LFG.HU

Barsi Zoltán
novellaCimkek

9.

Ron épphogy le tudott bukni. A sárkány szájából lángnyelv csapott ki. A bajnok sohasem hitte, hogy valóban léteznek a nép ajkán szájról szájra járó mesékben szereplő lények. Ostobaságnak tartotta az egészet, és ostobáknak azokat az embereket, akik ahelyett, hogy hasznosan töltötték volna az időt, mesékkel traktáltak másokat. Abszurd gondolatnak tűnt, hogy egy élő, eleven állat tüzet leheljen. Legfeljebb arra tudott gondolni, hogy forró a lehelete vagy télen talán párás. Ami azt illeti, járt Tartum váránál, amikor egy rablóbanda tartotta rettegésben a karavánokat, és látta a repülő gyíkokat, amik arrafelé éltek. Ártalmatlan rovarevő lények voltak hosszú, vékony farokkal és lábaik közt kifeszíthető, lebernyeges bőrrel. Az egyik kőtől a másikig röppentek. Úgy gondolta, a sárkányok mítosza tőlük származik, a többi sületlenség meg egyszerűen a képzelet terméke.
De ez a lény itt nagyon is igazi volt. Hatalmas, vaskos végtagok, hosszúkás fej, méregzöld, pikkelyes bőr. Ahogy ránézett, nem azon gondolkodott, hogy mit lát. Afelől nem volt semmi kétsége. Néhány perccel korábban még tagadta a létezésüket, most pedig annyira magától értetődőnek, annyira valóságosnak tűnt az egész, hogy nem is gondolt rá. A lángcsóva azért meglepte. A sárkány kitátotta a száját, kissé előrehajolt, hogy minden erejét beleadja a fújásba, és egy hangos, lobbanó hang kíséretében tüzet okádott. Narancssárga és vöröses lángok csaptak ki folyékonyan fröcskölve torkából. A mesebeli sárkányok hatalmas, házaknál is nagyobb lények voltak, de Ron úgy gondolta, ez is épp elég nagy.
Lebukott és rögtön ellentámadásba kezdett, lecsapott a lény hasára. Mintha kőfalat püfölt volna, éles fájdalom robbant kezében. A vasrúd a terasz másik végében hevert, a sárkány egyszerűen kiemelte a kezéből és elhajította. Olyan könnyedén és gyorsan vette el, mint egy gyermektől a játékát.
Ron nem látta ugyan, hová, de hátralökte magát, mert homályosan megérezte, hogy a sárkány támadni fog, és nem is tévedett. Épp csak el tudott vetődni, amikor újabb lángcsóva tört ki a sárkány tátott pofájából. Ron elhűlt a széles állkapocsban ülő tűhegyes fogak látványától. Hogyhogy nem égnek el? A padló bezzeg megperzselődött ott, ahol az előbb még ő görnyedt. Még a szőnyeg is meggyulladt, igaz, az aprócska lángok szinte azonnal ki is aludtak.
A bajnok felállt és körülnézett. Szemében kétkedés ült. Tez azt mondta, nem szégyen, ha valaki túlerőbe szalad. Az a szégyen, ha hibásan ítéli meg az erőviszonyokat vagy nem helyesen jár el. Ha az alázat és a belátás helyett a túlzott önbizalom és a szerénytelenség vezeti mozdulatait. És olykor, ha a katona csak önmagáért harcol, jobb elszaladni, mint meghalni. Ezt persze nem hangoztatta túl sűrűn. Azöreg Tez mindig akkor mutatott újat, amikor Ron már azt hitte, kiismerte.
De most nem futhat el! Cathy talán most is ott van az oázisban, és ki tudja, miken mehet keresztül. Számít rá, szüksége van a segítségére, és Shagyr bizonyosan megöli, ha üres kézzel megy vissza.
És ekkor egy pillanatra megállt az idő. Belenézett a sárkány ősöreg ábrázatába, és minden a helyére került. A lény átlátott rajta. Tudta, mire gondol, mit érez. Csak egy pillantás volt, de olyan szédítő, mint a legmélyebb szakadék, és perzselő, akár a nap a sivatag felett. A sárkány belélátott, és mindent tudott róla. Ron végtelen, nyugodt bölcsességet érzett és kérlelhetetlen bizonyosságot. A sárkány nem fogja hagyni, hogy elvigye a kardot. Nem hagyhatja. Még így sem, hogy mindent tudott róla. Ő a kard őre.
A pillanat véget ért, és Ron újra csak a különös hüllőt látta, ami nyugodtan állt vastag, karmos lábain, és őt nézte. Egy nagy gyík. Hosszú farkának vége néha idegesen megrezzent, mancsai összeszorultak, majd újra kinyíltak. Mintha hívta volna. Ron nagyot sóhajtott. A sárkány teste mellett lelátott a terasz göcsörtös korlátján túl a mélybe. Elképzelni sem tudta, hogyan építették ezt a helyet.
Mormolni kezdte a fény mantráját, ez segített kitisztítani fejét. Csak ellenfelét látta. A sárkány erősebb, gyorsabb, mint ő, és belélát, előre tudja, mit akar tenni. Az Árnyék is hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy az Árnyék-papok hiába láttak bele a fejébe mindent kifürkésző túlvilági szemükkel. Tez azt mondta erre, hagyni kell, hogy a test harcoljon, ne az agy. Nála mindig kéznél voltak az ehhez hasonló elmés tanácsok, Ron pedig azt vette észre, hogy az öreg egyszerűen az adott helyzethez igazítja őket. Azonban amikor ezt egyszer keserűen megjegyezte, Tez ostorral látta el a baját pimaszságáért.
Meglepetés! Fegyvere nincs, és bár a pusztakezes harcban nem jeleskedett úgy, mint Gil, azért volt esélye. Előrelendült. A test harcoljon, ne az agy. Furcsa módon a gondolat olyan komikusnak tűnt ebben a pillanatban, hogy Ron majdnem elmosolyodott. Vajon Tez látott már sárkányt? Mit tett volna ő ebben a helyzetben, egy két lábra ágaskodó gyíkkal szemben, aminek rezeg a farka, akár egy csörgőkígyónak, tüzet okád, és úgy fordítja oldalra a fejét, mintha valami fontos beszélgetést hallgatna? Ron három lépést tett meg rohanva. Látta, ahogy az egyik mancs előrébb mozdul, és a sárkány tátani készül a pofáját. Meglepetés.
Előrebukott, megtámaszkodott a kezén, majd felfelé lendítette törzsét. Egy apró csel, hogy kedvezőbb helyzetbe jusson egy különösen nagy erejű támadás beviteléhez. Szinte bukfencezett a levegőben, tenyerét szilárdan megvetette a földön, az égett szőnyeg maradványain, ami talán még mindig parázslott, de most ügyet sem vetett rá. Csak a mozdulatra koncentrált. A sárkány elvétette, Ron hallotta a lángok levegőt préselő lobogását. Fejmagasságban terjengtek, mint egy hosszú, vörös nyelv, ide-oda csaptak. A bajnok behúzta a lábát, és hagyta átbillenni törzsét a súlyponton, aztán a megfelelő pillanatban rúgott. Minden erejét beleadta, páros, összezárt lábbal pontosan végrehajtott mozdulat volt. A nyakat találta el, az áll alatt, és érezte, hogy a pikkelyes, durva bőr alatt érzékeny területre lelt. A mozdulat végén egyensúlyát vesztve összerogyott, aztán már csak arra ügyelt, hogy arrébb hengeredjen, biztonságos távolságba a sárkánytól.
Különös látvány volt a dühösen sziszegő, fejét előre-hátra ingató lény. A rúgás erejétől hátratántorodott, de egyébként nem látszott rajta, hogy különösebb baja lenne. Egy olyan rúgástól, amibe egy ember talán bele is halt volna. Ron legalább azt megtudta, hogy a lény nem sebezhetetlen. A bajnok újabb rohamot intézett. Még fel sem egyenesedett, már meg is indult a lekushadó, és ezért még veszélyesebbnek tűnő lény felé. A taktika, úgy látszott, bevált. A sárkány nem tudta, mire készül. Talán mégsem annyira bölcs, ahogy a mesék mondják? Bár azok a sárkányok valamivel nagyobbak voltak. Ez itt egészen a földhöz simult, és már nyúlt előre karmos mancsával, hogy Ron arcába kapjon, tátotta a pofáját, hogy tüzet fújjon. Elég egyoldalú taktika.
Ron ezúttal ugrott. Szerencséje eddig mindig megóvta a tüzes lehelettől, most is csak azt érezte, ahogy a forró levegő szinte megperzseli lábát, de a lángok nem érték el. Magas, ívelt ugrás volt, egyszerűenátrepült a lény fölött. A hátát akarta megtámadni, de a hatalmas, mélysötét, zöldes árnyalatú pikkelyek látványa elbizonytalanította. Ebben még dárdával is nehezen tudna kárt tenni. Kézreérkezett, puhán bukfencezve szökkent talpra, amikor megpillantott valamit. A sárkány bömbölve fordult meg, talán ő is megérezhetett valamit Ron gondolataiból, de megakadályozni már nem tudta a bajnokot. Ron mellett karnyújtásnyira lebegett a fekete kard. Súlyosan függött a levegőben, mint egy átok. Sietve, mégis áhítattal nyúlt érte, közben az futott át az agyán, mi lesz, ha valami csapdával védte meg, aki idetette. Talán a sárkány nem volt elég? Az ősök szándékait homály fedi. Megragadta a markolatot.
Hideg volt, szinte jeges érintésű, és Ron tisztán érezte, hogy valami megmozdult, odébb húzódott benne, amikor megfogta. Valami sötét és súlyos. Igen, ezt érezte. Annak a valaminek súlya, kiterjedése volt. Csak egy pillanat volt az érzés, utána túlságosan elsodorták az események, hogy figyelni tudjon. A kardnak hirtelen tömege lett, és elrántotta óvatlan kezét. Úgy tűnt, megszűnt a varázs, ami a levegőben tartotta. Ron majdnem belevágott a saját lábába. A kard nemes fegyver volt valamikor, efelől semmi kétsége nem lehetett. Tökéletes egyensúly, bár egy kicsit nehéz. Ha meglendítette, úgy kellett visszafognia. Egy nagy erejű bajnoknak ideális, hű fegyver. Jó érzés volt, hogy nemes szablyát tarthat a kezében, bár megmérgezte a tudat, hogy valami más is ott rejtőzik benne. Az Árnyék. Érezte a jelenlétét, bár úgy vélte, nem árt neki. Érdekes, nem ezt mondta Shagyr is? A penge nem árthat neki. Démonkard, de nem úgy, ahogy gondolod, bajnok.
A sárkány újra felüvöltött, és egy lépést tett Ron felé, de láthatóan tartott a kardtól. Helyes, jól teszed, gyíkfajzat. A hang azonban zavarta a bajnokot. Mintha emberi érzelmek lettek volna benne. Ron a történtek ellenére valahol mélyen rokonszenvet érzett a lény iránt. Egy letűnt kor hírmondója. Egyetlen feladata volt csak, azért maradt életben századokon keresztül, hogy azt teljesítse.
- Maradj nyugton, tudod, hogy miért kell elvinnem ezt! Nem akarlak bántani.
Hangja bizonytalan volt. Idegesítette, hogy egy mesebeli lényhez beszél. A helyzet teljesen valószínűtlen volt, egész életének cáfolata. A sárkány csak nézett rá, nem adta jelét, hogy megértette volna, amit mond, bár úgy tűnt, fél a kardtól. Aztán történt valami, amitől Ron meglepetésében majdnem elejtette a pengét. Kutató ujjakat, tekinteteket érzett a fejében. A sárkány szemébe nézve rögtön megértette a dolgot. És akkor meghallotta a hangját. Nem a valóságos hangját, hanem odabenn, a fejében szólalt meg valami kimért, józan hangon.
“Engem nem tudsz elpusztítani itt, emberlény.” Egyszerű kijelentés volt, mindenféle érzelem nélkül. Nyugodtság és intelligencia sugárzott belőle. Ron néhány másodpercre megdermedt. A sárkány ugyanúgy állt ott, mint eddig, furcsán félrefordított fejjel, halkan sziszegve.
- Nem is akarlak, ha te sem közelítesz. Csak hagyj elmenni!
Ron hirtelen gondolattól vezérelve körülnézett. Mi van, ha a sárkány csak lefoglalja, hogy időt nyerjen? “Nincs itt senki más. Ez a hely évszázadok óta halott.” Megint az a nyugodtság. “Nem viheted el a kardot. Nem kerülhet az Árnyék kezébe.” Ez is kijelentés volt. Nem parancs, nem kérdés, csak egy egyszerű ténymegállapítás.
- El kell vinnem! Nincs választásom.
Ron egy lépést oldalazott a lépcső felé. A sárkány megint felüvöltött. Felfelé fordította fejét, és azt a szomorú, mégis erővel telt hangot hallatta, ami visszhangozva betöltötte a termet. “Ostoba ember!” Amikor visszanézett a bajnokra, szemében már nyoma sem volt a józan nyugodtságnak. Ron izzó haragot látott, aztán a sárkány előrelendült. A bajnok oldalra szökkent. A lény túl nagy volt a gyors mozgáshoz, időbe telt neki, mire egész testét lendületbe hozta, és Ron ezt remekül ki tudta használni. Nem volt nehéz kitérni előle. A hosszú, vékony farokra viszont nem számított. Keresztirányban csapott le mellkasára, olyan erővel, hogy a bajnok egy pillanatra kibillent az egyensúlyból, amibe a fény mantrájával hozta magát. Izzó fájdalom söpört végig testén. Erre számítania kellett volna. Alábecsülte a lényt.
A sárkány kihasználta az alkalmat, és újra rárontott. A karmos mancs mellmagasságban oldalról tépett a levegőbe, szinte suhogott, és Ron hátravetette magát. A karmok az arca előtt suhantak el, hajszálnyira elhibázva a célt. A bajnok hátraesett, vállába, ahol a patkány megharapta, belenyilallt a fájdalom. Felborított egy széket. A lendületet kihasználva hátrabukfencezett, majd lábra állt. A sárkány tovább támadott, előrébb lépett, és Ron végre kedvező helyzetbe került. Előrelendítette a nehéz kardot, és a lénynek nem volt ideje védekezni. A penge oldalról csapott le vaskos törzsére, és mélyen beleszaladt a húsba. Ron csak egy pillanatig érezte a lény tömegét, aztán perzselő gőzfelhő spriccelt az arcába, ellepte egész testét. Karját védekezésképpen a szeme elé emelte, de ez nem sokat segített. Aztán a gőz, ahogy jött, el is oszlott, ő pedig ott állt egyedül a néma teremben.
Ron hitetlenkedve bámult. Mintha meg sem történt volna a találkozás a sárkánnyal, nem maradt semmi nyoma. Keresni kezdte a szőnyegen a megperzselt részt, de nem talált semmit. Nagyon különös. A kard viszont ott volt a kezében. Vajon ez elegendő bizonyíték arra, hogy az elmúlt percek valóban vele történtek meg? Tétovázott. Még egyszer körülnézett. Minden csendes, mindenhol rend. Nézte az öreg könyvespolcot. Vajon nem égnének még most is a könyvek, ha a sárkány valóban rájuk fúj? Az egész helyiség porrá égne. Ron tanácstalan volt. Megcsóválta a fejét, és megindult a lépcső felé. Vissza kell jutnia a körhöz.
A vállát ért harapás nagyon is valóságos volt. Kezdett sajogni, és nagyon érzékennyé vált. Ha így folytatódik, a sebláz fogja ledönteni a lábáról. Pihenésre és ápolásra lett volna szüksége, pillanatnyilag azonban egyik sem tűnt elérhetőnek. Gondolataiba merülve lesietett a lépcsőn, igyekezett nem érinteni a különös korlátot. Vágyakozó pillantást vetett a különös napló felé, ami még mindig az asztalon hevert a legalsó szinten, aztán kisétált a keskeny folyosóra. Tolvajnak érezte magát, fosztogatónak, aki kirabol egy templomot.
Visszajutott a vörösen pulzáló fényű szobába, és egy pillanatra az jutott eszébe, a karddal lecsapja a szörnyű csillárt, de végül nem nyúlt hozzá. Inkább a csigalépcsőhöz ment, és elindult lefelé. Volt ideje magához térni, ahogy, sorban róva a köröket, lefelé haladt. Igyekezett lassabban menni, hogy el ne szédüljön. A lépcső alján azonban végképp elbizonytalanodott. Mostanra minden nyom eltűnt a földről, az áruló folyosó csendesen várta az érkezőket. Merre?
Ekkor, mintha a néma kérdésre válaszolna, a kőpadló sötétedni kezdett. Ron megdöbbent. Most vajon mi fog történni? Hirtelen eszébe jutott, hogy a sárkány azt mondta, itt nem tudja elpusztítani, és szorosabban markolta a kardot. Végül sötétvörös folt jelent meg a padlón, nagyjából kör alakban. Egy vörös paca. A paca oldalán kitüremkedés jelent meg, aztán egy keskeny vörös sáv lövellt ki belőle, és szélsebesen végigfutott a folyosón. Talán irányt mutat? Elég hihetetlennek tűnt, hogy ami eddig el akarta téríteni, most segíteni akar, de úgy gondolta, végül is mindegy, akár segítség, akár nem, így is, úgy is eltévedne az útvesztőben.
Kételyek keringtek agyában, de elindult a vörös nyúlvány nyomában. A csík a következő fordulónál elkanyarodott, és hosszú-hosszú elágazásokon keresztül csak haladt előre. Végül öt vagy hat járatkereszteződés után balra fordult, és itt Ron megpillantotta a folyosó felénél épített benyílót. A vörös vonal a bejáratnál állapodott meg egy újabb kör alakú foltban. Ron nagyot sóhajtott. Az Asarth-kör némán várakozott. A lapjára faragott, kitárt szárnyú keselyű szemében mintha szemrehányás lapult volna. Hol időztél idáig? A kérdés talán jogos is volt, Shagyr azt mondta, az idő itt máshogy telik. Cathy jutott eszébe. Nagy levegőt vett, és belelépett a körbe. Kényelmesen megállt a közepén és várta, hogy történjen, aminek történnie kell.
De nem történt semmi. Nesz sem hallatszott, ő pedig állt a halott kőkör közepén, a keselyű szemét taposva. Shagyr! Itt vagyok! Kiabálhatott volna, bár nem tartotta valószínűnek, hogy bármi eredményt ér el vele. Itt a nyomorult kardod, Shagyr! Talán elment a kör mellől? Ezt nem hitte. A kard fontosnak tűnt neki. Azt sem gondolta, hogy az Árnyék-pap szándékosan hagyta itt. Költséges, értelmetlen trükk lett volna.
Bizsergést érzett ujjaiban. Ugyanolyan volt, mint amikor a szivárványszínű pacát megérintette a különös naplóban. Tenyerén furcsa elszíneződés jelent meg. Hát ez micsoda? Kezdett elege lenni az ősök trükkjeiből. Az elszíneződés a szeme láttára változott át a naplóban látott színes folttá, aztán egy parányi keselyű képe jelent meg. Hajtotta a kíváncsiság, és megérintette a foltot a másik kezével. Megdörzsölte, és ekkor halk, távoli zúgás kezdődött. Életre kelt a kör! A csodálkozástól tátva maradt a szája. Ezt most ő indította el?
A zúgás egyre erősödött. Ron nagyot nyelt. A hang beette magát a csontjaiba, az agyába. Igazított a kard fogásán. Megjelent a kék fény, először halványan, aztán egyre erősebben. Figyelte, hogyan halványulnak el a falakon a fáklyák. A zúgás kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Lassan körülölelte a kékség, Ron pedig nyugalmat erőltetett magára. Várta, hogy a kör elrepítse, felkészült rá, hogy amikor lehull a kékség, már nem a járatban lesz, hanem újra a sivatagban. Ezért is érte meglepetésként a hatalmas épület halovány képe, amit először megpillantott a kék fényen keresztül. Az épület zavarba ejtően ismerős volt. Ron hosszú másodpercekig kereste a támaszt talpa alatt, egyszerűen nem tudta hová tenni, amit lát. Döbbent és elborzadt arcú emberek gyűrűjében állt, zömében asszonyok, de látott rohanó katonákat is. Házakat figyelt meg, és egy hatalmas, impozáns épületet. Dunham kastélyát. Két lépést tett előre, a tömegben valaki felkiáltott, az emberek mutogattak rá. Ron elfáradt. Szeme égett, feje fájt, a seb a vállán minden mozdulatra nyilallt. Felnézett az égre, odafenn a nap kíméletlenül világosan szikrázott. Behunyta szemét, és a kimerültség megtette a hatását. A sötétség magába rántotta.

10.

Zephyr dühöngött. Felbőszítette az, hogy szinte közvetlen közelről vált részesévé Shagyr halálának. Az utolsó percekben szinte teljesen összekapcsolódott a főpappal. Átérezte izgatottságát, a mérhetetlen feszültséget, és talán még félelmet is érzett. Érzékelte az áramlást, az Árnyék hömpölygését. Shagyr végig kapcsolatban volt vele, és talán az Árnyék-nagyúrral is. Valami nagy dolog zajlott odakinn.
Zephyr gyorsan megteremtette a belső kapcsolatot, leült, behunyta szemét, és elmormolta az összpontosítást segítő ősi igéket. Túlságosan izgatott volt, ezért kapcsolata nem mélyülhetett egy bizonyos pontnál tovább. Csak múló érzeteket, villanásnyi benyomásokat fogadott. Nem tudott igazán összekapcsolódni, hogy segíthessen. Az utolsó pillanatokban Shagyr valahogyan mégis megérezte őt, és üzent neki. Rövid, de tiszta üzenet volt. Aztán a pap lángja egyszerűen elenyészett. Zephyr hasztalan próbálta keresni. Erőltette azt a belső szemet, amivel szét tudott nézni a fennsíkon, de azon a helyen, ahol az előbb még Shagyr lángja lobogott, most csak sötétség terjengett. Teljes sötétség.
Féktelen harag gyúlt benne. Nyilvánvalóan a bajnok árulta el. Zephyr azonnal megölte volna, részint a gyűlölet miatt, amit a Kerék iránt érzett, de a józan ész is így kívánta. Egy bajnok túl veszélyes ahhoz, hogy életben hagyják. Eszébe jutott a lány, az ösztöke, ahogy Shagyr mondta. A lány a kulcs ahhoz, hogy a bajnok lelkét fogva tartsák. A börtönhöz sietett.
A lányon töltötte ki a mérgét. Nagyon lassan ölte meg, kiélvezve minden egyes édes fájdalomcseppecskét, amit csak ki tudott facsarni a megkínzott testből.
Az életerővel feltöltődve valamivel nyugodtabb, higgadtabb lett, és az sem mozdította ki egyensúlyából, amikor észrevette a másik lány szökését. A sima bőrű, néma vakarcs nyilván akkor szökött meg, amikor Shagyr halálával lehullottak mágikus pecsétjei a zárakról. Nem baj, nem juthatott messzire, a kijáratnál ott vannak az őrök, a járatokban pedig nem bujkálhat örökké. Később majd átkutatja a szolgákkal és a pókokkal az egész oázist. Most azonban sürgetőbb kérdésekkel kellett foglalkoznia. Ha a bajnok valahonnan segítséget szerzett, első dolga az lesz, hogy visszajöjjön a halott lányért.
Zephyr a főpap szobájába ment, ahogy az halála előtt utasította. Alaposan meglepődött azon, amit talált. Most döbbent rá igazán, milyen nagyszabású tervei voltak Shagyrnak. Már nem is volt benne biztos, hogy segíteni tud neki. Az egyszerű fekvőhely mellett magas polcok sorakoztak mindkét oldalon, telepakolva különböző színű erőgyűjtő kristályokkal. Áhítatot érzett a rengeteg pulzáló kő láttán. Egy hosszú élet munkája. Shagyr nem az udvari lakosztályában tartotta őket, hanem magával hurcolta ide. Zephyr hosszú évtizedeket töltött az ősi tekercsek, könyvek tanulmányozásával, tanárai büszkék voltak állhatatosságára és éles eszére. Mégis, semmit nem tudott Shagyr képességeihez mérten. Egyetlen ilyen kristály beállítása hónapokat vesz igénybe. Beszélni kell hozzá a kristályok lassú, különös nyelvén. Rá kell venni, hogy együttműködjön, a közelébe kell férkőzni, és aztán, ha már uralkodunk felette, rá kell kényszeríteni az akaratunkat. A kristályok ritkák voltak, egy pap megtiszteltetésnek vette, ha a különleges ceremónia keretében rábíztak egyet. Itt pedig több száz volt.
Mihez kellett ennyi irányítható Árnyék a főpapnak? A kezébe vette az egyiket. Óvatos volt, ezek kincsek, vigyázni kell rájuk. Ez kicsiny kavics volt, nem tudott sok erőt raktározni. Zephyr behunyta a szemét, hogy megérinthesse. Éjsötét, démoni gonoszságot látott hideg kőbörtönbe zárva. Egy lélek volt a kristályban. Érezte, hogy akaratának egyetlen pici mozdulatával kiengedhetné a pokolfajzatot börtönéből. Valaki hosszú éveket áldozott arra, hogy a lelket és a hozzá tartozó Árnyék-matériát a kőbe öntse. Szelencébe zárt szörnyeteg. Viszolygott, ahogy visszacsúsztatta a kavicsot a helyére. Végighúzta kezét a kövek fölött. Majdnem mindben volt egy fogva tartott lélek. Palotaőrök Syramat mélyéről. Egy ilyen tervhez az Árnyék-nagyúr személyes támogatása kell. Zephyr megborzongott. Kezén megcsördültek a rúnákkal díszített karperecek, ahogy felnyúlt, hogy megsimogassa a pókot a vállán.
Egy lépést hátrált, és nekiütközött az asztalnak. Egyszerű, puritán asztalka volt, ahogy meglökte, csilingelve rezdült össze a rajta álló két korsó. Egy papírlap hevert az asztalon, apró vörös betűkkel teleírva. Zephyr elégedett volt. Ez az! Ezért jött ide. Egy levél. Az első sort elolvasva már tudta, hogy neki szól.

11.

Alyna nehezen viselte a sivatagi meleget. Forró szél fújt, kiszárította a bőrét, égette a szemét, felkavarta a homokot. Neki még viszonylag könnyebb volt elviselnie lovon, de nem irigyelte a katonáit, akik gyalogszerrel haladtak már napok óta, hátukon cipelve felszerelésüket. Mostanra biztosan elegük lehet az egészből, Alyna ezért nem is hibáztathatta őket. Az előző esti összecsapás az Árnyék-pappal alaposan rányomta bélyegét a harci morálra. Huszonkét katona halt meg. A híres északi sereg fogyatkozóban. Jó részük szétszéledt, amikor a kapitány eltűnt, a maradék egy része odaveszett Lydnél, amikor rajtuk ütöttek az Árnyék papok. Visszaverték a támadást, és Lyd felszabadult, de nagy áldozatok árán. A maradék veterán, bosszúszomjas katona az utóbbi néhány hónapban Dunham közelébenállomásozott, ahol a sereget felhigították néhány újonccal, és Alyna ezt a félig képzett, kapitány nélküli sereget hozta magával. Vakmerő volt, de megérte. A végére járnak az oázisban történt dolgoknak.
Zsákmányoltak egy újabb különös kristályt, szép gyűjteménye volt már belőlük. Talán egyszer rájön, hogyan tudja használni őket, és segítenek majd, hogy megértse az Árnyék természetét. Az apja életművét szerette volna befejezni. Az Árnyékot el kell pusztítani.
Volt ideje gondolkodni az úton, úgyszólván másra sem volt lehetősége. Több mint félezer éve uralkodik. Hosszú emberöltőket élt át a Kerék határai közé szorulva. Testét romolhatatlanná tette a hatalmas erejű mágia, ami apja révén benne összpontosult. Nem öregedett. Változatlan fiatal szépségében élte túl korszakok múlását. Bölcsek születtek, nőttek fel és öregedtek meg mellette, míg ő a mágia biztonságába zárva kutatott, keresett fáradhatatlanul valamit, űzte valami elfeledett, nyughatatlan vágy. Túl fiatal volt, amikor a trónra került, most viszont kezdte magát túl öregnek érezni az uralkodáshoz. Belefáradt, de nem maradt más lehetősége. Az emberek, akik bíztak benne, az örökifjú tizennyolc esztendős lányt látták, és ebből merítettek erőt. Ajkukon az ő nevével haltak meg a katonák, a nép őt éltette, ha győztek, és a Kerék határait is ő tartotta fenn. Ha a Kerék megszűnik, az Árnyék akadálytalanul söpörhet végig a birodalmon.
Ezt nem engedhette meg. Ha néha el is bizonytalanodott, időről-időre ezzel erősítette meg magát. Nagyon ritkán, rövid időszakokra azonban eszébe jutott rég halott apja, és úgy érezte, nem bírja a rá nehezedő nyomást. Ezen gondolkodott most is, a múlton, ami oly tünékeny, hogy az emberek elfeledhetik, számukra mítoszokká szelídülhet, de ő átélte. Életének első néhány évében ott volt a régi birodalom haláltusájánál. Gyerekfejjel felmérni sem tudta azt a hatalmas tudást és fejlettséget, ami akkor örökre elveszett. Látta a hatalmas, szinte végeláthatatlan sereget, aminek élén apja harcba indult. Akkor látta utoljára.
Végignézett a sivatagon. A Gurító volt a legnagyobb kiterjedésű független terület itt északon. Néhány bennszülött kivételével mindenki kerülte a helyet. Csak egy olyan település volt a mélyén, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a kereskedők időről időre felkeressék. A Morkh oázis. Valamikor papok világtól elzárt közössége működött itt, aztán a vallás megszűnésével fokozatosan elvesztette a jelentőségét. Legalábbis a régi könyvek ezt állítják. Manapság virágzó feketepiaci központként funkcionált, ahonnan a fátyolgomba terjedt, akárha a szél fújta volna.
Alyna felnézett az égre. A tiszta kékség úgy ásítozott, mintha el akarná nyelni. Megpróbálta kiterjeszteni tudatát az ég felé, de mint annyiszor, most is csak tátongó ürességet érzett. Ahányszor használta a képességét, az izgalom mellett, ami a felfedezéssel járt, valami mélyről jövő szomorúság is ott lebegett. Halványan érezte a közelében lappangó Árnyék jelenlétét.
A sivatag arca mindenhol ugyanúgy fordult felé. Kietlen, lapos pusztaság, forróság és néha felkeveredő por. Kövek végeláthatatlan tengere. Nem értette, hogyan tájékozódhat itt bárki is. Pedig éltek emberek a sivatag mélyén, gyakran évekig elő sem kerültek. Rejtély, hogy hogyan bírták elviselni a viszontagságokat. Ő persze pontosan érezte, merre kell haladni, csak követni kellett az Árnyékot, ami beette magát a föld alá, mint szuvas fogba a fájdalom.
Olyan volt, mint valami gubó. Összehúzódott az érintésére, közben tapintani lehetett a mélyben megbúvó, ciáncseppként csillogó rosszindulatot. Őt figyelte, félt. Egy bizonyos pontnál azonban Alyna nem tudott közelebb jutni hozzá, akárhogy próbált is kiterjedni. Az érzés olyan megfoghatatlan volt, hogy képtelen lett volna elmondani bárkinek. Csak apja értette pontosan, mire gondol, ha erről beszélt, de apja már nagyon rég meghalt. Akkor egyedül maradt, mint azóta is mindig, ha túl könnyelmű volt, és hagyta, hogy valakit megkedveljen.
Az oázis már nem volt messze, estig elérnék, de Alyna nem akart egy fáradt, meggyötört sereggel bemenni. Ha egy mód van rá, megvárják a reggelt, addig a katonák is kipihenik magukat, és talán ő is megtisztíthatja elméjét. Épp csak annyira akarta megközelíteni a helyet, hogy azonnal észrevegye, ha az Árnyék mozdul. Volt egy olyan érzése, hogy valaki vagy valami az oázis mélyén befészkelve legalább olyan feszülten figyel kifelé, próbál rátalálni, ahogy Alyna figyeli őt. Ebben nem is tévedett.
Nem sejthette, hogy mi várja, de igyekezett mindenre felkészülni. Valami nagy dologra készülhet az Árnyék, ha odáig merészkedett, hogy használja az Ősök Útját, akár közvetve is. Hová küldhették Ron Walderg kapitányt? És főleg miért? Alyna rosszat sejtett.
Estefelé járhatott az idő, ezért parancsot adott a letáborozásra. Már egészen közel voltak az oázishoz, érezte annak a sötét szívnek minden rezdülését. Amikor Ashtol megkereste a további tervekkel kapcsolatban, Alyna utasította, hogy fordítson fokozott figyelmet az őrség megszervezésére. Később, amikor a nap leszállt, benn a sátorban fekve hallgatta a közeli tűz mellett ülő katonák fojtott hangú beszélgetését, és ismét eltűnődött az Árnyék szándékain. Miért itt ütötte fel a fejét? Egy isten háta mögötti oázisban. Mi az, amit csak itt lelhetett meg? Mihez kellhet azŐsök Útja? Talán terjeszkedni próbál? Itt, a Kerék mellett? Ez nem volt túl valószínű. De akkor mi lehet az oka?
Hosszú órákig töprengett hiába, végül gondolatai lecsendesedtek és megtalálta az álom. Álmában Dunham egy tükrökkel teli palota volt, és ő kedvére nézelődhetett benne tükörszemein keresztül. Eljuthatott a palota bármely szegletébe, csak gondolnia kellett rá. Látta a pincéket kis, koszos fémtükrökön át, látta a tágas fogadószobákat díszes aranyszegélyű tükrökben, és gyönyörködhetett a felső szintek napfényes termeiben az egész falakat beborító vastag üvegtükrök szemeivel. Szabad volt, könnyű, akár egy madár. Még lelke is megkönnyebbült tőle.
Kipihent és friss volt, amikor hajnalban felébredt. A sereg mozgolódott. Mindenhonnan az ébredés hangjai, a táborbontás kelletlensége. Mire Alyna előkászálódott a sátorból, Ashtol már várta. A sátortól nem messze álldogált, és úgy tett, mintha az öltözékét igazgatná. Vajon meddig várt volna, ha nem jön ki a sátorból? A kapitány meghajolt.
- Jó reggelt, uralkodónő! A sereg indulásra kész.
Alyna körülnézett. A katonák ugyan még nem fejlődtek alakzatba, de most tüntették el a táborozás utolsó nyomait. A felszerelést felkötözték és a hátizsákjukra és a szívós kis kocsikra, amiketöszvérek húztak. Néhányan a tábortűz parázsló maradványát taposták el, mások nekiláttak lebontani a sátrat, ahol éjszaka aludt. Alyna látott egy katonát, aki szárított húst evett. Remek. Nagyot sóhajtott.
- Akkor készüljenek, mert nemsokára indulunk.
Egy pillanatig a férfi szemébe nézett, aztán folytatta.
- Nem tudom, mire számíthatunk, de legyenek óvatosak. Ha sarokba szorítják, az Árnyék tud meglepetést okozni. És az a különös érzésem van, hogy számítanak ránk.
Ashtol szeme megvillant. A kelő nap fényében olyannak tűnt, mint egy drágakő.
- Úgy gondolja, ez csapda?
Alyna olyan sokáig nem válaszolt, hogy Ashtol már azt hitte, nem hallotta.
- Igen, még az is lehet – mondta végül, és otthagyta a férfit.
A sereg elindult. Lassan, csendesen haladtak, Alyna figyelmeztetése mindenkihez eljutott. A két napja megölt Árnyék-papnak köszönhetően volt valami elképzelésük arról, mire számíthatnak. Kicsi, de hatékony sereg vált belőlük, a kiképzés keménysége most párosult némi gyakorlati tapasztalattal.
A távolban felbukkant az oázis bejárata. Lapos tetejű, masszív épület messziről is látható, széles kapukkal, a közelben magasodó keskeny, elegáns tornyokkal, a szellőzőcsatornák felszíni nyílásaival. Ezek mutatták igazán, micsoda hatalmas és kiterjedt járatrendszer húzódik odalenn a sivatag alatt.
A sereg alakzatba fejlődve haladt tovább. Szélesítették a menetoszlopot, előre kerültek a lándzsás és kardos katonák, mögöttük a kevés íjász, leghátul Alyna testőreivel és a felszerelést szállító öszvérekkel.
A nap még nem tért teljesen magához, de már kezdte bontogatni sugarait. Még néhány óra és elviselhetetlen lesz a hőség. Ha minden jól megy, estére a meleg lesz a legnagyobb gondjuk. Alyna csak most vallotta be magának, hogy fél attól, amit az oázisban találni fognak. Hirtelen baljós előérzete támadt, és kedve lett volna visszatérni Dunham erős falai közé. A katonák sem nehezteltek volna érte. Ki tudják egyedül is füstölni az oázist.
Az egész csak egy pillanat volt. Nem szabad holmi ostoba gyengeség miatt meghátrálnia. Ahogy közeledtek, egyre inkább az Árnyékra koncentrált, hátha elcsíp valamit. Egy érzetet, egy mozdulatot, bármit, ami segíthet. Egy bizonyos ponton túl azonban képtelen volt mélyebbre látni. Sötétséget és hideget érzett, nagy, minden oldalról sűrű homály fedte valamit, füstfelhőn átsejlő árnyakat.
A katonák a bejáratnál gyülekeztek. A csendes óvatosságból, ahogy megközelítették a helyet, látszott, hogy mennyire feszültek. A kapuk nyitva várták a sereget, a benti néma sötétség baljós előjelnek tűnt. Miért van tele ennyire rossz érzésekkel? Alyna ezt maga sem tudta megválaszolni. Csak a zavart feszültség maradt benne, ami ott motozott zsigereiben.
Emberei behatoltak a lapos épület nyitott száján. Sorban, kettesével vetették bele magukat a sötétségbe és tűntek el szeme elől. A kinn maradtak a bejáratot bámulták, és figyeltek. A világért sem szóltak volna, még halk pisszenést sem lehetett hallani. Az íjászok ugyan nem tartottak célra, de mindegyikük kezében ott lapult a fegyvere, mint néma szolga: ugrásra készen várva gazdája parancsait. Alyna csak a forró levegőtől remegő körvonalú lyukat látta, a katonák hátát, ahogy elnyeli őket a sötétség. Úgy tűnt, a feneketlen mélység bármennyi embert képes befogadni. Mintha maga a sivatag nyelte volna le egyben őket véráldozatként harcias isteneinek.
Végül egy maroknyi ember maradt csak kint, ők őrizték a bejáratot a kívülről jövő meglepetésektől. Hosszú percek teltek csendben, várakozással. Alyna sóhajtott. Tétlenségre volt kárhozatva, miközben lehet, hogy odalenn öldöklő küzdelem zajlik. A lyuk felől olyan mélységes csend szállt fel, hogy szinte rátelepedett a környező sivatagra. Mintha egy ősi kripta előtt várakoznának. Legalább a mozgás zajait hallották volna. Esetleg ajtó nyikorgását vagy bármi egyebet, ami zajt csap. De semmi. Csak a végtelen csend.
Talán ez még rosszabb, mint lent lenni velük. Itt várni, hogy történjék végre valami, igen, ez a legrosszabb. De mi ez a rossz érzés? Miért gondol úgy rá, mintha valami szörnyűség készülne? Talán mert érzem, gondolta. Valami nincs rendben itt. Persze nyilvánvaló volt, hogy nem találnak itt senkit. Nem erről van szó. Az Árnyék mélyen beette magát az oázisba, de volt még itt valami. Valami sokkal fontosabb.
A sötétség meglebbenni látszott, mint egy rongyos kendő, ahogy a katona kibújt a bejáraton. Hunyorgott, kezét szeméhez emelte, hogy védje az erős sugaraktól. Úgy indult el, mintha részeg lenne, aztán nekiiramodott és futni kezdett Alyna felé. A lány nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy odaérve leveszi a sisakot, ami alaposan felmelegedhetett a tűző napon. Szemét lesütve lépett közelebb. Egek! Megint kezdődik. Igyekezett leplezni türelmetlen sóhaját, amíg a katona szertartásosan meghajolt. Fiatal suhanc volt.
- Úrnőm! Alázatosan jelentem, Ashtol kapitány üzenetet küldött velem…
Nagy levegőt vett, közben végig a földet nézte. Mintha arra várna, hogy a hóhér lesújtson rá a pallossal.
- Akkor, adja át az üzenetét, jó uram, és ne kínozzon engem tovább bizonytalansággal!
A katona füle elvörösödött.
- Behatoltunk az oázisba és átvizsgáltuk. Veszély nincs, de találtunk valamit, és Ashtol kapitány szeretné, ha ön is megnézné.
Megnézni? Veszély nincs, csak valamit meg kell nézni? Annyira elgondolkodott, hogy szinte félálomban küldte el a fiút és szállt le a lóról. Talán későn értek ide? Ha volt is itt valami, valahogyan tudomást szerzett az érkezésükről, és még felkészülni is maradt ideje. Elhagyta az oázist, jóval azelőtt, hogy ideértek. Mostanra már messze járhat. A katona, aki a hírt hozta, most közelebb lépett. A kardja markolatát nyújtotta volna Alyna felé, de meglátva a testőrök fenyegető tartását és pillantását, inkább meggondolta magát. Ezek itt jobban féltik az ő életét, mint saját maga. Ha bármi veszély lenne, Ashtol bizonyosan nem hívja le oda. Elszégyellte magát korábbi önző gondolataiért.
Közelről a bejárat egyáltalán nem tűnt annyira sötétnek és fenyegetőnek, mint ahogy messziről látta. Egy hosszú, fokozatosan ereszkedő folyosó indult befelé a lapos épületbe, Alyna gyanította hogy a vége már a föld alá vezet. Belépett. Ahogy szeme hozzászokott a sötétséghez, meglátta az apró fáklyákat és a díszes oszlopokat, amik a mennyezetet támasztották alá. Nem lehetett megmondani, hol végződik az emberi kéz készítette fal és hol kezdődik a szikla. Ahogy testőrei utolérték, elindult a félhomályban. A folyosó egy meredek lépcsősorba torkollott, minden fordulónál katonák álltak, biztosították a kiutat. Az építők szándéka a felszín mihamarabbi elhagyása lehetett. Talán itt szilárdabb a talaj? Tizenöt lépcsőfok után egy széles forduló következett, a fokokat lábak ezrei csiszolták fényesre és simára az évek alatt. Katonák álltak a fordulóban, éber tekintetük ide-oda rebbent a sötétben. Alyna azt vette észre, hogy itt jóval hűvösebb van, mint odafenn, pedig csak néhány tucat lépés választja el a bejárattól. Továbbindult. Itt már nyilvánvalóvá vált a hirtelen mélyülés. Az üreg a puszta sziklafalba volt vájva, és ahogy megérintette, valami nagyon furcsát vett észre.
Mintha életre kelt volna a fal, ujjai közt hártyaszerű anyag láthatatlan szövete mozdult. Ezzel van bevonva! Az Árnyék! Elkapta a kezét. Nem tudott belehatolni a falba, az anyag nem engedte, de érezte, hogy van ott valami. Elfintorította az orrát. Egy újabb Árnyék-trükk. A harmadik forduló után megérkeztek az oázis fogadószintjére.
Különös látvány volt a több száz csendben nézelődő katona a hatalmas teremben. Nagy helyiség volt, magas, vékony oszlopokkal alátámasztva. Kevés volt a díszítés, sőt a falak kifejezetten kopárnak hatottak, mégis sugárzott belőle egyfajta törékeny elegancia. Kényelmesen elfért legalább harminc ember egymás mellett oldalirányban, a túlsó vége pedig valahol elveszett a félhomályos oszlopok közt. Kétoldalt négy-négy folyosó nyílt kis fogadószobákba. Minden nyílásnál katonák álltak. Alyna megkerülte a hatalmas oszlopokat, úgy haladt a helyiség másik vége felé, és megpillantotta azt, ami miatt Ashtol lehívta.
Döbbenten lépett közelebb, szemét le sem tudta venni a különös látványról. Ashtol már várta.
- Ez az oázis mélyebben fekvő raktáraiba vezető lejárat. Egy nagy járatrendszer kapuja.
- De miért zárták le?
Alyna hangja valahonnan távolról jött. Lélekben máshol járt. Újra gyerek volt, és a nagykastély hercegi lakosztályának ajtaját nézte. Az ajtót halvány rózsaszín derengés vette körül. Ha hozzáért, egészen elzsibbasztotta a kezét. Apja csak nevetett rajta.
- Tudom, mennyire kíváncsi itt valaki – mondta -, ha nem zárnék el bizonyos helyeket, azt hiszem, megfosztanának az összes titkomtól.
Alyna emlékezett, hogy alig értette, mit mond az apja, annyira lenyűgözte a furcsa varázs.
- Ez a szoba tele van finomabbnál finomabb süteményekkel és édességekkel – guggolt mellé az apja, akit mindig is óriásnak látott. – Vigyáznom kell, hogy el ne csapd a hasad!
Nevetett, de a nevetése annyira távolinak tűnt, hogy Alyna azonnal visszatért a hideg sziklaüregbe Ashtol mellé, aki őt nézte.
- Ne haragudjon, jó uram, mit mondott?
- Azt, hogy nem fog rajta a kard sem. Mintha lepattanna erről a fényről, és el sem jutna magához a kapuhoz.
Alyna megérintette a varázst. Ugyanaz a zsibbasztó, hideg érzés, a tompa tapintás. A kapu egy simára csiszolt kőlap volt, sehol egy díszítés, szilárdan ült az ajtónyílásba épülő vaspántokon. El kellett volna mozdulnia, ha meglökik, de a rózsaszín fény nem hagyta, hogy meglökjék. Mágikus pecsét, a régi időből, látszólag semmi köze az Árnyékhoz. De hogy került ide? Egy pecsét az apjától ebben a sötét pincében, ahol mindenben érzi az Árnyék jelenlétét.
- Azt hiszem, fel tudom oldani, kapitány – Ashtol szeme megvillant -, de ez valami csapda lesz. Készüljenek fel!
Ashtol mondani akart valamit, de személyes testőrségének főembere megelőzte.
- Uralkodónő! Azt hiszem, jobb lenne, ha elhagynánk ezt a helyet, ha valóban ki akarja nyitni a kaput. Veszélyes lehet, és mint ön mondta, nagy a valószínűsége, hogy csapda.
Kopaszra borotvált feje csillogott a fáklyák fényében. Homlokán a Kerék szimbóluma mintha csak egy maszatos folt lenne. A bajnok mindig képes volt tisztán, világosan gondolkodni. És mindent szemmel tartott. Alyna elmosolyodott.
- Köszönöm, jó uram! – Hátrált néhány lépést a kaputól. – Ennél messzebb sajnos nem mehetek.
Még mindig mosolyogva széttárta a kezét. A bajnok valamit morgott, és előhúzta a kardját. Mintha csak jelzés lenne, a többi testőr egy emberként reagált. A nyugodt, figyelmes szemlélőkből egyszerre vedlettek át hideg tekintetű gyilkosokká, harcra készen, meztelen pengékkel vették körül védelmük célpontját. Ashtol is átrendezte embereit. Ő maga állt az ajtó elé jó néhány marcona kinézetű katonával, a többiek mind éberebben figyelték a folyosókat. Az egész olyan volt, mint egy, a királynője köré gyűlő, védelmező méhcsalád.
Alyna behunyta a szemét és sóhajtott. Eltartott egy kis ideig, amíg el tudott szakadni a testétől és ki tudta terjeszteni a tudatát. Kicsi volt neki a hely, sokkal nagyobb terekhez szokott. Itt az Árnyék óvatos tapogatózásra késztette. Mindent belepett az az undorító, láthatatlan pókháló, és szárnyalni készülő tudata minduntalan beleakadt. Csak sötétséget látott meg pár halvány árnyat, a pengéken megcsillanó fáklyafényeket. A kardok, fémcsatok túl kicsik voltak ahhoz, hogy lásson velük, és nem is mind volt igazán tükröző. Csak múló fényszilánkok voltak a sötét lyukban. Azért egy idő múlva megalkotta belőlük a kamra képét, és tájékozódni is tudott. Rálelt a kapura és a különös rózsaszín ragyogásra. Milliónyi láthatatlan szellemujja kinyúlt és megérintette a fényt. Képes volt rá, hogy meglelje legbelsőbb lényegét és onnan visszafejtve megszüntesse az apró varázst. Az egyszerű mágikus szerkezetben feloldja a piciny egymásnak feszülő erőket, és azok struktúrát vesztve semmivé foszlanak. Ahogy belesiklott, semmilyen ellenállásba nem ütközött. Tényleg egyszerű volt, és keserű nosztalgiával gondolt vissza a régen elmúlt napokra, amikor az ilyen mágiák mindennaposnak számítottak. Csak mágusok oldhatták fel, és általában üzeneteket tartalmaztak. Ebben itt nem volt semmi. Üres és értelmetlen volt, akár maga az Árnyék. Szétbontotta.
Egy apró érzés, ami addig is ott volt, ott lapult valahol az Árnyék-pókhálóval lepett falakban, most felerősödött azzal, hogy elroppantotta az apró varázst. Egy pici fonál a végtelen idő szövetében, vagy még inkább itt, a mindent behálózó Árnyék szövetében elmozdult. Valami megváltozott, és az apró változást olyan gyorsan követték más, sokkal nagyobb változások, hogy sem ideje, sem lehetősége nem volt a beavatkozásra. A fonál, akár egy kígyó, rátekeredett. Körülötte minden mozgásba lendült, a szövet folyékonyan mozgó, képlékeny gépezetté változott, és ő meglepődött a fonál érzetétől. Könnyedén eltéphette volna, de nem tette. Tájékozódni próbált a hirtelen meglóduló térben. A fonal mentén Árnyék kúszott végig, érezte az undorító érintést, ami mindenáron be akarta hálózni, akár a falakat körös-körül. Körülfogta, majd megmarta valami. Iszonyatos erőlökés próbálta elsöpörni, ami majdnem sikerült is. A nyers erő hullámai lecsaptak tudatára. Némán sikoltott bele a mentális térbe. Egy végső erőfeszítéssel visszatért testébe, és lezárta elméjét.
Pörölycsapás sepert végig testén, az iszonyú fájdalom letaglózta. Csukott szeme előtt napok robbantak, fülében a sivatagi szélvihar tombolt. Csak egy másodpercig tartott, de ez elég volt, hogy a földre essen. Nem látott semmit, nem hallott semmit, csak homályosan érzékelte a körülötte támadt zűrzavart. Izmai remegve tiltakoztak minden mozgási kísérletre, tehetetlenül vonaglott a földön. Aztán eljutottak hozzá a külvilág zajai. Kardok csengése, halálsikolyok és különös, idegen morgások, hörgések. Kinyitotta a szemét, és mintha a poklot látta volna megelevenedni. Az áttetsző, olvadt falak mögött sátáni lények mozogtak, úsztak valami különös sötét folyadékban, aztán átbújtak a fátyolként lebegő, pókhálószerű szövedéken, ami a falat fedte. Óriási polipokra hasonlítottak hosszú csápjaikkal, de sokkal légiesebbnek tűntek, mint tengeri társaik. Karjaik rátekeredtek a szerencsétlen katonák végtagjaira, és belevájtak a húsba, egészen a csontig szétválasztva az izmot.Éles csőrükkel meglékelték a földön fekvők fejét. Halk, motyogó hangokat hallattak. Zavarodott katonák kiabáltak, rettegve nézték a szörnyetegeket, próbálták feltartóztatni őket. Rengetegen meghaltak. Hulláik a földön akadályozták élő társaikat a harcban. Közvetlenül Alyna előtt egy katona hevert, fejét szabályosan kettévágta valami, talán egy csőr. A halott szeme mintha pontosan rá nézett volna. Elfordult. A testőrök közül három meghalt, ketten egy poliplénnyel hadakoztak. Az uralkodónő a bajnokot kereste szemével, aztán kiáltani próbált, amikor meglátta, de nem hallotta a saját hangját. A bajnok mégis megérezte, mert megfordult és ránézett. Látta, hogy mozog a szája, de alig hallotta, mit mond a férfi.
- Ki kell jutnunk innen! Jöjjön!
Alyna nyújtotta volna a kezét, de túlságosan erőtlen volt. A bajnok odaugrott hozzá és felsegítette. Kissé homályosan érzékelte, mi történik körülötte. Elvesztette a tájékozódási képességét, de aztán felismerte a lépcsőt, amin lejöttek. Valahonnan egy üstökös, egy fénylő kristálydarab esett eléjük. Alyna annyira kába volt, hogy először nem is értette meg, mit lát. Figyelte a piciny kavics lüktető, halványzöld ragyogását. Ahogy a földhöz csapódott, darabokra tört és sűrű füstfelhő csapott elő belőle. A látvány teljesen elvonta zavart agyának figyelmét. Mintha fordított égést látna. A lángok ettek valamit. Beszívták a füstöt, és valami rángatózó, fekete gumóban szilárdították meg. A bajnok elengedte, ő pedig tehetetlenül rogyott a földre.
A gumónak karjai, lábai nőttek. Vaskos, erős végtagok, hatalmas, széles halfej. Pikkelyek fedték a testet, nyálkás, csúszós hab a végtagokat. Alyna még kopoltyúkat is látott a lény oldalán. Annyira valószínűtlen volt a helyzet, hogy nem is érezte a veszélyt. A bajnok üvöltve vetette magát a lényre, de ahogy meglendítette a nemes szablyát, amit az uralkodónő adományozott neki, a lény egyszerűen félreütötte a pengét, ami kiesett a férfi kezéből. Alyna kábán megrázta a fejét. Az egész olyan volt, mint egy illúzió. Egy Árnyék-trükk. Valahol azonban érezte, hogy nem erről van szó. Mozgást látott a szeme sarkából. Felnézett, és meglátta, honnan jött a kristálydarab.
A magasban, az egyik keskeny oszlopba kapaszkodva egy Árnyék-pap gubbasztott. Szürke köpönyege lazán függött csontos testén. Apró drágaköves medál lógott vézna nyakában, ami magára vonta a tekintetet, mintha suttogott volna. A hatalmas, narancssárga szemek tágra nyíltak, ahogy rájött, hogy észrevették. Alyna ökölnyi fekete pókot látott a pap vállán kuporogni. Megijedt tőle. Valahonnan Ashtol kiáltását hallotta. Ő is meglátta a lényt.
Az Árnyék-pap megmoccant, láthatóvá vált hosszú karja. Legyintett, és tenyeréből két aprócska kavics reppent a kapitány felé. Alyna szája tátva maradt a döbbenettől. A lény kezei olyan hosszúak voltak, hogy csak egy kicsit kellett volna előrehajolnia, hogy őt is elérje. Most átugrott arra az oszlopra, aminek tövében ő kuporgott. Olyan gyorsan mozgott, hogy nehéz volt szemmel követni. Látta a hatalmas, narancssárga korongokat, ahogy felé közelítenek, és felsikoltott. Védekezésképpen maga elé kapta a kezét. Ökölnyi fekete golyóbis, a pók rugaszkodott el a pap válláról, és most kiterjesztett lábakkal zuhant a lány arca felé. Átcsusszant ujjai közt, és undorítóan puhán csapódott nyakának. Azonnal megmarta, de mire Alyna odakapott, már nem volt sehol. Egy pillanatra érezte csak az apró, visszataszító, bizalmaskodó lábacskák érintését a bőrén, aztán már ott sem volt. A marás viszont fájt. Forró vércsepp csurgott végig nyakán. A pap fölötte kapaszkodott. Újabb kavicsokat hajított valamerre, de Alyna úgy érezte, képtelen megnézni, pontosan hová.
A pókméreg hatni kezdett. Tudta, hogy csak pillanatokig lehet még magánál, ismerte ezeket a pókokat. A világ ismét távolinak, ködösnek tűnt számára. A fények fokozatosan elhalványultak, a hangok halkultak,ő pedig egyszerre egyedül maradt egy lélegző, nedves húsbarlangban. Ütemes dobolást hallott, lassacskán ez maradt az egyetlen dolog, amit érzékelt. Sikoltani szeretett volna, lerázni magáról a félelem láncait, de tehetetlen volt. Csak az ütemes dobolás maradt. A saját szíve vert, azt hallgatta.

12.

Magányos lovas poroszkált a sivatagban az oázis felé. A ló hátára borulva kapaszkodott, zihálva vette a levegőt. Láthatóan nehezen viselte a sivatag melegét. Vállán a véres kötés rothadó hús szagától bűzlött. Az idegen lázas volt. Többedmagával indult útnak néhány napja, de aztán ahogy a Kerék határain az erővonal gyengülni látszott, a többiek visszafordultak. Baljós előjelnek mondták,és az idegen egyedül maradt.
Leszállt vagy inkább leesett lováról, bakancsa kavicsokat spriccelt az állat hasa alá. Keményen markolta a nyereg szélét, hogy el ne essen. Ahogy visszanyerte az egyensúlyát, kioldozta a kápához kötött kulacsot és alaposan meghúzta. Bőrbe göngyölve egy hosszú, fekete kardot is hurcolt magával. Remegő ujjakkal oldozta le a ló hátáról. Tántorogva indult az oázis bejárata felé, maga után vonszolva a nehéz kardot. Kicsiny kocsit vett észre nem messze, elé fogva egy öszvér. Az állat döglött volt, teteme felpuffadt a tűző napon. A férfi ügyet sem vetett rá. Nekilódult, és majdnem beesett a kicsiny kőépület nyitott kapuján. Odabenn hűvös volt. Fülelt, de nem hallott semmit. Most nem érezte a falak mentén a különös jelenlétet és a neszeket, mint előző itt tartózkodásának idején.
Elfintorodott a fájdalomtól, ahogy megköszörülte a torkát. A falnak dőlve pihent néhány percig, mielőtt továbbindult volna. A lépcsőhöz érve felismerhetetlenségig összeégett holttestet talált. A kezekből jóformán semmi nem maradt, a testből is csak jóformán néhány száraz csont és egy koponya. Katonák, állapította meg a vért megmaradt darabjaiból és a kardból. Letántorgott a lépcsőn, az első fordulónál további hat holttestet fedezett fel. Néhány percre megállt, erőlködve próbálta összerakni a mozaikokat. Aztán erőt vett magán, és továbbindult. A fekete kard hangosan pendült minden lépcsőfokon. A harmadik fordulónál elé táruló látványtól aztán majdnem elvesztette önuralmát. Holttestek szénné égett tömkelege várta, vigyorgó koponyák százai.
Megroskadt, valami eltört benne. Egyetlen hang nélkül zokogni kezdett. Elindult, és csak néha állt meg, amikor talpa alatt beszakadt egy-egy mellkas vagy koponya. Könnyek csorogtak végig az arcán, de nem nézett le maga elé egyszer sem. Elérte a helyiség másik végét, a járatokba vezető kaput. Itt legalább nem volt semmi a lába előtt. A furcsa fényű fáklyák még most is égtek. Ki tudja, mi táplálta örökös lángjukat? A széles, enyhén lejtő főfolyosóra jutott, és megcsapta az arcát a hűvös légáramlat. Fájt a válla. Az udvarban ellátták ugyan a sebét, de az azóta elfertőződött, és most csak ette azélő húst. Ha nem csinál vele valamit sürgősen, itt fog meghalni a sivatagban.
A főfolyosó spirálisan tekeredett egyre mélyebbre a föld alá. A férfi benézett minden helyiségbe, ami csak az útjába akadt. Rengeteg felhalmozott élelmiszert talált, gabonát és sózott, szárított húst. A következő helyiség üres volt. Majdnem továbbindult, amikor meglátta a hatalmas asztalt a sarokba tolva. Igen. Itt már járt. Tovább kell mennie. Egy kis kamrában fátyolgombakupacok voltak. A láz elmosta a folytonosságot cselekedeteiben, valóságtöredékek keringtek tudatában. Néha másodpercekre kihagyott az agya. Szóval itt a ritka és értékes fátyolgomba! Ha meg kell halnia, legalább tudja majd, hol keresse. Tovább!
Végül megtalálta a cellákat. A szag már jó előre jelezte végzetét, de lelkét még hajtotta valami esztelen remény. Torka összeszorult a félelemtől. Úgy rettegett, mint egy gyermek, pedig tudta mi vár rá. Valahol mélyen érezte. Végigtántorgott a keskeny folyosón. A harmadik cella ajtaja nyitva állt, benn a földön Cathy rothadó holtteste bűzlött.

Rasal összerezzent a fájdalmas kiáltásra, ami rövid időre betöltötte az egész járatrendszert. Hallotta, hogy jött valaki, de nem mert mutatkozni. Zephyr és az Árnyék már több mint egy hete eltakarodott, nem maradt más utánuk, csak a rengeteg holttest. Rasal nem tudta, mitévő legyen. Nem találta meg a felszerelést, amivel jött, gyanította, hogy Zephyr kinn hagyta valahol. Nem vághatott neki a sivatagnak gyalogszerrel, a felszerelése nélkül. Ráadásul egyetlen ruhadarab sem volt az egész oázisban, örülhetett, hogy megtalálta azt a szürke rongydarabot, amit végül maga köré tekert. Így nem jutna messzire.
Most azonban, a kiáltást hallva, megváltozott minden. Ez egy ember és nem egy Árnyék-lény. Valahogy kibírta az éjszaka hidegét és a nappal forróságát odakinn, ha eddig eljutott. Itt bent pedig van bőven élelem, és Rasal vizet is talált a járatok legalján. A hang keserű csalódottsága és fájdalma azért elbizonytalanította. A cellák felől jött, ahol az a lány meghalt. Azóta sem volt ereje visszamenni oda.
Estére összeszedte annyira a bátorságát, hogy megkeresse a hang gazdáját. Eszméletlenül fekve talált rá a cellában, az idegen lány holtteste mellett. Egy bajnok volt, vállán seb, arca lángolt a láztól. Kihozta a holttest mellől, ami nem is volt olyan egyszerű, és betakarta a takarókba, amiket a férfi kint hagyott lovánál talált. Aggódott, hogy az ismeretlen meg fog halni. Az elmúlt időszak tébolya után nem tudta volna elviselni, ha ez a nagy harcos így pusztul el. Fémsisakban forralt vizet az egyik fáklya lángjánál, és kimosta a sebet. A bajnok meg sem rezdült. Valahol nagyon mélyen járt a láz poklában.
Nem tehetett semmit, csak újrakötözte a sebet és várt. A bajnok lovát behozta a sivatagból. A másik kocsin, amit a néhai öszvér húzott, talált élelmet a lónak. Gondok gyötörték, későn feküdt le aludni, és nem volt könnyed az álma.

13.

A barlang természetes képződmény volt. A falakból kinövő vaskos kristályok bíbor és halványzöld fénnyel világították be egyenetlen talaját. A sziklákon, résekben, kristályokon hemzsegtek a pókok. Ott másztak mindenhol. Sütkéreztek a beteg fényben, behúzódtak a láthatatlan hasadékokba és lustán megpihentek a falakon. Mezítelen testek hevertek szerte a barlangban. Férfiak és nők, öregek és fiatalok egyaránt. Aludtak, talán álmodtak. Testüket pókmarások csúfították. Mindegyikőjük nyakában ugyanolyan lánc, rajta különös fényű kristály. Így táplálták az Árnyékot erejükkel végtelen életük alatt.
Zephyr elmosolyodott. Az alvó Alyna nyakában pulzáló medált nézte. Szelíd mozdulattal félresöpört a lány arcáról egy jókora pókot. Visszatérése az udvarba fényes volt és büszke. A Kerék nem létezik többé, megszűnt a mágia, ami az Árnyékot visszatartotta a birodalom határaitól. Ezzel még nem győztek, de vége a patthelyzetnek, amit Asarth vívott ki a lánya által.
Zephyr felállt. Hosszú nap állt előtte. Beszámolók sokasága, jelentések, és végül találkozni fog az Árnyék-nagyúrral személyesen. A köpenyén lévő pókra pillantott. Nagyobb volt, a színe is sötétebb azokénál, amik itt nőttek a barlangban. Ujjával megvakarta az állat potrohát.
- Te szerencsét hozol nekem, ugye?
Feltápászkodott és elindult a kijárat felé, amit hatalmas poliplények őriztek. A nap odakinn a felszínen még épp csak felkelt.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához