LFG.HU

anti
novellaCimkek

Kora hajnal volt. Ketten voltak, fivérek. 6 és 8 év körül. Az utolsók, akiket láttam, szívük tiszta, lelkük szabad. Így sétáltak tudatlanul az elhagyott, szemetes utcákon. Nem néztek hátra, tekintetük előre szegeződött. A távolban szürke felhőkarcolók csonkjai meredtek a borús ég felé. A szél újságpapírokat cibálva süvített át az üres sikátorokon. Az út mentén letűnt kor roncsemlékművei alkottak torlaszokat.

Épp egy kiégett Fordon másztak át, amikor a kisebb hirtelen megtorpant és megráncigálta bátyja rongyos ingujját. Valami megmozdult. Az egyik szemétkupac. Lepotyogott róla az évtizedesnek tűnő lom és emberi alak formálódott a szemétdombból. A kartondobozok között ült, térdét állig felhúzva. Testét szakadt katonai köpeny borította, arcát orráig lógó csuklya fedte. Ősz szakállából ítélve igen öreg lehetett. Remegő kezét a gyerekek felé nyújtva hellyel kínálta őket. Az öreg nem beszélt, hisz nem mozgott a szája, mégis minden szavát tisztán lehetett érteni. A reszkető térdű gyermekek leültek mellé, a kissebb még mindig görcsösen szorította testvére ruhájának ujját. A szürke alak beszélni kezdett.
- Rátok vártam. Hol voltatok? Ennyi idő után mégis itt vagytok? Hogy lehet ez? Meneküljetek! Várj! … Hiszen…, elvégre régóta várok rátok. Szinte elfogytam. Nem a testem. Más. Elfogytam, el…el. El innen, bolondok! …lennétek elmenni. Neeem! Maradjatok! Van egy mesém. Akarjátok hallani? Biztos szeretnétek. Elvégre a gyerekek szeretik a meséket!
Egy barátomról szól. Rég elvesztettem, de néha még eszembe jut róla egy s más. Szóval? … Rendben. A neve, ö.. itt kell lennie ezen a kártyán. Láttatok már ilyet? Mindenféle hasznos dolog van rajta az emberről, hogy el lehessen érni, ha szükség van rá. Ó, elkopott, ahogy minden más is. A..a…an…al. Na mindegy, legyen Alfréd. Szóval ez az Alfréd nagyon boldog ember volt. Mindene megvolt, amire csak vágyhatott: gyönyörű feleség, gyerekek, csodálatos két gyermek, akárcsak ti, nagy ház, kutya, minden, amire valóban szüksége volt. Persze ő többet akart, ahogy mindenki. Égszínkék autóval járt dolgozni, olyannal, mint amin álltatok! Háhá, tudjátok, hogy hogy száguld egy olyan? A napsütésben egy tengerpari autópályán… minden reggel a munkahelyére. Oda ment vele. Dolgozni. Bizony. Dolgozott, hogy eltartsa a családját. Mert volt neki! Családja volt neki, akikért élhetett! A munkahelyén mindig forró kávé várta. Sejtelmetek sincs, mi az a kávé. Igazam van? Az a kesernyés lötty, tele cukorral, ahogy forrón csúszik le az ember torkán! Hmm, és az az érzés utána! Az a… az az érzés, az… arra nem emlékszem. Szerette, amit csinált, mert segíthetett az embereken. Néha hatalmas, repülő gépekre ült, és tengereket, sőt óceánokat repült át. Láttátok már az óceánt? Nincs ám messze innen. Legalábbis az, ami megmaradt belőle. Akkoriban ez a város is szebb volt, tele nyüzsgéssel, élettel, növényekkel. Tudjátok-e, mik azok? Láttatok már fát? Nem? Kár. Volt idő, amikor még sokan voltak olyanok, mint ti. Azok a kis emberek. Nekem is voltak ám. Meséltem már róluk? Mindig náluk volt az az izé, amivel messziről tudtak egymással beszélni. Telekommunikációs eszköz, kitűnő műholdas rövidhullámhosszú kapcsolattal, ezt nem hagyhatják ki! Őöö, hol is tartottam? Ez a barátom is ezzel foglalkozott. Teleizékat… telefonokat adott el. És milyen jól csinálta! Hehe. Tudjátok, most, hogy így a múltról beszélgetünk, egyre több minden jut eszembe Alfonzról. Minden akkor kezdődött, amikor senki sem számított rá. Nem voltak már betegségek, háborúk, se hirtelen, váratlan halál. A jövő kilátásokkal teli. De hiába, a halál árnyékától így sem menekülhettünk. Az öregedés. Ágyban, magatehetetlenül, testi és szellemi leépülésben érte a halál a hosszúéletű emberiséget. De egy társadalomban, amelyben az értelmet oly nagy becsben tartották, nem volt méltó ez a fajta elhagyatottság. Ha a véget megszépíteni nem is, de legyőzni sikerült. Így az emberek ősi vágya teljesülhetett. A semmiből előbukkant a Gilgames Alapítvány. Kinevettük a kaszást, és az arcába kiáltottuk: nem vagyunk többé a szolgáid! Tévedtünk, szorosabbak lettek láncaink, mint valaha. A Gilgames hosszú életet, sőt halhatatlanságot kínált. Persze csak annak, aki meg tudta fizetni. Nem kellett hozzá két év, és a fejlett országok lakosságának 2/3-a injekciózta magába havonta a szérumot. Ekkor épült az a torony is. Látjátok? Az ott, a fényes az aranykupolával. Úgy tervezték, hogy az idő vasfoga se fogjon rajta, mintegy emlékműként, az emberi halhatatlanság dicső hirdetőjeként. Szerintem sokkal inkább egy hatalmas fejfa. A fajtánk végső remekműve. Még mindig milyen szép és tiszta. Nem igaz? Nem? Nektek nem tetszik? Féltek tőle? Ez butaság, hisz tele van élettel! Ott hever benne a temérdek, rengeteg ampulla és bennük ott van, ott van… Nem! Nem! A szérum minden cseppjéért megfizetett az élet. Minden egyes élőért egy másik fizet. Ez a természet törvénye. De mit tudhattok ti erről? Semmit! Semmit a világon! Semmit a szenvedésről! Semmit a halálról! Semmit a magányról… Ez volt az ár. Igen magas. De …. megfizethető. Az első áldozatok a kisebb növények, állatok voltak, de az apró teremtményekben az élet lángja halványan pislákolt, nagyobbat, élőbbet kellett találni: fák, állatok, és ahogy nőtt az éhség … emberek. Elkezdődött a háború az életekért. Nem a sajátjainkért, hanem a másokéért. Nem tartott soká, míg a fejlődő országok behódoltak. A legyőzöttek keményen megfizettek gyengeségükért saját lelkükkel és gyermekeikével. Az első belviszályok körülbelül egy fél évszázad múlva kezdődtek. A gyarmatok lakossága az utolsókat rúgta. A klónozási kísérleteink kudarcba fulladtak. Valamiért nem lehetett felhasználni a reprodukált élőlényeket. Valami hiányzott belőlük. Pedig ha sikerült volna, akkor most minden más lenne…akkor … akkor nem lennék itt egyedül, akkor még most is lenne. Sok, sok, rengeteg, itt is, ott is, mindenütt, ahová nézek. Ha … haha mennyi, milyen sok van. Ti is látjátok? Nem? Hogyhogy nem? Magatoknak akarjátok az összeset! Soha! Az enyém! Mind az enyém! Mind, mind …. mind! Ej. Hát ti mitől ijedtetek így meg? Talán a mesémtől? Nem? Alfrédtól? Ki az az Alfréd? No ez már úgyse számít. Hol is tartottam? Ja igen. Tehát a bolygó kezdett lakhatatlanná válni. Erdeinket kiirtottuk és az évszázados környezetszennyezés hatásai jelentkezni kezdtek. Földünk nem volt képes eltartani a népét. Az is lehet, hogy csak le akarta seperni magáról ezt a mocskot. Kezdetben az öregeknek, majd születés szerint minden tizedik embernek fel kellett áldoznia az életét az emberi faj fenntartásának nemes célja érdekében. Persze senki sem mehetett kárba. Hehe, kárba, jó mi? Értitek a szó igazi jelentését? Értitek!? Persze, hogy nem értitek! Mit érthettek ti!? Minden egyes mártírból kivonták a lét eszenciáját. Ekkorra a fogyasztás olyan hatalmasra nőtt, hogy a Gilgames nem tudta kielégíteni az étvágyat. Az emberek egymást öldösték le a szérumért. Albert is így tett. Az ember lett a saját maga farkasa! A gyorsabb, ügyesebb túlélt. Ehe, hehehihehe és én nagyon gyors voltam. A szomj még nem vette el teljesen az emberek eszét, így kis csoportokba tömörültek. Ezek a félkatonai szervezetek egymás kizsákmányolásával nyertek éveket a satnya életükhöz. Eközben az alapítvány olyan hihetetlen mértékben meggazdagodott, hogy nem tudott mit kezdeni a pénzzel. De nem is kellett már pénz senkinek, Alfréd derékig gázolt a bankjegyekben. De addigra új fizetőeszközzel mérték az árakat. A Gilgames vezetősége bezárkózott elefántcsonttornyába a készletei közé, és talán már mind felélték. De … lehet, lehet, hogy van még néhány csepp ott, ott az egyik üveg alján. Az alján! Egy csepp. Annyinak kell lennie!? Muszáj! Az nem lehet hogy ti is úgy! Nem nem nem lehet. Nekem is voltak fiaim. Két fiam volt! Olyan fiatalok voltak! Olyan ártatlanok. Tombolt bennük az élet. Akárcsak ti. Ó. Bocsássatok meg, egy pillanatra elvesztettem a fejem. Meséljek még? Igen? Naná, hogy szeretnétek. Biztos ti is magányosak lehettetek. Tudjátok, voltak olyanok is, akik nem kértek az istentelen létezésből. Ők lakatlan területekre vándoroltak, a pusztába, a hegyekbe új világot építeni. Miután a legerősebb kommunák leigázták vetélytársaikat és kialakult az erőegyensúly, új források után kellett nézni. Az elszigetelt kolóniák kutatására indultunk. Andor is kommunatag volt, sőt vezető. A Fonosok, a környék legerősebb szervezete voltunk. Senki nem állhatott az utamba. Azok a hitvány, földtúró senkik sem. Mindet felzabálta! Artúr, te féktelen! Haha. Eljött az utolsó háború, a legpusztítóbb. Elvettük, elvettük tőlük azt, ami a legértékesebb volt számukra, amiért elmenekültek. Kellett nekünk, szükségünk volt rá, hiszen maguknak tartogatták az összeset. De mi megszereztük! Járt nekem. Ahhhhrrr… !
- A nyomorultak utolsó próbálkozása az űr volt. Idegen életet kerestek, hogy azt is feléljék, akár a sáskák. Ekkorra már nem létezett többé emberiség, csak azok a szörnyek. Egymás lelkét szipolyozták Undorító férgek! Mocskok! Söpredék! Alfréd addigra már uralta a világot. Bár nem volt nagy világ, de még létezett. És az enyém volt az egész, mind… minden, ami rajta volt, az enyém! Átok vagyok! Kelés a világ seggén! Mért ültök még mindig itt!? Meneküljetek! Menek…menekültök valami elől? Itt biztonságban vagytok. Amíg velem vagytok, nem bánthat senki más! Akartok még mesét? Elmondhatom, bár a végét nem szeretem annyira. Hogy mi lett Artúrral? Azt senki sem tudja, kisfiam. Végül az utolsó szellem is elhagyta a bolygót. A túlélőkkel? Nem, belőlük nem maradt semmi. Ezek az árnyékok addigra úgy elemésztődtek, hogy felesleges volt már egymás életét venni, nem kaphattak belőle új erőre. Így hát a magányt választották. Nem bírtak egymásra nézni, mert önmagukat látták egymásban. A hibáikat, ostobaságukat, azt, hogy mivé lettek. Szétszéledtek a világban. Sötét helyeken laknak, bányákban a föld mélyén vagy romvárosokban, mint ez. Így élnek. Élnek. Él! Kérem! Az enyém! Vártam rá! Megérdemlem! Nem! Az enyém, újra az enyém! Voltak. Nekem is voltak. Olyanok, mint ti. Vidámak, mindig nevettek és imádták, ha autókázni vittem őket, a hátamra ültek és lovacskáztunk. Olyan erősek voltak. Sugározták! Áramlott belőlük Isten ajándéka! Az enyémek voltak! Senki másé, csakis az enyém. Ölelj meg!

A férfi felállt. Ledobta foszladozó köpönyegét. A nap a Gilgames-torony fölé emelkedett. Sugarai megcsillantak az aranyozott kupolán, és szinte áthatoltak a férfi nyamvadt testén. Szemei üresen csillogtak, évszázadok növelte mohóság és egyedüllét tükröződött belőle. Az idősebbik fiú nem szabadulhatott többé a vénség kezének satujából. Az öreg karjaiba fonta az ifjút, s a mellkasához szorította a testet. Tagjai izzottak, újra érezte a vér lüktetését. Végül hosszú évek bolyongása után oázisra lelt a sivatagban. A kis öcs magára maradt. Lába előtt holttest hevert. Szürke volt és szikár, akárcsak az agg volt előttük. Az árva szemében igaz s gyermeki könnycsepp ült meg, majd legördült az orrán és a földre hullott. A távolban szürke árnyak közeledtek. Az a parányi, dobogó szív végtelen, elátkozott magányukból vonzotta őket ide. A csendet sikoly törte meg, lassan ez is elhalt. A sokmilliárd után még egyszer utoljára könny áztatta a Földet.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához