LFG.HU

HammerTimeCafe
Barsi Zoltán
novellaCimkek

1.

Belenézett a tükörbe. A kép mögött látta a pici fülke falát. Felnézett a férfi szemére, amely élettelen volt, akár egy üveggolyó. Tudatosította magában, hogy jobb keze annyira szorítja a mosdó szélét, hogy kifutott belőle a vér, és ujjai lüktetnek a fájdalomtól. Ez kellett, hogy egyáltalán érezzen valamit.
Oliver A. Shore, ez a neve. Technikusként került bejegyzésre a telepnaplóban, bár ez legalább annyira semmitmondó tény, mint egy név. Az embert nem ismerhetik meg pusztán azzal, hogy leírják, mi a szerepe. Ennél több, kifinomultabb, érzőbb valami. Igen, érzőbb, még így is, a valódi érzelmek puszta árnyékaival. Több kell, hogy legyen, és az álmai megadják neki ezt a többletet, mert álmában kiszabadul a hideg test csupasz valóságából. Az álmok csak az övéi, ez megmaradt, ez és a tudás az, ami többé teszi másoknál, ami egyáltalán emberré teszi. És ha ezt mindig tudatosítani kell magában, hát ő megteszi.
Oliver leült a földre hogy átgondolja a teendőket. A tükörben így az alacsony mennyezet látszott, a maga műanyag és fém borításával. Mesterséges, és díszletszerű részlet, ami azért hívta fel magára a figyelmet, mert a tükrön keresztül sokkal valóságosabb. Az a valóság, hogy itt ül az isten háta mögött, egy jégszekrényben, a Domínium felszerelésére vigyáz, és udvariasan viselkedik olyan emberekkel, akiket nem is ismer. Mind más világ, gondolatokkal, érzésekkel, amik csak úgy jönnek a semmiből, olyan érzésekkel, amikért neki meg kell harcolnia. Nem tudott lelkesedni ezért a szemétdombért, ahol minden mesterséges, fém, meg műanyag. Egyébként meg eleget tudott, hogy tegyen is valamit.
A férfi testén kidagadtak az izmok, ahogy egyenként megfeszítette őket, érezni akart, és kiűzni fejéből a tompaságot. Aztán csak ült, meg sem moccant, arca egy maszk csupán, tökéletesen érzelemmentes, szemei a szürke falat bámulták, és csak lélegzetét lehetett hallani, meg a páncélburkolatnak csapódó jégdarabok kopogását. Hosszú órákon keresztül ült a fülkében, közben járt az agya. Pontról pontra végiggondolta mit kell tennie, és mik a lehetőségei. A neurális reszocializáció előnye, hogy az ember képes tisztán, hatékonyan tervezni, dönteni. Elzsibbadt a lába, a padlón ülve nyújtogatta néhányszor, mielőtt felállt volna. A tükörben ugyanaz az arc nézett rá, még mindig üres szem, ellazult, semmitmondó vonások. Nagyon jó.
Zuhanyozott, felöltözött, aztán bekapcsolta a rögzítőt. Tudta, hogy nincs rajta üzenet, de Edna figyelmét felkeltené, ha nem tenné meg. Az implantokkal felgyorsított nő éberebb volt, mint bármilyen gép, és folyamatosan figyelte a szokásaikat.
Magához vett a hűtőből némi algakultúrát, és elfintorodott az undorító íztől, aztán kilépett a folyosóra. A falon hatalmas felirat, “LarsCorp Technologies”, és erről eszébe jutott a Kel-Morian Társulás, meg a hideg bányaaknák. De most mennie kell, Edna már látja, a folyosón figyelték a pici kamerák.
Lement az alsó szintre, a folyosón megborzongott az ellátó felől érkező friss levegőtől. Az SCV felszerelés az ellátótól nem messze a szerszámraktárak mellett pihent. Erre legfeljebb csak Edna járt, és ő sem valóságosan. A kapcsoló zümmögött, majd kattant egyet mielőtt a fény végigömlött a hosszú folyosószakaszon. Talán túl van terhelve a vezeték? Ha minden jól megy, már örökre így marad.
Belépett a szerszámraktárba, felnézett, és elmosolyodott a rá meredő kamerák látványától. Intett feléjük, Edna biztosan értékeli a gesztust. A sarokban egy kameratelepítő pók gubbasztott, egyik lába megrezzent a férfi mozdulatára. Oliver a felszereléshez ment, és minden teketória nélkül elkezdte felölteni az irányítókesztyűket. Az SCV kijelzőjén feltűnt a T-280 típusjelzés. A férfi belebújt a szerkezet hasán lévő résbe, és mire elhelyezkedett, a gép is működésre kész állapotba került. A hangszóróból halk sustorgás szólt.
- SCV feladatra jelentkezik!
Megköszörülte a torkát. Edna azonnal válaszolt, hangjában mintha vidámság bujkált volna, bár ez csak a szintetizátor, nehéz úgy hangot adni, ha az ember tüdeje tele van izotóniás tápfolyadékkal.
- Jó estét Oliver! A kettes zsilip melletti szervizfolyosón áramingadozást észleltem százhetvenkét perccel ezelőtt! Jó lenne, ha vetnél rá egy pillantást!
Oliver egy elnyűtt szivart vett ki a fémpáncél belső oldalára ragasztott papírdobozból, majd egy pillanatra bekapcsolta a hegesztő lángját, hogy meggyújtsa. Az ellenállást személyesen szerelte be vagy egy hete a kettes zsiliphez, az időzítést pedig tegnap állította. A zsilip pont a kommunikációs torony alatt nyílik. Csak várj egy kicsit, Edna, van még egy meglepetésem a számodra.
- Rendben, megnézem – mondta, aztán eszébe jutott még valami – Kellene egy kis zene!
A hangszóró torzított ugyan, de még ez is jobb volt, mint a semmi. A felcsendülő dallam felvidította, és Edna éberségét is elaltatta. Kifújta a szivarfüstöt, aztán elindult kifelé a raktárból. Az SCV lábai nagyokat csattantak a fémpadlón.

2.

Alexa a laborban ült, és kávét szürcsölt. Az asztalon a friss eredmények azokról a proteinekről amiket a Kicsi hámrétegéről vakartak le. Azt már megállapította, hogy a kövekre egészen más fehérjék kerülnek, és arra is rájött, hogy nem csak a dominancia kihangsúlyozása a szerepük. Felvette az asztalról a tojás nagyságú kavicsot, és ujjai közt forgatta, miközben gondolkodott. A Kicsi köpte rá a mintavevő készülékre, a robot teljesen tönkrement.
Alexa végighúzta az ujját az apró bütykökön, a kavics oldalán. Két aranyszínű sáv keresztezte kétszer egymást, a sávok anyaga szobahőmérsékleten kicsapódott fehérjéket tartalmazott, meg valami egyszerű enzimet, nyilván amivel a követ tojás alakúra oldotta. Olyan tapintása volt, mint a guminak.
Kortyolt a kávéból. A hámréteg mintái csak megerősítették, amit már eddig is tudott, a hihetetlen hideg ellenére a külső hám nem fagyott, csak egy ellenálló és nagyon jó szigetelőtulajdonságokkal bíró proteinkombináció alkotja, amit az alatta élő sejttelepek választanak ki. A hőképek szerint a lények belsejében hőforrások vannak, igaz csak mintegy mínusz tíz-tizenöt Celsius fokra melegítik fel a külső, burokhoz közeli részeket, de ezeket amúgy is egy fagyálló nedv járta át. A mag közelében már majdnem harminc fok a hőmérséklet, és Alexa még mindig nem értette pontosan, honnan van ennyi energiájuk. Az bizonyos, hogy a fényt kibocsátó szövetnek kellett a magas hőmérséklet, és a lénynek még mindig olcsóbb egy közel áttetsző testet alkotni, mint az egész tömegét felfűteni harminc fokra.
Az apró képernyőre pillantott, ahol csak a sötét sziluettet lehetett látni, óriás gumó, a közepén zöld ragyogással, ami mintha jég alól jönne, és a tompa kinövésekkel, amik lényegében aktingyűrűk voltak. Beleszagolt a kávéba. Megfigyeléseket tervezett az éjszakára, ezért kelt fel, de most úgy gondolta, talán nem olyan jó az ötlet. Mindenki alszik, persze Edna kivételével, csak ő van itt, hallgatja a szelet, ami már most negyven kilométeres lökéseket produkál, és nézi a lények hunyorgó mécseseit.
Az aktingyűrűk vaskos csövek voltak, bennük a jég alól kioldott kövekkel. Egy jobb híján passzív idegrendszernek elnevezett kémiai transzmitterhálózaton keresztül kapcsolódtak a lény központi idegrendszeréhez. A törzs tartalmazott még fejlett fényérzékelő szerveket is, bár a spektrumnak csak arra a tartományára reagáltak, amit a lumináló szövetek kibocsátottak. A lény ezek alapján a megfelelő irányba fordította az aktingyűrűs csöveket, aztán a gyűrűk összehúzódtak, és kilőtték a kavicsot, ami belecsapódott a másik lény testébe. Ha szerencséjük volt, már elég nagyra nőttek ahhoz, hogy ne sebezzék halálra egymást. Semmi értelme az egésznek. Azért világítanak, hogy a másik könnyebben eltalálhassa őket. De mi a célja ennek? A szaporodáshoz nincs köze, mert örökítő anyagot nem tartalmaztak a kövek.
Kiürült a csésze, ideje munkához látni. A konzol elé ült, kényelmesen elhelyezkedett, aztán a halántékára illesztette a csatlakozót. Hivatalos asszisztensként jóval többet kereshetne. Az átmenet legalább fél percig tartott, ő állította be ilyennek, így kíméletesebb. Behunyta valódi szemét, ellazította izmait, és inkább arra a csalóka szellemtestre figyelt, amit a koponyájába épített modul szimulált az érzőközpontjainak. Csalóka érzés, a szimuláció tökéletlen, a látott kép pedig fókuszálatlan homálynak tűnt. Érezte valós testét, ahogy a konzol előtti kényelmes fotel hátradöntött támláján fekszik, és érezte a szellemtestet is, amint a jégen áll. Orrába robogott a hideg levegő, és a Vespene jellegzetes szaga. Szellemszemeit végre tudta fókuszálni, és a látott kép felső részén megjelenő adatok elolvasásával kezdte a munkát. Egyáltalán nem fázott, noha a kijelző szerint mínusz nyolcvankét Celsius fokos szél fújt, ez még helyi körülmények között is hidegnek számított. Az óra szerint késő estére járt már, a szabvány huszonnégy órás időbeosztást átalakították kicsit, és igazodtak a bolygó huszonkét és fél órás forgási idejéhez, így könnyebbnek tűnt, mintha az egyetemes időt használták volna.
Pattanást, és zúgást hallott a valódi fülén keresztül, halk nesz volt, de még így is könnyedén különválasztotta a szellemfül szeles süvöltésétől, mert ez valóság. Jelentéktelen valóság persze, csak a légkondicionálás kapcsolt be “odakint”. A sötétség uralta a tájat, Alexa egy érintéssel túlvezérelte a fényerőt egy kicsit, és a kép hirtelen megtelt a zöld fényfoltokkal. A lány az elkerített részbe akart bejutni, ott több a kamera. A számítógép a parányi receptorokból állította össze a képet, mint ahogy a telep belsejében Edna esetében. Csak itt nem a pókok szerelték fel a kamerákat, mert a hideg tönkretette őket. Oliver hozta ki az SCV manipulátoraival a számtalan állványt, és ő építette a falat is az elkerítéshez. Ezerárnyalatú szintetizátorhang zendült a szélben, mintha mindenhonnan összeszedett apró zajok olvadnának eggyé egy szirén torkában.
- Jó estét Alexa! Nohát, senki sem tud aludni ma éjszaka?
Alexa a hang irányába fordult, és megcsodálta Edna fekete, mégis ragyogó selyemruháját a mély dekoltázzsal. Úgy lobogott a szélben, akár az igazi, és csak mozgás közben lehetett észrevenni a képtorzítást. Alexa magának egy vörös sportruhát állított be, de ez nem látszott, mert a gép utólag keverte rá a már leszámolt pozícióhoz. A szimuláció képtelen lett volna ruhát imitálni a bőrén, ezért egyszerűbb, ha nem is próbálkozik.
- Jó estét Edna! Talán stimulátort kevertél a vízhez? – kérdezte, közben elmosolyodott.
Edna az egyik gumóhoz lépett, majd egészen közel hajolva próbált benézni a homályos zöld fényre. Alexa szerint csak színészkedett, mert a gumók jóval a kamerák fókuszán kívül voltak.
-Ne cseszegess bébi. Már bocsánatot kértem érte.
Alexa sóhajtott, és lekérte a proteinpróbák eredményeit, látképének bal felső sarkában megjelent egy kisebb négyzetbe foglalt terület néhány sornyi adattal.
- Nincs kedved velem tartani? Néhány mérést meg összehasonlítást végzek csak.
Edna felhúzta a szemöldökét.
- Oké, ha nem zavarok – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. – De nem értem, miért keltél fel. A komputer mindent rögzít, ami történik.
Alexa átirányította a képet az elkerített belső részre. A zölden fénylő pöttyökkel telehintett völgy eltűnt, helyette egy kisebb hangár méretű terem szélén álltak. A lábuk alatt csupasz jég fehérlett, amire valami rongyszerű anyagot tett Oliver, hogy könnyebb legyen közlekedni. Középen egy majdnem öt méter magas jégtojás éles kontúrokkal. Több ezer apró gépszem figyelte. Alexa megszédült a hirtelen állapotváltozástól, de igyekezett titkolni a másik előtt.
- Nos, ez igaz, de valahogy finomabb a kávé éjszaka, és ki tudja, lehet, hogy rájövök pár titokra – megvonta a vállát, hallgatta, ahogy visszhangzik szellemhangja a teremben.
Edna ezt a gumót is megnézte közelebbről. A hatalmas tojás mintha tömör jégből lenne, a héjon barázdák futottak végig, apró rücskök szabdalták, és ezek az egyenetlenségek megtörték a belülről fakadó zöldes ragyogást. A lény áttetsző anyagában homályos, kivehetetlen formák lüktettek, olyan lassan mozogtak, hogy alig érzékelte. A vékony jégszilánkoknak tűnő erek finom hálózatot alkottak.
- Olyan szép! Alszik?
Alexa egy kört rajzolt a levegőbe, mire megjelent egy virtuális kezelőpanel. A kérdésre felnézett a rengeteg diagramból.
- Ha ki merném jelenteni, hogy van központosult önérzékelése, azt mondhatnám, hogy nem, nem alszik – mondta, majd néhány feliratot érintett meg a kijelzőn, amin új adatok jelentek meg. – Folyamatosan ugyanazt az aktivitást produkálja szinte minden tekintetben.
Halk koppanás hallatszott, és Alexa felegyenesedett. A hang “kívülről” jött. Hallgatódzott még néhány másodpercig, de a hang nem ismétlődött meg.
- Ki van még itt, Edna?
Az asszisztenslány épp bedugta mutatóujját a tojásdad testbe, és nézte a képét a héjon keresztül.
- Nyugi, csak a szél volt. Szemmel tartok mindent bébi – kihúzta a kezét, és elfordult a lénytől. – Csak Oliver szöszmötöl valamit a kettesnél.
Alexa kifújta a levegőt. Csak most vette észre, mennyire feszült. Talán az utóbbi napok megfeszített munkatempója az oka.
- Oliver? Nem bízok benne. Annyira… üres.
Edna a falhoz sétált, és nekitámaszkodott. Hogy csinálja, hogy nem siklik át rajta?
- Az aktájában az áll hogy reszoc. A Kel-Morian mellől küldték. Csak egy szerencsétlen zombi, ne törődj vele – mondta, aztán valamivel halkabban megkérdezte. – Mit gondolsz, tudna valamit kezdeni az ágyban?
Alexa kuncogott. A fehérjeelemzés elkészült, de semmi különös. Ellenben a dinamikus adatelemző talált valami furcsát. Lekérte az eredményeket.
- Mennyi pénzt kapsz ezért a melóért, Edna?
Csak úgy mellékesen tette fel a kérdést, szinte oda sem figyelt rá. Az adatelemző szerint a kavics felszínén a fehérjedarabkák elhelyezkedési mátrixa egy bizonyos struktúrát követ, ami felvesz pozícióbeli szabályszerűségeket. Ez azt jelentené, hogy sikerült kideríteni a kavicsok jelentőségét. Izgatott lett, és azt is csak némi késéssel vette észre, hogy nem érkezik válasz.
Felnézett, de nem látott senkit. Semmi sem mozdult a nagy teremben, néma csend, csak a jég pattogása hallatszott, majd egy halk, búgó hang “kívülről”.
- Edna?
Semmi válasz, hangja lassan halt el a csupasz falak közt. Hová lett ilyen hirtelen, szó nélkül? A valóságos testére koncentrált, és arra, amit érez. Még mindig a fotelben ült. Ezúttal valódi száján szólalt meg, és sikerült is meglepni magát a hangjában csengő feszültséggel.
- Edna? Itt vagy?
Csend.
- Kicsatlakozás!
A számítógép azonnal bontotta a kapcsolatot, és Alexa kiszakadt a hamis szellemtérből. A valóság ingerszegénysége pár másodpercig megzavarta helyzetérzékelését. Kinyitotta a szemét, a kijelző még mindig ugyanott állt, az éjszaka csendje és sötétje sem változott.
- Edna!
Megnyomta a komlink kapcsológombját. A csendben a hangos, éles csipogástól megijedt.
- Komputer! Közvetlen kapcsolatot kérek, Edna Gwelly asszisztens!
- Direkt kapcsolat nem lehetséges. Célszemély nem elérhető.
Már nyúlt, hogy újra próbálkozzon, de jobb ötlete támadt.

3.

Oliver mosolygott, miközben az SCV karja bezúzta a mennyezetig érő üvegkád oldalát. Az izotóniás folyadék saját tömege megtette a többit. Az üveglap maradéka millió darabra szakadt, miközben a lé a földre zúdult, és néhány pillanat alatt utat talált magának valahová, csak Edna maradt ott, mit egy döglött hal.
Oliver gyors lett, a stimpack felgyorsította a reflexeit, felpörgette az agyát. A lánynak nem sok esélye maradt vele szemben. A férfi végiggondolta a dolgot, először a komlink tornyot tette működésképtelenné, a kettes zsilip pont alatta helyezkedik el. Kiiktatta az áramellátását, és arról is gondoskodott, rajta kívül senki ne kapcsolhassa vissza. Aztán leválasztotta Edna csatlakozását, gyakorlatilag megbénítva ezzel a lányt. Még arra sem volt lehetősége, hogy kimásszon a kádból.
Edna reszketett a földön fekve, izmait görcsök rángatták, bőrét több helyen elvágta az üveg. Halántékából a csatlakozó vékony zsinórja lógott. Oliver csak most tudta meg, hogy albínó. A hosszú szálú haj már-már őszesen világos, a bőr rózsaszín, a tágra nyílt, távolba meredő szemek pedig piros színűek voltak. Nyálkát hányt, aztán hörögött, próbált levegőt venni. A tüdejét akarta kiüríteni, a folyadékban oldott oxigént hamar elhasználja, azután pedig megfullad a bennmaradó nyálka miatt. A torkát markolászta, és tátogott.
- Nem fog menni, kislány!
Kitépte a csatlakozót a lány halántékából, és maga felé fordította a fejét. Edna látta őt, és fel is ismerte, a piros szemekben iszony ült. Oliver jól megnézte magának a reszkető orrcimpákat, vékony ajkakat. Szüksége volt erre a képre, mert felidézett benne valamit, egy érzést. A ringó keblek és a combjának feszülő csupasz ágyék nem mozdított meg benne semmit, és csalódott is kissé miatta. A kezében tartotta egészen addig, amíg meg nem fulladt, azután pedig a földre lökte.
Átkutatta a lány szobáját a kódok után, végül egy kis dobozban találta meg az egyik fiók mélyén, néhány régi fénykép társaságában. Azzal kezdte, hogy felülírta az összes biztonsági protokollt, és belépőkódot, aztán utasította a gépet a komp előkészítésére, és az adatok kimásolására. Igyekezett, ilyenkor ugyan alszanak a többiek, de bármi közbejöhetett, nem akart meglepetést. Ki van még? A pilóta, a kutató, és a biológuslány. Alszanak, és ha minden jól alakul, gond nélkül elintézheti őket egyenként.
Azon tűnődött, hogy vajon mit érezne, ha nem barmolták volna szét az agyát. A Domínium fennmaradása a tét, és ezért képes lett volna meghalni, de ezt csak úgy programozták belé. Nem lehetett biztos benne, hogy ez a saját meggyőződése, sokkal inkább úgy gondolta, a reszocializáció eredménye. Nem is ez a fontos. Arra kell gondolnia, amit az arctalan hadnagy mondott neki a “bizalmas” megbeszélés után. Gyakorlatilag felkérték, hogy mészároljon le egy független kutatókolóniát, és lopja el a kutatási eredményeket. A hadnagy, aki átlátszatlan sisakot viselt azt mondta, ez nagy áldozat, de a Domínium fennmaradása érdekében áldozatokat kell hozni. Őt magát különösebben nem érdekelték a morális vonatkozások, a “beavatkozás” után semmiféle szociális gátlása nem maradt. Ha azt mondják neki, tépkedje ki egy gyermek ujjait egyenként, a problémát az jelentette volna, hogy melyikkel kezdje. Ez az, ami zavarta. Tudta milyen dolog érezni, de képtelenné tették rá. Mikor ezt megemlítette, a hadnagy azt mondta, a neurális reszocializáció bizonyos hatásai visszafordíthatóak. Persze ahhoz, hogy kiérdemelje a figyelmet, jól kell végeznie a küldetését.
Mostanra a jég a fejében őrjítővé vált. Néhány emléke megmaradt, és noha nehéz feladat előhalászni tudatának mélységeiből, bálványozta őket, mert azt sugallták, van valami más, valami több a tompaságon és hidegségen kívül, hogy “az” előtt voltak vágyai, kívánságai, és akadt, ami örömet okozott neki. Annál nagyobb csalódás érte, mikor látta, hogy az élmények, amik régen felkavarták, most semmi hatást nem váltanak ki belőle.
Mielőtt visszamászott az SCV gyomrába, végignézett a szobán. Minden részletet elraktározott, az emlékek a valóság építőkövei.

4.

Alexa még sikoltani is elfelejtett. Alfred a folyosón szaladt, nem láthatta, amit a lány felé mutatott a kijelző. A sarkon túl Oliver állt, kezében egy C-14 Gauss karabély, amit a raktárból hozott. Alexa végignézte, ahogy a férfi az SCV szerkezetben kijön Edna fülkéjéből, sajnos azt nem tudta megnézni, mi van odabenn, mert a magánszférában nincs kamera. Egyenesen a raktárba ment, az SCV ott maradt, csak a fegyvert hozta magával. Alexa megdöbbent a férfi gyorsaságának láttán. Régebben dolgozott a LarsCorp Technologies Tarsonis melletti blokkjain, ahol harctéri stimulátorokat fejlesztettek. Szintetikus adrenalint kevertek endorfinokhoz kapcsolt pszichotropikus agresszióerősítőkkel. A stimpack felgyorsította a katonák reflexeit, fokozta az agressziót, növelte az állóképességet. Oliver a szer hatása alatt lévő alanyokra hasonlított, és mikor Alexa meglátta a felkarján lévő apró sebet, minden világossá vált.
Alfred befordult a folyosó végén, és egy másodpercig nézte a rá szegeződő puskacsövet, aztán arcát széttépték a lövedékek. Alexa elfordult, összegörnyedt, és kihányta a kávét. Oliver most biztosan az ő szobájába megy, felfedezi, hogy nincs ott, és idejön. Gondolkodni próbált, de nem sikerült lehiggadnia. Eszébe jutott, hogy üzenetet kell küldenie, de aztán maga előtt látta a pilóta szétrobbanó arcát, és inkább a zsiliphez futott. Ki kell mennie, ha itt marad, meghal. Ami azt illeti, odakinn is, a szkafander csak néhány óráig óvja meg a hidegtől, levegője sem tart örökké. A zsilip mellett a fali rekeszben hevert az öltözék, feltépte a rekesz ajtaját, és kezdte magára kapkodni a darabokat. A kezeslábas, a sisak, és végül a szabályzó és a palack került a helyére.
A zsilipben, miközben tartott a visszaszámlálás, érezte, ahogy egy izzadtságcsepp csurog le halántékán, de letörölni nem tudta. Vajon mennyi ideig tart átjönni a belső zsilipen, hogy a kutatóépületbe jusson az ember? Eddig sohasem mérte le, de úgy emlékezett nem sok. Bármelyik pillanatban jöhet Oliver, lehet, hogy észre sem veszi ahogy kinyílik mögötte az ajtó, és a férfi hátba lövi. Hátranézett, de csak ő állt a két csukott zsilipajtó közt.
Kinyílt a zsilip, és feltárult előtte a völgy a zöld fényekkel. A levegőben lévő pára azonnal a szkafanderre fagyott opálossá téve az ezüstös anyagot. A sisakban is hallotta a jég ropogását, ahogy nekiindult az egyenetlen felszínen. El akarta kerülni a völgyet és a lényeket, és egyúttal ki akart kerülni a telepet övező kamerák látószögéből. A domb tetejét célozta meg, az közel esik, és mögötte a völgyben már nem látszik. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne kezdjen rohanni, ha lassan megy, nem hagy nyomot. Hosszú percekig tartott, amíg elérte a domb tetejét, és aláereszkedhetett a másik oldalon. Az éjszaka körülvette, a csillagok fényét a jég visszaverte, így látta a terepet maga körül. Egyenes vonalban távolodott a teleptől, néha megfordult, hogy meggyőződjön róla, nincs mögötte senki. Csak most kezdett felébredni a félelemből és rettegésből, ami odabent a hatalmába kerítette. A gondolat, hogy Oliver megölt a telepen mindenkit abszurd, de még képtelen végiggondolni mit is jelent. Talán egy mérföldet tehetett meg, és úgy érezte, itt már elég biztonságos, hogy megálljon. Egy jeges szikladarab mögé húzódott, és a kőnek támaszkodott. A szél mögötte szétfújta a nyomait, aminek örült, de aztán hogy ezt végiggondolta rájött, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen. Ült a sötétben, és rátelepedett valami sokkos fásultság. Alig érzékelte környezetét, gondolatban valahol egészen máshol járt, csak annyira maradt tudatánál, hogy szemmel tartsa a völgy telep felöli oldalát.
Nem értette, mi történhetett. Hajszálon múlott, hogy életben maradt, ezt tudta, bár nem kapott túl sok haladékot. Előbb-utóbb vissza kell térnie, különben itt kinn fog megfagyni. Végig kellene gondolnia a lehetőségeket, és felállítani egy stratégiát, de képtelennek érezte magát rá, hogy összeszedje erejét, és legyűrje a fásultságot. Órákig tartott, amíg a sötétségben a süvöltő szél hangját hallgatva kissé megnyugodott. Oliver nem jött utána, és nem látott semmi mozgást, változást.
Ha visszamegy, a hátsó szervizzsilipen át kell megpróbálnia a bejutást, ott a belső rendszer kódját használva észrevétlen lehet. Ott van az elkerített lény, célszerűnek tűnt könnyen megközelíthető helyre építeni a teleptől különálló izolációs kamrát. Eszébe jutott mennyit kellett könyörögnie az izolációért, míg Edna végül beadta a derekát. Aztán Oliver, amint kijön Edna fülkéjéből.
Az első lépéseknél reszketett a lába, és dobolt a szíve fülében. A jégtörmelék ropogott a talpa alatt minden egyes lépésnél, most valahogy hangosabbnak tűnt, mint idefelé. Lélegzete bepárásította a sisak üvegét, és csak néhány másodperc múlva tisztult újra ki, ez azt jelentette, hogy merülnek a ventillátort működtető telepek. Egy kép villant az agyába, Oliver áll a zsilip előtt, kezében a C-14, és felgyorsított reflexei még azelőtt elkapják, hogy egyáltalán észrevenné. Már a völgy felénél járt, mikor meghallotta a tompa robajt a csattanással. Amerre a telepet sejtette valami nagy és fényes emelkedett a levegőbe, és egyre gyorsult, ahogy mind jobban távolodott az égbe. Oliver az, megszerezte a komp indítókódjait, és lelépett! Alexa szíve nagyot dobbant. A komp nélkül itt ragadt, amíg nem tudja értesíteni a Domíniumot, és érte nem küldenek valakit. Afelől nem voltak kétségei hogy Oliver tette, és azt is tudta, bent csak holttesteket fog találni. Néhány másodpercig azon kezdett gondolkodni, milyen jelekből láthatta, miből következtethetett rá, hogy mire készül a férfi, de aztán leállította magát, ennek semmi értelme. Inkább igyekezni kezdett, tudnia kell, milyen állapotban hagyta Oliver a telepet.
A dombtetőre érve a vészfények villogását látta meg először. A hangár teteje tárva-nyitva, de ami fontosabb, felül a sötétségből kiemelkedő reszkető párafoltok, amiket a vad szél szétmarcangolt, és magával ragadott. Szökik a levegő! Alexa futni kezdett a zsilip felé, már nem törődött azzal, hogy mi lesz, ha esetleg az egész csak egy csapda, és Oliver tényleg itt maradt. A panel sötét volt, és hiba püfölte a nyitógombot, hiába szólongatta a rádión a gépet, nem történt semmi. Talán a szervizzsilipen, vagy a kettesnél bejuthat! Elrohant a völgyre néző oldalon a telep falánál, ami nem volt könnyű a nehéz szkafanderben, ügyet sem vetett a zöld fényekre, amik odalenn hunyorogtak a völgyben. Az izolációs kamrát manuálisan is lehetett nyitni, most ezt próbálta meg, de nem engedett. Bezárta volna? De hogyan? Végső kétségbeesésében még egy nagyot rántott rajta, mire a széles vasajtó halk reccsenés kíséretében feltárult. Alexa nem érezte, hogy megkönnyebbült volna.
Odabenn a zöld hunyorgás kivételével sötétség lepett el mindent, Alexa csak körvonalakat látott. Nyugalom, a szem pár perc alatt hozzászokik a kevés fényhez. Arra gondolt, ha bejut, a vezérlőben azonnal le kell zárnia minden külső nyílást. Ha az algatelepek nem fagytak meg, talán van esély rendbe hozni a levegőt.
Fájdalom tépett a lábába, olyan erővel, hogy megtántorodott, nekidőlt a lénynek, és a szkafanderen keresztül is érezte a jégfal hidegét és tömörségét. Forró vér csurgott végig combján, aztán bokáján. Valami sötét lyukat látott az ezüstös anyagon, meg a mindent kitöltő halványzöld delíriumot. Csak most gondolta végig mit jelent, hogy az ezüstös anyag visszaveri a fényt. Gyilkos hidegség kúszott be a nyíláson hozzá, eltűntette a fájdalmat, de úgy érezte, eszi a húsát. Még volt ideje arra, hogy lássa, amint keze csuklóig belesüpped a lény bőrébe, és ez arra emlékeztette, amit Edna csinált. Még a selyemruha is az eszébe jutott a mély dekoltázzsal. Aztán elvesztette az eszméletét.

5.

Kényelmetlen minden, ami körülveszi, ezt érezte. A forróság, ami mintha egészen bizalmaskodó lenne, igen, de talán még közelebb jár az igazsághoz, ha azt mondja, forró hús tapadt a bőrének minden darabkájához. Rátapadt, körbezárta, és szorította, ami tényleg kényelmetlen. Néha megmozdult, és ilyenkor érezte mennyire síkos, nyálkás ez a hús, mintha valami hatalmas gyomorban lenne, és ekkor eszébe jutott az utolsó emlékképe a lényről, és a szkafanderről, ami a lény húsába olvad, és ettől rémület töltötte el. Most nincs rajta a szkafander, és hideget, fájdalmat sem érzett, leszámítva a tompa lüktetést a combjában.
A kényelmetlenség abból eredt, hogy képtelen megmozdulni a forró hús-bilincstől, ami körülvette. Szájába, orrába, fülébe, és egyáltalán minden testnyílásába betüremkedett, kitöltötte belső testüregeit, és mintha még odabenn is mocorgott volna. Először azt hitte, a lény megemészti, aztán észrevette, hogy tud lélegezni, igaz csak egészen apró levegő kortyokat. A szemét nem tudta kinyitni, hallani sem hallott, és időnként pánikrohamok jöttek rá, de ilyenkor mindig kesernyés folyadék spriccelt a nyelve alá, amitől megnyugodott, és valahogy kívülről szemlélte magát. Az időt egyáltalán nem érzékelte, és mivel néha elmerült a testetlenségben, amit a nyelve alá spriccelt anyag okozott, még nagyjából sem tudta megítélni mióta van itt. Azt tudta, hogy a combja már egyáltalán nem fáj, és ebből arra következtetett, hogy valamivel több időt töltött a forró húsban, mint ahogy emlékszik rá.
Aztán képeket kezdett látni, először csak fényeket, árnyékokat, ezeket mind a modulon keresztül látta, és arra gondolt, a folyadék most teszi tönkre a méregdrága csatlakozót, de aztán az érzetek egyre finomabbá váltak. Néha különös zörejeket, hangokat hallott szellemfülével, és örült, hogy végre lekötheti figyelmét valamivel. A fények és hangok lassan-lassan szerveződtek, összefüggőbbek lettek, bár sok értelmet így sem tudott belőlük kihámozni. Végül valamikor, úgy gondolta, viszonylag hosszú idő múlva, meglátogatta valaki a szellemtérben.
Sötétség vette körül, és mindketten a semmiben lebegtek, az alak elmosódott árny volt csupán, de Alexa rögtön felismerte az emberi vonásokat, még azt is, hogy egy nő az illető. A hangja már valamivel határozottabb tónusokat hordozott.
- Üdvözöllek!
Alexa hosszú idő után először hallott beszédet, különös érzést keltett benne az értelmes gondolat közvetlen megnyilvánulása. Az sem zavarta, hogy a saját hangját hallja.
- Ki vagy te?
Az alak néhány másodpercig nem szólt, és nem is mozdult. Talán nehezére esik a szimulációs adatok módosítása? Ez megmagyarázná azt is, miért ilyen puritán a környezet.
- Nos igen, én már ismerlek Alexa – mondta. – A Raj egy Irányítója vagyok.
Alexa összerándult a forró hús fogságában. A Zerg Raj! Végigfertőzték az ember lakta planétákat és platformokat, a Domínium alig egy kis folt az egykor tisztes Konföderációból. A hang folytatta.
- Félelmet érzékelek, pedig felesleges aggódnod. Nem akarok ártani neked. A Raj célja az élet tökéletesítése, és nem az elpusztítása. Te már nem vagy a Raj ellensége.
- Mit akarsz tőlem?
A lény még mindig csak állt, nem mozdult. Alexa megpróbált mozdulni a szellemtestben, de neki sem sikerült.
- A Központi Tudat azért teremtett engem, hogy tökéletesítsem az emberi fajt. Semmi más feladatom nincs. Nézd a lényeket ezen a bolygón! A Központi Tudat tökéletesítette őket, hogy felhasználja testüket. Így értelmet nyer létezésük.
- A Központi Tudat halott! Itt maradtatok vezér nélkül. Láttam a videókat, ahogy egymást szeditek ízekre nélküle.
Az alak pár másodpercig hallgatott, Alexa pedig valamiért örült a pillanatnyi győzelemnek.
- Nem szívesen emlékeztetlek rá, hogy tulajdonképpen mi történt a társaiddal. Most Kerrigan vezeti a Rajt, ő a Központi Tudat. Őt talán ismered?
Ez felért egy arculcsapással. Az Irányító talán célozni akart valamire? Nem volt benne biztos, hogy egy idegen létforma képes az emberi iróniára, de aztán eszébe jutott, hogy Kerrigan teremtette. Nem szólt semmit, a Zerg pedig folytatta.
- Mialatt beszélgetünk, a Rajom egy része épp feléd közeledik. Nagyszabású tervet készítettem, és a társad majdnem keresztülhúzta – mondta. – Nem hagyhattam, hogy elérje a lakott szektort, és sajnos el kellett pusztítanom, hogy visszaszerezzem az űrjárművet. Még szükség lesz rá a továbbiakban. Most pihenj gyermekem, gondolkozz azon, hogy új élet vár rád.
Az alak eltűnt, egyszerűen elenyészett, és csak a sötétség maradt a nyomában. Alexa egyedül maradt gondolataival.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához