LFG.HU

Darkhart
novellaCimkek

Fakószőke haja zsírosan tapadt verejtékező homlokára. Kisimított egy nemlétező tincset szeméből és gondterhelten figyelte a mágikus szimbólumot a szoba közepén. Még nem száradt meg az olcsó tempera, de körben ott pihentek az áldozati tárgyak: friss virág, gyümölcs, egy darab ezüst, az idéző fekete cicája, ami nem is volt olyan fekete, mivel a homlokát, mancsait és a hasát fehér foltok fedték. Az idéző előszedte a Necronomicon nyolcadik magyar kiadását, és helyeslő bólogatások közepette leellenőrizte művét. Aztán megköszörülte a torkát és vad kiáltásokkal, hörgésekkel hívni kezdte az áhított túlvilági lényt.
A szoba elsötétült és a szimbólum közepén fényes rés nyílt a világok közt. Sötét, alaktalan massza jelent meg. Olyasmi, amiről Lovecraft is írt: amolyan büdös, gusztustalan, elképzelhetetlenül irtózatos izé. Amire nincsenek szavak. A Rettenet!

Hősünk egykedvűen nézte az előtte materializálódó lényt. Közbe arra gondolt, hogy valahol máshol kéne lennie. Nem tudta, pontosan hol, de bizonyosan jó messze.

Az izé végül megunta. Megszokta már, hogy ilyenkor ékesen köszöntik, szűz lányokat vetnek elé, és különben is… Ő mégiscsak egy isten. Hogy ezt éreztesse, dörgő hangon megszólalt:
- Ki szólította Marukkot, Marduk második nevét? Ki merte felrajzolni a szent pecsétet és…
- Jó, jó, csak csendesebben – csitította a farmeros, pólós, festékes, cingár alak. Az istenség meghökkent.
- Hogy mi?! Hogy merészelsz így beszélni a Nagy Kígyó legyőzőjével, a törvénykönyvek őrével és urával…
- És minden tudás tudójával. Mert az is vagy, ugye? – nézett rá mohón az ifjú. Az istenség gőgösen pillantott le rá:
- Természetesen. Hisz én vagyok a világ…
- Jó, jó, ezt most hagyjuk – intette le az idéző, és papírt, tollat kotorászott elő a szürke Budmil hátizsákból. Az istenség sértődötten próbált elégtétel venni, de csápjai visszapattantak a szimbólum gyűrűjén. Sajnos jól volt felrajzolva. Pedig emlékezett még az óvatlan papokra, akik kellemes kiruccanásokra adtak lehetőséget. Ó, igen, valóban finom élmények voltak. A csalódott isten a macska felé pillantott, aki nyávogással adta tudtára, hogy elfelejtették feláldozni, így vére nem fröccsent a szimbólumra, és nincs ott a teteme, hogy megegyék.

- Na, megvan – ült le az istennel szembe az ifjú. – Mondhatod.
- Mit? – nézett érdeklődve az isten.
- Hát az írásbeli felvételi teszt kérdéseit töriből és angolból.
Az isten szörnyülködve nézett. Ilyet még nem kértek tőle. Alkimisták idézték meg az arany készítésének és az örök élet elixírjének titkát tudakolni, na de amit ez az ifjú kér… Mit is kérdez egyáltalán?
- Mit mondtál, halandó?
- Hát hogy mik a kérdések… Elég a töri is, mert ha az százasra megy, az angol már pite.
- Mi?
Az ifjú nagyot sóhajtott, és magyarázni kezdte:
- Mik lesznek az írásbeli történelem felvételi kérdései az idén? Esküszöm, olyan vagy mint az őseim…
Az istenség nagyot csuklott.
- Ne haragudj, de nem tudom a választ.
Az ifjú elképedtnek és idegesnek tűnt:
- Figyu, ne csináld ezt velem. Két hét és felvételi. Eddig kétszer olvastam át az angolt , egyszer a törit, de túl sok betanulni. Légy szíves, ne szívass és nyökörögd el a kérdéseket.
- De tényleg nem tudom…
- Na ne… – lapozott bele a Necronomicon nyolcadik magyar nyelvű kiadásába az ifjú. – Nem te vagy Marukk, aki “minden dolgot ismer a világ kezdete óta. Minden titkot tud, legyenek azok emberiek vagy isteniek”?
- De, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőt is tudom.
- Nem mondod… – keseredett el az ifjú.
- Próbálkozz talán Asarualimnál.
- Néztem… Ő csak az élettel és halállal foglalkozik. Nem hitte el, hogy ez nekem élet-halál kérdése. Az életem múlik a felvételin.
- Olyan kegyetlen dolog ez a “felvételi”? – érdeklődött az isten.
- Nagyon – bólogatott komoran az ifjú.
- Ez valami áldozati szertartás? – nyalta meg nemlétező ajkát az isten.
- Még rosszabb – révedt a levegőbe az ifjú. – Nem elég, hogy a vérünket kiszívják a felvételi költséggel, de minden erőnket elveszik a tanulással, elvonnak barátainktól, még tévézni is csak lelkiismeretfurdalással merünk. Majd a felvételin vért izzadva rájövünk, hogy minden hiába. Sziszifuszi munka, sorsunk már rég eldöntetett. És hazamegyünk bágyadtan, kifacsarva, lelkileg összetörve. Van, aki reménnyel várja még a végzetes borítékot, de többen már csak a kötelet várják a csomagküldő szolgálattól, hogy életkedvüket és esélyüket vesztve véget vessenek mindennek.
- Izgalmasan hangzik.
- Relatív – vonta meg vállát az ifjú. – Kéne csak neked felvételizni. Te mindentudó, te… Na takarodj. Még tanulnom kell.
Az istenség sértődött pukkanással eltűnt. A cica elrohant. Az ifjú pedig nagy sóhajjal ismét kezébe vette a történelemkönyvet. Ez maradt csak hátra, ha már a csoda sem segít.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához