LFG.HU

HammerTimeCafe
Attila
ismertetőCimkek

“Közben Koranban is átvette az uralmat a düh az érzelmek felett.”

“- Innen nem menekülhetsz! – kiáltotta, és kísértetiesen nevetett, mert győztesnek érezte magát.”

Mióta ismerőseim tudják, hogy hobbim a pocsék könyvek olvasása, már többen is jelezték, hogy az igazzy irodalmi mélyütés, a végső szellemi extrémsport az Daniel Duncan Parker irományainak elolvasása lenne. Idáig nem volt dolgom a mester alkotásaival, de nemrég egy ismerősnek köszönhetően eljutott hozzám a címben említett kötet. Ugyan nem mai darab – 1998-ban jelent meg – és az író korai zsengéi közé tartozik, de a témát nálam jobban ismerők állítása szerint tipikus példánya a szerző alkotói munkásságának.

Nos, elolvastam. Első reakcióm rövid összefoglalása:

Whiskey Tango Foxtrot?

Most nézzük a hosszabbat.

Felmerülhet persze a kérdés, hogy mi értelme foglalkozni egy ilyen régi könyvvel – ennek két oka is van:

Egyrészt, bármilyen hihetetlenül is hangozzék, egy igazán rossz regény elolvasása remek perspektívába teszi az irodalmat. Csak rajta, próbáljátok ki, egy drabálisan pocsék fantasy ponyva után az ember még inkább megtanulja respektálni mondjuk Pratchett, Vance, Wolfe, Martin vagy a többiek teljesítményét. No persze szélsőséges példáknál – mint mondjuk a korábban tárgyalt Fekete lovag legendája – elég csak egy-egy fejezetet végigkínlódni, a kontraszthatás így is garantált lesz.

A másik ok, hogy ez a kötet állatorvosi lova a szerepjátékos fantasy műfajának. Bárki, aki írásra adná a fejét és saját alkotásában felismerni vélne hasonló tüneteket, hajítsa el messzire pennáját, égesse el kéziratait és keressen más hobbit.

De mi is a gond a művel? A borító egy semmi különös, de nem is offenzív kategória – igazából a semmitmondás diadala, és az egyik paci fura izomszerkezetétől eltekintve nincs is vele különösebb gond. Tetszik, hogy nincs benne semmi harsányság, figyelemfelkeltés, mintha tudatában volna annak, miféle szöveg rejtezik mögötte, és nem is akarná eladni azt.

Maga a történet… Standard fantasy világunkban az isten bácsi rendszeresen újraosztja a hatalmi lapokat, ami durva háborúkat eredményez, amit azonban a rendszeresen megszülető Kiválasztott meg tudna akadályozni vagy ilyesmi. Ha hagynák. De talán most, a mostani jócsimota talán! Na most! Hiszen ő a Főszereplő! Persze sokat nem kell várni a sztoritól – ötletszerűen összelapátolt jelenethalomnak is csak bocsánatkérő eufemizmussal nevezhetjük.

A főhős ugyanis, miután titokzatos körülmények között megszületik – tudtán kívül kiválasztottként, természetesen -, parasztgyerek lesz, aztán a Titokzatos Varázsló (aki a Másik Titokzatos Varázslónak dolgozik, de most más tervei vannak) elküldi a Nem Annyira Titokzatos De Oktatással Foglalkozó Varázslóhoz, aki kitanítja. A csimota természetesen irrrrtózatosan tehetséges, de hát a készülő háború utoléri őt is, faluját feldúlják meg minden. Ő persze bosszút áll, majd elmegy mágiát tanulni a Másik Titokzatos Varázsló által vezetett egyetemre, ahol még inkább kitűnik képességeivel, mert tök jól leteszi a szakvizsgáit, pedig nem is nagyon tanul.

Igen, szakvizsgákat. Így. Ja, és nem haragszik nagyon azokra, akik irigykednek rá, mert olyan jó mindenben.

“Szeretek veled lenni, Esna – suttogta Koran, és a kezében tartotta a lány kezét. – Alig pár perce vagyunk együtt, és máris megfeledkeztem azokról a gondokról, amelyek nyomasztanak…
Esna elérzékenyülten nézett a szemébe. Mintha egy kicsit könnyes lett volna a szeme.”

Aztán persze szerez ellenségeket, meg van tragikus szerelem, meg lelki tusa, meg új háború, aztán meghasonlik magával és zsoldos lesz, mintegy addigi hozzáállásával tudatosan ellentétes viselkedésű zord alak, aki “gyerekeket öl meg szűzeket erőszakol”, és aki Koran helyett Naroknak hivatja magát… Majd pedig újabb, tragikus szerelem következik, brutális varázspárbajok, királlyá is választják és kiderül, hogy ő tulajdonképpen nem csak a Kiválasztott, hanem maga az isten, csak ezt nem tudta.

A cselekmény kibontására érdekes stílust választott a szerző, ez ugyanis három fő típusból tevődik össze:

“Csupán szeretek alliterálni, verselni, főleg ha ily csinos leányzókkal találkozok a kietlen hómezőn. Ritkaság az ilyesmi, s így még többet ér! – emelte föl Koran talányosan a mutatóujját.”

- Üresjáratok. Általában borzalmas párbeszédek alkotják, melyek során a szereplők hosszan vitatják a nyilvánvalót, esetleg teljességgel műanyag ízű motivációik hatására cselekszenek dolgokat. Egy szerkesztő simán kihúzta volna a cucc nagy részét, egy öt oldalas hellyel-közzel élvezhető novellává kurtítva az alkotást.

Egy őszinte szerkesztő kihúzta volna az egészet. És A Világ Nem Veszített Volna Semmit.

“De persze itt mindössze csak arról van szó, hogy nem számítottam rá, már bocsássanak meg, hogy bárki is képes lesz egy ilyen kicsi faluban ellenállni egy négyes erősségű varázslatnak. Ez kifejezetten ritkaság!”

“Azonban a manafüggőség nagyon is valóságos probléma. Abból adódik, hogy a varázslók – egyfajta elvakult elõvigyázatosság miatt – állandóan feltöltik elméjüket akkor is, ha épp csak a legkisebb varázslatot hajtották végre, és újra és újra meditációhoz folyamodnak minden ilyen esetben; és ez azt okozza, hogy a szellemük lassacskán hozzáigazodik az állandóan fennálló manatöbblethez.”

- Játéktechnikai magyarázatok. Bár konkrétan nem tartozik egyetlen szerepjáték világához sem a könyv – emiatt csak közvetve nevezhető szerepjátékos fantasynak -, több helyen éktelenkednek benne kissé nehézkesen odarakott magyarázó szövegek. Valakinek biztosan hasznosak – példának okáért – a könyv elején egy varázslatosnak szánt illúzió-bemutató közepére belenyomni a magyarázatot arról, hogyan is működnek az illúziók, a mágiaműködési gyorstalpaló hatásosan nyírja ki a hangulatot. Dettó ugyanez igaz a manahasználati fejtegetésekre meg a többi hasonlóra is. Komolyan mondom, néha az volt az érzésem, mintha egy szabálykönyv szabálymagyarázó példakaland-részleteit olvasnám. Egy unalmas szabálykönyv részleteit.

“A pap sohasem felejtette el az igazságot. Sohasem feledte azt a pokoli napot. De csak ő nem. Talán csak ő értette meg, mi történt akkor. Mindig veszekedtek apámmal. Végül megölték egymást. Miattad. Miattad vesztettem el őt, miattad vesztettem el az álmaimat.”

“Aztán kicsit elszégyellte magát, hogy úgy gondol édesanyjára, testvéreire, mint koszos parasztokra.”

- Kulisszahasogatás. Ez igen gyakori stíluselem, melynek során a szereplőkkel drámainak szánt dolgok történnek, illetve fogalmaznak meg ilyesmiket mondandójukban. Különös ismertetőjele ezen szakaszoknak a felkiáltójelek használata – így a legkönnyebb beazonosítani ezeket, mert drámai hatást azt nem nagyon keltenek.

Ennek egyik oka, hogy a szereplők jellemének felépítettsége a negatív dimenziókban mérhető csupán. Bámulatos teljesítmény, de itt még a karakterklisék is fáradtan pukkannak, talán csak a főszereplő részéről láthatunk a hazai trashfantasy védjegyének számító jellemtúlspilázásokat. (Viharos szenvelgések, látványos érzelmi töketlenkedések, ilyesmik.) Meg kéne már érteni végre, hogy egy fura nevű szereplő nem lesz attól érdekes, ha időről időre dőlt betűkkel kezd beszélni, felkiáltó mondatokat. A személyiség felvázolásához és az olvasói szimpátia megszerzéséhez ennél több kell. (És nem, a halhatatlan, mindenkinél okosabb, ügyesebb, de azért magát bőven ostorozó főszereplő sem eredetiség-díjas…)

No persze az sem használ, ha – a hasonszőrű műalkotások tipikus hibájaként – az elbájolóan frappánsnak és stílusosnak szánt főszereplő komplett szociális idiótaként tántorog végig a jelenetein. És nem, ezen nem javít az sem, ha a mellékszereplők többször is biztosítják arról, mennyire rendkívül különlegesnek tartják őt.

És persze a lapos jellemek kialakulásának nem csak az az oka, hogy a szerző a jelek szerint nem fordított különösebb gondot a kidolgozásukra…

…a nagyobb probléma az, hogy mintha a magyar nyelv alkalmazásával is gondjai lennének. És itt most nem a “fehér, épp fogai” jellegű, nagylelkűen sajtóhibának elkönyvelhető dolgokról beszélek. Ihol egy kis random gyűjtés, az első pár oldalról (a szint a későbbiekben nem változik, csak a cselekményfordulatok abszurditásai teszik rosszabbá az élményt):

“A pirkadat már vöröses fénypalástba vonta az égbolt alját, elhomályosítva Erdaq városának apró fénypontjait, melyek hamarosan kihunytak, ahogy a lámpagyújtogató utcáról utcára haladva elvégezte szomorú kötelességét.”

Én értem, hogy a szerző megpróbált valami tragikus elmúláshangulatot benyomni az elejére, de a lámpaoltogatás mitől lenne szomorú kötelesség? (És most nem is szőrözök azon, mit keres a lámpagyújtogató egy fantasy technikai színvonalú világban…)

“Koran keserű elszántsággal emelte fel újra és újra a kapát, hogy minden egyes csapásával meg-megszabadítsa a kukoricát a fojtogató parajtól, gaztól.”

Oké, még ha el is vonatkoztatok attól, hogy esetleg archaizálni akart a szerző – boldog világ lehet, ahol a spenót gyomnövényként burjánzik.

“Megállt egy pillanatra, hogy kinyújtóztassa fáradt tagjait, azonban meghajlott háta fájdalmasan tiltakozott a homorítás következtében.”

“…meg is törte Koran eleddig rendíthetetlen vélt hitét a hősökben…”

A szerző nem tud magyarul. Ebben biztos vagyok. Ha valaki ilyen szinten nem képes bánni választott mesterségének – vagy hobbijának – eszközeivel, akkor sürgősen illik visszatérni az alapokhoz. Regények írása helyett például először is írjon tele egy-egy füzetoldalt az ábécé betűivel. Ha ez megvan, jöhet az egyszerűbb szavak összeállítása, ha ez is sikerült, jöhetnek a mondatok is…

…mielőtt még olyasmikre ragadtatja magát, mint a tradicionálisan borzalmas, tájszólás foszlányokkal és aposztrófokkal telenyomott szövegek, melyekkel általában a parasztok és az ostobább katonák beszédét szokás eredetibbé tenni. Vagy a terjengősen cizelláltra vett leírás-próbálkozásai, melyek kivétel nélkül mind pofára esnek. Vagy egyáltalán, mielőtt bármi regény-szerűségbe kezdene.

Jó, rendben, valahol megértem DDP-t. Láthatott pár fantasy regényt és felmerült benne az ötlet, hogy megpróbálkozik ő is. Ezzel mások is lehettek így, de bennük talán volt némi önkritika és nem forszírozták a dolgot a megjelenésig. Talán nem is az önkritika munkált bennük, hanem afféle felelősségtudat – lehetnek ugyanis olvasók, akik mondjuk ezt olvasták el fantasy regényként és felmerült bennük az ötlet, hogy megpróbálkoznak ők is…

Nem akarom megtudni, vajon létrejött-e ilyesfajta újhullámos generáció. DDP-nek mindenesetre két díj mindenképpen kijárna: az első Mocsár-kupa, az irodalmi standardok lejjebb szorításának érdekében tett erőfeszítéseiért. A másik pedig az Arany Vödörbe Tett Tükörponty-díj, hiszen irodalmi mellényúlásokkal teli kötetében hibákat találni körülbelül akkora kihívás, mint sörétes puskával telibe kapni a vödörbe tett halat.

Legyen elég ennyi.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához