LFG.HU

HammerTimeCafe
Rorimack
ismertetőCimkek

Lassan itt a tavasz, és megérkezett az újramelegített Shadowrun regénysorozat következő kötete is, a Poison Agendas. A kiadás tehát terv szerint halad, a kérdés már csak az, hogy cél, mint olyan, létezik-e.

Megint csak a régi regényekre kell visszatérnem: az, hogy a világ együtt mozdul a regények történésével, óriási lökést adott a műveknek. Elolvastuk őket, ha másért nem is, azért, hogy tudjuk, mi történt “odaát”. Most, hogy a Shadowrun Duels világában, évekkel az “igazzy” Shadowrun mögött kullogunk, szó sem lehet ilyen világformáló eseményről, s ami még rosszabb, saját világunk próbál beszivárogni a lapok közé.

Amíg az első regény még elment egy érdekes bevezetésnek az árnyak világába, addig a második rész legnagyobb erénye az lehet, hogy átvezetőként szolgál a remélhetőleg élvezhetőre sikerült harmadik részhez. Ugyanis a Poison Agendas nem más, mint egy úgynevezett újrajátszás-regény. Ha a kifejezés nem is, a módszer jól ismert: valaki lemesél egy kalandmodult, s annyira megtetszik neki, hogy regényt ír a karakterek kalandjaiból. Az eredmény széles skálán mozoghat: az egyik felétől illik elájulni, mert irodalmi magasságokba emeli a szerepjáték-regényt, a másik véglet pedig kockacsörgéstől hangos újramesélése a múlt pénteki partinak.

Sajnos a Poison Agendas ezen másik véglet közelében helyezkedik el. Már az alapötlet sem túl eredeti. Kellan Colt kezd beleszokni a seattlei árnyakba, és kezd elege lenni mentora, Lothan, a troll csatamágus atyáskodásából. Elhatározza hát, hogy következő, saját kalandját már ő, mint kifejlett árnyvadász vezényli le. És lőn. Hamarosan megtudja, hogy egy idegen országban tömegpusztító fegyvereket rejtettek el (vajon honnan meríthette ezt a zseniálisan eredeti ötlete Kenson?), hát körbekérdez, felfogad három újabb figurát (szó szerint, hiszen az új szereplők egyenesen a Shadowrun Duels második szériájának akcióbábúi), levernek még egyet, aki túl ronda volt, hogy szereplő lehessen belőle, és elindulnak a Nagy Útra.

A városon kívüli vadászatok mindig is érdekesek voltak, ráadásul a Kígyó-folyóba még akár némi áthallásokat is beleerőltethetnénk, de itt már kétszáz oldal felett járunk, tehát fel kell kicsit gyorsítani a dolgokat, így mintha az egész kirándulást egyszerűen áttekernénk.

Még minden menthető lenne, hogyha a fegyverekről többet is megtudnánk, mint hogy azok bizony kannákban tárolt durva izék, vagy ha a lezárás igazán eredetivé sikerülne, de sem a Lothan és társai féle atyáskodás, sem az aktuális főgonosz ördögi tervének meghiúsítása sem képes az olvasó ledöbbentésére. Főleg az utóbbi nem – igen, láttuk a legújabb Batman mozit, igen, tetszett, de nem lehetne azt, hogy ehelyett egy Shadowrun-regényt olvasunk?

A teljes gyűjteményre törekvő fanatikusokon kívül tehát csak azoknak tudom ajánlani, akik feltétlenül kíváncsiak, mi történik a Born to Run és február végén kijött Fallen Angels között. Ez utóbbit több szempontból is érdemes majd a kezünkbe venni. Egyrészt, a fentiek ellenére a Poison Agendas tartalmaz pár érdekes, elvarratlan számot, amely kibontva érdekes történetet eredményezhet, másrészt ezzel a kötettel végre vége Stephen Kenson trilógiájának, s a negyedik kötetben egy új szerzővel, Jason M. Hardy-val ismerkedhetünk meg.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.