LFG.HU

HammerTimeCafe
mergenc
ismertetőCimkek

A Nagy Felemás Könyv
Mertvalahogy ezt érzem a könyvre, mindhárom szó ott van a helyén. Nagy – több, mint hatszáz oldal, Felemás – minőségileg kicsit vegyesre sikeredett, előrebocsátom, a rosszabb a több, s végül Könyv – lapozgatjuk, olvassuk, van borítója, mittomén: annak kell lenni. A névelő meg csak úgy ott van, mint ahogy rengeteg funkciótlan dolog A Félvér Hercegben.

Nekem nem tűnt fel, mert várom egy ideje a “Halfblood Prince”-et (a fordítást is), de húgom felhívta rá a figyelmemet, hogy közel ugyanannyi joggal lehetne “Fehér Herceg”-nek is olvasni, hát, valóban. Amúgy is jobban tetszett a régebbi dizájn.Csinos ez is, szépen van kötve, kifogás nem lehet az Animus Kiadó munkájára, korrekt javítás is van benne (legalábbis az én példányomban), ahol fél oldalt elfelejtettek belenyomtatni (közel érthetetlen), mondjuk ettől még ugyanúgy négyezerbe fáj, sebaj.

És most közelítsük meg a könyvet, emeljük meg, latolgassuk súlyát, szívjuk be illatát, pörgessünk a lapok közé – nagyszerű minden, és amúgy is – olyan régen nem olvastunk Harry Potter-regényt! Nyissuk fel: a kopirájt, bizony, már Warner Bros., bár lehet, hogy már az előzőnél is az volt (nem mondom meg, miért van ez a tippem); egyszerűen fogalmam sincs, merre lehet a Főnix rendje-kötetem, “nem is bánom annyira” – gondolom. Később majd máshogy fogom gondolni, amikor nem ugranak be dolgok, és Rowling “pont ott” nem ismétel. És ugorjunk is mindjárt fejest a Rowling-féle Varázslóuniverzumba.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy beismerték, Harry nem egy sültbolond, Voldemort valóban visszatért, sőt, még egy szervezettel is megismerkedtünk, a Főnix Rendjével, az übertájékozottak csapatával, akik mindent mindig a legjobban legügyesebben… Egyetlen valóban szimpatikus, emberközeli tagjuk persze el is halálozik mindjárt, ahogy előkerül. A Félvér Hercegben folytatódik az információharácsolás – mit folytatódik? Információdömping van, nem szól az egész könyv semmiről (jó, kilencven százalékban), mint arról, hogy tudjunk meg minél többet Voldemortról (meg persze a hocruxokról, meg a halálfalókról, különös tekintettel Draco Mafoy ténykedésére). Ehhez még hozzájön a – tizenhat évesek a hőseink, most már muszáj előtérbe rakni a jelenséget – kötelező jellegű kamaszszerelem-problémasort, és gyakorlatilag le is írtuk, miről szól a regény. Sajnos, Rowling nem igazán tudott megújulni, ugyanazok a hibák lelhetőek meg itt is, mint a Főnix Rendjében – de ami még szörnyebb, még a régebbi (sokkal jobb) könyveiben alkalmazott jól bevált kliséket is mintha eléggé ügyetlenül használná. (Azt például borítékolni lehetett, hogy Hermione és Ron össze fog veszni valamin. Részemről azt is borítékoltam, hogy egyiküknek – szinte biztos voltam benne, hogy Ronnak – valami baja történik és az ellenségeskedést mintha elfújták volna. Nem kellett csalódnom. ( = Csalódnom kellett, tényleg ez történt.) És nem azért, mert különórákra jártam volna Firenzéhez, egyszerűen ellaposodott szegény írónő. Én vagyok a legszomorúbb, hogy ezt kell leírnom.)

Ebből a több, mint hatszáz oldalasra duzzasztott szörnyszülöttből a tulajdonképpen fontos dolgok mintegy kétszáz oldalt igényelnek, a többi egyszerűen elmegy valahogy, valahova. Harry például szerintem vagy száz oldalon keresztül morfondírozik magában, a “lelkiben”, és mindig ugyanarról. Jut eszembe, nem beszélve a szerelme kibontásáról, amelyben Rowling olyan szinten nézi hülyének a tizenhat éveseket, hogy az már-már elképesztő. Hermione és Ron persze még hülyébb, de ezen már el sem csodálkoztam. Ők, szegények, bár különféle szempontból, de mindketten amolyan “életbőlfelmentve”-típusok voltak mindig, hadd ragyogjon mellettük Harry. Hozzá kell azonban tennem, hogy Harrynak van jellemfejlődése, na, nem egy zsülienszoreles dzsembori, kicsit inkább ugrásokban halad, de tagadhatatlanul jellemfejlődik. Kicsit aggasztó mellette, hogy komolyságával és felelősségtudatával együtt arányosan növekszik az arca is, lassan nem fog beférni Roxfort nagytermébe.

Most pedig komolyan ne olvassa, aki nem akar tudni: az egyetlen épkézláb történése a könyvnek, hogy – miután Harryval visszatérnek egy veszélyes és unalmas (mármint az olvasónak, de szerencsére nincs húsz oldal az egész) küldetésről, Dumbledore és Potter meglátják, még Roxmortsból, a Sötét Jegyet, és rövid, inkább hisztis perpatvarra, mint komoly varázscsatára emlékeztető húzavona közben és után, nos, Perselus Piton, akit lehet, hogy csak én bírok az egész olvastótáborban, lehalálosátkozza Dumbledore-t (Avada Kedavra), majd elmenekül Malfoyjal együtt. Szerintem Piton nem áruló. Szerintem Dumbledore nem is halt meg igazán. Szerintem Harry maga lesz a Punisher mostantól. Jóslat vége. Aki nem akarja elolvasni az egész monstrumot vagy szeretné, csak nincs ideje, de jó lenne tudni, hogy mégis… Nos, akkor az 530. oldaltól kell csak elolvasnia, az 580-ig, plusz kérdezzen meg valakit, mi az a horcrux. A fennmaradó majd’ hatszáz oldal történései ugyanis nincsenek arányban a hosszal. Az érték-ár arányról meg inkább ne is beszéljünk. Meg arról sem, hogy a “Félvér Herceg” félvér herceg volta mennyire meghatározó fonál a regényben. (Semennyire.)

Összefoglalva: hosszú, nagyon-nagyon hosszú, tele ismétlésekkel és üresjáratokkal, képregénynek sokkal jobban el tudom képzelni, mint regénynek, az itt-ott fellelhető történésmorzsákból egy erős kisregény kijöhet, ötletek fogyóban, akció konvergál a nullába, mondhatnám azt is, hogy sz@r az egész, de szerencsére (sajnos) előtte járt a Főnix Rendje, és annyira, mint az, azért nem pocsék. Meg az is lehet, hogy a túlzó rajongásból született túlzó pofáraesés túlozta el. Csak, sajnos, nem hiszem.
A fordítás még mindig jó.

J. K. Rowling:
Harry Potter és a Félvér Herceg
Budapest, Animus, 2006.
ford.: Tóth Tamás Boldizsár


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához