LFG.HU

Szurok Tibor
novellaCimkek

- Meghalt az Úr, meghalt az Úr! – hallatszik be a kiáltozás az udvarról. A kis Ju riadtan néz ki az ágyából. Nem a hír rázza meg, hisz azt sem tudja mit jelent az igazán, hanem a szülei reakciója. Édesanyja sápadtan, kapkodva veszi elő a különféle medálokat, néhányat magára, néhányat Ju nyakába akaszt. Apja, a mindig szigorú és erős ember, most remegő kézzel gyújtja meg sorra a gyertyákat és lámpásokat. “Nem lesz semmi baj.” Mindenkitől csak ezt hallja, és ettől nagyon megrémül.
A késői időpont ellenére az udvar teljesen felbolydul. Szolgálók, cselédek, katonák fáklyákkal a kezükben járják körbe a házat. Minden ajtóra és ablakra széles szövettakaró kerül, rajta furcsa írás ezüst szállal hímezve. Többen papírokat tűznek ajtajukra, rajta a felirat: “Az Urat haza várjuk, teljes szeretetünkkel.” Majd’ hajnalig kitart a felfordulás, mire végeznek minden lepedő, lobogó felszerelésével.
Ju napkelte után, mikor szülei elszenderedtek, óvatos lépteivel kioson az udvarra. Az éjszakai rémület lassan tovatűnik benne, helyére a kíváncsiság költözik. Sorra körbejárja az épületeket, mintha soha nem is látta volna, rácsodálkozik újra és újra minden fordulónál. És valóban újszerű számára a látvány: a hosszú ház, amiben a szolgák laknak, egész máshogy mutat, mint ahogy azt megszokta.
Az ablakok és ajtók előtt vastag sötét szőtteseket himbál a szél, rajtuk különös, eddig nem látott jelek és képek. Az épület sarkain, hosszú rúdon fehér zászló lóg, különféle vörös ábrákkal díszítve, amit Ju leginkább sárkányoknak vél. Kíváncsian be-bekukkant a szőttesek mögé, de semmi különöset nem talál. Még a nemeslelkű házáig is elsétál, ami egyébként számára tiltott dolog volt, de ott sem bír rájönni a titok nyitjára: mi ez a sok minden, amit kifüggesztettek a házakra, de még az ólakra is?
Emberrel nem találkozik ezen a korai órán, még az őrök is valahol alszanak a mozgalmas éjszaka után. Ju, ahogy észrevétlen kijött, úgy vissza is oson ágyába, nyugtalanul szendergő szülei mellé. Elnyomja az álom.
Ju ébredéskor azt játssza, amit egyébként is gyakran szokott, szemét csukva tarja, és kihallgatja a körülötte lévő embereket. Édesanyja lágy hangját könnyen meg tudja különböztetni bármitől: – Egész biztos vagy benne, hogy visszajön? – kérdezi nagyapától.
- Igen, eddig mindig visszajött, ameddig én, az apám vagy a nagyapám vissza tud emlékezni… Miért is lenne ez most másképpen? Talán nem szeretnéd? Mind földönfutóvá válhatunk, ha egyszer nem tér vissza.
- De én félek, és tudod miért…
- Akarod talán, hogy elmenjünk a gyerekkel az erdőbe?
- Lehet, hogy jobb lenne, tudod, amikor fiatal voltam, az Úr engem…
Lassan túl távol kerül a két hang, és amúgy sem értette, hogy miről beszélnek, így felkel. Nyakában megcsörrennek a tegnap kapott medálok, valahogy eddig eszébe se jutott megnézni őket. Kis kezével felemeli őket, körbeforgatja, az apró alakokat vizslatja. Tetszik neki az egyik férfi, aki kezében egy lángoló kardot fog, de hamar ráun a dologra, kipattan az ágyból és az új nap iránt eltelt gyermeki boldogsággal kiszalad az udvarra.
Nem sok tennivalóval szokták megterhelni szülei Ju-t, hiszen még kislány, de ma még annyi feladat se jut neki mint máskor. Mikor erre rájön, nagy örömmel veti magát bele azokba a dolgokba, amit egy hasonló korabeli tenne: tyúkokat kergetni, virágokat szedni, bújócskázni. Arcocskájára viszont hamar kiül a fintor, mikor észreveszi, hogy sehol sincs igazán nyugta, valamelyik felnőtt mindig a sarkában van, hol apa, hol nagyapa figyeli minden lépését.
Durcásan üldögél a kút mellett és azon tűnődik, hogy hogyan is szabadulhatna meg a váratlan dajkálástól, amikor nagy kiáltozás támad. Egy pillanat leforgása az egész és már mellette is van nagyapa, felkapja a földről és hosszú léptekkel elindul. “Most bemegyünk szépen a Szentélybe.” “De miért?” szeretné kérdezni Ju, de hangját elnyomja a félrevert harang hangja.
A Szentély, ahová egyébként csak ünnepnapokon szoktak menni, most tele van. Nincs imádság, szónoklat, mindenki ijedten sutyorog. Néhányan nagyapához is odafordulnak, hogy megkérdezzék mi történt, de ő csak legyint, nem tud semmit. Anya és apa is itt van szerencsére, úgyhogy nemsokára megnyugtató cirógatás és nyájas szavak ölében találja magát.
Fülét hegyezve igyekszik elkapni, miről beszélnek, de nem sikerül rájönnie. “A lovak teljesen megvadultak, a széna meg csak röpködött… na meg az a szag…” Az emberek nyugtalansága rá is hatással van, de mielőtt igazán kibontakozna benne, az emberek elkezdenek kiszállingózni a díszes teremből és szüleivel ő is hazasétál. Ebédidő van, gyomra eltéveszthetetlen módon jelzi ezt, még ha ő maga nem is gondolt az evésre az utóbbi órákban.
A délutánt inkább anya mellett tölti, minthogy megpróbáljon meglépni a kéretlen szülői felügyelet elől. Ez megnyugvással tölti el és estére már csak halvány emlékei vannak a nap zavaros eseményeiről. Olyan ártatlan odaadással tér nyugovóra, amire csak a gyermekek képesek.
Valami fura hangra ébred fel az éjszaka. Egészen biztos, hogy éjszaka van, hisz mindenki alszik. Két gyertya is ég az asztalon. Különös, hogy ezt most megengedték maguknak a szülei, hiszen amúgy nem szoktak pazarolni, még akkor sem gyújtottak gyertyát, amikor ő egész éjszaka nem tudott aludni, mert férgekről álmodott.
A hang… valamiféle bugyogás, mint mikor főzeléket főz anya. Ahogy lassan kezd magához térni, egyszer csak megérzi a bűzt is. Förtelmes szag, semmihez sem hasonlítható, gyorsan el is fintorítja száját és befogja az orrát. Felül, hogy megnézze, mi lehet ez. Az ágy mellett, az egyszerű döngölt földpadló most mozogni látszik, és hopp, ott egy buborék. Jó nagy buborék, talán mint egy tányér, csak nő-nő. Majd váratlanul kipukkan és a bűz még förtelmesebb, mint előtte.
Ju egy cseppet se fél, gyermeki kíváncsisággal nézi a padlón a különös jelenséget, egészen addig, míg váratlanul éles sikítás nem ijeszti halára. Összerezzen, és majdnem úgy dönt, hogy bebújik a takaró alá, mikor rájön, hogy anya sikított.
Apa és anya egy szempillantás alatt felkel, csak hogy bokáig süllyedjenek a szoba közepén keletkezett különös iszapban. Ju közben mintha faágakat látna kiemelkedni és eltűnni a híg földben, ami valamikor a padlójuk volt. Anya gyorsan felkapja, és úgy ahogy van, hálóingben kifut vele az udvarra. Apa csak néhány pillanatig marad hátra, anya segítségért kiabál. Apa megpróbálja eltorlaszolni a ház ajtaját kívülről, de nem talál mást csak néhány szerszámot, így azoknak a nyelét fordítja keresztbe.
Valaki megkongatja a harangot, itt is, ott is fények mozognak. Az ajtó rettenetes hanggal megreccsen, apa megpróbálja tartani, de nem sikerülne neki, ha nem érne éppen oda az egyik lovász. Egyre többen és többen kerülnek elő, anya és még néhány másik asszony a Szentélybe tart Ju-val. Hihetetlen a felfordulás, míg él, nem felejti el, gondolja Ju, de hát a gyermekek hamar kiheverik az ilyen traumákat.
Az oltáron nagyon sok gyertya ég, megnyugtató fénnyel borítva be a helységet. Ju-nak nem is volt ideje igazán megijedni, most jön ki rajta a reszketés. Anya nyugtatja, de egyetlen kérdésére sem felel, pedig Ju nagyon kíváncsi. Mindenki az ajtó felé tekintget. A kinti kiáltozások lassan elhalnak, majd apa tűnik fel. “Minden rendben van. Ma nagyapánál fogunk aludni.”
Nagyapa kicsit odébb lakik, a patak mellett. Vagy tíz ember is kíséretként szegődik a család mellé. Nahát, úgy tűnik, hogy aludni senki sem akar, csak Ju-nak parancsolják meg, hogy bújjon az ágyba és aludjon, a felnőttek csendesen diskurálnak. Micsoda igazságtalanság!
Reggel anya és apa elmegy, mondják, hogy ki kell takarítani a házat. Nagyapa vigyáz Ju-ra, mesékkel próbálja lekötni a figyelmét, de Ju ki akar menni. Nincs mit tenni egy ilyen akaratos lány ellen, nagyapa egyszer csak beadja a derekát és elkezdnek sétálgatni. Egy idő után Ju arcán jellegzetes gödröcskék jelenek meg, nagyapa már tudja, hogy baj lesz, ha ilyen konok arckifejezést lát. Visszaindulnak a házhoz.
De Ju már mindent kitervelt, nagyapa nem tud átbújni azon a kis lyukon az ólnál és ő el tud szaladni. Nem tudja miért, de el akar szaladni. A kislány nem volt híján találékonyságnak, elég egy figyelmetlen pillanat és már fut is. “Állj meg Ju, nem tréfálok!” De már késő, Ju eltűnt.
Van bőven hová bújni, ismer minden rejtekhelyet. Azt hitte, hamar felhagynak a kereséssel, de egyre több ember mászkál fel-alá az ő nevét kiáltozva. Itt bizony nem maradhat, de hátra mehet az almafákhoz, ott nem fogják keresni. A vak szerencsére bízza magát és gyorsan a házak melletti bokrokhoz fut. Megpróbálja visszatartani izgatott légzését, hogy hallja, hogy jön-e valaki. Nem jön senki.
A kemény munkával elnyert szabadságtól jókedvűen, csupán csekély lelkiismeret furdalással nyargal a gyümölcsöshöz. Hátra-hátra nézeget, majd döbbenten megáll, pont az orra előtt van az igazi látnivaló. A két nagy almafa mögött a bokrok teli vannak virágokkal. Ilyenkor még nem szoktak virágozni, de nem ez az, ami megragadja Ju figyelmét, hanem a virágok sűrűsége. Még soha nem látott ennyit egy helyen.
Gyorsan közelebb oson, még egyszer hátra pillant, de itt már nem fogják észre venni. Ahogy a bokrok közelébe ér, látja, hogy a földön is rengeteg virág kinyílt, a bokrok mögötti kis rét telis tele van mindenféle színű csodával. Olyan elbűvölő az egész, Ju legszívesebben visszafutna és mindenkit ide hívna, de nem teheti, mert akkor elkapnák és elfenekelnék. Esélye sem lenne ide visszajönni. Úgyhogy megy előre.
“Szedek egy hatalmas csokrot anyának.” De azt sem tudja, melyik virághoz nyúljon. Egyre válogat a színek között, mikor belerúg valamibe.
“Itt fekszik valaki!” Ju, a virágok közt egy embert pillant meg az oldalára fekve. Óvatosan félrehajtja az ágakat. A kíváncsiság nagyobb benne, mint a félelem, pedig elég különös dolgot lát. A férfi teljesen meztelen, testét sár és valami barna, talán alvadt vér borítja tetőtől talpig. Ju megkerüli, hogy az arcát is láthassa. Nyitva van a szeme, de nem néz fel. “Uram!” Szeretné mondani, de csak egy sóhajtás hagyja el a száját. Leguggol a férfi mellé, mire annak megrebben a szempillája és felnéz rá. Ekkor jön rá Ju, hogy akit lát, az maga a Nagy Úr.
Ahogy összekapcsolódik tekintetük Ju szédülést érez. A végtelen fájdalommal teli tekintetbe zuhan egyenesen. Ju látónak született, de ezt eddig senki nem tudta, most pedig azt látja, amit a Nagy Úr látott.
Leszúrták a lovat az aljas csirkefogók, pedig igazán szerette ezt az állatot. Lassan felkászálódik az esésből, fegyverét keresi, de vagy nyolc ember veti rá magát. Páncélban nem nagyon lehet verekedni, nemsokára megint a földön találja magát. “A fene, ezek elkaptak.” A gazemberek megkötözik és egy ló után kötik, úgy húzzák a földön. “Ezt nem tehetitek velem, nemes vagyok, meglakoltok érte! Mindegyikőtökért el fogok jönni!” Zord arccal kacagnak csupán válaszul. Valami nincs rendben.
Egy tisztásra érnek, az emberek szorgos munkába állnak, a harcost otthagyják a földön, ahogy van, megkötözve. Nem látja, mi történik, csak egy jó óra múlva, mikor felállítják. “De hiszen ezek máglyát készítetek!” Néhány erős ember egyenest a rakás közepébe állítja a harcost, és hozzákötözi egy cölöphöz. “A saját uratok fog kibelezni benneteket, ha ez kiderül!” De nem hagyják abba, nemsokára előkerül egy fáklya. Az egyik zsivány kinézetű alak hajol oda: “Soha többet ne gyere erre a vidékre, mert mind így fogtok járni!” Ledobja a fáklyát a farakásra. Gúnyos kacajjal és kiáltozással üdvözlik a nemes kínjait jelző üvöltést. Majd a fájdalom lassan megszűnik, csupán homály és egy hívó szó marad: “Gyere haza!”
Ju egy lépést tesz hátra ijedten. Az Úr valamit mondani akar, de csupán a szája mozog. “Ju, Ju, hát itt vagy!” A kovács fia az. “Itt van Ju!” Nemsokára többen is felé tartanak, de ő nem mozdul. Mikor odaérnek, akkor látják mi történt. “Úristen, itt van Urunk! Hívjátok a papokat!” Szinte meg is feledkeznek Ju-ról, csak nagyapa fogja meg gyengéden a kezét. “Jól van leány, nagy bajkeverő vagy te!” Hangjában vidámság bujkál.
Néhány megfogják az Úr testét, és gyengéden tartva a házak felé indulnak vele. Ju rövidesen megkapja a fejmosást anyától és apától, de addig is valamiféle büszkeség költözik belé. Többen rápillantanak szemük sarkából, és közben megjegyzik, hogy ő volt az, ki megtalálta az Urat. Visszaérkeznek a házhoz, kicsit előbb, mint a többi ember, anya már ott toporzékol, keze a derekán, igazán dühös. Éppen nekikezdene a litániának, de nagyapa felemeli a mutatóujját. “Most ne, Ju találta meg az Urat.” És anya elhallgat.
Nem is esik sok szó az egészről az elkövetkezendő napokban. Mint mindenki, Ju és családja is sokszor meglátogatja a szentélyt, ahol a nemeslelkű fekszik az oltáron. Mindenki érte imádkozik. A harmadik nap reggelén megkongatják a harangokat és az Úr egy gyönyörű, hófehér ruhában kilép a Szentély kapuján. Mindenki éljenezik és még aznap délután egy hatalmas vigasságot rendeznek.
A tánc, a bor és a sültek késő éjszakáig kitartanak, úgy tűnik, az embereknek nagy szüksége van egy kis kikapcsolódásra. A gyermekekkel senki nem törődik, Ju is szabadon mászkál mindenfelé, asztalok alatt bujkál, fogócskázik a többiekkel. Éppen a kút mögött gubbaszt, amikor egy erős kéz megragadja hátulról és felemeli. Az Úr az, még mindig a szép fehér ruhájában.
“Nem felejtelek el Ju, emlékezni fogok rád… mindig!” És ezzel egy kis, virágot formázó medált akaszt a nyakába, ami egy bőrdarabon lóg. Majd lassan leereszti karjából, mélyen a szemébe néz és egy szó nélkül sarkon fordul.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://gloria.dyndns.hu/]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához