LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

A Kalyber Joe egy szinte teljesen önerőből kiadott képregény, Pilcz Roland író/rajzoló régóta dédelgetett műve. Aki csak felületesen is, de tisztában van vele, mennyi idő, pénz és energia kell a magánkiadáshoz, az tudja, hogy nem kis teljesítmény az ilyesmi, és ez mindenképp elismerésre méltó. Ez a kiadvány, akárcsak a többi hasonló regény és verseskötet, szerelemgyermek, annak minden előnyével és hátrányával.

Gondjaim már a címlapnál kezdődtek: mivel semmit sem tudtam a képregényről, nem lehettem biztos benne, hogy hősünk nevét “kalibernek” kell-e ejteni, vagy esetleg egy magyar elipszilonról van szó (vagyis “kajber”), és afféle nyelvi játékossággal állunk szemben. Ha ez utóbbiról van szó, egynek talán elmegy, amennyiben azonban az előbbi eset áll fent, akkor egy ilyen nevet legfeljebb egy westernhős igazolhat magának, vagy egy kemény, macho figura; vagy egy parodisztikus karakter. (És valóban: a könyvecske hátulján megtudhatjuk, hogy eredetileg egy vadnyugati sheriffkutyához tartozott a név. Nos. Ha már ennyit változott azóta a hős, akkor tényleg meg kellett tartani a nevét?)
A másik nehézkes megoldás a cím: “Első rész: A kezdet”. Triviális. Nem a legjobb és legötletesebb húzás, mintha ezen nem igazán gondolkozott volna a szerző.

A furcsaságok folytatódnak a borítón belül is. Egy amerikai egyetemen kezdődik a történet, a főszereplő pedig tanárképzőbe jár – még érthetetlenebb a “Kalyber” vezetéknév. Mindenki másnak egyébként rendes angol neve van, még csak nem is becenevek, és ez végképp nem segít elhelyezni a hősünket a közegében: Miért van ilyen furcsa neve? Miért nem Joe Kalyberként mutatkozik be? Van ennek jelentősége? Ha van, akkor hol a magyarázat? Ha nincs, akkor mi szükség van rá?

RAJZ

Aztán ez az “elkülönítés” folytatódik a grafikai stílussal is: Míg hősünknek naaagy, “egybenőtt” szemei vannak, mint egy aranyos rajzfilmfigurának egy Bolondos Dallamok epizódból, addig a többiek kevésbé karikatúraszerű, különálló szempárral rendelkeznek. Ez alól csak Kalyber Joe egyik szobatársa, Palm a kivétel, akinek nem csak szintén egybenőtt szeme van, de középen még egy vonal is horizontálisan kettéosztja: talán stilizált szemüvegről van szó, de ez sem mindig konzisztensen van ábrázolva. A másik szobatárs teljesen “normális” kinézetű. Ezen kívül a női szereplők megrajzolása eltérő, ők teljesen hétköznapiak, az anatómiájuk és az arcvonásaik, a szemük egyaránt hagyományos, rajzfilmes stílusban készültek. Miért a naaagy szemek ennél a kettőnél?

A következetlenségek itt azonban nem állnak meg: a hátterek egységesen kidolgozottak, kellően részletesek és perspektivikusak, amiért dicséret illeti a rajzolót, a díszlet ugyanis fontos eleme bármilyen képregénynek, hogy a szereplők ne lógjanak a levegőben – ezen a téren többnyire konzisztens a rajzstílus, bár a parkban játszódó jeleneteknél olyan aprólékos és árnyalt a háttér, hogy hozzá képest kezdetlegesnek látszanak a szereplők. Ettől eltekintve azonban tisztességes munka…

Zavaró azonban egy autó, amely sokkal több vonallal, árnyalattal és részlettel van megáldva, mint bármi más az egész képregényben – ha szimbolikus motívumokkal átszőtt képregényről lenne szó, elvontabb történettel, kiváló stíluselem lenne. Így azonban megint csak az a kérdés: Miért más ez, mint a többi? Miért nem ilyen alapos az egész képregény? Mivel komolyabb szerephez a füzetben nem jut, ezért csak kilóg abból a néhány kockából, amiben szerepel.
Hasonlóan feltűnő még egy álarcos-kesztyűs-fegyveres figura is, akit ugyan nem látunk, és csak egy oldalon szerepel, mégis részletesebben van megrajzolva és több tónussal színezve, mint bármi más, amivel találkozhatunk a füzet lapjain. Miért?

Furcsa megoldás még a hangutánzó zajok leírása (hiszen képregényről beszélünk, ezért tényező), amik annak ellenére angol szavak, hogy magyar az alkotó. Biztos, hogy BOOOM, KRASH, RIIIING és hasonlók kellettek bele?

Vizualitását tekintve tehát egy következetlen megoldásokkal terhelt, a fókuszban lévő témák terén amatőr, ám több helyütt (a háttér és a színvilág kapcsán) biztos megoldásokat alkalmazó füzetet lapozgathatunk. Összhatásában többnyire egységes oldalakkal találkozunk, harmonizáló színekkel, néhány kilógó elemmel, amik nem zavarják lényegesen a történet olvasását. Tisztességes munka, kezdő (és jobbára elkerülhető) hibákkal, ami még csiszolódhat.

TÖRTÉNET

A történetről már kevesebb pozitívumot lehet elmondani. Az elején nehézkesen, banális párbeszédekkel indul, de később belerázódik a szerző, és gördülékenyen olvasható a szöveg.
A stílus azonban nem egységes: úgy tűnik, az egyetemisták hétköznapi megpróbáltatásairól fog szólni a történet, az előttük álló kihívásokról és konfliktusokról, mint egy vígjátéksorozat, egy szituációs komédia.
Belezökkenünk tehát egy gegekkel tarkított egyetemi világba, ahol a poénok, megszokott túlzások többé-kevésbé ülnek. Egyes jelenetek erősen képregénycsík (szül: comic strip) jellegűek, ahol 3-5 kockában van egy önmagában működőképes poén. Az ilyen csíkok között előfordulhat laza összefüggés, folytatólagosság (lásd Garfield, Snoopy, PvPOnline, stb.), de távolabbról szemlélve csak laza epizódokat alkotnak.

Ahogy azonban haladunk előre a történetben, az alkalmi túlzások elkezdenek nem működni az egész történeten belül. A gyakorló órák például humorosak, de az abszurd jeleneteknek is van egy határa, amin túl már megbontják a történet egyébként létező belső logikáját – különösen, hogy a gegeken kívüli valóság annyira nem elrugaszkodott. A szuperintelligens elsősök, a málladozó kézművesagyag, a formázás comic strip szinten még működik, de azon túl már döcög.

Tovább nehezíti az abszurd jelenetek működését az, hogy a történetben egyre gyakrabban kezd felbukkanni egy titokzatos könyv, ami végül teljesen új szálat hoz a történetbe. Ez eleinte ifjúsági fantasztikus regényre emlékeztet, vagy fantasy kalandra, ahol a könyv a “küldetés”, majd enyhe Indiana Jones-os sztorit ígérő beütésre tesz szert, ahogy egyre fontosabb szerephez jut a könyv és elkezdi irányítani az eseményeket. Így aztán az olyan helyzet, mint pl. a ripityára tört váza minden egyes darabjának kicsempészése egy szobából a szellőzőn keresztül, illetve a mindent ragasztó, de porcelánt oldó anyag poénja már erősen hiteltelenné válik.

Az első füzet végére már teljesen elrugaszkodott a történet az egyetemi bohócságoktól a könyv titkának felkutatása és új, egzotikus kalandok felé, ráadásul egy rövid önkiértékelő analizálással zárul, ahol két nagyszemű szereplőnk kifejti, milyen érzelmi szükséglet motiválja őket és milyen fontos számukra a barátság.

Ezzel leginkább az a probléma, hogy ha a könyv körül fog forogni a történet, akkor az egyetemi eseményeknek mintegy kétharmada fölösleges expozíció, számtalan olyan dolog, ami nem lendíti előre az igazi történetet, amely csendben sompolyog elő a gegek közül. A karakterek és jellemük ábrázolásának számtalan más módja is van, amiket el lehet szórni a történetben, miközben az halad előre. Jelen állapotában azonban a kötet háromnegyede előzmény, majd eddig nem látott, új irányba indul el a kamaszos történet.

Látszik, hogy a szerző szereti a vígjátéksorozatos közeget, de nem tud vele mit kezdeni. Talán ezért próbálja másik irányba elvinni a történetet, ami viszont önmagában már túl kommersz lenne, így kell elé valami, ami feldobja. Ha a könyves vonulat megmarad, nem sok értelme volt a bevezetésnek, ha kiderül, hogy nincs jelentősége a könyvnek és visszatérünk az egyetemre, az kisebb átverés és csalódás. Az “öld meg a kedvenceidet” dramaturgiai alapelvnek megfelelően talán ki kellett volna gyomlálni a fölösleges jeleneteket a füzetből, és helyette megtölteni a fő történettel kapcsolatos további eseményekkel, amik szintén bemutathatják hőseink jellemét és sokoldalúságát. Így azonban kalandos történetnek túl vígjátékszerű, vígjátéknak túl kalandos, és éppen ezért nem túl hiteles.

Az ilyen szerelemgyermekek egyik gyakori problémája, hogy a szerző és az őt támogatók lelkes, szűk köre bátorításuk okán nem fogja kellő szigorúsággal megkritizálni a művet, rajtuk kívül pedig nincs, aki ráncba szedje az elburjánzó történetet és grafikai elemeket.

Bár a kiadás maga nagy fegyvertény, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, ez nem teszi kiváltságossá a képregényt: önmagában is jónak kell lennie, és nem bölcs dolog csak azért elnézőnek lenni vele szemben, mert magánkezdeményezés. Számos “házi” kiadás úgy születik, hogy egyes kiadók minőségbeli kifogásokra hivatkozva nem jelentetik meg, és bizony sok esetben igazuk van. A képregények terén más a helyzet: még nincsenek igazán kiforrott kiadók, a meglévő cégeknek általában sokadrangú profilja a képregény, ezért ezen a fronton jóval kevesebb a lehetőség. A Kalyber Joe egy lelkes kezdeményezés, ami még sok gyermekbetegségtől szenved, de legalább reménykedésre ad okot, hogy egyre több és egyre jobb hazai képregényt üdvözölhetünk majd a piacon.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.kalyberjoe.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához