LFG.HU

Dalmar`ruan Velanthar
novellaCimkek

Úgy hírlik – talán igaz, talán csak a tábortüzek egy újabb legendája – hogy Erion kapuinak őrzői száz belépő szerzet közül is bizton kiválasztják azt, aki ferde úton jár. A hírnek ugyan ellentmondani látszik, hogy nincs még egy olyan város Ynev ege alatt, ahol annyi bajkeverő, tolvaj és orgyilkos bújna meg a törvény kinyújtott keze elõl, mint Erionban. Hírlik ugyanakkor az is, hogy az őröknek van még egy csodás képességük, mely nélkül nem lehetnének hosszú életűek a gárda szolgálatában: ki tudják választani a bajkeverők közül azt, akit jobb elkerülni.
Az éjközép utáni második órában érkező lovas pontosan ilyen volt. Az egész alakját fedő zöld köpeny alól ugyan nem látszott ki más, mint egy sármocskos csizma és egy fellegszürke szempár, a felőle érkező néma fenyegetés azonban valósággal megremegtette a ló körül páráló levegőt.
Az őr csak a harmadik döngetésre ébredt fel. Zavartan tapogatózott előbb a kard, utóbb a lándzsa felé, majd egyetlen kézlegyintéssel marasztalta fekhelyén a társát és kilépett a kék hold alá. Egy pillanatra összerázkódott a hideg levegőben, majd nagyot ásítva kinyitotta a zárt városkapu kémlelőnyílását. Amikor először pillantott az idegen szemeibe, még nem fogta fel, hogy már nem tehetne ellenére. Szaggatott mozgással nyúlt a kisebb ajtó retesze felé, hogy utóbb szélesre tárja azt. Egy pillanatig állt a feltáruló nyílásban, majd félrelépett és anélkül engedte be a lovast, hogy levette volna tekintetét a retesztől. A paták tompa dobogása egyre halkulóan vegyült az éjszakai város ezer hangon csörgő-kiáltozó zajába, hogy alig fél perc múlva végleg elhalkuljon.
Esőáztatta utcaköveken koppantak a vasalt paták, ahogy az idegen ráfordult a főutcára. Bár a tavernákból és korcsmákból egyre újabb és újabb vendégek buktak ki, egyikük sem figyelt fel sem a lóra, sem a lovasára. Észrevétlenül tértek rá egy mellékutcára, onnan egy kihalt sikátorra, ahol csak néhány kóbor macska rohangált a szemétkupacok tetején. Nem kellett megrántania a gyeplőt, sem szólnia, a könnyű harcimén úgy állt meg a kívánt helyen, mintha olvasni tudna gazdája gondolataiban. Egy tapasztalatlan lovas minden bizonnyal boszorkányságot emlegetett volna, amikor a ló a földre feküdt, hogy a férfi minél könnyebben leszállhasson a nyeregből, de neki ez maga volt a megszokás. Átemelte a lábát a nyeregkápán és a hátas felé legyintett. Az, pillanatnyi késedelem nélkül állt lábra és ügetett el a főutca felé.
- Elég a rejtőzésből, Qrinquarphannor! – vetette hátra a csukját az idegen. Aranyszín hajzuhatag omlotta a vállára, asszonyszemeket gyönyörködtető arca maga volt a megtestesült tökéletesség. A vágott, szürke szemek – egy valóvérű elf szemei – nem cikáztak a kiváló rejtekhelyeket kínáló szemétkupacok között a sikátorban, egyenesen az egyik árnyékfoltra nézett, mely észrevétlenül olvadt számtalan társa közé.
- Ismersz már! – ősi nyelv hangjai reccsentek az éjszakában. A falak panaszosan sírtak fel hallatán, örvény ébredt a manaháló szövedékeiben. Minden kiejtett szó mágiától volt terhes, olyan nyers és pusztító hatalomtól, melyet az új fajok csak hatalomszóként rettegtek.
- Előlem nem bújhatsz a sötétségbe Edomat gyermeke! Megtaláltalak negyvenöt évezreddel ezelőtt, s ha kell, most is felismerem a praktikáidat.
- Negyvenötezer év. Egy pillantás csupán, ha nem érzékeled az elteltét. – megelevenedni látszott a sötétség. Az árnyékok előbb karokat növesztettek, utóbb egybehajoltak és szétváltak. Tucatnyi vörösen izzó szem ragyogott fel a semmiből, majd kilépett az utcai mécsek fényébe mindaz, amit soha nem kívánt látni egyetlen lélek sem az ősi város falai között. Száz fogából zöld váladék – méreg talán – csordogált; hátán, karján, lábain arasznyi csonttüskék meredtek elő. Fekete bõrén olajosan tört meg a fény és tompán verődött vissza a hat szempáron is. A lovas figyelmét nem kerülte el, hogy a másik emberi nyelvre váltott át.
- Tehát nincs emléked az eltelt időről?
- Egy kristályba zártál, Larenthonas. A köveken belül nincs semmi, csak a sötétség és a gondolataid. De ne aggódj elf, minden egyes percért néped egy gyermekének veszem életét. S ha ők elfogytak, sort kerítek ezekre a percéletű semmikre is, melyek azt hiszik, joguk van bitorolni a földemet.
- A mi időnk lejárt már, Qrinquarphannor. Az én népem nem több, mint a múlt élő mementója, ti pedig végérvényesen hozzánőttetek az Ófa gyökereihez. Nem vagytok képesek a régi világban élni. Lelj hát békességet véreid között!
- Csak nem békét kínálsz, elfek leghatalmasabbja? Csalódnom kell hát benned!
- Menj és élj! Maradj és reggelre csak csontjaidat koptatja a hajnali szellő!
- A kezdetekkor a fáid között mondtad ki a kihívás szavait Reinn! – csikorgott az aquir nevetése – Ennyire rövid lenne az emlékezeted?
- Rövid, mint az átkod, mit utolsó percedben mondtál ki rám.
- Igazságod lehet! – kuncogott a szörnyeteg – igazán jól sikerült varázslat volt az. De hogy is szólt? Jöjjön el érted az álom, s nélkülem ne ébredj fel többé! Így volt, igaz?
- Valahogy így lehetett. – mormolta az elf, miközben a földre dobra a zöld köpenyt. A vastag szövet határsávként hullott az ellenfelek közé, akik idősebbek voltak, mint maga a város, ahol ismét harcolni készültek. A szőke hajfürtök alatt éjszín vértezet vésetei rémlettek fel, a deréknál átkötött övön tokjában aludta álmát a mithrill kardpenge. A szürke szempár sajnálkozva pillantott a másik tizenkettőbe, amint Larenthonas oldalt emelte a karjait. – De most nem lesz időd átkokat mondani.
Az elf gyorsabban mozdult, mint amire egy ember bármikor képes lett volna. Az első lépésnél siklott a keze a kard markolatára, a másodiknál szisszenő viperaként okádta a világra terhét a hüvely, hogy egy újabb lépés után csengve csókolózzon össze a fehéren izzó penge az aquir fekete acéljával.
Hatalomszó robbant a sötétségbe, s nyomán megrepedtek a sikátor falai, olvadásnak indultak a gondosan rakott kövek, felgyűrűdzött a döngölt padozat. A környező házakban sikoltva pusztultak el a pórok, patkányok százai véres masszaként mocskolták be odújaikat és még a holt lelkek is messzebb rebbentek a síkokon át zengő varázslattól. Egyedül csak az elfnek nem árthatott az ősi ige. Szinte ugyanabban a pillanatban mondta ki a közömbösítő mágiát, mint ahogy az aquiré megszületett, majd oldalt lépett, hárított, lebukott egy csonttüske elől és vállból metszette le ellenfele bal karját.
Maró füst töltötte be a levegőt, ahogy az aquir vére kifröccsent és megmarta egy ház oldalfalát. A nyomán éledő sikoly lángra lobbantotta a tetők faszerkezetét és olyan vihart kavart a síkok közötti energiában, amit még a távoli Doran mágusai is megéreztek.
Az elf – úgy tűnt – befejezni készült a harcot. Kardjának keresztvasával egyszerűen félresöpörte a fekete pengét és ököllel sújtott az aquir állára. Hátralépett egyet, amikor a másik döndülve zuhant hanyatt, kardját leeresztette, torkából évezredek óta holt igék törek elő. A levegő megmozdult a közelben, hogy alig egy pillanat múlva forgószelet kavarva kezdjen áramlani a földön fekvő körül. Tölcsére nem volt nagyobb két méternél, szélén azonban villámok éledtek és álltak össze egy egyre hatalmasodó energianyalábbá. Magából kifordulni látszott a világ, amint lelohadtak a tetőket emésztő tűz lángjai, elhalványulnak az egyszerű fények és átadják helyüket a születő villám kék izzásának.
A villám rángott-vonaglott az elf mágiájában, az azonban még nem engedte útjára. Meredten bámulta a kitörni kész hatalmat, utóbb a forgószélből kiröppenő éjszín pengét. Látta, amint megpördül a levegőben az acél, hallotta a csont reccsenését és érezte a mellkasába vágódó penge fájdalmát. Nyögve zuhant hátra a megkínzott földön. Még látta, ahogy a gátakat veszítő kék ragyogás az aquirba vágódik, aztán belehullott a sötétségbe.

Alig három utcával arrébb, egy ifjú pár sétált a fogadónegyed épületei között. A lány – sudár termetű, hollóhajú cseléd – újonnan érkezhetett csak a városok városába, úgy tűnt még nem volt ideje megszokni annak nyüzsgését. Ijedten rándult össze a már-már állati üvöltésre, ami az egyik korcsmából szűrődött ki. Kérdőn nézett előbb az ivó felé, majd választottjára, aki a mindent értők fölényességével mosolygott vissza rá.
- Ne aggódj, ez csak a Rowon csillaga. Még itt is veszett híre van, pedig erre nem ritkák a késdobálók. Az az igazság, hogy meglepő lenne, ha eltelne egyetlen este is tömegverekedés, vagy késelés nélkül.
- Akkor miért nem záratja be a Herceg? – kérdezte a lány és még erősebben karolta a férfi kezét.
- Errefelé az nem divat. A Herceg úgy tartja, hogy aki nem szereti az ilyen mókát, annak nem kötelező bemenni oda. Meg aztán nem kell ide egy fertályóra sem és úgyis rendet tesz a városőrség. Mindig itt bóklászik az ivó környékén egy szakasznyi belőlük.
A lány kérdezni készült, de belé fojtotta a szót az üveg csörömpölése.
A Rowon csillagából egy asztal repült ki az utcára, magával hozva az egyik ablakot keretestől. Nyomában egy tejfelszőke siheder és egy alig pár évvel idősebb kamasz repült. A két gyermekember szinte még földet sem ért, máris talpon volt. Arcukon elégedett vigyor, kezükben egy-egy tömött erszény.
- Futás, Aron! – sikoltotta a szőke és a sikátorok felé igyekezett. Társa egy leheletnyivel mögötte rohant el a megdermedt pár mellett és anélkül vitte magával a férfi erszényét, hogy az észrevette volna. Mielőtt pedig felfigyelhetett volna pénzének hiányára, egy kisebb hordányi feldühödött fegyveres elől kellett félreugrania hölgyével együtt.
A két gyerek hallotta a hátuk mögött dobogó lépteket, de hátranézni már nem volt merszük. Befordultak az egyik szűkebb utcára, átvágtattak rajta, majd a saroknál egyszerre ugrottak fejest egy jókora szeméthalomba. Macskák és patkányok visítottak fel és menekültek azonnal, zsivajuk azonban még azelőtt elhallgatott, hogy az üldözők az utcára értek volna. Acél csörömpölése, fojtott káromkodások és mélyről jövő zihálás hatolt a szemétben megbúvó kölykök fülébe. Az Aronnak nevezett arca megrándult, amikor rájött, hogy az üldözők megálltak, alig pár lépésre a rejtekhelyüktől.
- Biztos hogy erre jöttek! – köhögte egy borízű hang a sötétségből. – Ha megtalálom őket, a puszta kezemmel tépem le a bőrt a hátukról!
- A szegénynegyed felé mehettek – válaszolta valaki – Ha visszamegyünk a lovakért, könnyedén elébük vághatunk.
Minden bizonnyal a többiek is egyetérthettek vele, mert ismét felhangzottak a futó léptek dobbanásai, majd kis idő múltán végleg elhalkultak.
- Elin! Jól vagy? – súgta Aron egy horpadt bádogvödör mögül.
- Soha jobban! – jött kisvártatva a válasz. – Azt hiszem, elmentek.
- Igen. De ma éjjel nem lenne tanácsos a szegénynegyedbe mennünk – vigyorgott elégedetten a kamasz. Félrelökte a vödröt és kimászott a szemét alól. Nem várta meg a társát, tudta jól, hogy az úgyis követni fogja őt. Ösztönösen húzódott az árnyékba, ahogy lehajtott fejjel haladt, nesztelen osonását csak a nadrágjába tűzött két erszény csörömpölése törte meg.
Elin akkor ért melléje, amikor a következő sarkon készült befordulni. Gondoltban már azt tervezgette, micsoda fenséges étkeket fog enni a frissen lopott pénzből, amiből még bizonnyal azután is marad éppen elég, hogy az öreg Nemur leveszi a maga sápját. Sültek, pástétomok és gőzölgő forralt bor lebegett a szeme előtt, így elsőre meg sem hallotta a társa meglepett kiáltását.
- Az összes istenekre! Itt meg mi történhetett?
A falak még mindig ontották a meleget, habár már nem folytak a kövek, mint néhány perccel ezelőtt. A föld felgyűrődött, a fák elsorvadtak, a házak teteje pedig üszkös maradványa volt csak néhai önmagának. Sötétség és füst töltötte be a teret, csak egy, az utca közepén heverő kard világított vakítóan fehér fénnyel.
Elin ez egyszer nem mert előrébb menni Aron nélkül. Egymás mellett óvakodtak a kard felé, minden riadt pillantásuk egy-egy néma fohász.
- Mi történhetett itt? – Ismételte meg a kérdést Elin.
- Soha nem láttam még ilyet. Nem tudom. – válaszolta a másik.
- Mitől világít az a kard?
- Nem tudom… de… mintha ott feküdne valaki.
A fehér izzás fénykörének határán mozdulatlan alakot szült a sötétség. Aranyszín haját a sár mocskolta, fekete vértezete egybemosódni látszott a homállyal. Csak a mellkasából kiálló kard markolata meredt az égre vádlóan, mint valami kinyújtott ujj.
Aron lépett hozzá először, gondosan kerülve a világító mithrillpengét. Óvatosan hajolt le, előbb egy bottal, utóbb csizmája hegyével bökdösve meg a mozdulatlan alakot. – Ez ölhette meg! – mutatott az idegen mellkasából előmeredő kardra.
- Itt egy másik, aki megégett. – jött a háta mögül a hang – Furcsa. Olyan, mintha…
- Ne… nyúljatok… hozzá!- Aron szemei elkerekedtek a rémülettől, amikor a halottnak hitt férfi megragadta a csuklóját. Kiáltani akart, segítséget kérni, de nem maradt rá ideje. Alig tíz lépésre tőle egy gyermek sikoltott fel. Nem félelem és nem fájdalom szállt a sikolyban, sokkal inkább egy távozó lélek csalódottsága, kinek nem adatott meg, hogy kitöltse a neki ígért időt.
- Sajnálom! – lehelte az elf, de a fiú kezét nem engedte el. – A barátod már… halott. Ő most már… Edomat gyermeke. Kell… egy… test.
A háttérben vészjóslóan emelkedett fel a szőke gyermek. A valaha kék szemekben vörös izzás kélt, haja szemmel láthatóan szürkült el, bőre egyre halványult, míg át nem látszottak rajta az erek. Farkasvigyorral indult meg Aron és az elf felé.
Larenthonas teste halódott, lelke azonban élni akart. Fáradt kántálása kitöltötte az utca levegőjét, energiát szipolyozott a közeli fókuszpontokból, síkok közötti falakat gyengített meg vészesen, és mindenek előtt egyre hátrébb szorította egy gyermek lelkét, anélkül, hogy elpusztította volna azt.
Aron teste rángott-vonaglott az idegen erő hatalmától. A szemei fennakadtak, az orrából véres hab szivárgott, õ azonban ezt már nem érezte meg. Ereiben manával hígult a vér és lassan, de biztosan úrrá lett akarata felett az elf lelkének ereje. Egy harcművész gyorsaságával állt talpra, amikor Elin mögé lépett. Ismerős mozdulattal hajolt el a felé lendülő ököl elől és – “Pusztulj!” – egyetlen szavával dobta az utca végéig a néhai barátot. Amikor a kard felé lépett, a szeme szürkülni kezdett, s amikor felvette a világító pengét, már a kapuőrt megrémítő fellegszürke tekintet kereste a messzire hajított ellenfelet.
Az emberi testbe bújt aquir azonban már nem volt a közelben.
- Ezzel nincs vége, Qrinquarphannor! – sziszegte az egyre mélyülő hang – A kihívás most is érvényben van!

- Lehetetlen! – az ősz, fehér köpenybe burkolódzott erioni magiszter suttogását hangcsőként erősítették fel a boncterem csupasz kőfalai. Visszhangozva, egyre halkulón ismételgette a terem a szót. Látszólag a varázsló már megszokhatta a hanghatásokat; elmélyülten tanulmányozta azt a szénné égett testet, mely a szoba egyetlen bútorán, egy vasból kovácsolt asztalon feküdt.
A magiszter nem vette észre, amikor kinyílt az ajtó. Bár jó megfigyelőként és szellemileg rendkívül friss férfiként ismerték, köztudott volt róla azt is, hogy ha egy számára érdekes témába belemerült, akkor kevés erő létezett, ami ki tudta zökkenteni az elmélkedésből.
A terembe belépő ifjú csendesen hajtotta be maga mögött az ajtót. Az asztal széléhez sétált, alig karnyújtásnyira az öregtől, úgy, hogy annak mindenképpen látnia kelljen őt. Várakozva nézett a mesterre, utóbb halkan, majd egyre hangosabban köhécselni kezdett. Harmadszorra köhintett már, amikor a magiszter felnézett rá. Szemében zavarodottság ült, arcára a tanácstalanság rajzolt apró ráncokat.
- Mi hír a városból? – nem köszönt, nem udvariaskodott. Egy magiszter már megteheti, amiért a tanítványokat azonnal kicsapnák az iskolából.
- Semmi jó, Mester! A városőrség valamennyi vértese az utcákat járja, még a pihenőn lévőket is visszarendelték. Az Inkvizíció és a Herceg titkosszolgálata minden besúgót és gyanúsítható személyt kihallgat, de eddig nem jutottak előbbre. Még csak elképzelésünk sincs, hogy mi történhetett a sikátorban.
- Mennyire rongálódtak meg a házak?
- Mintha egy teljes hadiflotta nyitott volna a környékre össztüzet. Megolvadtak a falak, megüvegesedett a talaj. Az emberek és állatok mégsem tűzben vesztek oda, ez már biztos. Kivéve persze ezt itt. – legyintett a fiú az asztal felé – Úgy hírlik, hogy még a patkányok is véres masszává váltak az odújukban, legalább száz méteres körben.
- A nép körében milyen magyarázat terjedt el?
- A vélemények megoszlanak. Az egyik tábor szerint Krán, esetleg Toron vetett be egy új csodafegyvert.
- Ostobaság! Ha lenne ilyen fegyver, akkor nem itt és nem most próbálták volna ki. A másik magyarázat?
- Hogy valahogy megint megtört egy eddig rejtett godoni varázsjel. Ha szabad megjegyeznem, én is ezt látom a legvalószínűbbnek. Talán éppen ez az égett ember okozta a bajt.
- Bizonyára ő tette. – bólintott rá a magiszter – De hogy ember lenne, abban alighanem tévedsz.
- Akkor mi, Mester? Elf, mint a másik halott, akit emellett találtak?
- Bár az lenne. Az istenekre mondom, mérhetetlenül boldog lennék, ha az lenne. De – bár soha nem láttam még előtte egyet sem a fajtájából – minden jel arra vall, hogy ez itt egy az Ediomad tárnáiban nyüzsgő fenevadak közül.
A fiú arcán rémület hullámzott végig. Pontosan tudta, hogy mire gondol a mágus és éppen úgy reagált rá, mint ahogy a város lakóinak többsége tette volna. Elfehéredett, a szája elnyílt, a szeme kidülledt. Néhány másodpercig csak a levegőt kapkodta, mielőtt kinyögte volna a kérdést: – Egy aquir?
- Minden bizonnyal! – fújt a másik – De ez még nem minden. Ha igazam van és ez csinálta a felfordulást, az tovább súlyosbítja a helyzetünket. Annyit ugyanis azért tudok a aquirokról, hogy egy ennyire erős mágiát nem tud közülük akárki megidézni.
- Egy ős?
- Minden jel erre utal. Remélem, hogy nincs társa a városban.
- De hát hogy került ez ide, Mester? És miért találtuk mellette azt az elfet, jóformán sértetlenül? Csak egy kard állt ki a melléből, mágia nem sebezte. Miért?
- Mert ő egy Rehinn! – Az idegen hang a semmiből áradt a két férfi felé. A fiú ijedten a magiszter idegesen kapkodta a fejét, hogy megtalálja a hangforrást. Körbe-körbeforogtak, benéztek az asztal alá, a fiú még az ajtót is kitárta. A rejtőzködő végül az egyik sarokból, egy árnyék mélyéről lépett ki. Aranyságra, vállig érő haj keretezte az idegen ovális arcát. Termetre nem volt sem különösebben izmos, sem elhízott, kezei vékonynak és törékenynek hatottak. A hajzuhatagon is átütő hegyes fülek és a mandulavágású, fellegszürke szempár nem hagyott kétséget elf származása felől. Felsőtestét a délvidék erdeit idéző zöld ujjas, lábait fekete vászonnadrág takarta.
-A neve Larenthonas. Azelőtt született, hogy a fajotok egyáltalán létezett volna Yneven. Akárcsak az itt fekvő Qrinqhuarphannor. Ő egy… hogy is nevezitek? Aquir?
A magiszter körül érezhetően kezdett megsűrűsödni az energia. Rángások futottak végig a manahálón, az ujjai között apró szikrák kéltek, szájába kesernyés íz tolult. Készen állt rá, hogy minden hatalmával lesújtson a betolakodóra, az azonban egyetlen intésével szakította félbe a mágikus rúnák felrajzolásának kezdő mozdulatát.
- Felesleges az őserőhöz nyúlnod, gyermek! – nem volt fenyegetés az elf szavaiban, a mágus mégis azonnal félbeszakította a varázslatot. Nem tudta miért, de hitt a hosszúéletűnek. Talán megsejtette, hogy nem tudna a másik ellenére tenni, hiszen az anélkül jutott a szobába, hogy bárkinek feltűnt volna, talán csak a másik faj iránti ösztönös tisztelet vezérelte.
- Gyermek?
- Még ükapád is csak az ősének nevezhetett volna. – mosolyodott el az elf.
- Hogy jutottál be ide? – tette fel a kérdést a fiú, miközben ügyetlenül próbált a teste takarásában tartani egy keskeny pengéjű tõrt – Őrök és mágia védi az egész épületet, itt nem működik a térmágia.
- Az emberek soha nem voltak képesek megtanulni a letisztult gondolkodást. Ez alól te sem vagy kivétel. A mágiátok lopott, akár az eszméitek és az isteneitek nagy része, nem várhatom hát el, hogy megértsd egy több mint hetvenezer éves varázslat működésének törvényeit. Megelégszem azzal, hogy átadjátok nekem a Rehinn testét és mindent, mit nála találatok.
- Hogy merészelsz itt…
- Elég!- a magiszter türelmetlenül szakította félbe a tanítványt. – Rehinn, vagyis Óelf, amit az ősi tekercsek említenek?
- Pontosan – bólintott az elf
- Mi keresnivalója van egy óelfnek Erionban? Miért rombolja le a város egy emberektől zsúfolt részét és mindenek előtt mit keresett mellette egy aquir?
- Hogy megértsd, meg kell ismerned a kezdetek történetét! Mikor még a népünk ereje teljében volt, hatalmas területeket uraltunk a földből, amit ma Ynevként neveztek. Eleinte ezeket a területeket megosztottuk egy testvérfajjal, az aquirokkal is, akiket mindenben igyekeztünk segíteni. Csakhogy az aquir árulónak bizonyult. Őseink megtudták, hogy elf gyermekeket áldoztak az isteneiknek, kiket a népem előtt titokban tartottak. A mágiánkat, a hatalomszavakban rejlő tudást elorozták és végül már ezt kívánták felhasználni, hogy eltiporjanak bennünket. Ekkor tört ki az évek tízezrein át húzódó háború, aminek a végén népem meggyengült, az aquirok pedig a föld mélyére kényszerültek, a Világfa, vagyis az Ófa gyökereihez. Soha többé nem tudtak kiszakadni onnan. Mára már az Ófa tartja életben őket, ha hosszabb időre eltávolodnak tőle, az az életükbe kerülhet.
- De hiszen Erion legalább négy hónapnyi lovaglásra van Ediomadtól. Hogy maradt akkor életben eddig egy aquir?
- Úgy, hogy Qrinqhuarphannor soha nem járt Ediomad tárnáiban. A háború kitörése előtt született és nem sokkal utána találkozott először Larenthonassal. Az első összecsapást újabbak követték, a legenda szerint pontosan tíz. Az utolsó aztán oly heves és pusztító volt, hogy mindkettőjüket kimerítette, mígnem kénytelenek voltak a tulajdon életerejüket szipolyozni, hogy folytatni tudják a harcot. Qrinqhuarphannor egy végső csapásra készült, ami talán képes lett volna átformálni a ma ismert világot, de az ősöm megelőzte. Mivel felismerte, hogy elpusztítani már nincs ereje, ezért inkább kitépte a lelkét az ősi testből és egy kristályba zárta azt. Hogy mit akart kezdeni a kristállyal, azt senki nem tudja, de tény, hogy már nem volt hozzá érkezése. Az aquir egy átkot mondott Larenthonasra, amitől az kővé dermedt. Az átok szerint csak akkor éledhetett fel az időtlen álomból, amikor Qrinqhuarphannor lelke is visszatér a testébe. Ez valószínűleg hamar be is következhetett volna, csakhogy az addig megidézett varázslatok olyan vihart keltettek a síkok között, melyek darabokra tépték a természet törvényszerűségeit. A két ősre hegyek omlottak rá és egészen eddig rejtve tartották őket. Később aztán új fajok jelentek meg a kontinensen, de még ők sem háborgatták az ellenfelek pihenését. Szerencsére akkor sem fedezték fel őket, amikor feléjük építették ezt a várost. Pedig talán csak méterekre áshattak tőlük.
- Egy pillanat! – lépett közelebb a magiszter – Ha tudtátok, hogy hol van az aquir lelkét rejtő kristály, miért nem vettétek magatokhoz?
- Miért tettük volna? Egy egész város fedte el a kíváncsiskodók elől, több mint háromezer éven át. Ez volt a legutolsó hely, ahol a kincsvadászok keresnék.
- Akkor hogy törhetett mégis meg a varázs?
- Minden bizonnyal meggyengültek a mágikus kötések. Legalább is erre utal az, hogy a két ős az ébredés után a régi hatalmuknak csak a töredékét bírták. Ha nem így lett volna, ma csak egy kihalt tájék lenne a városotok helyén.
- Akkor alighanem szerencsénk van, hogy megölték egymást, nem igaz?
- Nem mondhatnám.
- Miért?
- Mert a felderítőink szerint az ősöknek csak a teste veszett oda a harcban. Röviddel az összecsapás után két gyermek hagyta el a letarolt városrészt. Úgy gondoljuk, hogy az ő testükben élnek tovább az ellenfelek.
- Ez lehetetlen! – Fakadt ki az eddig hallgató tanítvány – Éppen te mondtad, hogy meggyengültek. Nem lehetett annyi erejük egy halálos sérülés után, hogy valaki más testét elbitorolják.
Az elf már-már sértő lekezeléssel pillantott az ifjúra. A legtöbb ivóban pengék siklottak volna elő ez ilyen tekintet után, itt viszont csak a fiú fújt egyet dühében.
- Ha ostoba vagy, legalább ne add a világ tudtára! Miért mered azt hinni, hogy megérted Ynev legősibb mágusainak hatalmát? Hogy mered azt képzelni magadról, hogy belelátsz egy általad sosem tapasztalt mágia működésébe?
Hagyd el a termet, fiam! – fordult a magiszter is a fiú felé. A tanítvány előbb csak idegesen pillantott az elfről a mesterre és vissza, később szó nélkül megfordult is kiviharzott a folyosóra. A nyomán becsapódó ajtó döndülése hosszan visszhangzott a teremben.
- Tehát azt mondod, hogy még mindig a városban vannak, csak éppen emberi testben?
- Ebben biztos vagyok. Megéreztem volna, ha egy ősöm lelke eltávozik.
- Akkor a városnak vége. Előbb-utóbb megerősödnek és megint pusztítani kezdenek.
- Azt azért nem hiszem. Az új testükben sokkal sérülékenyebbek mint azelőtt. Biztosan tudják még uralni a mentális hatalmukat, de ami a hatalomszavakat illeti… nos, azok kiejtésére az emberi test tökéletesen alkalmatlan. Valószínűbb, hogy kardpárbaj fogja a végét jelenteni a harcuknak. Persze csak akkor, ha előbb meg nem gyógyítom Larenthonas testét és el nem juttatom a lelkéhez. Akkor a város észre sem fogja venni, hogy mi történik.
- És a két gyerek, akiknek a testébe költöztek?
- Egy szőke és egy fekete hajú, nagyjából tíz esztendőt megélt ember. Az egyikük- akinek Qrinqhuarphannorhoz volt balszerencséje – már az első pillanatban halott volt. A másik megmenthető.

Larenthonas esőáztatta, mocskos sikátorokon sietett végig. A siheder tolvajnak – akinek a testébe költözött – minden emlékét látta, így nem esett nehezére a lehető legrövidebb úton a kikötőben tanyázó tolvajklán főhadiszállását megtalálni. Érezte az emberi test gyengeségét, tudta, hogy a legerősebb fegyverét, a hatalomszavak erejét elveszítette és a gyermek bőrében még az izomerő előnyeire sem számíthatott. Amikor felemelte a néhai porhüvelye mellől a fehéren izzó kardot, meglepődött, utólag keserűen nyugtázta magában, hogy még ahhoz is gyenge, hogy az pengét egyenesen maga elé tartsa. A mellkasában eleven parázsként égett az óvatlanul kiejtett hatalomszó, mellyel a sarokig lökte a tejfelszőke fiú testébe költözött aquirt, ez azonban jó leckének mutatkozott a jövőre nézve: a következő szó kimondását már nem élné túl.
A kikötővel szemben, a mólóhoz legközelebbi ház kapujánál állt meg. Kétszer fordult körbe, hogy lát-e valakit, aki esetleg követné, majd három rövidet és négy hosszút koppantott a sós víztől elfeketedett ajtóra. A túloldalon előbb halk mocorgás kélt, hogy egy pillanat múlva reteszek és zárak csikorgása hirdesse a jelszó helyességét.
A nyíló kapuban borostás, ám közel sem ápolatlan küllemű férfi jelent meg. Mélybarna szeméből a friss álomról árulkodott a tompaság, a válláról aláomló köpeny alatt tartott kézben nyilvánvalóan lapult meg a feketére edzett hajítótőr.
- Á, Aron. Jó estéd volt? – morogta inkább megszokásból, semmint válaszra várva, amint ellépett a gyerek útjából.
- Ötvenezer éve nem volt ennyire mozgalmas – csengően szállt a siheder nevetése az óceán felé, de már nem figyelt a másikra. A legnagyobb természetességgel sétált végig a rövidke folyosón, ami a ház központi terméhez vezetett, és anélkül vágott át a teremben henyélő tolvajok, fejvadászok, vajákosok és lotyók között, hogy bárkire ránézett volna, vagy bárkinek válaszolt volna a kérdésekre és otromba élcekre. Már-már szaladt, mire a klán vezetőinek berendezett lakrészek folyosójára befordult, a szemének egyetlen villanásával küldte mágikus álomba az elé lépő őröket és hatalmasat vágott az öklével Nemurnak, a legfőbb vezetőnek az ajtajára.
– Na! Told be a képed, vagy takarodj! – hallatszott bentről a rekedt hang. Larenthonas előtt felvillant Aron egy emléke, aminek alapján egy szomszédos klán bérgyilkosa alakította ki ezt a hangot egy arasznyi acéllal, csakhogy az elf szemében minden ami nem bírt meghatározott céllal érdektelen volt. Dühödten söpörte félre az emléket és beviharzott a lakosztályba.
Nemur szikár, magas férfi volt. Ezer ránctól redőzött arca aggastyánról árulkodott, a vállig érő fekete haj azonban éppen ennek mondott ellent. A szeme fiatalosan csillogott, ami éppúgy lehetett az ágyban alvó utcalány, mint a vizipipába tömött áfium eredménye. Egyetlen nadrág volt csak rajta a füsttől terhes szobában, ez viszont önmagában is megérte egy parasztcsalád egy heti élelmét. A fehér ing, az aranysujtásos dolmány és a vastag fegyveröv a szoba közepére állított asztalon hevert, kusza összevisszaságban. Arasznyi pengéjű tőr és díszesen megmunkált, ám harcra leginkább alkalmatlan rapír lógott az övön, a dobótőröket féltékenyen takarta el az ing.
- Mit merészelsz, te kis… – a tolvajvezér szava abban a pillanatban akadt el, ahogy a fiú a szemébe nézett. Megszédült az elméjébe tolakodó idegen akarattól, mintha csak részeg lenne és térdre roskadt. A drága pénzen emeltetetett nagy erejű PSZI-pajzsok egy röpke másodpercig még megpróbáltak ellent állni a rég elfeledett mentális támadásnak, majd égre szálló füstpamacsokként oszlottak semmivé.
Nemur kiáltani akart, vagy legalább valahogy felébreszteni a kéjnőt, de hiába tanulta tíz éven át a boszorkánymesterek praktikáit a legjobb oktatóktól, akit csak az apja meg tudott fizetni, nem volt olyan ember Yneven, aki erre képes lett volna. Az akaratát forgószélként söpörte félre a szürke szemű fiú tekintetéből áradó erő, hogy alig fél perc múlva a férfi már engedelmes bábként hallgassa Larenthonas utasításait.
- Edin meghalt. – közölte az elf szenvtelenül – A testét most egy nagy hatalmú aquir birtokolja, aki minden bizonnyal hamarosan felkeresi ezt a házat. Engem akar, a te feladatod pedig az lesz, hogy a mostani testem épségét megóvd minden áron. Ha elbuksz, akkor a lehető leghosszabb ideig ki kell tartanod, hogy felkészülhessek a harcra.
- Igen, Uram!
- Az aquir nem bírja az ősök erejét, így mágiával meg tudod sebezni a testét. Ennek ellenére ahhoz éppen elég nagy a tudása, hogy képes legyen felrajzolni egy adott pentagrammát, vagy rúnát. Emiatt kötve hiszem, hogy egyedül érkezik majd. Pusztíts el mindenkit, aki a szolgálatában áll… bármilyen állapotban leledzen is éppen!
- Igen, Uram!
- Milyen erőket tudsz egy órán belül a védelmemre felvonultatni?
- A házban harminc tőrvető van, akik tudnak bánni az íjakkal is. – A tudatnélküliség adta szaggatottsággal ejtette ki Nemur a szavakat, ahogy merev tekintettel az ajtó felé nézett
- További tíz képzett fejvadász, két boszorkánymester és egy Arel pap őrködik még. Egy órán belül még egy tucat tőrvetőt ide tudok rendelni, ha kívánod, Uram.
- Tedd azt! A papod képes rá, hogy megáldja a fegyvereiteket?
- Igen, Uram.
- Akkor szólj neki, de azonnal! Úgy vélem, azt, ami felénk tart nem fogja a közönséges acél.

Éjközép múlt egy órával, amikor ez első figyelmeztető füttyjelek felhangzottak a kikötői ház tetején. Íjászok helyezkedtek el azonnal az ablakoknál és a tetőn, fejvadászok és boszorkánymesterek sorakoztak fel a bejárati ajtók és földszinti ablakok mellett, hogy illően fogadhassák a behatolókat. Közel száz harcra váró férfi és nő ujjai feszültek meg a fegyvereken, húsz mágiahasználó imádkozott istenéhez erőért és szerencséért.
Az első füttyök után újabbak jöttek, egyre gyorsulva, míg végül Nemur mágiától felerősödött hangja betöltötte a ház minden zugát: – Harcoljatok! Egy sem juthat be élve!
- Ezek már most sem élnek. – Az egyik középkorú íjász fojtott mormolása valamiképp eljutott a vezérhez, holott akkor már minden más zajt elnyomtak a húrok pendülései és a kisüvítő nyílvesszők surrogása.
Nemur az íjászt félrelökve ugrott az ablakhoz. Kibámult a kikötői lámpáktól megvilágított éjszakába, majd hörögve tántorodott a szoba közepére tolt asztalnak. Az utcán százával törtek a ház felé a támadók, hihetetlen gyorsasággal. Rozsdás, horpadt vérteket hordtak az első sorban lévők, félig elrothadt pengéket markoltak a mögöttük tolongók, síró-nyikorgó íjakat feszítettek meg a leghátul állók. Egytől-egyig az elmúlás nehéz szaga áradt a fegyverekből, a páncélokból és az alattuk lévő oszlásnak indult halottakból is. Sosem látott élőholt sereg készült ostromra kélni Erion inkvizítoroktól hemzsegő városában. A parton lévők után újabb holtak kapaszkodtak a partra: valaha vízbe fúlt tengerészek és ott meggyilkolt bajkeverők tetemei.
Alig fél perccel az első füttyjel után a támadók elérték a főbejáratot. Érzelmek nélkül tapostak a társaik mozdulatlan tetemein, akiket a megáldott nyilak leterítettek, és fájdalmat nem ismerve vetették újra és újra a vállukat a masszív ajtónak.
- Torlaszoljátok el az ajtót! – üvöltötte Nemur – Szekrényeket az ablakok elé is. Ezek túl sokan vannak!
A fejvadászok parancsokat üvöltözve veselkedtek neki a szobában lévő nehéz ruhásszekrénynek. Mintha csak a vezér kiáltása jel lett volna, a ház pillanatok alatt telt meg kiabálással. Úgy tűnt, hogy a visszafojtott feszültség kirobbant végre az emberekből és állati pusztítani vágyás képében követelt jussot magának a sosem látott felfordulásban.
Égő függönyök és székek záporoztak a holtakra, a legfiatalabbak a falakon lógó díszpajzsokat letépték, hogy a kintről meginduló nyílzápor elől védeni tudják a saját íjászaikat, szajhák sikoltoztak hisztérikusan kegyelemért a legkülönfélébb istenekhez.
Az ajtó hatalmasat reccsent, mintha csak faltörő kossal próbálták volna betörni. Tucatnyian ugrottak azonnal oda, hogy valahogy kiékeljék, de már nem maradt idejük hozzá.
Az ablakok szilánkokra robbanva törtek be, hogy utat engedjenek a rajtuk benyomuló hordának. Hörgő, gurgulázva morgó dögök ugráltak be olyan sebesen, hogy kétség sem férhetett hozzá: az aquir mágiája visszaadta seregének az életben meglévő képességeit.
Négy fejvadász ugrott a legközelebbi ablakhoz. Mara-sequorok szisszentek dühösen a levegőben, csont reccsent vágásuk nyomán, tetemek hanyatlottak le az üvegcserepek közé. Az egyik fejvadászra hatan vetették rá magukat és a földre teperték. Két társa mozdult utána, de nem érhették el. Csorba pengék elől voltak kénytelenek a lépcsőfeljáróig hátrálni, majd fel a lépcsőn, egészen az íjászokat rejtő szobák ajtajáig. A többi ablaknál álló harcosok már túl későn ismerték fel, hogy csapdába kerültek. A lépcsőn a holtak tolongtak, az ablakot hosszabb ideig tartani nem lehetett és valószínűtlennek tűnt, hogy elegendőt le tudnak vágni a kiapadhatatlan áradatból. Nem volt hová menekülni, hisz minden lépéssel egy másik ablaknál álló egység létét veszélyeztették volna. A lassan köréjük fonódó ezer acélagyarral acsargó fenevad ellen vereséget szenvedtek, és ezt mindannyian tudták. Feladni viszont egy fejvadász soha nem szokta a harcot. A megszokottság adta természetességgel fordultak egymásnak háttal és támaszkodtak a mögöttük állónak. Egyre gyengülő pengefal borult a két fél közé.
- Be a szobába! Mindenki a szobába és eltorlaszolni az ajtókat! – Üvöltötte magából kikelve Nemur. Mellette két boszorkánymester kántált monoton, mintha nem látnák a lassan kibontakozó mészárlást. Szavaik nyomán égett szag terjengett a házban, előrelendülő kezükből húsz láb hosszú villámok söpörték tisztára a lépcsőt. Egyikük nyomban újabb varázslathoz fogott, a másik két rúnadíszes hajítópengét vetett a fejvadászokat szorongató dögök közé.
- Fiere devorra! – síron túli suttogás tört utat magának a hangzavaron át, egyenesen a mágiához készülő boszorkánymester felé. Az hitetlenkedve kapta fel a fejét a szavak hallatán, és megbabonázva meredt az ajtóban álló félig elrohadt Sogronitára.
- Egy élőholt nem ura istene mágiájának. Ez nem lehet! – nyögte, mielőtt hörögve térdre rogyott volna. Érezte a rontást a csontjaiban, tudta, hogy Sogron igéi ellen nincs ellenszere és ez mindennél nagyobb keserűséggel töltötte el. A szemeit hályog homályosította el, a teste lázban égett, a körmei árkot szántottak a lakkozott hajópadlóban. Nem láthatta, ahogy a társai szitkozódva vonulnak vissza a szobába és magára hagyják, nem érzete a testébe tépő hideg karmokat, a kín minden más érzést elnyomott, ahogy tüzet hányva fetrengett a lépcső tetején.
Nemur megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint becsapódott mögötte a vasalt ajtó. Bár az övéi ugyanúgy üvöltöztek, mint a harc kirobbanásának elején, ez mégis elfogadhatóbb volt, mint a látvány, amitől az imént búcsúzott. Igyekezett kiverni a fejéből a legyűrt és félig szétmarcangolt fejvadászok képét, akik izzó szemű démonként keltek új életre és támadtak társaikra. Odalent elcsitult a csatazaj.
A szobában a kezdeti harminc emberből alig maradtak tízen, mire Nemur két boszorkánymesterrel eltorlaszolta az ajtót. A pajzsokat tartó sihederek minden igyekezete ellenére sorban szedték áldozataikat a kintről bevágódó nyílvesszők. A halottakat az első csúfos meglepetés után még azelőtt vágták ki az ablakon, hogy az aquir mágia hamis életet kölcsönözhetett volna nekik. Nyolc kurtizánból három kuporgott csak a sarokban, tíz íjászból öt vesztette életét. A kölykök arasznyi vastag pengékkel csapkodták az ablakpárkányba kapaszkodó bűzlő ujjakat, míg egy-egy nyílvessző őket is le nem terítette.
Sikoltozó, szitkozódó, fojtottan nyöszörgő masszává vált a túlélők kis csapata, mígnem meg nem reccsent az eltorlaszolt ajtó.
A varázstudók hitetlenkedve fordultak a lassan átforrósodó és izzásnak induló kilincs felé. Bénultan nézték, ahogy lángra kap az ajtó fája, de csak akkor ejtették ki az első igéket, amikor a felső zsanér olvadtan fordult ki a helyéről.
Az ajtó az égő fa pattogásával dőlt be pernye és lángfelhőt okádva maga köré. Nyomán acsargó dögök nyomakodtak volna a szobába, ha a kivágódó villámok meg nem tisztítják ismét a folyosót. Az élőholt pap kettévágott, elszenesedett teteme a szemközti falig repült és nem mozdult többé.
Nyílvessző terítette le az öt íjász egyikét, de most már senki nem törődött vele, hogy eltávolítsák a szobából. A párkányokra vigyázó gyerekeken kívül mindenki az ajtóhoz ugrott, hogy azt védjék a nyilvánvaló végtől. Pengék csattogása, varázslat által idézett pusztítás dübörgése nyomta el a zajokat és szorította hátra a kölykök halálsikolyait. A lelőtt íjász csupasz pengével metszette át a torkukat, mielőtt a társai le nem terítették három nyílveszővel. Egyikül óvatlanul közelebb lépett az ablakhoz és sikoltozva zuhant ki rajta a benyúló karok húzására. A kegyelemdöfést a megmaradt két íjász vesszeje jelentette neki, mielőtt még elevenen széttépték volna, ez azonban végzetes hibának bizonyult. A gyermekek holteste előbb megrázkódott, majd üveges szemmel tápászkodtak fel a szörnyegek, hogy az addig általuk védett tolvajokra vessék magukat.
A varázstudók tucatszorra tisztították meg a folyosót, de a holt sereg kifogyhatatlannak látszott. Évtizedek óta a csatornába ölt és jeltelen sírokban elkapart emberek tolakodtak egymást taszigálva a lépcsőkön, akiket nem érdekelt a pusztulásuk, csak a testüket mozgató mágia akaratának engedelmeskedtek.
Nemur üvöltve vetette magát hátra, amikor a kimerült varázstudókat leteperték a hullák. Kiszipolyozott testének utolsó energiájával lángförgeteget bűvölt maga köré. Az égő hús bűze fojtogatóan töltötte be a szobát, a tető lángra kapott , a fém bútorok felizzottak. Aztán a mágikus láng elapadt és a tolvajvezér három zokogó kurtizánnall védtelenül maradt a feléjük szökkenő élőholtak előtt.

Qrinqhuarphannor előtt utat nyitottak a kipusztított házban tolongó szörnyetegek. A szőke gyermek testébe költözött fenevad bal kezében emberbőrre rajzolt pentagramma feketéllet, jobbjával hanyagul intett a kijárat felé, ahol először hangzottak fel a városőrség egységeinek kiáltásai.
- Tartsátok fel őket! – mormolta, majd elgondolkodva az egyik kifelé induló szuke harcművész tetemére nézett – Te mellettem maradsz!
Lassan, már-már révületbe meredve haladt a hátsó szoba felé, ahol Aront tartották fogva a szolgái. Az övébe tűzött abbit tőrt félúton vette elő, a pentagrammát az ajtóban állva dobta a sarokba, ahol a fekete hajú fiú véletlenül sem érhette el.
- Lám csak, ezúttal nem menekülhetsz el a sorsod elől, Larenthonas – köpte a szót a lehajtott fejjel, mozdulatlanul kuporgó siheder felé – Láthattad volna előre, de te dacolni mertél velem. Ürítsd hát ki meggondolatlanságod kelyhét, ostoba! Öljétek meg!
Az aquir dühödten ordított fel, amint a mozduló, pengét emelő élőholtak rongybabaként omlottak a földre. Érzékelte az ősi mágia kisugárzását, de az nem a vele szemben lévő gyerek felől, hanem a kijárattól érkezett. A folyosóra ugrott, készen rá, hogy a korcs mágust, aki zavarni meri, azonnal az uralma alá vonja, majd rémülten hátrált egészen a folyosó faláig.
A tejfelszőke gyermektesttel szemben Larenthonas – a valódi, sikátorban pusztult Larenthonas – sétált hűvös nyugalommal.
- Ez nem lehet! – sikoltotta az aquir és a szoba felé vetette magát, de annak ajtaja azelőtt csapódott be, hogy elérhette volna. Csapdába került egy olyan ellenféllel szemben, aki ismét képes volt uralni az ősök mágiáját, akinek a kezében a fehéren izzó acél világította be a teret.
- Hogy lehettél ennyire ostoba, Qrinqhuanphannor? – kérdezte már-már szelíden az elf – Ötven évezreden át nem volt más dolgod, mint végiggondolni, hogy mit fogsz tenni, ha kiszabadulsz, de te nem éltél a lehetőséggel. Valóban nem tűnt fel neked, hogy bár a város alatt nyugodtunk mindketten, én a falakon kívülről érkeztem a sikátorba?
- Mit tettél, fattyú?
- Gondoskodtam róla, hogy ne nyerhess. Számítottam rá, hogy meggyengülve nem lenne elég erőm az elpusztításodhoz, hát magamhoz hívtam három megtartót a népem ma élő gyermekei közül. Amíg te itt a pusztítással voltál elfoglalva, én egy helyi tolvaj testében megkerestem az enyéimet. A valódi testem náluk volt meggyógyítva, így már nem volt más dolgom, mint ismét beléköltözni és amilyen gyorsan csak lehet, visszaérni… Sajnos nem ment elég gyorsan.
- Élőlényeket áldoztál fel, hogy élhess, elf! – csikorgó nevetés visszhangzott a folyosón – Hogy számolsz el ezzel a lelkiismereted előtt, élet megóvója?
- Sehogy! Szerinted miért nem a város elöljáróihoz mentem segítségért? Miért nem a legerősebb mágusokat és többszáz vértest küldtem ellened? Ezek itt – intett a háta mögé – egytől-egyig gyilkosok, gazemberek, kábítószerkufárok. Százszor is megérdemelték már a halált, így én csupán egy szívességet tettem a városnak. Természetesen ehhez téged használtalak fel, de erre már úgyis rájöttél. És most itt az ideje, hogy véget érjen a párbajunk, mit ötvenezer éve kezdtünk el.
- Ez így nem tisztességes! – rikoltotta az aquir – Semmi esélyem, hogy megvédjem magam!
- Tisztesség? Hogy merészel tisztességről beszélni, te ocsmány féreg?! A gyermekemnek, akit az istenednek áldoztál, vajon volt esélye a védekezésre?
Fehér fénykörívet rajzolt az izzó penge, amint Larenthonas előrelendült, hogy lezárjon egy párbajt, ami öregebb volt, mint az emberiség, amelynek városában az utolsó csata végbement.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához