelől viszont Ronnak nem akaródzott megtudni, mire képes egy sárkány éberen. Mély levegőt vett, és hátralendítette a vasat, hogy teljes erejével lesújtson.
A csapás ugyanolyan gyors volt, energikus és könyörtelen, mint az előző, de valami megváltozott. Egy apró jel, egy mozdulat, de inkább egy érintés. Érintés a szívében, a tudat, a bizonyosság, hogy figyelik. A sárkány szeme rá szegeződött. Gyors, mégis végtelenül kecses és könnyed volt a mozdulat, ahogy a rövid, karmos mancs felemelkedett és ellenállt a vasrúd gyilkos erejének. A sárkány feje Ron felé fordult, és a bajnok bölcsességet látott a szemekben. Az idő nemes terményét.

7.

Shagyr egymáson keresztbe fektetett lábakkal meditált, szemben az Asarth-körrel. Ölében szelíden pislákolt az ökölnyi kristály. Esteledett. Három napja már, hogy a bajnokot elküldte a kard után, azóta csak várt, tisztította az elméjét. Készült a végzetére, ami egyre közelebb lopózott hozzá a kövek közt. Hallotta a neszeket maga mögött, de nem fordult meg. A fennsíkon járt, ahová nem követhette bárki. A várakozás hosszú napjai alatt figyelte a távolban tevékenykedő lángocskákat, és néhányszor összekapcsolódott az Árnyék-nagyúrral is.
Erőt merített, hogy végig tudja csinálni, ami rá várt. Hosszú éveken keresztül szőtte hálóját, tervezgetett, és úgy készítette elő a szálakat, hogy a terv mostanra önálló életre kelt. Minden komponens járta a neki kirótt utat. Shagyr elégedett volt. Érezte, hogy a távolból az Árnyék-nagyúr figyeli. Ha sikerrel jár, teljes joggal kerülhet vissza az udvarba, és Zephyr is megkapja a lehetőséget, hogy bizonyítsa hűségét. Igen, az Árnyék-nagyúr örülni fog.
Másfelől viszont, mi történik, ha Zephyr nem elég türelmes? Ha előbújik a rejtekhelyéről? Késő már ezen töprengeni. A terv működni fog, mert működnie kell. Éveket ölt bele az oázis előkészítésébe, újra és újra megszőtte a falakat behálózó erővonalakat, maga az Árnyék-nagyúr biztosította számára a folyamot. Egész légiók vártak türelmesen az apró kapuk túloldalán, hogy egyetlen szóra áttörjenek. Mindez komoly erőforrásokba került, de megérte a fáradozást.
Az őrláng megrezdült. Alig érzékelhető kis rezzenés volt, és Shagyr nem is sejtette, mekkora figyelem és összpontosítás lakozik mögötte. Figyelte a fényt, megpróbált összekapcsolódni, de feszültséget érzett. Figyelj!, suttogta a láng. Elkezdődött!
Az izgalom azonnal kizökkentette a meditáció nyugalmából. Kinyitotta a szemét. A nap már vöröses színt vett fel, épp alábukni készült a sivatag túloldalán. Az apró, éles sziklák sötét, elnyújtott árnyékot vetettek. Az utolsó sugarak a körre vésett krokodilfejre vetültek, és mintha megcsillantak volna a faragott fogakon. Csend volt, talán túlságosan is mély csend.
Szeme sarkából rálátott a kis kocsira, ami mellett mozdulatlanul hevertek a szolgák. Bőrük koromfeketére perzselődött. Shagyr nem gondolta, hogy az érkezők ennyire csendesek lesznek. Tökéletesen hangtalanul ölték meg mindkettőt. De vajon miért nem támadtak? Aztán eszébe jutott. Hát persze, a meggondolatlan bajnok. Shagyr úgy gondolta, mostanra már meghalhatott. Persze ebben nem volt biztos. Akár túl is élheti, a részvilág nem volt kifejezetten ellenséges, legalábbis a leírás szerint. De ez nem számított. A bajnok csak egy bábu volt a táblán. Egy eszköz. Az igazi zsákmányt egészen máshol kell keresni.
Köpenye alig láthatóan felderengett, ahogy gondolataira válaszul létrejöttek a védőmágiák. Az Árnyék különösen készségesen reagált most, hogy a nagyúr figyelme fókuszálódott. Olyan volt, mint egy színdarab. Látszat az egész. A gondolat megbizsergette a bőrét. Az Árnyék természetének lényege a látszat, az illúzió. Ekkora szemfényvesztés részesének lenni egyenesen kéjes élvezetet nyújtott.
Lassan felállt. Lába elzsibbadt a sok üléstől, most nehezen engedelmeskedett. A nap korongjának alsó fele épp most ízlelte meg a sivatag köves felszínét. Shagyr elmosolyodott. A nap talán utoljára látja ilyennek. Az éltető nap. Próbált nem hunyorogni, ahogy egyenesen belenézett. Az Árnyék lángjában érlelődött szemei nehezen viselték a nyers fényt.
Szertartásos lassúsággal fordult meg. Megtehette. Tudatában volt, hogy a lenyugvó nap fényében alakja baljóslatú és sötét volt. Szeme folyamatosan pásztázta a látványt, alaposan megnézte magának a több száz, vörös fényben úszó arcot. Elszánt, harcolni kész katonák, és igen, ott hátul, védve mindentől, bábjainak sorfala mögött ott volt, aki mindezt mozgatta. Látta a testet átszövő mágia izzását. Benne volt Asarth minden kecsessége, finomsága. Az uralkodónő személyesen jött el, hogy leszámoljon vele. Pont, ahogy várta.
Shagyr végre érzékelte azt az egyszerű illúziót, ami elnyelte a kívülről jövő hangokat. Annyira magától értetődő volt, hogy először észre sem vette. Most, hogy egy gondolatára semmivé foszlott, meghallotta az ideges motozást, az apró, fémes koccanásokat, a porban csikorgó kavicsokat.
Ahogy végignézett a seregen, büszkeséget, méltóságot érzett, nem úgy, ahogy ők. Lekushadtak a porba, szorongás csípős szaga vette körül őket. Nem tartott sokáig, csak egy pillanat volt az egész, de ez a pillanat az övé volt. Ahogy elmúlt, éles tiszta hang hasított a hűlő levegőbe, mire a sereg, mint egy ébredő óriás, megmozdult. Vad csatakiáltások csatlakoztak az uralkodónő hangjához, míg végül mindenki talpra ugrott és megindult az Árnyék-pap felé.
Shagyr ösztönösen cselekedett, egy egyszerű, ősrégi igét használva, de a közelében összesűrűsödött képlékeny árnyék továbbvitte szándékát. Maga is meglepődött attól a hevességtől, amitől a levegő is szikrázni látszott, amikor útjára engedte az illúziót. Vakító fények sokasága lobbant a sorok közt, ártani nem tudtak, ahhoz túlságosan szétszóródott az erejük, de hosszú másodpercekre elvakították a közelben állókat. Csak Shagyr látta az először alaktalan, apró lidércfényeket. Néma fecskék suhantak el az emberek között, közben formálódtak. Zavart kiáltások innen is, onnan is. Az uralkodónőnek kellett némi idő, amíg felméri a helyzetet, és Shagyr ezt használta ki. A sereg igazán nem is érdekelte, akármit tesz is, nincs esélye ellenük. Az uralkodónőre koncentrált minden idegszálával, figyelte a vékony, érzékeny fonalak kusza tömegét, amik a törékeny testből indultak ki. Végre láthatta az öreg-fiatal lányt, Asarth ágyékának gyümölcsét. El kellett ismernie, hogy szép volt. Kecses alkat, leheletfinom vonások és valami olyan erő, amitől az emberek behódoltak neki és elismerték. A királyok vére. Igyekezett megfigyelni minden rezdülést, minden vibrálást. Amit látott, az segíti a terve beteljesülését, még így is, hát figyelt. Ugyanezt tette az ő szemén keresztül az Árnyék-nagyúr is.
A lobbanó fények közt szellemalakok keltek életre, áttetsző szellemkatonák. Rengetegen voltak, láthatólag nem zavarták őket a fények. Egyenként megállapodtak és egyre szilárdabb anyagot öltöttek, sűrűbb lett testük. Arcuk és tagjaik hasonlítani kezdtek a közelükben kuporgó, kiáltozó hús-vér emberekére, mígnem megszólalásig úgy néztek ki, mint az, akit kiszemeltek maguknak. Az öreg, sokat tapasztalt veteránok tudták, mi történik, ők ifjabb korukban részt vettek a Kerék határain kívüli portyákon, őrjáratokon is, már látták ezt a trükköt, és pontosan tudták, hogyan lehet védekezni ellene. Szemüket eltakarták, kiabáltak, hogy legalább a közelükben lévőket felkészítsék.
- Ne támadjatok! Csak védekezzetek…
- Ez csak látszat! Mindenki maradjon a helyén, ne támadjon!
A fények elhalványultak, és a következő zűrzavar hangosabb volt annál, mint hogy egy-két józan katona túl tudja kiabálni. Alyna a seregtől nem messze, komoran magába burkolózva figyelt, erősen összpontosított. Kereste a mágia központját, hogy semlegesíteni tudja, ahogy az apjától tanulta nagyon rég. Nem vonta el figyelmét a hirtelen támadt zavar sem. Kusza fonalakat látott mindenfelé, egy sűrű szövetet, amit hiába próbált megfejteni, minél jobban kereste, annál jobban elveszett a szálakban. Időre volt szüksége.
Közben a katonák sorai közt káosz támadt. A feleszmélők azt látták, hogy ordító alakok, saját társaik támadnak rájuk. Volt, aki megfogadta a tanácsot, és nem támadott, csak védekezésként felemelte a kardját, hárított. Azt tapasztalta, hogy a másik kard anyagtalanul átsuhan testén, anélkül, hogy bármilyen vágást ejtene rajta. Volt, aki azt látta, hogy egy idegen katona a saját társát akarja kardélre hányni, és bajtársa segítségére sietett. Könnyűszerrel megmártóztatta pengéjét a lefoglalt ellenfél zsigereiben, hogy aztán lássa, amint társa most ellene fordul, és a következő pillanatban őt szúrták hátba. Azonban néhány zűrzavaros perc után a megmaradtak ráeszméltek az illúzió mibenlétére, és immár mindenki csendesen összekuporodva védekezett a szellemkatonák szaladgáló tengerében.
Shagyr kihasználta az időt. Ujjai rákulcsolódtak a halványkéken izzó kristályra. Mostanra már egészen tekintélyes mennyiségű formálható Árnyék csordogált át a kapun, amit a kristály jelentett. Egy nagyobb kaput kell nyitnia annak a két monstrumnak, amik valahol a közelében várakoztak anyagtalanul. Érezte őket. Szinte kézzel fogható düh áradt belőlük, már-már tapintható volt a féktelen erő, a tombolás vágya, ami hajtotta őket. Az Árnyék-nagyúr személyes küldeménye. Shagyr nem gondolta, hogy Syramat ködös falain kívül is létezhetnek ilyen lények. Csak az Árnyék szívében, a palotában voltak folyamatosan az anyagi síkon ezekhez hasonló, bár jóval nagyobb őrök. Ott, ahol a valóság határai elmosódtak, és az Árnyék diktálta a törvényeket.
Torz, puffadt holtesteknek tűntek. Fedetlen testükön undorító ütemben rengett a gigantikus mennyiségű háj, halvány bőrüket kelések és fekélyek borították. Dühödten csapkodták vaskos kezükkel a buborék falát, ami bebörtönözte őket. Az ilyen megidézésekhez rengeteg erő kellett. Annyi, amin Shagyr képtelen lett volna uralkodni. A kristály ugyan segített neki, de ha nincs más, képtelen lett volna boldogulni. Érezte a szüntelen jelenlétet. Az Árnyék-nagyúr mindent látó szeme bekúszott elméjébe. Az igazság az, hogy soha életében nem érezte ennyire közvetlenül az Árnyék jelenlétét. Egyfajta delírium volt, hasonló a fátyolgomba tudatemelő képzeteihez, de míg az nagyon is valóságos, érzéki képeket bocsátott az elmére, ez a jelenlét inkább ködös víziókra emlékeztetett. A valóságot látta homályosabban, mintha már nem vonatkoznának rá azok a könyörtelen törvények. Lelke mélyéig átjárta az Árnyék. Tisztán látta a kicsivel a föld felett lebegő hatalmas testeket, amint a katonák felé fordulva újra és újra megdöngetik a hártyát, közben vaskos mancsukon vizestömlőként előre-hátra reng a petyhüdt bőr.
Ahogy Shagyr felemelte a karját, a katonák közül eltűntek a szellemlények. Egyik a másik után. Csak ő látta, meg talán a sereg másik oldalán figyelő nő, ahogy az Árnyék szürke csápjai felemelkednekés megindulnak visszafelé, akár egy pokolbéli madárraj. Shagyr egy pillanatra megnézte magának az uralkodónőt körülvevő színes villódzást. Szivárványszínekben pompázó lepkerajnak tűnt, és ezt is csak ő láthatta. Látott, de testét valami más irányította. Talán nem is helyes így gondolnia rá, mert nem irányította, csak vezette. Ha akart volna, ellen tud állni neki. De nem akart. Jó érzés volt birtokolni ezt a hatalmat, még ha csak így, közvetve is. A repülő Árnyék-fonalak összegyűltek, sűrűsödtek a két lény körül, és ha nem szállt volna le időközben az éjszaka, már láthatóak lettek volna. Az itt-ott pislákoló fáklyák azonban nem adtak elég fényt.
A katonák feleszméltek. Az elmúlt percek nem szétzilálták őket, hanem ellenkezőleg, az illúziók eltűntével egy fegyelmezett, éber sereg maradt a hűvösödő sivatagban. Egyetlen parancsra összerendeződtek, immár tökéletes csatarendbe fejlődtek. Egy gépezet kifinomult részeivé váltak, az egyén most másodlagos volt. Az uralkodónő figyelmeztette őket, hogy támadás várható, ami ezúttal nem illúzió lesz. Most mindenki a vézna papra koncentrált, akit mintha nem is érdekelt volna a sereg. A katonák legtöbbje még sohasem látott Árnyék-papot, és most lenyűgözve figyelték az önkívületben reszkető, csontsovány alakot. Két kézzel szorított valami halványkéken világító tárgyat. A fény nagyon különös volt, szinte megbabonázta, aki ránézett.
Alyna émelygett. Ő látta a pokolbéli lényeket és a körülöttük sűrűsödő erőket. Személyes testőrein kívül az egész sereg várta a parancsot a támadásra. Mintha egy ismeretlen próféta jövendöléseit hallgatták volna. És valóban. Az Asarth-kör mellett álló alakból tényleg áradt valami átszellemültség. Az uralkodónő behunyta a szemét, és figyelte a pengéken tükröződő komor arcokat. Védekezően terjeszkedett ki a sereg magja felé, bár ez csak rögtönzött hatás volt. Nem volt ideje felkészülni, és fogalma sem volt, mire számítson. Túlerőben voltak a pappal szemben. Mégegyszer átgondolta a helyzetet, és döntött. Most kell támadni.
Ujjai hegyén sercenő hang kelt, egy ragyogó golyó lapult szétnyitott tenyerében. Aprócska illúzió. Bólintott a felé néző, várakozással teli arcoknak, szemében mélységes fáradtság tükröződött. Nyomban felhangzott a támadásra buzdító kiáltás, először csak egy-két torokból, aztán mind többen csatlakoztak hozzá. Alyna lazán elpöccintette a kezében tartott golyót, ami hatalmasat lobbant,és szikrázó fáklyaként szelte át a levegőt. Egyenesen a pap felé repült.
Nagyjából ekkor történt, hogy Shagyr a támadó sereg útjában átengedte a hatalmas lényeket. Szinte perzselte a bőrét az a láthatatlan égés, amivel az Árnyék önmagát emésztette. A burok mögött felgyülemlett erő kiszabadult, és átemelte a hatalmas testeket. A katonák csak annyit láttak, hogy a semmiből előttük termett két óriás. Olyan magasak voltak, mint két ember, csapott homlokuk alatt mélyen ülő szemek villogtak. A katonák nem álltak meg, habozás nélkül rárontottak új ellenfeleikre. Alyna megborzongott. Nézte a lomha behemótokat. Kardok csaptak le rájuk, de a rengő háj felfogta, tompította a csapásokat. Mocskos, ragacsos lé csurgott a sebekből. Az egyik lény előrelépett, elkapta az egyik felé csapó kart, és magához rántotta a szerencsétlen katonát. A többiek megálltak egy pillanatra, nézték, ahogy a lény lehajol és eltátja a száját. A katona pánikba esve üvöltött, alig lehetett húsz év körüli. Hasztalan dobálta magát a behemót mancsai közt, a hatalmas karok könnyedén megtartották. Utolsó sikoltása furcsán öblössé vált, ahogy feje körül összezárult a lény állkapcsa. A körülötte állók csak most kezdték felfogni, hogy ez valóban megtörténik. A lény szájában a katona fejével más körülmények közt komikusan hatott volna. Úgy állt ott, mint egy retardált gyermek, aki valami nyalánkságot majszol, és erősen koncentrál, milyen az íze. A katona rángatózása egy halk roppanással véget ért. Kezéből kiesett a kard, tompán kondult a köves talajon. A többiek, mintha valami szörnyű álomból ébrednének, egyszerre támadtak a hatalmas dögre.
Shagyr arra gondolt, ideje visszavonulni. Még egyszer hátrapillantott a két monstrumra, az egyik épp most csapott le egy túl közel merészkedő katona arcába. Az ütés olyan erős volt, hogy az áldozat furcsán megtekeredett nyakkal zuhant a földre, és nem is mozdult többé. A pap eleget látott. Gyorsan megfordult, és sietős léptekkel indult a sivatag felé. A csapda készen áll, az események mostantól megváltoztathatatlanok. Elégedett volt. A hold még nem jött fel, hosszú órákig csak a csillagok fénye jelentett neki támaszt a tájékozódásban, de ez elég volt. A sereg jóval nehezebben tud majd haladni, órákig is eltarthat, mire a nyomára akadnak, addigra pedig már késő lesz. Szürke köpenye elrejtette a kövek közt, de azért a maradék erejét bevetve elbújt az uralkodónő elől is. A kristály holtan lapult tenyerében, sötét volt és hideg. Hosszú idő, míg újra feltöltődik. Az Árnyék-nagyúr fürkésző jelenlétét sem érezte már. Maga mögött alig hallhatóan kiáltozást hallott. Talán most győzték le az idézetteket. Tovább tartott, mint remélni merte. Sok időt nyert. Most még percekig eltart, mire újraszerveződnek és egyáltalán keresni kezdik. Nem figyelt fel az apró neszre, ami nem messze mögötte kelt.

Alyna nem ment túl közel a dögökhöz, anélkül is jól látott mindent. Az összekaszabolt bőr mostanra megereszkedett és bűzös füstfellegeket eregetett. A kiontott mocskos testnedv körös-körül undorító nyálkával vonta be a köveket. Úgy tűnt, a testek bomlanak szét. Az Árnyék tartotta össze őket, és mivel itt olyan kevés volt belőle, egyszerűen szétolvadtak, mint vaj a napon.
Az uralkodónő elfordította tekintetét a tetemekről, és a sötétben is lenyűgöző Asarth-kört nézte inkább. Valaha egész karavánok használták állandóan ezeket. Virágzó kereskedelmi központok létesültek az Ősök Útja mentén, északról a bányák kincseit, délről a gyümölcsöket ontotta az Út, még keletről is jöttek a tenger ajándékai.
Ashtol került elő valahonnan a támadó él elejéről, és most szertartásosan meghajolt. Két testőre kíváncsian nézett rá. Ashtol karján felszakadt a bőrvért, és Alyna karcolásokat látott a fehér bőrön. Vajon hová lett a pajzsa?
- Uralkodónő! Azt hiszem, tanácsos lenne az Árnyék-pap nyomába erednünk. Még nem juthatott messzire. Ha most…
Alyna nagyot sóhajtva válaszolt, közben a kör lapjára vésett krokodilfejű emberalak kezében lévő tárgyat csodálta. Talán pálca?
- Várunk.
- Igen, uralkodónő, de engedelmével, ha most nem indulunk, elveszíthetjük a nyomát.
Pálcának túl vaskos volt, dárdának meg kecses. A hegyén volt egy kis díszítés, egy vöröses gyűrű, de ez minden. Alyna a kapitányra emelte tekintetét. Ashtol megrettent a végtelen fáradtságtól és szomorúságtól, ami a szemek mélyén tükröződött.
- És merre indulna, jó uram? Vagy kutassuk át az egész sivatagot?
Ashtol nyelt egyet, aztán idegesen végigjáratta a tekintetét az előttük elterülő sötétségen. Ahogy visszafordult, arcán tanácstalanság ült. Tekintete olyan zavart volt, hogy Alyna megsajnálta.
- Jó Ashtol kapitány, legyen még egy ideig türelemmel, és figyeljen. Már gondoskodtam a papról. Nemsokára jelet lát, akkor majd elindulhat a nyomába.
Ashtol némán meghajolt és visszament az újra szervezett formát öltő sereghez. Sietségében majdnem orra bukott egy lebillenő kövön. Alyna töprengett. A fáklyák fényében fenyegetőnek látszott a krokodilfej. A kör még nem zárult be. Van itt még valami, nem igaz? Vajon hová mehetett innen Ron Walderg? Lehunyta szemét, és felidézte az érzést, amit néhány napja élt át, amikor hosszú idő óta először újra megmozdult az Ősök Útja. Kellemes emlékeket keltett benne. Érezte az Árnyék jelenlétét az útban, olyan volt, mint egy viszketés valahol a testén, aztán azt, ahogy Ron Walderg áthaladt rajta valahová, messze a Kerék határain kívülre. Követni sem tudta volna, helyette inkább azt a kis sivatagi állomást kezdte figyelni, ahonnan még mindig érződött az Árnyék jelenléte. Apja úgy tervezte meg az állomásokat, hogy az Árnyék képtelen legyen áthaladni rajtuk, de úgy látszik, megnyitni azért meg tudta. Talán ez a titka annak, hogy nem rombolták le őket soha?
Alyna messziről jövő, halk pukkanásra figyelt fel. Vörös fénycsík kapaszkodott az égre a távolban, benn a sötét sivatagban. Egy ünnepi tűzijáték kellékei közül hozatta el. Maga is meglepődött, milyen messze volt a fényforrás. Ilyen rövid idő alatt ekkora távolság! A tömegben meglátta Ashtol arcát, amint őt nézi, vonásain ott volt a néma kérdés. Alyna bólintott, amire Ashtol válaszul felkiáltott, majd rohanni kezdett, egyenesen bele a sivatagba. A többiek látszólag nem voltak felkészülve erre, Alyna legalábbis úgy látta, egy pillanatig haboznak, mielőtt egy emberként megindulnak utána. Gyorsan haladtak,és Alyna remélte, hogy a pap nem nyer egérutat, amíg odaérnek.
Nézte a távolodó fáklyákat. A sötétség egyre szélesebb lett közte és köztük. Testőrei gyűrűjében visszasétált lovához, és felkapaszkodott rá. Amíg azok követték a példáját, behunyta a szemét és kiterjesztette tudatát. Megpróbált látni a sivatagban heverő apró kristályok szemével, aztán tovább kutatott, rátalált a rohanó seregre. Nézte az elszánt arcokat, amint mind egy irányba szegezik tekintetüket, kezükben íj vagy kardjuk markolata. A vértek csillogó fémcsatjaival, pántjaival könnyebben boldogult, ezek már majdnem olyanok voltak, mint egy tükör. Aztán ott voltak a kardok, amiket még könnyebben meg tudott érinteni. De pillanatnyilag nem látott mást, csak a rohanó sereg látványszilánkjait.

Shagyr dühös volt magára. Soha, semmilyen körülmények közt nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Az első dolgok között volt, amit a leendő Árnyék-papok megtanultak a szigorú kiképzés alatt, hiszen az életük múlott rajta. Kevesen élték túl azokat a megpróbáltatásokat, és akik végül kibírták, fizikailag és lelkileg is felkészültek az előttük álló útra, tanulásra. Shagyr nem értette, hogy hagyhatta figyelmen kívül, hogy követték.
A két férfi azóta már holtan hevert, mindkettőt rövid, díszes áldozótőrével ölte meg. Sajnos addigra kilőtték azt az átkozott petárdát, és már hallotta is a távolban a kiáltozást. És volt ott még valami más is. Egy kutató szem, ami mintha bekúszna a tárgyakba. Az uralkodónő. Elrejtette magát a szemek elől, ennyire még futotta az őt körülvevő Árnyéktól. Menekülnie kell, nincs idő gondolkodni. A legvakmerőbb és egyben leginkább sikerrel kecsegtető megoldás az lenne, ha az üldözőkkel szemben, vagy legalábbis majdnem szemben menne, és megbújna egy kő mögött. Túlhaladnak rajta, és azon a helyen, ahol már jártak, biztosan nem fogják keresni. Csak az a baj, hogy a sivatag nagyon keveset nyújtott fedezék terén. Nem sok választása maradt, és az a kevés esélye is rohamosan csökkent, ahogy a katonák közeledtek. Ahogy újra elindult, rögtön észre is vett egy alkalmasnak látszó követ, akkora volt, mint egy nagyobb kutya, és ha eléggé elvonatkoztatott, még hasonlított is rá. Egy nagy, lomha, lehajtott fejű kutya.
Lekuporodott a tövéhez. Ennyi nem lesz elég, még mindig túl feltűnő. A gondolatok lázas hevességgel peregtek fejében. Pár másodpercre felegyenesedett, mozdulatlanul állt, figyelte az emberek mozgását. Pontosan tudnia kellett, merről jönnek és milyen szögből láthatják a követ. Úgy bukott le újra, mint egy folyékony árnyék. Ezúttal lefeküdt a kődarab tövébe. Lábát egy kis mélyedésbe igazította, majd ráterítette köpenyének szélét, hogy ne legyen annyira szögletes a forma. Derekával, mellkasával egészen közel simult a kőhöz, karjait pedig összefonta. Csuklyáját, amennyire tudta, az arcába húzta, majd ráhajolt a kőkutya lábára, és mozdulatlanná dermedt. Sikerült úgy elrendeznie testét, hogy néhány lépés távolságból nézve sem tűnt szabályos alaknak, csak egy nagyobb kődarab részének a hideg sivatagi éjszakában.
Épp idejében, már hallotta az egy csoportban rohanó katonák csörtetését. Úgy érezte, egy kicsit közelebb jöttek, mint számított rá, de nem mert felnézni, nehogy elárulja magát. Csak feküdt, mozdulatlanságra kárhoztatva, homlokát a hideg kőnek feszítve, visszatartotta a lélegzetét, és várta, hogy a katonák továbbhaladjanak. Sokan voltak.
Talán percekig feküdt ott, úgy gondolta, a sereg nagy része már elhaladt mellette. Akkor történt valami. Egy rándulás volt csak, egy rántás a szürke köpenyen, valamelyik ember biztosan rálépett. A köpenynek más az érintése, puha, biztosan megérzi az ember még bakancson keresztül is, ha rálép. De talán még nem késő, még tehet valamit. Elmosódó árny volt csak, ahogy megfordult, kezében már ott volt a rövid áldozótőr. Nem állt előtte senki, a köpenyén, ahol azt hitte, ráléptek, egy kavics hevert. Valaki odébb rúghatta. A legutolsó katona, egy hosszú hajú, megnyúlt arcú férfi néhány lépésre állt, kardja remegett kezében, szemei tágra nyíltak a döbbenettől.
Shagyr csak egy pillanattal késett el. A férfi nagy levegőt vett, és kiáltott egy utolsót, mielőtt az áldozótőr a torkába fúródott. A pap tudta, hogy vesztett. Visszahúzta a tőrt, lazán leengedte karjait, mintha az egész sereget akarná kihívni, és elmosolyodott. Nem számít már. Semmi nem számít.

8.

Rasal szinte alig hallotta, hogy kattan a zár. Elmerült saját kis világában, amit azért teremtett, hogy Zephyr képeitől védje magát. A lény túl sokszor csapta be, túl sokszor ültette el benne a reményt, aztán tépte ki tövestül a kisarjadó életkedvet. De Rasal rájött, hogy akármilyen hatalma is van, csak az érzékelését tudja befolyásolni. Nem fér hozzá a lelkéhez, a gondolataihoz. És Rasal előtt ott volt a választás, hogy nem hiszi el, amit lát, tapint, érez vagy hall. Nem hisz semminek, csak ott belül létezik, teremt magának egy világot belül, ahová elbújhat, ahol megóvhatja magát.
Egy kertet épített, olyan kertet, amit csak apja meséiből ismert, egy olyan helyet, ahol zöld fű sarjad a földből, ahol sok a víz, az eső szinte minden héten esik, ahol folyók, tavak vannak, fák, erdők. Rengetegállat, madár, hal él a kertben, és pillangók, nagyon sok pillangó. Mindig újabb és újabb szegletét fedezte fel ennek a titkos világnak, és erőt merített belőle.
Zephyr víziói kikezdték ép eszét, mert agya képtelen volt megkülönböztetni a valóságot a démoni lény vízióitól. Ezért nem érdekelte, amikor a mágikus pecsét a záron hirtelen kiolvadt. A hang olyan volt, mint amikor egy szúnyog vízbe esik. Valami furcsa, elfúló zümmögés. A zár kattant, aztán az ajtó pántja megnyikordult, ahogy a rozsdás vas szélesre tárult.
Túl egyszerű és nyilvánvaló. A hosszú napok alatt Rasal megfigyelt néhány dolgot. A víziók előtt Zephyr mindig bejött hozzá, és rávette, hogy a szemébe nézzen. Ez volt a kulcs, valahogy a szemén keresztül manipulálta az érzékeit. Aztán olyan képet sugallt, mintha magára hagyná, és történne valami, de egy alkalommal elvitte a felszínre is. Egyre nehezebben dőlt be neki, és gyanította, hogy nemsokára valami mással fog előállni. Talán ez is a terve része, hogy ostobábbnak állítja be saját magát, és később azt használja ki, hogy Rasal alábecsüli? Ha igen, ez nem sikerült, mert Rasal már így is teljesen összezavarodott, és inkább befelé menekült, magába.
A sorrend mindig ugyanaz volt. Először a találkozás, aztán a képek, és a végén Zephyr valóban elment, hogy pár óra nyugtot hagyjon neki. Néha Rasal úgy érezte, a furcsa lény valahogy eszik belőle. Mint egy rabló, úgy hatolt belé és vett el tőle valamit, amivel táplálkozott. Rasalban csak az a nyugtalanító érzés maradt, hogy meglopták valamivel, hiába állt az ajtóban, eltűnt valami abból a belső kamrából, ahová oly féltett kincseit halmozta.
Ködös tekintetét a nyitott cellaajtóra emelte, és igyekezett nem gondolni a kínálkozó lehetőségre. Nem, ez nem a valóság. A valóság az, hogy ő ott fekszik a cella padlóján izzadtságban fürödve, meztelen teste reszket a kimerültségtől, Zephyr pedig fölötte kuporog. Maga elé képzelte a hatalmas kigúvadó szemeket, amint narancssárga üveggolyóként függenek fölötte, és ő csak nézi, képtelen rá, hogy elszakítsa róluk a tekintetét. Felsóhajtott. Az ajtó nagyon valóságos volt, szinte hívogatta. Nyelt egyet. Látta a halványszürke kőfalat az ajtón túl, legalábbis azt a részét, amit a fáklyafény megvilágított. Nézte a rácsok árnyékát rajta, és azt a foghíjat, amit a nyitott ajtó hagyott. Ez nem igaz. Ez csak egy kép.
Hirtelen ült fel, esélyt sem adva magának arra, hogy végiggondolja a dolgot. Lábait maga alá húzta, és felállt. Tulajdonképpen már azelőtt eldöntötte magában, hogy mit fog tenni, mielőtt meghallotta a sikoltást. Még maradt benne annyi kezdeményezőkészség, annyi élet, hogy meg merje ezt kockáztatni, dacára a várható következményeknek. Még hitt magában ennyire, és ez fontos volt. Ó, igen, ez volt igazán fontos! Megőrizte az életet még így is, hogy kívül-belül megalázták, lecsupaszították testét, lelkét. És bár még mindig nem volt egészen biztos benne, hogy ez nem csak egy újabb csapda, sokkal jobban érezte magát. Aztán meghallotta a sikoltást, és ez valahogy megerősítette. A hang hirtelen bizonyossággá érlelte benne, hogy ez nem illúzió. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, talán egy elemi, elfeledett érzés vagy az életösztön tiszta hangja volt, ami megsúgta, de megszűnt minden kétsége.
A sikoly nyers, fájdalmas hang volt, rövid és görcsös. Rasal meztelen talpa olyan némán érintette a hideg kőpadlót, hogy egyetlen halk nesz sem hallatszott. Úgy osont ki, mintha maga is egy árnyék lett volna. A sötét folyosón maga elé tartotta kezeit. A sikoltás jobbról jött, így ő balra indult a fal mentén. Nem tudhatta, honnan jön a hang, de nem is nagyon akarta megtudni. Egy másik cella volt az övé mellett, de ez üresen tátongott. Rasal megérintette a hideg vasrácsot, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg igazi-e. A folyosó itt véget ért. Ez zsákutca, és ő nem akart a sikoltó hang felé indulni. Mintha a gondolataira válaszolna, újból felhangzott a sikoltás, ezúttal hosszabban, fájdalmasabban, és utána halk, heves zihálásban folytatódott. Női hang volt, bár a korát lehetetlen volt megállapítani. Mintha a kortalan fájdalom kiáltott volna segítség után.
Keze csupasz falhoz ért, és mintha valami pókhálólepelnél is finomabb szövetet tapintott volna. Gyorsan visszahúzta ujjait. A falakban szellemek lapultak, érezte a kőben suhanó árnyakat, mohó pillantásukat, és ahogy megérintette a falat, az volt az érzése, láthatatlan fények gyúlnak a kő belsejében, amire odasereglenek az Árnyék-lények. Éjszakánként hallotta őket, de azt is sejtette, nem árthatnak neki. A kőben bújtak meg, és a láthatatlan lepel tartotta vissza őket. Néha furcsa kíváncsiságtól hajtva megérintette a falat. Ez azokban a ritka, nyomasztó pillanatokban történt, amikor Zephyr épp nem volt ott mellette. Borzongató érzés volt a kőhöz érni, mintha a holt anyag élne. Többé azonban nem akart hozzányúlni, most úgy érezte, csak felhívja magára az Árnyék figyelmét.
Valahonnan halk, vartyogó beszédet hallott, ami összedörzsölődő faágak, levelek hangjára hasonlított. Zephyr! Bár pontosan nem tudta volna megmondani, honnan jön, szíve rögtön kalapálni kezdett a rémülettől, és egy pillanatra mozdulni sem tudott. Nem értette a szavakat, ahhoz túl messze volt, de érezte bennük a furcsa lényre jellemző gonoszságot. A mérete jutott az eszébe. Nem tudta, hogy nőhetett meg ilyen hirtelen, a sivatagban úgy nézett ki, mint egy ember, de amikor itt magához tért, már egy lidérccel találkozott. Emlékezett a hosszú, csontos végtagok érintésére. A lény lehetetlenül megnyúlt alakjára.
Miért gondol most az Árnyék-fajzatra? Inkább arra kellene koncentrálnia, hogyan jusson ki innen. Végignézett az útját álló falon. Nem akart visszafordulni, nem akart Zephyr felé menni, de arra jutott, nincs más lehetősége. Legalább valami fegyvere lenne, és ne teljesen mezítelenül kellene szembenéznie azzal, ami vár rá! A gondolatra megreszketett, bár talán a hűvös levegő is közrejátszott ebben. Megfordult. A folyosó sötéten húzódott előtte vagy negyven méteren keresztül. Látta a cellák rácsainak falra vetülő árnyékát. Ha Zephyr most kilépne a folyosóra, rögtön meglátná őt. Vagy ha erre járna egy olyan alacsony kis lény, amik úgy hasonlítanak a gyerekekre, mégis annyira mások. Ők hozták az élelmet meg a vizet, de arcukról gyűlölet és megvetés sugárzott. Sietnie kell, ha tenni akar valamit.
Tágra nyílt szemmel, lépésről lépésre haladt visszafelé. Mi lenne, ha semmivel sem törődve végigszaladna a folyosón? Hosszú másodpercekbe telne, míg Zephyr egyáltalán a nyomába eredne, ha meglátja egyáltalán. Annyi idő alatt talán kijuthat a felszínre. De aztán hogyan tovább? Az Árnyék-pap üldözőbe veszi és elkapja. Ez nem történhet meg! Rasal még a lélegzetét is visszatartotta, úgy fülelt. Most ért a cellája elé. Félelmetes és valahogy valószerűtlen volt a látvány. Kívülről nézte a helyet, ahol az elmúlt napok éveknek tűnő megpróbáltatásai zajlottak. A deszkákból összetákolt fekvőhelyet, ami egyáltalán nem volt kényelmes, de legalább megóvta a padló hidegétől, a sarokban a vödröt, amibe üríteni volt kénytelen. Eszébe jutott a kőbe vájt pinceház, és erről az apja. Könnyek lepték el a szemét. Egy rövid sóhaj rántotta vissza a cella elé. Csak elsőre tűnt sóhajnak, ahogy jobban belegondolt, inkább hörgés volt. Mit csinálhat Zephyr? Vannak mások is a cellákban? Soha nem hallott más zajt az Árnyék-szolgák motozásán kívül a cellák felől. De az is lehet, hogy csak nem figyelt eléggé, túlságosan lefoglalta a saját helyzete ahhoz, hogy észrevegye a jeleket.
Haladt tovább, figyelt a lába elé, nehogy meglökjön valamit, ami zajt kelt. A következő cella ajtaja előtt vastag fal és vaksötét folyosórészlet tátongott. Tájékozódásképp megérintette a falat,és megint érezte a láthatatlan fátylat. Mint valami nagyon finom pókháló, egyszerre volt selymes és ragadós. Ijesztő, mintha alatta csontokat tapintana. A falak át voltak itatva az Árnyékkal, szinte duzzadtak tőle. Gyermekkorában főzés közben egyszer beejtette a kés a nagy deszkapult mögé, és csak egy keskeny résen tudott benyúlni érte. Az egész válla eltűnt a lukban, de a feje már nem fért oda, nem látottsemmit. Ujjai közt apró darabkák, némelyik puha, bolyhos, némelyik kemény, mások mint a pergamen. És érzett pókhálót is. Attól félt, valami elkapja a kezét és berántja azon a pici lukon keresztül, hogy megegye, és óriási megkönnyebbülés volt, amikor végre a kés markolatát tapintotta. Ez az érzés jutott eszébe, csak most úgy érezte, a luk beszippantotta, és többé nem engedi ki a józan ész világába.
A cellákból áradó fáklyafények apró szigetek voltak a folyosó sötétségének tengerében. Ott állt a rácsok előtt, és várta, hogy csillapodjon szívdobogása. Óvatosan belesett a sötétből a cellába. Ugyanolyan volt, mint az övé, ugyanaz a deszkákból durván összetákolt fekvőhely, a vödör a sarokban, még a mocsokfoltok is ugyanolyannak tűntek a padlón. Mióta lehetnek az Árnyék-lények az oázisban? Az apja minden évben elhozta ide, amikor a fátyolgombát eladta, és emlékeiben úgy maradt meg a hely, mint egy élettől nyüzsgő, eleven kereskedelmi központ. Nem voltak börtöncellák, csak hatalmas raktárak telve a legkülönfélébb árukkal, pihenőkamrák vándoroknak, és rengeteg munkás, sürgő-forgó szállító. Esténként egy nagy teremben gyűltek össze, zenéltek, táncoltak, meg itták a keserű gabonasört. Legutóbb két éve, hogy erre jártak, de akkor még minden rendben volt. Rasal emlékezett arra a napra, nagyjából két hónapja, amikor egy magányos vándor talpig rongyokba csavarva megkérte apját, kísérje el az oázishoz. Bárcsak sohasem találkoztak volna vele!
Tekintete keresett valamit a cellában, de nem találta meg. Mit is? Valami fegyverként használható tárgyat, bármit, csak ne így kelljen végigmennie ezen az átkozott pincerendszeren. De nem volt ott semmi. Most tudatosult csak benne, hogy folyamatosan hallja valakinek a lélegzetvételét. Reszkető sóhajtások voltak ezek, mintha a sírás határán lenne a valaki. Talán ő sikoltott az előbb is? És Zephyr is itt volt. Ugyan most nem hallotta, de az előbb igen. Lehetetlen volt túl könnyen elfelejteni azt a szörnyű, reszelős hangot. Mintha beenné magát egészen az ember csontjai közé. Elég volt csak rágondolni, rögtön eszébe jutottak azok a borzalmas szemek is.
Elég! Azzal kell törődnie, hogyan jut ki innen és hová bújik, nem az Árnyék-fajzattal. Kényszerítenie kellett magát, hogy továbbmenjen. Öklét összeszorította, majd elernyesztette, jobbra-balra nézett a sötétben. Reszketett a félelemtől.
- A bátyád elárult!
Összerezzent, és majdnem feljajdult. A falevelek olyan hangosan és tisztán szólaltak meg meg, hogy Rasal úgy érezte, máris leleplezték. Csak egy hajszál választotta el a pániktól és a sikoltozástól. Mozdulatlanná merevedett, egy szempillantás alatt libabőrös lett, mellbimbói fájdalmasan szűkültek össze. Szemei tágra nyílva bámultak bele a sötétségbe.
- Felrúgta az egyezséget, úgyhogy most sajnos viselned kell a következményeket.
Kihez beszél? Rasal lassan, nagyon óvatosan lépett egyet előre. Már csak egy arasznyira volt a rácsok táncoló árnyékától, rálátott a cella csupasz kőfalára. Még egy kicsi, és mindent lát. Nagyonóvatosan, a falhoz simulva dugta ki fejét, most nem érdekelte a fal lidérces tapintása sem. És ott volt Zephyr, ott kuporgott egy földön fekvő nő fölé magasodva. Ijesztő és valahogy mégis lenyűgöző látvány volt, szinte delejes. Még így összekuporodva is groteszk, hosszú végtagjai voltak, és olyan vékonyak, akár egy zsenge ág. A szürke köpeny csak lógott róla, mint egy ráakasztott rongy. Nagy, hosszúkás koponyája görnyedt nyakán billegett, arcvonásai szinte nem is voltak, csak a csont és a bőr. Kissé háttal ült neki, de azért Rasal látta a tágra nyitott szemeket. Pontosan a nő feje fölé hajolt, pillantásuk egymásba kapcsolódott. A nő alig viselt valamit. Teste adott igazán kontrasztot Zephyr csontsovány, ám mégis hatalmas termetének: szabályos, szép vonalú test, csinos arc, lágy vonások. A mellét fedő fehér rongy félig lecsúszott, a szélén bíbor folt éktelenkedett. Vér. Arcán félelem és döbbenet ült, úgy meredt a nagy sárga szemekbe. Vajon ő is így nézett ki, miközben Zephyr babonázta? Csak most vette észre az Árnyék-fajzat vállán kuporgó pókot. Lassan hullámzott, mintha dorombolna, akár egy macska. Potroha halványvörösen derengett a fáklya fényében.
Zephyr egy díszes markolatú tőrt tartott, aminek hegye eltűnt a nő szegycsontjában. Pici piros csík húzódott a mellkastól egészen a vállig, végigfutott a nyakon, és a földön lévő aprócska vértócsában ért véget. A lény éppen csak belemártotta a kés hegyét a testbe. Rasal azonnal megismerte a tőrt.
- Bármit érzel, csak nézz a szemembe, ott megnyugvást találsz. Add át magad, majd én gondoskodom rólad!
A tőr megmozdult, és egy leheletnyit lejjebb siklott. A nő ismét felsikoltott. Furcsa volt a jelenet, kitátotta a száját és fájdalmasan sikoltott, de közben végig egyenesen Zephyr szemébe nézett, arcát meg sem mozdította, végtagjai ernyedten hevertek mellette. Miért nem védekezik? Zephyr másik kezével a nő mellét szorította. A karmok belevájtak a hófehér bőrbe.
Rasal néhány másodpercig nem bírt megmoccanni. A látvány egyszerűen sokkolta, letaglózta. Döbbenetes volt. Kezét szája elé tette, és beleharapott öklébe. Gyerekkora óta nem beszélt, de ez a szokása megmaradt. Védekezés, nehogy hangot adjon ki. Tovább kell mennie, méghozzá gyorsan! Tovább! El innen! Elszakította tekintetét a bizarr látványtól, és próbált gondolkodni.
- Így! Add át minden fájdalmadat nekem!
Muszáj elindulnia, különben megőrül. Zephyr részben háttal ült neki, és el is volt foglalva, de nem tudhatta, még hogyan érzékelheti vagy veheti észre, mi van mögötte. Remélte, hogy annyira lefoglalja a gyilkolás, hogy nem figyel. Óvatosan! Nekiindult az útnak, hátát a folyosó falának vetette. Ha sietne, Zephyr biztosan észrevenné a szeme sarkából az árnyékok mozgását. A földön fekvő lány ismét felsikoltott. Hangja elnyújtott volt és fájdalommal teli. Rasal megérezte benne az elkeseredettséget és a lemondást. Ő is valami ilyesmit érzett, és szemét ismét elöntötte a könny. Miért nem öli meg? Miért kínozza?
Nagyon sokáig tartott, mire lépésről lépésre, árnyéktól árnyékig haladva eljutott a cella másik oldaláig. Ahogy bebújt a folyosó sötétjébe, valamelyest megkönnyebbült. Még egy utolsó szánakozó pillantást vetett a földön heverő lány felé, aztán továbbosont, ezúttal valamivel gyorsabban. Nem mert reménykedni, de úgy érezte, ha elég ügyes, talán sikerülhet a kijutás.
Már kétfelé kellett figyelnie, egyfelől előre, hogy a folyosó végén nem tűnik-e fel valaki, másfelől maga mögé, hogy Zephyr nem jött-e ki még a cellából. Egyiket sem szerette volna, és valamiért az a képzete támadt, hogy ha szemmel tartja a folyosószakaszt, tehet ellene, hogy bármelyik bekövetkezzen. Valójában tudta, hogy az egyetlen, amit valóban tehet azért, nehogy rajtakapják, az az, hogy siet. Újabb sikoltást hallott. A hangra ösztönös válaszként megfordult, bár látni nem látott semmit. Félresöpört egy hajtincset az arcából, keze reszketett az idegességtől. A következő cellánál megint óvatosan kilesett, de aztán ahogy látta az üres helyiséget, nem vesztegette tovább az idejét, átszaladt a rácsok előtt, mint egy csendes fehér árny. Nem is állt meg, kihasználta a lendületet. Sorra haladt el a cellák előtt. Üresek voltak. Néma kripták egy elfeledett helyen.
Aztán el is érte a folyosó végét, ami félhomályos járatban folytatódott jobbra és balra. Rasal emlékezett az oázis szerkezetére. Egy hatalmas, egyre mélyebbre tekeredő spirális járat volt a központja, ebből nyíltak a körös-körül épített raktárak. Voltak persze más járatok is, némely szintnek zegzugos folyosórendszere volt, bújócskát játszottak a többi gyerekkel, és nem volt nehéz eltévedni bennük. Aztán az ember addig bolyongott, míg rá nem akadt a fő spirális járatra, és onnan már könnyűszerrel kitalált. Utoljára hátrapillantott, aztán belépett a járatba.
Valójában egy széles, kényelmesen emelkedő lépcsősor volt ez, egy hatalmas csigalépcső, egyszerre akár négy ember is elfért egymás mellett benne. Ezt is, mint az oázis többi részét, a puszta kőbe vájták, csak néhol volt megtámogatva oszlopokkal vagy fallal. Egymástól viszonylag nagy távolságokra fáklyák lobogtak. Csak a forgalom hiányzott. A szállítók izzadtságszaga, kiabálása, a raktárbejáratoknál felhalmozott gyümölcskupacok, a színes leplekben járó kereskedők, akik kézen fogva húzták maguk után gyönyörű feleségeiket.
Rasal hűvös légáramlatot érzett, amitől kirázta a hideg. Dohos szag terjengett valahonnan, és olyan csend ülte meg a járatot teljes hosszában, hogy úgy érezte, még a lépcsőfokok is őt figyelik. Mintha nem is ugyanott járna. Merre induljon? A felszín felfelé van, és semmit nem kívánt jobban, mint látni a napfényt, újra tiszta levegőt érezni tüdejében, de azt is tudta, hogy víz és élelem nélkül, meztelenül nem jutna messzire a sivatagban. Nappal a perzselő sugarak végeznének vele, kiszívnák minden életerejét, éjjel pedig a fagyos hideg ellen lenne képtelen védekezni. Azon kívül nem hitte, hogy csak úgy kisétálhat az oázis mélyéről.
Halk nesz hallatszott valahonnan a járat magasabb részéről, és ez el is döntötte a kérdést. Megfordult, és elindult lefelé, puha talpa alig érintette a lépcsőfokokat. Remélte, hogy előtte tiszta a járat. A lépcső hosszan ereszkedett a mélységbe. Rasal egy idő után megállt egy pillanatra hallgatózni, de saját ziháló lélegzetén és szívének kalapálásán kívül mást nem hallott. Úgy érezte, egy kicsit megnyugodhat, bár nem ez történt. Mi lesz, ha Zephyr észreveszi eltűnését? Valószínűleg keresni fogja. Ki kell használnia minden másodpercet, amíg még lehet.

(Folytatása következik)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához