LFG.HU

Shadowmasters
novellaCimkek

Ha jól emlékszem, az alábbi hangfelvételt egy ismeretlen csempész hozta a Yavin 4-re. Állítása szerint egy Lionel Tag nevű fickó bízta meg a feladattal, hogy mindenképpen adja át egy jedinek a felvételt tartalmazó korongot. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, de meghallgattam az üzenetet. Egy napló volt. Lionel Tag naplója.

“Nagyon régen történt. Igen, eltelt már vagy öt év az Artus Prime óta. Hosszú idő, de még mindig tisztán emlékszem arra a napra. Bármennyire is hihetetlen, azon a napon megváltozott az egész addigi életem. Megszöktem a seregből és hazajöttem. Hogy miért? Elmesélem. Tanulságos.
Húsz évesen soroztak be a birodalmi hadseregbe a szülőbolygómon. Az endori csata utáni zűrzavarban a Birodalomnak még több katonára volt szüksége, hogy fenntartsa a rendet a lázongó szektorokban. Rohamosztagos lettem. Én, aki eddig csak akkor használtam sugárvetőt, amikor a jaut-patkányokra lövöldöztem a farmunk szélén. El sem tudtam képzelni mi lesz, ha majd egyszer a felettesem parancsára le kell lőnöm valakit. Korábban nem ilyen életről álmodoztam. De mennem kellett. Azt a néhány vakmerőt, akik elszöktek a sorozás elől rövid idő alatt elkapták és elvitték. Talán megölték őket, talán rabszolgának vitték valamelyik bányabolygóra. A rövid kiképzés hosszú és fárasztó napjai alatt csak fájdalomban volt részünk. Szinte az agyamba égett a kiképzőtiszt otromba feje, ahogy megrándul a sebhely az arcán, miközben azt üvöltözi: A fegyelemhez a fájdalmon és a félelmen keresztül vezet az út! A négy hónap alatt megtanultuk a fegyverek és a harci járművek használatát, de megtanultunk valami mást is: a barátságot. Az együtt töltött idő összekovácsolt bennünket.
Mikor megkaptuk a hófehér páncélt és az E-11-es sugárvetőt, mindannyian büszkék voltunk magunkra. Igazi katonák lettünk. Mindenki azonnal hírnévre vágyott, és bizonyítani akart. Lehetőség gyorsan adódott: az ezredünket a kopár Sajennára vezényelték, hogy verjük le a kibontakozó lázadást. A Sajennán öltem először. Egy velem egykorú helybéli egy szikla mögül hődetonátort akart közénk hajítani. Észrevettem, ahogy a nap megcsillan a fémen, és azonnal lőttem. A társaim hősként ünnepeltek, kitüntetést is kaptam. Ürességet és fájdalmat éreztem. Sokáig voltak rémálmaim, melyben újra meg újra látom a megcsillanó napot, a fiút, ahogy felénk hajítja a hődetonátort. Lőni akarok a sugárpisztollyal, mint akkor, de a ravasz beragad. Mindig a robbanásra és a társaim sikolyára ébredek.
Aztán lassan megszoktam a helyzetet: katona vagyok és ölök, ha kell. Nem a felettesemért vagy a birodalomért, hanem a túlélésért. A társaim, akikkel együtt képeztek ki, lassan elfogytak. Hiába, a rohamosztagosok gyorsan halnak. Számtalan sikeresnek mondható küldetés és pár kisebb csata után megkaptam a századosi rangot és a sárga vállpántot. A Birodalom ekkor már csak szánalmas roncs volt, a Birodalmi Hadsereg pedig szétszórt maradék, melyet önjelölt hadurak és kalandorok irányítottak. Először a Peremvidék egy eldugott bolygóján teljesítettem szolgálatot. Unalmas őrködés, de nekem megfelelt. A hevesebb fiatalok persze harcolni akartak, odasózni egyet a lázadó csürhének a Birodalom nevében. Ezek nem értik meg, hogy a birodalomnak vége, és az Új Köztársaságban mi vagyunk a lázadók? Valószínűleg nem.
Néhány évvel később újra csatába vezényeltek. Az Artus-rendszert kellett elfoglalni és biztosítani a parancs szerint. Keserűen tapasztaltam, hogy a csata nem egy hadsereg, hanem a légitámadás után még ellenálló maroknyi bányász ellen zajlott. Idáig süllyedtünk volna? A Birodalmi Hadsereg szánalmas utánzatai voltunk csupán. Egyetlen rohammal, és minimális veszteséggel elfoglaltuk az Artus Prime fő bányakomplexusát. A főhadiszállást is itt rendeztük be. A bányát és a munkásokat kellett figyelnünk. Én a főhadiszálláson teljesítettem szolgálatot a citromképű Det Zoun hadnagy mellett. Egyetlen feladatom volt: kiosztani és felügyelni az őrséget, illetve naponta egyszer végigjárni a délkeleti folyosót.
Már egy hónapja itt tespedhettünk, amikor megszólalt a riadó. Eltekintve egy bányász elkeseredett szabotázsakciójától, most először, amióta itt vagyunk. Hihetetlenül gyorsan verték szét a felszínközeli biztonsági csapatokat, és a védelmi rendszert. A szenzorok nem jeleztek hajókat a bolygó közelében, így köztársasági támadásról szó sem lehetett. Két osztagot vezényeltem ki, majd a központba siettem. Itt tudtam meg, hogy mindössze egy behatolót rögzítettek a felvételek. Teljesen elképedtem. Ilyesmire csak egy jedi lehet képes, de a felvételeken nem látszott, hogy fénykardja lenne. Időközben egy kisebb birodalmi cirkáló szállt le a bolygóra, a fedélzetén egy Desann nevű alakkal. Azt beszélik valaha jedi volt, ráadásul Luke Skywalker tanítványa. Zoun hadnagy engem rendelt a fogadására. Alig léptem ki a turbóliftből, mikor egy irdatlan robbanást láttam a bányák irányából, és nemsokára köztársasági vadászok bombázták a felszínt. Bíztam a légvédelmünkben, de hamarosan keserűen csalódnom kellett, mert a légvédelmi ágyúk néhány perc múlva elhallgattak. Már majdnem elértem a dokkokhoz, mikor fülsiketítő zajt hallottam magam mögül. Aztán elsötétült minden.
Később egy hajón ébredtem fel. Megtudtam, hogy a köztársaságiak elfoglalták a bolygót, a hadseregünk visszavonult. Szerencsém volt, hogy a menekülő katonák összeszedték a sebesülteket, másképp a bolygón maradtam volna. Két nap múlva érkezett az üzenet a parancsnoki hajóról, hogy csapatösszevonásra kerül sor. Hála a bacta-tartályoknak rövid időn belül felépültem, és nemsokára Galak Fyarr zászlóshajóján találtam magam, mint az egyik szint védelmi tisztje. A hajó tele volt bevetésre váró rohamosztagosokkal, és ami nagyon nyugtalanított: sötét jedikkel. A csapatösszevonás oka nyilvánvaló volt: egy stratégiailag fontos és erős köztársasági bolygó elfoglalása. Mindenki csak találgatni tudott, hogy melyik lehet az. Miután beléptünk a hipertérbe, azt gondoltam, hogy már nem lehet baj. Tévedtem. Nemsokára riadót jeleztek az egyik alsó szintről. Hét rohamosztagos holttestét találták meg, és egy megrongált ajtót. Rossz előérzetem támadt. A biztonsági kamerák a negyedik szinten rögzítették először a titokzatos gyilkost. A döbbenettől szinte kiesett a kezemből a sugárvetőm. Ugyanaz az alak volt, akit az Artus Prime-on láttam, de most fénykard volt nála, és olyan szélsebesen mozgott, hogy a kamera nem tudta követni. Tehát jedi. Két embert magam mellé véve rohantam a börtönszint felé. A jelentésekből nyilvánvaló, hogy oda tart. Alig fordultunk be az egyik összekötő folyosón, egy félkarú tiszt állított meg, hogy vonuljunk fedezékbe, mert nemsokára ideér a behatoló. Vörös sugárnyalábok csapódtak be nem messze mellettem. Valami vezetéket találhattak el, mert füst szivárgott a falból. Tovább záporoztak a lövések, az imént szóló tiszt arccal a földre bukott. Alig lehetett látni a füsttől. A mellettem álló két katonát egy semmiből előtűnő fénykard vágta ketté. A kard a füstből bukkant elő, majd széles kört leírva visszakanyarodott. Elkezdtem visszafelé futni, de valami miatt elestem. Mintha egy láthatatlan kéz szorított volna a padlóra. A fegyverem sehol. Fölnéztem, ott állt előttem a jedi. A fénykardját lazán tartotta maga elé, mintha támadásra számítana. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felkészültem a halálra, de ledermesztett a félelem. Aztán a jedi kontúrjai elmosódtak és hirtelen eltűnt a szemem elől. Éles fájdalmat éreztem, mintha szétszakadnék. Valahogy felkeltem és a legközelebbi ajtóhoz támolyogtam. A hangárhoz vezető turbólift ajtaja volt. Már nem emlékszem, hogyan sikerült eljutnom a teherhajóig és elhagynom a zászlóshajót, amikor az kiért a hipertérből.
Máig sem tudom, hogy mi történt tizenöt éve, de nem számít. A lényeg, hogy élek. Ezúton is szeretném megköszönni annak az ismeretlen jedinek és a sorsnak, hogy megmentette az életem.”

Luke, bizonyára te is meglepődtél a felvétel meghallgatása közben. Pontosan leírja az öt évvel ezelőtti eseményeket. Én voltam az, aki behatoltam az Artus Prime-ra. Ott ejtette foglyul Desann Jant. Azután tényleg ott voltam Fyarr hajóján, mielőtt megsemmisült volna. Pontosan úgy történt minden, ahogy Lionel Tag beszámol róla. Minden apró részletet fel tudok idézni, egyetlen pillanaton azonban máig gondolkodom, és talán ez a felvétel segít helyre tenni a dolgokat. Valóban az erő segítségével sokszoroztam meg a sebességemet, hogy mielőbb átérjek egy veszélyes szakaszon. Nem egykönnyen sikerült átvágnom magam a védelmi állásaikon. Hárítottam a lövéseiket, majd a visszaverődő sugárnyalábok elintézték őket. Ezután egy félkarú tiszt rám lőtt, de elvétette. Második lehetősége már nem volt. A mellette álló két rohamosztagossal együtt lekaszáltam őket. Aztán egy pillanatra éreztem valamit. Valami megfoghatatlant. Mintha mindez már megtörtént volna velem. Csak egy szívdobbanásnyi ideig tartott az egész, nem tovább. Utána továbbmentem a börtönszint felé, de se füstre se Lionel Tagre nem emlékszem. Furcsa…

Valahol valaki betöltötte a Jedi Knight: Jedi Outcast egy elmentett állását. Bosszankodott, hogy az áramszünet miatt egy izgalmas harc kellős közepén kellett abbahagynia a játékot. Pedig már majdnem eljutott a börtönszintre. Most meg kezdheti az egészet a szint elejétől. És Kyle Katarn újra befordul arra a bizonyos folyosóra, hogy megmentse Jant. A képernyő előtt ülő valaki elmosolyodik, ahogy Kyle végigküzdi magát egy különösen nehéz részen.
Réges-régen egy messzi, messzi galaxisban egy veterán katona is így mosolyoghatott, amikor végre hazatért szülőbolygójára, hogy újra farmer legyen és jaut-patkányokra vadásszon.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához