LFG.HU

Bolch
ismertetőCimkek

A Chaosium 1993-ban indította útjára “CoC Fiction” sorozatát. Akkoriban eléggé a mélyponton voltak; a szerepjátékhoz kiadott kiegészítőik egyre ritkábbak, csúnyábbak és gyatrábbak lettek, a gyűjtögetős kártyajátékuk pedig – amibe jó sok pénzt beleöltek – a piac összeomlásakor csaknem magával rántotta az egész céget, ami hajszál híján örökre megszűnt létezni. (A Chaosium alapítójának saját bevallása szerint 2004-ben (!!!!) jutottak el odáig, hogy végre rendezték az összes adósságukat és stabilizálták a cég helyzetét.) Ebben a sötét és reménytelen időszakban talán egyedül a “CoC Fiction” sorozat volt az, amihez szerencsés kézzel nyúltak: ezek az igényesen összeállított, élvezetes kötetek hamar népszerűvé váltak az olvasók körében, és azok is maradtak mind a mai napig. (A legutóbbi kötet, a Tsathouuga Ciklus csak pár hónapja jelent meg, hamarosan arra is visszatérünk!)

A siker egyik záloga az volt, hogy a Chaosiumnak igazi nagyágyút sikerült megnyernie a sorozat szerkesztésére: egy bizonyos Robert M. Price urat, aki nemcsak hihetetlenül művelt (klasszikus és horrorirodalomban egyaránt), de egyéni stílusa és remek lényeglátó képessége is van, műkedvelő horroszerző, továbbá neves teológus és baptista pap. Nos, kissé féltem attól, hogy ezek a tulajdonságok hogyan férnek meg egy horrorantológia-sorozat szerkesztésével (“ha valamelyik novella túl véres, ijesztő vagy istenkáromló, azt biztos kihagyja majd, csak az alja marad!”), de félelmeim csakhamar szertefoszlottak. Az igazat megvallva, az egyik kötetbe (Shub-Niggurath Ciklus) éppen maga Price úr írt egy olyan ironikus, szexszel és pornográfiával átitatott horroretűdöt, hogy az olvasása közben már ÉN jöttem zavarba.

A sorozat egyik védjegye, hogy nem csupán “ötletszerűen” összedobott novelláskötetekről van szó, hanem mindegyik könyv valami központi téma köré csoportosul. Ez legtöbbször a Cthulhu Mítosz valamelyik fontos szereplője, de vannak olyan kötetek is, amelyek egy-egy híres szerző (pl. Robert Bloch) munkásága köré csoportosulnak, netán a Mítosz egy borzalmas könyvét veszik górcső alá (Book of Eibon). Price úr értő kezekkel, a lehető legszélesebb skálából válogatja össze a kötetek anyagait, vannak bennük évtizedek óta hozzáférhetetlen horror-klasszikusok és vadonatúj, még sehol nem publikált zsengék egyaránt. A könyveket mindig egy előszó nyitja – bár inkább tanulmányoknak nevezném őket -, ahol Price rendkvüli aprólékossággal mutatja be az adott kötet központi szereplőjének eredetét, irodalmi hátterét, fejlődését, Lovecraft univerzumában elfoglalt szerepét. Nemcsak a könyvet, de minden egyes novellát is rövid bevezető előz meg, ahol Price úr felvázolja a történet keletkezésének hátterét, esetleg elárul néhány kulisszatitkot vagy felhívja a figyelmet pár rejtett utalásra. Noha kétségtelen tény, hogy ezek a kis bevezetők hihetetlenül megnövelik a könyvek élvehetőségét (nem beszélve arról, hogy az olvasó szinte észre sem veszi, és máris rengeteg háttérinformációt szív fel magába), de Mr. Price gyakran perverz könyörtelenséggel lövi le bennük a novella csattanóját, ezért az elolvasásukat érdemes inkább a sztori utánra hagyni.

Itt az idő, hogy kicsit alaposabban is szemügyre vegyük a sorozat legelső kötetét: a Hastur Ciklust.

Mint az a címből kiderül, az antológia az egyik legfontosabb Nagy Öreg köré csoportosul: ő Hastur, a Kimondhatatlan, aki Carcosa kísértetvárosa mellett él, s a Sárga Jel útján küldi tébolyító álmait Hali szurokfekete tavának mélyéből.

Az előszóból megtudjuk, hogy a szerkesztő azt tűzte ki célul, hogy végigvezeti az olvasót Hastur alakjának első felbukkanásától egészen addig, amíg elnyerte végső alakját, mint csápos, rettenetes istenség. Dőljünk hátra a székben – hosszú utat fogunk megtenni nemcsak oldalszámban, de időben is…

Az első két novella a nagy Ambrose Bierce-től származik (Haita the Shepherd; An Inhabitant of Carcosa). Mind a kettő rövid szösszenet, nem is nevezhetők horrornak, viszont ezekben bukkan fel először Hastur három védjegye: egyrészt maga a név (bár itt még a pásztorok jóindulatú istenét jelenti), másrészt Carcosa kísértetjárta romvárosa, harmadrészt pedig az a különös, álomszerű hangulat, ami a Sárga Királyos történetekben éri el csúcspontját.

A kötet innentől kapcsol magasabb sebességbe: Bierce után következnek Robert W. Chambers művei. Én szégyenszemre nem ismertem korábban ezt a nevet, pedig igazán illett volna: Chambers ugyanis Lovecraft közvetlen irodalmi előfutára volt, aki – még a Necronomicon előtt – a King in Yellow c. novelláskötetében megalkotta az első irodalmi lidércnyomást és a hozzá kapcsolódó borzalmas mitológiát (amit aztán Lovecraft és Derleth évtizedekkel később szemrebbenés nélkül olvasztott be a Cthulhu Mítoszba): a Sárga Királyt.

Hogy mi a Sárga Király? Egy színdarab. Egy színdarab, ami olyan gyönyörű és iszonyatos, olyan szörnyű erővel tárja fel az igazságot, hogy azt az emberi elme képtelen elviselni. Egy színdarab, ami elmossa a határt álom és valóság, hétköznapi és iszonyatos között.

A Hastur ciklus két novellát tartalmaz Chambers könyvéből (The Repairer of Reputations; The Yellow Sign). Az első egy gazdag családból származó fiatalember, a másik egy cinikus festő történetét dolgozza fel – az egyikük szándékosan, a másik véletlenül kerül a Sárga Király hálójába, de a sorsát egyikük sem kerülheti el… Mindkét novella nagyon jó, de főleg az első: azon ritka rémtörténetek közé tartozik, ahol az olvasónak fogalma sincs előre, hogyan fog végződni a történet, és csak a novella elolvasása után kezdi apránként összeszedni, hogy az olvasottak közül mi történt meg valójában és mi nem. (Ha filmhez kellene hasonlítani, a Közönséges bűnözőket hoznám fel példaként.)

A következő novella szerintem a kötet legjobb darabja, és igen előkelő helyet foglal az én kis örökös horror-toplistámon is: Karl Edward Wagnertől a The River of Night’s Dreaming. Ez még mindig a Sárga Király körül bonyolódik, de kicsit más megvilágításból, mint Chambers művei. A történetről sajnos nem árulhatok el semmit: maradjunk annyiban, hogy egy viszonylag hétköznapi szituációval indul, aztán fokozatosan válik egyre fenyegetőbbé és rémálomszerűbbé, míg a végén egy mesteri végjátékkal forrasztja egybe a múltat és a jelent, az álmot és a valóságot. Tudom, tudom, ez nagyon elvontan hangzik, de nem valamiféle absztrakt prózakölteményről van szó: igazi horronovella a javából, csak éppen a szokásosnál jóval kidolgozottabb és mélyebb. Már kb. tízszer olvastam, de még mindig lenyűgöz a stílusa, a felépítése és a mondanivalója egyaránt. (Az “Éhség” (Hunger) c. horror-tévésorozat egyik epizódja egyébként feldolgozta a novellát, csak sajnos fényévekkel gyengébben sikerült, mint az eredeti.)

Ezután következik James Blish sztorija, a More Light. Ez jóval könnyedebb hangvételű és földhözragadtabb, mint az előző mű, ám nem kevésbé figyelemreméltó. Blish ugyanis olyasmire vállalkozott, amire még maga Chambers sem: a novellájában megírta a Sárga Király (a színdarab!) csaknem teljes szövegét! Persze nem éri el ugyanazt a hatást, mint amit Chambers novellái szerint el kellene (ha ez lenne a helyzet, most én sem írhatnám meg ezt az ismertetőt…), de így is nagyon kellemesre sikeredett, csakúgy, mint a “körítés”, amit Blish a színdarab szövege köré tálalt.

Ezután magunk mögött hagyjuk a Sárga Király-vonulatot, és visszakanyarodunk egy másik horror-klasszikushoz, aki alapul szolgált Lovecraft műveihez: Arthur Machenről és az ö Novel of the Black Seal c. művéről van szó. A történet egy etnológiaprofesszorról szól, aki azt tűzte ki élete céljául, hogy megtalálja az által csak Pici Nép (Little People) néven ismert, rejtélyes fajt, amely az emberek elől elrejtve él. Természetesen az ilyen jellegű kutatásokból túl sok jó nem szokott kisülni…

Ez a novella is jó, bár bevallom, számomra túl archaikus volt a szövege és a történetszövése. Mindenesetre volt benne pár olyan jelenet, amelyből megállapíthattam, hogy Lovecraftnak azért bőven volt kitől ihletet merítenie kozmikus horror terén. :)

Most jutottunk el a kötet feléig, amely két szempontból is vízválasztó: egyrészt innentől következik maga Lovecraft (a Suttogás a sötétben c. novellával) és az ő követői. Másrészt ez az a pont, ahonnan az eddig zseniális antológia színvonala meredeken zuhanni kezd.

A Suttogás a sötétben-t remélhetőleg mindenki olvasta, ugorjunk! (Egyébként azért került bele a kötetbe, mert ez volt az a novella, ahol Lovecraft tudatosan beleolvasztotta Chambers Sárga Király-mitológiáját a saját univerzumába.)

A következő novella (Richard A. Lipoff: Documents in the Case of Elizabeth Akeley) az antológia legrosszabb darabja. Hosszadalmas, nehézkes és unalmas. Az alapötlet még nem lenne rossz: azt taglalja, mi lett Akeley professzor sorsa a Suttogás a sötétben után. De ezt az ötletet a szerző olyan szárazon és érdektelenül fejti ki (ráadásul öt oldallal előre tudjuk, mi lesz a vége), hogy az olvasó egy idő után már csak azt lesi, mikor lesz már túl rajta…

Az ezutáni darab (Ramsey Campbell: The Mine on Yuggoth) már valamivel jobb: a történet egy bátor – vagy inkább – vakmerő felfedező körül bonyolódik, aki úgy dönt, hogy szétnéz egy kicsit Yuggothon. És hogy mit talál ott? Hmm….

Bevallom, én nagyon szeretem Ramsey Campbell-t, szerintem ő Lovecraft legtehetségesebb tanítványa, aki a legtöbbet tudta hozzátenni a Mester hagyatékához. (Na jó, Robert Bloch se roszz…) Ennek ellenére ez a műve igencsak középszerű, amiben az is közrejátszik, hogy fiatal korában írta, amikor még nem talált rá a saját stílusára. Lásuk a következőt!

A következő novellára (James Wade: Planetfall on Yuggoth) az a legjobb jelző, hogy semmilyen. Egy háromoldalas kis szösszenet, amiben gyakorlatilag nem történik semmit. Olyan, mint egy nem túl jó vicc: egyetlen apró gegre épül az egész, amin viszont sem meglepődni, sem szórakozni nem lehet.

Az utolsó történet (Return of Hastur) az első, amelyben végre úgy látjuk Hasturt, ahogyan a Call of Cthulhu szabálykönyvből megismertük: nagy és csápos és kimondhatatlan és hujjujjujj! Az elkövető August Derleth, Lovecraft talán leglelkesebb és legtehetségtelenebb tanítványa. Én nem vitatom, hogy Derleth néha tud jót is írni (az Ithaquás történetei pl. egész kellemesek lettek, de erről majd máskor), de a Return of Hastur minden, csak nem jó. Az a legnagyobb gondja, hogy Derleth túl sok mindent akar egyszerre belezsúfolni a novellába, ami így teljesen hatástalanná és zavarossá válik. Micsoda csúfos bemutatkozás ennek a jobb sorsa érdemes Nagy Öregnek!

A kötetet egy rövid töredék zárja (Lin Carter: Tatters of the King). Ez igazából nem is önálló mű, csak néhány befejezetlen részlet, ami a Sárga Király mitológiájához kapcsolódik. Háttérinformációnak nem rossz, olvasmányként viszont sajnos élvezhetetlen.

És ezzel el is értünk a könyv végére.

A teljességhez hozzátartozik, hogy később megjelent a Hastur Ciklusból egy második kiadás is. Ez annyiban különbözik az elsőtől, hogy Price új bevezetőket írt a novellákhoz, és van benne még egy novella (Joseph Payne Brennan: The Feaster from Afar). (Ez egyébként magyarul is megjelent a régi Galaktika folyóirat 1993 januári számában, a Vérvendég címmel.)

A kritika végére maradt két kérdés. Az egyik az, hogy honnan lehet hozzájutni a könyvhöz.

Mivel elég régi kiadványról van szó, ezért nem olyan könnyű rábukkanni, de nem is lehetetlen; érdemes megnézni pár internetes áruházat. (A www.nobleknight.com pl. most is árulja, viszonylag baráti, 20 dolláros áron.)

Még azt is meg kell jegyeznem, hogy Robert W. Chambers művei és a két Bierce-novella ingyenesen és – ha minden igaz – legálisan letölthető formában számos helyen elérhetők az interneten is. Csak írjuk be a Google-ba a nevet meg a címet, és garantáltan nem kell sokáig keresgélni…

Az utolsó kérdés, természetesen: ÉRDEMES egyáltalán beszerezni ezt a könyvet?

Nehéz a válasz. A négy Sárga Királyos történet mindegyike igazi csúcsminőség; kötelező darab minden mesélőnek, aki szerepeltetni akarja ezt a színdarabot. Számomra ezek a novellák – kiegészítve Robert M. Price élvezetes tanulmányával és eszmefuttatásaival – már önmagukban megérték a könyv árát.

Másrészt viszont a többi írásnak erősen hullámzó a színvonala, ráadásul a fent felsorolt négy novellából kettő – mint említettem – ingyen is elolvasható. A maradék kettőért pedig – bármilyen jók is – kissé meredek egy teljes könyv árát kifizetni… (Na jó, idecsaphatjuk még a Machen-novellát is, úgyhogy legyen három.)

A döntést rátok bízom!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához