LFG.HU

taverna
Mantis
novellaCimkek

Álmodom.
Fémpor hullik a szemembe, acél ízét érzem. Izmaim sodronyok, szívem egy túlhajtott inverter, az agyam szupravezető. Égett kábelek szaga: ez nekem édes feromon, pörgök és szédülök tőle. Csavarokat hajtanak az izületeim helyére, forró gépolaj a vérem; ha lennének fogaim, most úgy szorítanám össze őket, hogy ropogva morzsolódnának a számba. Együtt vágtatok az elektronokkal, diódákon repülök át, a sörétzaj recseg a fülemben, nincs fülem, membránok dobolnak nekem. Gyors vagyok, mint a fény, ha lenne testem, lángra kapnék a súrlódástól.
Szépet álmodom.

- … aztán egyszer csak leállt az egész.
Izzadságcsepp fut a homlokán, nem kell megmozdítanom a fejemet, a szenzoraim gepárdként loholnak a bőrén gördülő gyöngy nyomában, tudom a hőmérsékletét, látom, hogy só, víz és mocsok.
- … én nem…
Fél, a teste melegebb, mint az átlag. Nem azért, mert hazudik; egyszerűen csak tisztában van vele, hogy mindent látok rajta. Igazából már a gépet figyelem, a rúnák éppen csak pislákolnak, Xhaust megint elszökött. A szivattyúk narancssárga dögök a tartókonzol gerincén, az optikai szálak vakok, a folyékony nitrogén vastag felhőben ömlik a kádakból.
- … azonnal értesítettem a gyártásvezetőt, amikor…
Nem kétlem. Két ujjal felszedem a gépzsír egy darabkáját a kihordóláncról. Szeretem ezt, a szemébe nézek, amikor a mocskos pasztát a számba teszem. Nagyot nyel, a hányinger késztetése összehúzza a torkát.
- Már egy hónapja.
Összerándul, a hangom idegen a számára. Rájátszottam, kicsit megemeltem a hangerőt, és finom modulációval egy torz rádió recsegését adtam mellé.
- Mi?
- Már egy hónapja elhanyagolod a kenést – hangerő, rádió, izzadtság. Félelem.
Rozsdapor, ropog, ahogy ráharapok. Fémszemcsék, láthatatlan üvegcserép-atkák, égett darabok. A kenést hetente le kell mosni, és új réteget felvinni.
- Régebben nem…
Nem érdekel, először úgyis meg kell keresnem Xhaustot. Mostanában egyre rosszabbul bírja, két héttel ezelőtt is megszökött, amikor az a cirkusz volt a nyomáskapcsolóval. Ez meg már nem fog itt dolgozni, mire az ajtóhoz érek.

Néha az álmaim tele vannak azokkal a képekkel. Emlékszem, bár azt ígérték, hogy semmire nem fogok. A saját arcomat látom a tükörben, a fogaim zománcozott csontok, a bőröm sápadt, és nem ismerem, nem tudom, ki ez az ember, aki visszanéz rám. Világtalan a szemem, egy nevetségesen szűk spektrumban vagyok vak, alig hallok valamit, és csak nyelem a mérgeket, anélkül, hogy tudnék róla. Receptorok fognak le, bénítanak meg, vegyszerek tömik tele az agyamat érzésekkel, amik nem tartoznak hozzám, amikkel nem tudok mit kezdeni.
Azt álmodom, hogy kitépik a szemem, és szenzorokat ültetnek a helyére. Fúró dolgozik a koponyámon, huszonnyolc lyukat ütnek bele, hogy a gyorsítómodul drótjai szabadon engedjék az agyamat börtönéből, ahogyan a magzatot emeli ki a méhből az orvos keze. Álmomban a karomat műtőasztalra szíjazzák, az ujjaimat egyenként feszítik szét, hogy a tűkorong a tenyerembe égethesse az Unitouch-rúnát. Kihúzzák azokat a gyűlölt fogakat, kell a hely az analizátoroknak. Vezetékek ölelkeznek az ereimmel, acélhuzalokat szőnek a szívembe, hogy ne robbanjon szét, amikor eggyé válok a gépekkel. Álmomban látom az ujjnyi vastag tűt, mert nem szabad altatni az átalakításkor. Az Oltó fölém tornyosul, a morfium elmondja, hogy ő az én szerelmesem, engem akar, éhesebben, mint akármelyik férfi akármelyik nőt. A nyakamba vágja a tűt, nanorobotok millióival termékenyít meg, és én úgy rándulok össze, hogy a szíjak megreccsennek.
- Miért csináltad!?
Könnyezik, nem értem, nem tudom, miről beszél. Szépet álmodom.

- Xhaust?
Nem dohányzom. Nem kell, az önpusztítás már régen nem jelent örömöt, ráadásul akár a gyárkéményben is ücsöröghetnék, az sem ártana nekem. Hoztam kávét is, a zsebemből előhalászom a cigarettásdobozt, meggyújtok egy szálat, majd óvatosan a pohár mellé helyezem. Talán egy szelet csoki is kellett volna.
- Xhaust, gyere elő. Lazítsunk egy kicsit. Beszélgessünk, felejtsük el a munkát. Pihenjünk, relaxáljunk – kántálom a csapda litániáját. Nem vagyok tisztességes, de a gép nem mehet szellem nélkül.
- Nem dolgozom!
Aha. Még nem jelent meg, de már közel van.
- Nem kell. Pihenünk – mondom csak úgy a levegőbe.
- Nem dolgozom többet!
A kávét úgy kapja fel, hogy a fele szétfröccsen a padlón. A szájába dönti a forró löttyöt, nem számít, hiszen csak mímeli, hogy ember. Nem tudja, nem képes felfogni a lemásolt testében égő fájdalmat. A cigarettát a szájába tömi, hamu és dohány pereg le az állán. Ezt látta tőlünk, így vesszük magunkhoz az ételt, a cigarettát, a csókot.
- Nem dolgozom!
- Örülök, hogy láthatlak, Xhaust.
Most is ugyanazt az alakot viseli, mint mindig, amikor dacoskodik: a copfos kislány formáját. Lábával dühösen toppant, a szeme könnyes, két keze ökölbe szorítva.
- Nem dolgozom! Nem hoztál csokit! Csokit akarok!
A tenyeremen a rúna bizseregni kezd, Xhaust jelenléte és szerteszét fröcskölő haragja gerjeszti fel.
- Nem hozta…
Elém szökken, és még mindig lenyűgöz, hogy emberi formában is egy villanással szeli át a távolságot. A keze nagyot csattan az arcomon, egy pillanatra fehér szikrák szemcsézik a képet.
- Rohadt strici!
Most egy nő külsejét viseli, ez is csak az ő darabkákból összerakott bábjátéka. Nyilván látta, amikor az egyik leszedőnő így pofozta fel a férjét. Nehezen értjük meg egymást.
- Megkaptam a szelepet, Xhaust. Ki fogom cserélni, még ma.
Előveszek egy újabb szálat, kitépi a kezemből, és rágni kezdi. Hátrébb röppen, összefonja a karját. Felismerem a gesztust, ahogy feljebb emeli a tekintetét: királynői, az próbál lenni. Királynői, na igen.
- Miért érdekeljen ez engem?
A titkárnő hangja, emlékszem, ez a lépcsőfordulóban történt, azzal a magas férfival beszélt így. Az csak lehorgasztotta a fejét, és nagyon halkan szólalt meg, nyilván Xhaust is megleste őket. Jó, legyen, játsszuk ezt a játékot.
- Tudod, hogy fontos vagy nekem – lehalkítom a hangom, hatvanhárom hertzes reszketést viszek bele.
- Nem hiszem! Ha ez igaz lenne, nem bánnál így velem!
Mosolygok, noha az érzés már nincs meg, de pontosan tudom, hogy milyen helyzetben hogyan kell vezérelni a mimikai izmaimat.
- Adj még egy esélyt nekem.
Félmosoly, most legyen ötvennyolc hertz, egy kicsit előre nyújtom a kezem, a szívemet nagyobb nyomással pumpálom, tudom, hogy Xhaust ezt is figyeli. Jövő hónapban ez már nem lesz elég, de most még…
Erőszakosan nyomja az ajkát az enyémhez, megdobbantom a szívem, hadd érezze, hogy elkapott, az övé vagyok, szerelmes vagyok belé. Belém harap, nyelvét felsebzi az enyémen, és a fogam helyére épített analizátorokon. Jéghideg a szája, mint a folyékony nitrogén, keserű, akár a gépzsír a láncról.
- Visszamegyek veled – sír, nem tudom ezt kitől leste el. – Szeretni fogsz?
A kávé furcsa bajuszt húzott az állára: ragacsos, fekete csíkok a nyakán.
- Igen.

Szereti, ha a karomban viszem vissza. Büszkén néz a dolgozók szemébe, főleg a nőkét keresi. Látni akarja rajtuk, hogy irigylik, mert ő meghódított engem, mert rájuk csak a szenzoraimmal nézek, és nincs szavam nekik. Xhaustba viszont minden alkalommal bele kell szeretnem.
- Letehetsz.
Ah, igen. El is feledkeztem a királynőről. Leengedem a földre, mert hát nincs súlya, az egész csak játék.
- Én kész vagyok…
Kacér. Egyre többet tanul, nemsokára… Mindegy, nem számít mi lesz. Ez az a pillanat; tudom, hogy mindenki lopva próbál figyelni minket. Most rá mernek nézni a gépszellemre és a technora, mert az eggyé válás mindig olyan különleges, mindig olyan… Nem tudom milyen, erre nincsenek szavaim. Látni akarják, mert ebben nekik nem lehet részük, ezt csak én tudom, én merem, bennem van meg az erő. Én vagyok elég bátor ahhoz, hogy acéllal és gallium-arzeniddel pótoljam ki, ami hiányzik a testemből. Csak én merem eladni az emberi mivoltomat, hogy cserébe… Ezért cserébe.
Felemelem a kezem, Xhaust félig lehunyt szemét nézem, az arcát; most tényleg olyan, mintha ő lenne. Sóhajt, már egész jól csinálja. Az animus zsoltárral kezdem, a gép rúnái Xhaust szemeivel nyílnak rám, fényük simogat. Az Unitouch égetni kezdi a tenyerem, valami halkan pittyen egyet, néhány jelentéktelen sor szalad végig a fejemben. Melegség önt el, a testemben dolgozó ezernyi parány működésbe lép.
- Főkapcsoló.
Tudom, hogy felordítok, de akkor sem hagyom, hogy belekössenek az indítóülésbe. Nem engedem, hogy a számba tegyék az oxigéncsövet, monitorra kössenek. Állva maradok, a szívemet huzalok fogják össze. Belém tépnek, a nagyfeszültség lökése Xhauston keresztül végigvág rajtam.
Kis piros felirat tűnik fel a látómezőm tetején, de a diagnosztika fehér sorai pillanatok alatt félretuszkolják. Az orromban elpattant egy ér, az én kávé-bajuszom vörös és sós.
- Vigyél be.
Követhetetlen információhalmaz borít el, néhány sárga foltot látok csak a figyelmeztető üzenetekből, olyan gyorsan rohannak át előttem. A tarkómban szúrást érezek, mert a gyorsítómodul felveszi a tempót, és a szemem, az otromba szerves agyam nélkül dolgoz fel mindent.
Bent vagyok, mégis tudom, hogy odakint reszketek, a rúnám villámokat okád a gép felé, és ott kint én vagyok a géplelkű szörnyeteg. Nyál folyik a számból, feketék az ereim, mert még a véremben is gépek dolgoznak. Látják, látniuk kell, hogy állok.
Xhaust ugyanúgy játszik a testemmel, mint én az övével. Rajtam keresztül megy vissza, de előtte minden pillanatot kiélvez, szakadásig rángatja a szívemet, kihalássza a legelrejtettebb gondolataimat. Minden, amim valaha volt, most az övé is.
Fájt, emlékszem gyönyörű, részegítő, keserű, az ütés beletépett a beleimbe, fájt, repültem, elélveztem, őrjöngtem, mert hazudott, hazudtam, csak fogtuk egymás kezét, elvakított a fény, álmos voltam, fájt, savanyú íz, túl hangos, minden, mindenem az övé.
… és én is száguldok Xhaust testében. Az egyenirányító két úton enged át, a kondenzátor felfelé bukó töltéshullámán szörfözök, majd a kisüléskor elönt az adrenalin. Nálam milliárdszor kisebb, sebesebb részecskékkel robbanok át a dielektrikumon. Együtt lüktetek az órajellel, egyszerre ezer irányba futok, a tüdőm a szivattyúk ütemére veszi a levegőt, Brendon tüdeje szétrobbant, amikor be akarta törni Xhaustot, de ő nem szerette.
- Hajtás.
Tonnákat nyomok, vörös diagnosztika: néhány kisebb izom elszakadt a karomban, amikor a gép forogni kezdett. Együtt erőlködöm a motorral, az inverter egy pillanatra tele szájjal szívja magába a tüskében égbe vágó áramot. Xhaust nevet, egy villanás, és látom a közelítő felszínt, amikor fejest ugrom a tóba, majd a kezem szétvágja a vizet. Olajszaga volt.
Köhögök, szürkés hányadék csap ki a számból, mert Xhaust leragadt szelepe marokra kapja az én torkomat is. A lábam alatt remegni kezd a padló, a gép egyre gyorsabban forog.
- Menj vissza!
Xhaust megint azt a képet villantja fel nekem búcsúzóul: amikor megfogtam a kezét. Már nem emlékszem.

Az üzenetmező üres, ide-oda billeg a kép, neoncső villant rám egy fehér vonalzó-vigyort fentről. Vérfoltos a padló, Xhaust gépe forog, a csarnok együtt remeg vele, elringatja a bennem dolgozó berendezéseket. Kiköpöm a számban ragadt maradékot: a nyál szerves hulladék, és kiégett robot-parányok koporsója. Remeg a karom, a lábam, az oszcilláló taumaturgikus jelek tűket szúrnak az agyamba. Kitérnek az utamból, a 1822-es gépkezelő nem mer rám nézni. A szerszámos szekrényhez tántorgok, felkapom a pajszert.
Xhaust sikolya nem tudja átütni a zajszűrőmet. A manométer üvegkapszulája szilánkokra robban az ütéstől, aztán adok egyet a kijelzőnek is.
- Szemét kurva.
Ne csak nekem fájjon.

Hallgatom a szívverésemet. Sokféle hangja van.
Az indítás után mindig a kezelőben regenerálnak. A rám kötött monitor hangfrekvenciás papagájként ismétli a dobbanásokat, a kijelzőm kérésemre a szemem elé dobja az EEG-met is. Ha megfelelően hangolom az erősítőmet, akkor hallom a tompa ökölcsapásokat idebent.
Elemeznek, kiolvassák a moduljaim riportjait. Új nanorobotokat fecskendeznek belém a tönkrementek helyett, amik rögtön dolgozni kezdenek a szakadt izmokon, repedt csontokon és az ereken. Pihenhetek, noha nem tudok elaludni. Ilyenkor álmodom.
Én is olyan voltam, mint a többiek. Óvodában kezdtem, aztán iskolába mentem, elvégeztem a műszakit, és soha többé nem találtam meg a helyemet. Sok mindenre nem emlékszem. Utána egyszer a hegesztőmaszkon át figyeltem a fémbe vágó ívet, és felnéztem.
Vagy egy órán át nem bírtam levenni. Olyan volt, mintha egy másik világból szemlélnék mindent, mindenkit. Félhomályos alakok mozogtak körülöttem, senki nem nézett rám, a maszk elvitt arról a helyről. Lekuporodtam a gép mellé, és hallgattam a motorok zúgását, a fogóbetétek egymásba harapó csattanását, az argon sistergését. Nem mertem felnézni, elöntött a félelem, ha arra gondoltam, hogy vissza kell mennem közéjük.
Aznap elrohantam, és menekültem. Menekültem az egész világ elől. Megpillantottam, hogy van valami más, hogy elmehetek innen, és ez a tudat megroppantott. Kivettem az összes szabadságomat, a csatornába dobtam a telefonomat. Először a lakásomban, majd a városon kívül próbáltam meg egyedül lenni, akárhol, akárhogyan, csak legalább egy szikra jöjjön vissza az érzésből, amikor a maszk elrejtett a világ elől.
Többé nem találtam vissza. Minden nap el akartam rejteni az arcomat. Kényelmetlenül éreztem magam, ha valakihez közel kellett mennem, nem tudtam beszélni, és elképzelhetetlen volt, hogy valaha meg bírtam maradni ebben. Kerestem a magányos helyeket, magamra zártam a raktárajtót, a mosdót, hajnalban mentem be a függőkabinba, hogy legalább legyen pár óra, amíg egyedül lehetek.
Persze ez nem volt rendkívüli. Minden techno így indul, és azután én is elkezdtem hallani a gépszellemek hangját. Szavakat vettem ki a motor zúgásából, a léptető-láncok és bordásszíjak üzeneteket suttogtak. Mindenki tudta, hogy mi történik velem, és nem zavartak meg, ha órákra a gépek mellé kuporodtam. Kerülni kezdtek, mert tudták, hogy nemsokára átalakításra fogok jelentkezni.
- Kérlek…
Hallgattam, kezem a tápegység dobozán pihent, átvettem melegét és lágy reszketését. Nem néztem rá, mosolyogtam.

Az átalakítás után nincs ébredés. Feliratok jelennek meg a látómezőben, és közlik veled, hogy a testedben még mindig dolgoznak a robotok. Amint eltüntetik a műtétek utolsó nyomait is, engedélyezik az idegpályákat, és letesztelik a rendszert. Téged.
Nem érzel örömöt, nem tudatosul benned, hogy techno vagy, mert amint működni kezdesz, ugyanolyan biztosan használod az új tested, az új énedet, mintha úgy születtél volna. Végül is tényleg úgy születünk, ami előtte volt az ekkor már csak információ, többé nem köt hozzá semmi sem. Táplálék, amit a gépszellemek kapnak tőlünk. Megfürödhetnek az emlékeinkben, és embert játszhatnak általuk. Nekünk nem kellenek emlékek, mi technok vagyunk.

Xhaust három hónappal később megint megszökött. A függőkabinomban ültem, karom csatlakozóin át cseréltem információkat a gépek processzoraival, és más technokkal. Egyszerre figyeltük az ezernyi határértéket, trendanalíziseket futtatunk le, de én nem ezekre figyeltem. A gépek hangja száznyi felharmonikusból összeállva remegett át a plexifalon, és én osztályoztam őket, mindegyik frekvenciacsoport egy-egy berendezés dallama. Aztán a mintázat megtört, az egyik gépdal amplitúdója csökkeni kezdett, míg végül egyenes vonallá laposodott el.
- Xhaust.

Sikolyok csapnak fel az addig monoton hangtengerből. Robbanás rázza meg a fülkémet, a 1162-es operátor életjelei meglódulnak, s a tizenhármas kamerán látom, amint a testét a sarokba hajítja a légnyomás. Xhaust tombol.
Feltépem a fülke ajtaját, a csatlakozóim rögtön oldják a kapcsolatot, és kilökik a testemből az információs kábelt. Nyolc méter magasról ugrom le, az Unitouch égetni kezd, ahogy Xhaust újra és újra végigsöpör a gyártósoron. Százötvenkét kiló vagyok, de a kábelekből szikrázó erő körém gyűlik, lágyan enged a padlóra.
- Xhaust! – a 1162-es szíve leállt. Xhaust megölt egy embert. El kell pusztítanom.
A kábelekben rohan, haragja végigsöpör rajtuk. A vezetékek szigetelése lángra lobban, a kábelsíneken szikrák fröcskölnek végig, ahogy a lemeztelenített drótok a fém tartószerkezethez érnek. Xhaust neonkék könnyei záporoznak ránk.
Elvágok mindent, ami életben tarthatná. Az én jeleim bármit felülbírálnak, parancsomra mágneskapcsolók tépik le a gyáregység vénáit, a csöveket szelepek fojtják meg, a maradékgáz puskalövés-szerű robbanásban ég ki. Megvakítom a plafonon futó fénycsöveket, hat emeletet bukom alá, és paralízisbe taszítom a vészgenerátort. Az egész gyáregységet az én akaratom bénítja meg, s az acélból, elektromosságból és mágiából gyúrt géptest nélkül a szellem sem élhet tovább…
Elkéstem, Xhaust kiszökött az üzemből, és a komplexum vezetékein át menekült el előlem. Tudom mit jelent ez.
Nem lesz másik egység, ahol megbújhat, az ottani szellem nem engedné. Csak ebben az üzemben élhetne tovább, de nem indítjuk újra a gépeket, amíg meg nem találom, és el nem pusztítom. Aztán új szellemet szólítok ide, hogy minden működjön tovább. Előbb azonban meg kell találnom, és végeznem kell vele. Egyetlen helyre mehetett.
A Rozsda.

A komplexum pontos méreteit akármikor lekérdezhetem az adatbázisból. Megvannak a térképek, a dokumentációk, pontosan ismerem a kétszázötven négyzetkilométer minden egyes kanyarját, termelőegységét, dolgozóját.
Nem mindenhol van élet. Vannak halott csarnokok, ahol már csak döglötten hevernek a berendezések, amiket már ócskavasnak sem érdemes elszállítani. Vannak ott emberek, akik a roncsokat válogatva, csereberélve élnek a géptetemek közt, használható alkatrészeket adnak el, kisszellemeket fognak be. Némelyek falkába verődnek, és megtámadják a dolgozókat szállító járműveket meg a gyengébben őrzött alkatrész lerakatokat. Különös lények születnek itt meg, szökött gépszellemekből, és halott berendezésekből, akik később ennek a fémpokolnak a démonjai lesznek. Ez a Rozsda.
Ezeken a kapukon csak én mehetek be, elég a rúnát felmutatnom, és az automata lövegek nem tépnek darabokra, sérülés nélkül sétálhatok át a taposóaknákon is.
Az első csarnokok szinte üresek, már csak azok a darabok rohadnak itt, amik túl nehezek voltak ahhoz, hogy a rozsdalakók elhurcolják őket. A falon körben vezetékek lógnak, úgy ahogy annak idején levágták róluk a gépeket. A padlón furatok mindenfelé, egykor géplábak kapaszkodtak itt a betonba. Csavarok és anyák felhője kavarog tőlem nem messze. Egy darabokra szakadt szellem az, szilánkjai különös szúnyogtáncban hívták életre az eldobált alkatrészeket. Lénye értelmetlen, megmaradt énjének maradványa ez. Felé emelem a kezem, majd óvatosan a rúnába szippantom; a fémdarabok a padlóra esnek és szétgurulnak mindenfelé.
Finoman szétválogatom zavaros villanásait. Nincs szükségem az erő emlékére, amikor még préstömbökkel hajlított vasat és acélt, nem kell az olaj ízének illúziója, félrelököm a két megawattos motor zúgásának hamis hangját. Xhaustot keresem, de nem találom az emlékeiben. A szellemből néhány kilobájtnyi adatot tömörítek, majd eltárolom. Ha visszaérek, feltöltöm az archívumba.
Továbbmegyek, a kondenzvíz magányos tócsája gyűrűket vet a lábam körül, a lépteim hangja ugyanezt teszi a csarnok csendjében. Temetőben járok, hullarabló vagyok a Rozsda sírjai között.

Napokon át jártam a Rozsda elfeledett útjait, minden változást rögzítettem, hogy visszatérve frissíteni tudjam a központ információit. Elkerültem az itt élő embereket, noha néha érdeklődéssel figyeltem furcsa szertartásaikat.
Egyszer egy szellőzőkürtőben guggolva néztem végig, ahogy az egyik torz gépszellemet táplálták. Nagyfeszültségű kábelt vezettek a géptestre hegesztett csatlakozóba; nyilván napokig kúsztak-másztak a kábelalagutakban, mire találtak egy aktív vezetéket. Percekig etették furcsa istenüket, mielőtt a központ leválasztotta őket a hálózatról. A lény életre kelt, darabokra tépte őket, aztán elmászott a szomszéd csarnokba és ott lemerülten összeomlott. Máskor egy régi öltözőszekrény mögött bújtam el, és figyeltem a szomszéd alkóvban párzó rozsdalakókat. Lihegésük, nyöszörgésük zavaros volt, csak halvány nyomokban tudtam felfedezni valami ingadozó frekvenciát hangjukban és mozdulataikban. Egy harmadik is felbukkant, a közelükbe lopakodott. Megölte őket egy roncsokból eszkábált fegyverrel, aztán összeszedte a holmijukat, darabokat vágott le belőlük, és továbbállt.
Nem akartam semmilyen kapcsolatot ennek a helynek a lakóival, nem azért jöttem. Ha valamelyikük az utamba kerül, biztosan végeztem volna vele, de inkább elrejtőztem előlük.

Napok teltek el, mire Xhaust nyomára bukkantam. A rozsdalakókat figyeltem, erősítőim segítségével falakon át, és nagy távolságból is kihallgattam őket. Beszéltek élő gépekről, kivilágított termekről, eltűnt alkatrészekről. Xhaust feltalálta magát, és ahogyan a legtöbb szökött szellem, ő is próbált életteret építeni magának. A térképen követni tudtam az említett esetek helyszíneit, és a működő hálózatok alapján be tudtam határolni az ideális pontot, ahol a szellem meghúzhatta magát, életben tudott maradni. Az egyik alsóbb emeleten egy karbantartó-csarnok állt üresen. Korábban járt már ott egy techno, az ő felvételein tisztán látszott, hogy több jó állapotban lévő gép és alkatrész is megmaradt a helyszínen. Egy rozsdalakó közösség szálláshelyet rendezett ott be, de Xhaust nyilván megölte őket. A Rozsdában szerzett információim is megerősítették ezt.
Megvizsgáltam a műszaki térképet, és arra jutottam, hogy Xhaust egy csövön és két fővezetéken keresztül közlekedhet. Ha minden jól megy, ezeket egy pillanat alatt blokkolni tudom, nem menekülhet. Búvóhelye egyben csapda is.
Ha nem ölt volna meg egy gépkezelőt, akkor nem is megyek utána. A szabályok csak akkor köteleznek kivégzésre, ha a gépszellem ember, vagy techno ellen fordul.

- Szia!
Felemeltem a kezem, de Xhaust a helyén maradt. Arra számítottam, hogy újra menekülni kezd, és csak a vezetékből kipattanó szikrák fognak árulkodni mozgásáról. Ehelyett mozdulatlanul ült egy asztalnál, amit valami mintás rongydarabbal terített le. Két lemezből hajtogatott pohár állt az asztalon, az egyik polcra törött üvegdarabot támasztott – szögvas keret egy ablak mímeléséhez. Sokat dolgozhatott rajta, hogy ugyanolyan világos legyen, mint akkor volt.
Vörös copfba fogta hátra a haját, pisze orr, az ő szemei, az ő illata. Nem emlékszem, de tudom, hogy így volt. A szemét talán korommal húzta ki, pontosan abban az ívben, ahogy az emlékeimben látta. A ruha színe is megegyezik.
- Szeretsz? Ilyennek szeretsz? Ilyen voltam, amikor szerettél. Ugye szeretsz? Szeretsz?
Ahogy megemeli a kezét, pontosan ugyanaz a mozdulat, sárgarézből készül gyűrű az ujján, az enyém az asztal sarkára téve vár.
- Szeretsz? Szeretsz? Szeretsz?
Apróra összehúzott száj, a tekintet, a könnyek, a hangja ugyanúgy remeg, hetvennyolc hertz. Tökéletesen lemásolt mindent.
- Szeretsz?
Lezártam a vezetékeket és a csövet. Aztán elpusztítottam.

Aznap visszaértem az egység területére, és másnap új szellemet idéztem a gyártósorhoz. Most a kabinomban ülök, hallgatom a gépek hangját, talán majd pihenek is egy kicsit. Remélem, hogy szépet fogok álmodni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához