LFG.HU

Morthel
novellaCimkek

Öt

Valahogy mindig vonzalmat érzett az ilyen helyek iránt. A tulajdonostól kapott jókora dzsad olajmécses meleg mélysárga fénye – amit a kocsmáros úgy nevezett, a sivatag színe – sejtelmes derengésbe öltöztette a lefelé vezető szűk csigalépcsőt. Töredezett, a használatban fényesre és simára kopott grádicsokon vezetett az útja. Mindig izgalom töltötte el, amikor ilyen régi, a múlt szagát árasztó helyeken akadt dolga. Amikor leért, jókora, legalább húsz láb átmérőjű, nagyjából kör alakú helyiség tárult a szeme elé. A pince. A dohos levegőn és a föld hűvösén kívül azonban mást is érzett odalent. Valami sokkal csontig hatolóbbat, mint a krumpli és a bor számára ideális pincehideg. Lassan sétált körbe, miközben a mécsessel egyenként életre keltette mind a hét, a falon körben elhelyezett fáklyát. Elsőre semmi különlegeset nem mutatott a hely. Körben a fal mentén kisebb- nagyobb dobozok, az egyik részen falba vájt, jókora, vaskos fapolc állt sok száz porlepte agyagpalackot tartva, nem sokkal mellette egy emberes rakás krumpli terült el tunyán. A termet a középpontjában egyetlen vastag, ötszögletű oszlop tartotta, amit néhány hordóval és számtalan rothadó, rozsdásodó lommal “falaztak” gondosan körül.
- Ez lesz az – mondta ki hangosan, mintegy megerősítve saját gondolatait.
Ahogy odalépett a vaskos monumentum elé, már biztos volt a dolgában. Ez az, amit keresett, ez vezette idáig. Egy oszlop itt, ilyen távol a többitől, és senki nem is sejti, mit rejt ez a hely. Ahogy körbejárta, megpróbálta felmérni a méreteit.
- Jóval nagyobb, mint a többi, legalább hat ember kellene, hogy körül tudják fogni. Na lássuk, mit mutatsz nekem, barátom! – Azzal megállt egy pillanatra, szemeit lehunyva, lassan, mintha valami sűrű matériába nyúlna, megérintette…

A “Tara Krest” pincéjében kissé elszabadultak az indulatok. Mindenki ott volt. Mindenki, kivétel nélkül. Ilyen összejövetelre már évtizedek óta nem került sor. A Lepel szövetsége gyűlést tartott. Az utolsó zsebmetszőtől a legbefolyásosabb városi polgárig mindenki eljött. Aznap éjjel a város nyugalmat nyert: nem volt egyetlen rablás, tolvajlás vagy késelés sem a céh “birtokán”. Mindösszegyűltek. Muszáj volt, mert viharfelhők gyűltek, és ha kitör az a bizonyos vihar, lehet, hogy az lesz az utolsó a szervezet számára.
- Ez nyílt hadüzenet volt – hangoztatta az egyik idősödő polgár.
- De lehet, hogy csak valami újabb fortély, nem tudhatjuk, ki az ellen cinkosa köztünk! – riposztozott egy középkorú “nemes”.
- Nem hiszem, hogy egy haldokló az utolsó percében tréfálkozna, vagy gondolod, hogy most röhög a markába odaát? – válaszolt a terem közepén lévő hordókon álló két alak egyike.
- Nem, de akkor is meg kell fontolnunk, hogy megéri-e a befektetést!
- Ja. Meg kell. Mégis, meddig fontolgassuk? Mikor már csak ketten ülünk itt az utolsó két sámlinkon, hogy talán ideje lenne visszavágni meg visszaszerezni mindenünket. Így gondolod?
- Nem, de ez sok vérrel járna és sok élettel fizetnénk minden egyes újabb lépésért, és minden egyes lépés újabb bosszút szülne. Szóval szerintem igenis alaposan meg kell fontolnunk, legyen-e háború az Ércmívesekkel.
- Ebben igazad van, de akkor is el kell döntenünk, hogyan tovább, és jó, ha észben tartod: ez most nem egy cserebere üzlet és nem az a tét, hogy mekkora lesz a hasznod, hanem az, hogy túléled-e az üzletkötést.
- Én kockáztatnám a nyílt háborút is akár…
- Nics igazad! Szerintem egy csapás elég lenne! – szólt hozzá kéretlenül az egyik ifjú és heves vérmérsékletű “tanonc”.
- Igazán? És mégis, hogy gondolod azt az “egy csapást”, öcsém? – kérdezett vissza a jelenlévők legnagyobb megrökönyödésére az eddig a hordók tetején csendesen várakozó Mantis.
- Hát csak úgy! Csapjuk agyon őket, mint a legyet szokás! Állítsunk nekik csapdát, amibe biztosan belesétálnak! Üssünk mi először, és üssünk akkorát, hogy már ne tudjanak viszaütni.
- Tényleg? Hát ez aztán elgondolkodtató… – Mantis a hordó tetejéről leugorva lassú ragadozótempóban közeledett az ifjonchoz, miközben mindenki eltágult a fogadatlan prókátor mellől, jelezvén: senki nem mer ellentmondani a vezérnek. – Na, úgy mégis, mi lenne a terved?
- Hát… – a fiatalember válaszra nyitotta a száját, de már nem jöhetett ki rajta egy szónál több.
Mantis hirtelen mart, mint egy kobra. Egy pislantásra sem maradt ideje senkinek a teremben, és az ifjú torkán már megfeszült a garott.
- Ah-a-adjuk ne-ki-kik a Szürkét!
Mint feloldó varázsige csendült a név. Enyhült a szorítás, és az ifjonc végre szuszhoz jutott.
- Nem is vagy te olyan kukaceledelnek való, mint egy perce hittem. Mégis, hogy gondolod? – Csendben, körbe sétálva várakozott, amíg a másik újra levegőhöz jutott, közben ismét olvadni kezdett a jéggé fagyott hangulat, és az ifjúval együtt mindenkibe visszatért az élet.
- Kapjunk el egy olyan fantomot, akinek még az arcát sem ismeri senki, mert miután találkozott vele, soha többé nem nyithatta beszédre a száját?
- Ne-nem egészen – dörzsölgette az ifjú torkán a vékonyka, kékeslila csíkot. – Elég, ha üzensz a “tárnapatkányoknak”, hogy békét akarsz és jó szándékod jeléül értékes trófeával szolgálsz nekik. A Szürkéről ugyanannyit tudnak, mint mi. Vagyis semmit. Magas, vékony meg ilyesmi. Semmi pontosat. Olyan, mint te vagy én, vagy bármelyikünk, így látszatra bárki eljátszhatja,és jelenleg elég is lenne ennyi: a látszat.
- Nem is rossz. Egyáltalán nem rossz. Ha bekapják a csalit és kitart a tűzszünet, nyerünk némi időt, ha pedig nem, hát úgy is jó. Olyan kelepce várja majd őket, ahonnét nincs kiút. Majd szépen, tárt karokkal várjuk őket… – töprengett el Mantis. – Tudod mit, jutalmat érdemelsz, hogy ilyen jó ötlettel szolgáltál, kölyök. Te leszel a szalmabábom.

Hat

A lakrész apró volt, de takaros, annyiban hasonlított más társaihoz, hogy itt is drapériákkal oldották meg a mocsok elfedését. Az egyik faliszőnyeget választotta, ami az ajtóval szemközti falat uralta. Egy mozdulattal megragadta, majd fordított rajta egyet és a földre terítette. Őt is meglepte, hogy a mozdulat pont úgy sikerült, ahogy tervezte. Megelégedése jeléül megeresztett egy kurta hümmentést, miközben lekuporodott a padlóra, a leterített faliszőnyeg közepére. Ahogy elhelyezkedett, szemben az ablakkal az addig szőnyeg fedte falrészen termetes foltot pillantott meg. Mintha valaki egy borosflaskát vágott volna oda valamikor a múltban. Milyen egyszerű megoldás – gondolta -,így a legkönnyebb megspórolni az újrafestést. Néhány drapéria, és volt, nincs paca a falon. Egy mély, lemondó sóhaj után tóba ejtett kőként merült el a történetben, amit alkalmi ülőkéje mesélt neki…

A két vadász mint két ázott veréb kuporgott egymás mellett már jó ideje. Csak a piactér fedett olajkandeláberei adtak némi derengést a környéknek.
- Nem fognak eljönni – fanyalgott az egyik.
- Lehet, hogy igazad lesz – bólogatott lemondóan a másik.
- Kezdem unni ezt a várakozást. Már három órája rostokolunk itt.
Az “itt” a piacteret körülvevő és oda bebocsátást engedő méretes kőkapuk egyikének lapos oszlopteteje volt. Az ég is szüntelenül zúdította rájuk az áldást, így a várakozás még inkább embert próbáló volt és egyre haszontalanabbnak tűnt.
- Honnan veszed, hogy három órája? Sem a holdakhoz, sem a csillagokhoz nem volt már szerencsém jó pár napja emiatt az átkozott eső miatt. Nekem olyan, mintha egy napja itt áznánk.
- Akkor gondold meg, ő mit érezhet – bökött a másik kesztyűs ujjával a majdnem üres piactér közepére.
- Hús a csapdában, csak épp a vadnak nem akarózik eljönni – helyeselt a másik, átérezve, mire gondolt a társa és mit érezhet az ifjú.
Na igen, a “csali”. Egy póznához jó szorosan hozzákötözve, hogy hihető legyen a színjáték.
- Nem értem, Mantis miért csinálta ezt a fiúval.
- Én meg azt nem értem, miért hagyta életben.
- Lehet, hogy az idő őt is megenyhítette?
A költői kérdést követően összenéztek, majd egy lemondó mosollyal és fejrázással, egyszerre mondták: – Áááááá!
- Az egyetlen szerencséje az volt a kölyöknek, hogy erre a célra jónak találtatot – bökött ismét felé az egyik alak.
- Ez is van olyan rossz, mint ha ott helyben megölte volna.
- Hát ja. Ahogy a törpe disznait ismerem, ez a halálos ítélete.
- Már ha egyáltalán eljön valaki is közülük.
- Valami azt súgja, nem jönnek, hiába várunk.
Szinte ugyanebben a pillanatban a tér másik felén egy hasonló kapualjban zömök alak jelent meg.
- Úgy látszik, valaki valahol nagyon figyel arra, mit mondok – fordult a másik felé mesterkélt büszkeséggel az arcán, mintha azt akarná mondani: “Én megmondtam, hogy jóban vagyok az istenekkel.”
- Na, te próféta, akkor kezdődjön! – Azzal a másik egy mozdulattal megpördült, és egy szaltóval eltűnt a mögöttük húzódó sikátor sötétjében.
Az alak némán bólintva, mintha a társa még ott lenne, nyugtázta a kijelentést, majd ő is megfordult és az alig egy lábbal magasabban lévő nyitott ablakon át bemászott a fogadó emeleti szobájába, hogy elfoglalja kijelölt helyét. Ahogy átlépett a párkányon, ösztönösen nyúlt az előre odakészített, félnehéz ismétlő nyílpuskáért, majd lekucorodott. A szobában vaksötét volt. Aző jó kis eldugott zuga, ahonnan mindent lát, de őt senki fel nem fedezi – gondolta. Kikönyökölt a párkányra, ahová már előzőleg kirakott egy, a falról leszedett, gondosan méretre hajtott faliszőnyeget, hogy kényelmesebb és stabilabb legyen a célzás. Aztán csak várt, de már nem bánta. Nem érdekelte, hogy már több órája ázik, mindenhonnan folyik belőle a víz, és az sem zavarta, hogy még most is folyamatosan az arcába vág az eső. Nem érdekelte a környezete, csak az összpontosítás számított. Szellemének erejét gyűjtögette, hogy mindazt, amit valaha tanult és tudott, továbbadhassa valakinek egy rövid acéltüske röptén át. Simogatta leghűbb társát, a fegyvert. Mindig segített neki ellazulni és túlélni. Még emlékezett az első együtt töltött napra, amikor megérkezett a karavánnal Kharéból…
A múlton mélázásból hörgés és fém csattogása rántotta vissza a valóságba. Anélkül, hogy különösebben felmérte volna a helyzetet, útjára engedte az első tüskét. Nem hibázott. Soha nem hibázott. Ha elég ideje volt, hogy elérje ezt a tudatszintet, nem tudott hibázni. Gépiesen cserélte ki a fémtegezt a puska oldalán, amikor nem ugrott újabb lövedék a vájatba, majd újra lőtt ésújra és újra…

A téren pár perccel korábban alakok jelentek meg. Az egyik kapualjban többségében robosztus, alig másfél láb magas árnyak – az Écmívesek -, míg a tér szemközti oldalán a Lepel “tárgyalóküldöttsége” sorjázott elő. Az oszlophoz kötözött, szinte már élettelennek tűnő test épp a két csapat között fél úton csüngött. Mindkét tábor színpadias megjelenéssel és létszámával próbálta a másikat lenyűgözni, megfélemlíteni.
Mindkét oldaltól kilépett egy-egy alak, két lépéssel hátrahagyva népes kíséretüket.
- Az Ércmívesek örömmel fogadják a Lepel szövetségének ajándékát: a Szürkét, már ha ez a jószág tényleg az, akinek néztétek.
- Jó szándékunk jele és a béke érdeke kívánja így.
- Úgy beszélsz, mintha háborúban állnánk!
- Egy nyílt támadás ellenünk szerintem a háború kezdete, vagy te ezt másként látod?
- Milyen nyílt támadás, ember, te nem vagy magadnál!
- Tagadsz, törpe kutya?
- Nem, ugyanis nincs mit.
- Hazug disznó vagy, mindig is az voltál.
- Tudom, és büszke is vagyok rája!
Hangos röhögés fogadta a kijelentést, mindkét táborban. Olyan volt ez a nevetés, mint fuldoklónak egy korty levegő. Mindenkiben felmerült a lehetőség, hogy talán béke köttetik itt, és némi haladékot kapnak mindannyian, hogy élhessenek még egy kicsit.
- Na de lássuk ezt nevezetes gyilkost! – lépett közelebb Hordorgó a megtört rabhoz. – Honnan tudjam, hogy te vagy az a kölyökképű ördögfajzat? – fogta marokra a fiú bágyadt arcát.
A válasz nem várt helyről érkezett. A fátyolos szemek hirtelen tisztultak ki, és a vágás oly tiszta és hibátlan volt, hogy a törpe a hitetlenség arckifejezésével az arcán némán rogyott össze.
- Csaapdaa! – hangzott a kiáltás, mindenkiben tudatosítva, hogy a béke lepkeszárnyú álmát elfújta a szél…

Alig kétszáz szívdobbanás alatt minden lezajlott. Csak most tért vissza a mélységes utazásból a valóságba. Nem tudta, hányat lőtt, de a mellette fekvő kisebb tegezhalomból ítélve jó párat.
- Egy vessző, egy halál – suttogta maga elé némán.
Ahogy végignézett a valamikori piactéren, az leginkább mészárszékre emlékeztette: csak két ember volt talpon, és egy törpe sem. Győztek. Lassú komótossággal pakolni kezdett. Bőrzekéjének egyik belső zsebéből gyertyacsonkot és tűzszerszámot kotort elő, majd gyakorlott mozdulatára világosság öntötte el a helységet.
- Jól lősz… – dörrent egy hang közvetlenül mögötte.
Pördültében lövésre emelte fegyverét, de a halált hozó szisszenés helyett csak egy kurta kattanás felelt, ahogy meghúzta a kioldókallantyút.
- …de nem figyelsz a részletekre.
A csatabárd vörös csíkot húzva szelte ketté a védekezésre emelt kharei csodát gazdájának koponyájával együtt, velőmocskos jelölést ejtve a falon. Casius Krax után az ajtó csattanva zárult, még azelőtt, hogy a halott test eldőlhetett volna.

A megmaradt két ember egymás tekintetét fürkészte.
- Ki vagy te, kölyök? – kérdezte Mantis
- Tudod te azt, hisz én voltam a “szalmabábod”.
- Az nem lehet. A Szürke nem lehetsz. Te csak egy kölyök vagy, ő pedig egy…egy…
- Egy mi? Hidegvérű gyilkos? Vérben forgó szemű sátánfajzat? Egy folyton feketében ólálkodó alak, aki cégért visel: “én vagyok az embervadász”? Nem. Én te vagyok, vagy a te szemednek csak egy kölyök. Csak egy mítosz, amiben hiszel, féregéletű, és mégis csak a valóság.
- Egy könnyűléptű! De hát hogyan…
A választ azonban soha nem kapta meg.
A Szürke egy végtelennek tetsző pillanatra megállt a tér közepén, körbehordozta tekintetét a szerte-szét heverő testeken, miközben elméjének erejét megfeszítve egy szót süvöltött szellemnyelven:
- Jöhettek! – majd kétarasznyi, vékony, fekete pengéjét egy újonnan zsákmányolt, szakadt ruhadarabba törölgetve beleveszett az éjszakába.

Egy percig dermesztő csend ülte meg a teret, majd a halotti némaságot sürgésforgás zaja törte meg. Mire új nap virradt, már semmi nem emlékeztetett arra, ami alig pár órája zajlott le. Alapos munkát végeztek mind a “takarítók”, mind a cinkos eső, ami elmosta az összes hátrahagyott, árulkodó bíbor cseppet.

Hét

Magányosan üldögélt a fogadó kocsmarészében savanyú lőrét kortyolgatva. Hat nap telt el, amióta beköltözött a fogadóba, és azóta az minden nap, minden éjjel új részletet rajzolt ki előtte.Új részletet, de egyelőre nem értette, minek a szilánkjait. Sok hasonló, korokkal ezelőtti történet ragadt a falakba, melyeknek az utódkorokban talán fontos szerep jut. Nem értette, ezek a helyek miért épp azokat a bizonyos eseményeket mutatják meg neki, de remélte, egyszer rájön. Ő mint krónikás szorgosan lejegyzett mindent, mindent az eljövendőknek. Nem hitte, hogy ő lesz az, aki meglátja a keresett rejtező értelmet, mégis, már ki tudja, mióta járta a kontinenst, egyre csak kutatva.
- Te kobzos vagy, mi, egykomám? – csapta meg egy borgőzös lehelet.
Egy valami soha nem változott. Akárhová vetette a sors, mindig megtalálták a helyi keménylegények, hogy rajta köszörüljék a karmaikat. Vesztükre.
- Nem, már nem, valamikor talán…
- No, montam én, fiúk: egy kobzos! – rikkantotta hátra amaz népes asztaltársaságának.
- Játszál hát nekünk valamit. Csapos! Hozd csak az a hangszert!
Némán várt, és nézte, ahogy a kocsmáros erőltetett mosollyal az arcán előbányász valamit a söntés alól.
- Lehet, hogy kicsit má’ lerongyolódott, úgy tanáltam, valaki itt hagyta, oszt soha nem jött érte – nyújtotta felé félénken a kopott lantot.
- Mondom, hogy nem játszom!
- Dehonnem! Fizetetünk, amit kívánsz, csak játssz valami búskomort, inni támadt kedvem.
Már rég megtanult nemet mondani és az erősködőkkel úgy megtanítani a leckét, hogy jó darabig ne legyen kedvük erősködni. Felállt hát, hogy távozzon, akármi történjék is. Mozdulatát hét másik is követte.
- Ha akarod, balhézhatunk is! – vigyorgott a vele szemben álló tagbaszakadt és láthatóan erősen hullarészeg fickó. Baljában a kocsmáros kezéből kitépett lantot lógatta, jobbjában pedig teli boroskupáját lóbálva mindent összefröcskölt. – Vagy jáccó’!
Azzal a hangszert ellentmondást nem tűrően a másik mellkasához nyomta.
- Ahogy kívánjátok! – kapta el az a mellének szegezett jószágot.
A múlt foszlányai eszméletlen sebességgel árasztottok el az elméjét.

A két társzekér lassan haladt a kátyús, cseppfolyóssá vált úton, a csapolások panaszos nyekergése minden nagyobb gödörnél jelezte: csak óvatosan. A város ezen kerülete nem éppen jól karbantartottútjairól és tisztaságáról volt híres. Az évek során sokan elnevezték, újabb és újabb neveket aggatva rá, mégis mindenki csak úgy emlegette: Romkert. A csendesen szemerkélő eső bőr alá bújós hangulata csak tetézte ezt az amúgy is nyomasztó légkört…

- Ahogy kívánjátok, játszom egy kicsikét – miközben egyre mélyebbre hatolt a hangszer emlékeiben, a valóság porondján szavak tódultak a szájára.

Egyszer megérint a szél
S ősi múltról mesél
Egyszer utolér a vágy
Mit magadhoz láncoltál

…A békalencse által birtokba vett, csendesen bugyogó szökőkút peremén a bárd gondolataiba mélyedve, szórakozottan hangolta hangszerét, miközben tekintete látszólag üresen elrévedt…

Egyszer elborít az éj
S az örökké holt remény
Egyszer meghallod a dalt
Mely szívek mélyéről fakad

…Az épületek századok alatt egymásra és egymáshoz épült zanzája különös hangulatot árasztott, mint valami mutatványos viccesnek szánt, sebtében összefércelt pantallója. Az egészet mégis egységessé, kerek egészé olvasztotta a kopottság és az elhanyagoltság alapos és kíméletlenül kitartó munkája. Tökéletesen jól illettek egymáshoz a hajdan volt csodás paloták és a hozzájuk toldott számtalan kő- és faviskó. Mintha valami bomlott elméjű építész itt alkotta volna meg legújabb irányzatát, mely úgy terjedt, mint a kolera az esős évszakban. A hangulatnak tökéletes kiegészítői voltak a foghíjas, hol szűk, hol öt kocsi szélességű utcák üres házhelyeikkel, elmocsarasodott tereikkel és a pusztulás mindent belengő szaga. Kétféle lakója volt eme kies környéknek: azok, akiknek nem volt más választásuk, és azok, akik a meggazdagodás reményében töltötték itt az idejüket. Igen, akármilyen rothadó világ is volt ez, mégis a gazdagság ígéretét hordozta magában. A régi épültek itt-ott ősi titkokat is rejtettek – legalább is a szóbeszédek szerint -, valamint ott voltak az omladozó kazamatáknál is veszélyesebb helyek: a játékbarlangok…

Jókora döccenés zökkentette vissza elkalandozott gondolatait, akkora, hogy csak a szerencséjén múlott, hogy nem pofával az út mocskában tért magához. Pont jókor rajzolódott vissza köré a világ, előtteépp kibontakozott jövetelük célja. Egy, még az új város mércéjével mérve is jelentős tér.

Egyszer kiderül az ég
S a lélek is szabadulást remél
Egyszer megtisztul a szív
S majd életre hívsz

Mintha valami komor mesébe került volna, olyan valószínűtlen volt az egész látvány. Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy a nap megmutatta arcát néhány átható fénypászma erejéig, ami a nedves világon mint ezer tükrön verődött vissza, meleg fényárnyékba bújtatva mindent. Ahogy jobban körbenézett, rájött, hogy amit lát, valamikor egy palota belső tere vagy kertje lehetett. Az egyik oldal kisebb épületein számtalan hozzátoldásuk dacára is látni lehetett a valamikori cselédszállásokat és istállókat. A szemközti oldalon súlyos ellenpontként a palota központi épületének komor monstruma magasodott, míg a tér közepén a két véglet között egyensúlyozott az a fénykorában csodás és hatalmas szökőkútköltemény, amin mára – akárcsak a főépületen – jelentős átalakításokat eszközöltek.

Majd a fájdalom magába zár
S napod is éjre vált
Elfed egyszer a sötét titok
Gyászzenéd lesz a koppanó homok

Kopott, fakózöld útiköpenyének csuklyáját a szemébe húzva, toccsanva ugrott le a bakról, néhány lépésre a szökőkúttól. Ahogy megállt és körülnézett, számtalan fürkésző tekintet követte, próbáltak belátni a csuklya homályába. Az jutott eszébe, most pont úgy festhet, akár a történetmondók meséiben a “titokzatos idegen” akinek az útjából minden és mindenki nyüszítve menekül. Ha valaki beláthatott volna arcának rejtekébe, látta volna, hogy mosolyog és élvezi a helyzetet. Határozott léptekkel indult meg az átellenes oldalra. Útja a szökőkút mellett vezetett el, így jól megnézhette a találékonyság és az építészet eme fura egyvelegét. Az eredetileg úgy hét láb magas, több szintes szoborcsoportot most minden oldalról fából és viaszosvászonból összeeszkábált sátorszerű építmények övezték. Némelyikben kereskedők alakítottak ki maguknak standokat, másokban helyi családok húzták meg magukat.

Elszáll majd az ifjúság
Mely gyermeki testbe zárt
Feltör majd a sötét vér
Mely ereidben él

Az egyik sátor alatt népes kis csapat gyűlt össze szájtátikból, egy kölyökképű lantost ültek körül áhítattal, aki a valamikori káván keresztbe tett lábakkal dalolta valami távoli vidék szomorú vándorának történetét. Futó pillantást vetett csak rájuk, lépteit megszaporázva hagyta maga mögött a kis oázist, hogy jó ötven lépés távolságra megállapodjon egy építmény előtt, amely még ebből a környezetből is kirítt.
Az emberderéknyi, hegyezett faoszlopok szorosan egymás mellé illesztett sorfala teljesen körbevette a régi palotaépületet.
Erőd volt, méghozzá nem is akármilyen. Ogarak vasmarka alakította sánc, ami jelenleg teljesen kihaltnak tűnt.
- Gullagor! – kiáltotta az idegen karjait széttárva, jelezvén, hogy békével jött.
Türelmesen várt. Tudta, még ha minden kihalt is, nagyon is tudják, hogy megérkezett a várva várt szállítmány.

Minden tekintet az idegenre szegeződött, még a dalnok is elvesztette hirtelen nyert vonzerejét. Kérdések és találgatások indultak meg az emberek között. Megszokták már, hogy időről időre megjelenik egy-egy ilyen megrakott társzekér. Mindig hoztak valamit a vadaknak – mert csak így nevezte a nép a csatabárdosokat -, de senki nem tudta, mi lehet az. Eddig azonban csak egy szokott jönni, és nem érkezik kíséretként furcsa, csuklyás idegen.

Egyszer kinyílnak az elfeledett könyvek
S felszáradnak a rég hiába hullajtott könnyek
S egyszer elmúlik a kín
Melyet szíved vágya szít

Lassan tárult fel a hatalmas kapuszárny rejtette világ, de csak annyira, hogy épp kiférjen rajta az a három és fél láb magas monstrum. A gullagor, a csatabárdosok és a falka mindenkori vezére két lépés távolságra állt meg az idegentől, aki mélyen a torz arcba nézett. Arany tekintetével megvetést és felsőbbrendű közönyt küldött az ogár felé.
- Itt van, amit kértél -, intett a fejével a háta mögött várakozó szekerek felé.
- Kééét láábúúú húúús? Miiind? – morogta az kérdőn.
- Igen, a szokott mennyiség kétszerese, és itt a kóstoló, csak neked, gullagor. – Intett a bakon gubbasztó alaknak, hogy csatlakozzon hozzájuk.
A zömök figura kurta lábait kapkodva pár szívdobbanás alatt elérte a kaput. Vastag gyapjú felöltője alól nagy darab, vászonba csomagolt, amorf, átvérzett valamit nyújtott át a kyrnek, mélyen lesütve rőt üstökét. Ha valaki csak úgy véletlenül rájuk nézett volna, ahogy a szétázott tér mocskában így egymás mellett álltak – egy kyr, egy ogár és egy törpe -, akár el is mosolyodhatott volna a látványtól.
- Egy vezér húsa – nyújtotta át a kyr a batyut a kajánul mosolygó, és ettől még félelmetesebbnek tűnő óriásnak
Annak lapátnyi tenyerén könnyedén elfért a csomag, ami fölött oda-vissza járatta másik kezének bütykös ujjait, pontosabban a kezén lévő ormótlan, köves gyűrűt. A kő fénye egyenletes és halvány maradt.
- Se neeem mérrreeeeg seee nnnem mááss fortééély. Csaaallóaadtaam bennnneed nagyúr.
- Menjünk! – biccentett a kormányzó szóra sem méltatva a cinikus megjegyzést, és egyben jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést, majd törpe kísérőjével együtt a kocsik mellett eddig száron vezetett lovakra kaptak.

Egyszer eloszlik majd a homály
Mely álmok ködös mélyébe zár
Egyszer elmúlik a fájdalom
Elmúlik majd, elmúlik örökre

A kyr jele csak egy kurta intés volt, mire a bárd, megszakítva méla balladáját, odafordult az egyik ifjonchoz.
- Kapsz egy aranyat – villantotta meg ujjai közt forgatva a jókora dukátot -, ha odaállsz a nagydarab elé – bökött fejével a lerakodási munkálatokat irányító gullagorra -, és fennhangon azt mondod neki… – s hogy más ne hallhassa, a fiú fülébe lehelt egy szót.

Lassan haladt a rakodás, ráfért a buzdítás az élelmet rámoló harcosokra. A gullagor nem is kímélte őket: hol szóval vagy mordulással, hol egy-egy jókora ökölcsapással serkentette a kedvüket. Néhány perc után ő is megunta a noszogatást és pár lépésre félrehúzódott, hogy végre megízlelje annak a két lábú harcos vezérnek a vérét, akit csak az ő tiszteletére áldoztak. Egy mozdulattal, jelentős mennyiségű nyálat folyatva tépte szét a húst borító vásznat. A szaftos falat azonban úgy tűnt, még várat magára, mert akadt pimasz nézőközönsége akadt. A suhanc ravaszkás rókatakintettel somfordált egyre közelebb. Három lépésre volt csak, amikor az ogár prédáját féltő ragadozó módjára vicsorogva förmedt rá.
- Mi keelll? – hörgött a félelmetes kánon.
- Én csak… – szaladt ki a vér és a vállalkozókedv a fiúból, ahogy ráébredt, tulajdonképpen mire is kérte az idegen.
- Én csak… – nyögte tanácstalanul, majd oldalra tekintett, a szökőkút körül feszülten figyelőkre. Tekintetével a zenészt kereste, de nem látta sehol. Tanácsot kért a pillantása, azt remélve, hogy valakinek megesik rajta a szíve és mentesíti a gyávaság súlyos bélyege alól, de nem volt ilyen. Bizonyítania kellett.
Az ogár egy lépést tett felé. Most vagy soha – gondolta a fiú, és kimondta a szót.
A dédelgetett húscafaton felizzottak az ősi, elemi erőt hordozó tekervények, de az áramlásba természetellenes hiba csúszott: halott vér, test lélek nélkül, céltalanság és összetört, megszakadt vonalak. A szót, amit kimondott, el kellett volna temetni a gazdájával együtt, de még nem lehetett nyugta egyiknek sem. Irtóztató erejű volt a robbanás, szinte az egész teret kő és hús romhalmazává változtatta, egyetlen hírmondót sem hagyva az utókor okulására.

A három lovas lassan, ráérősen poroszkált a Romkert labirintusában.
- Azt hiszem, az elmúlt hét nap termékeny volt a számunkra, nemde, Silakur? Vagy szólítsalak Szürkének, te kétszínű, minden hájjal megkent… cimbora – nevette el magát felszabadultan a kyr.
- Én mondtam, hogy itt könnyű lesz a saját szervezetet megalapozni. Nem véletlen a név: a “zűrzavar városa”. Csak ki kell használni drága, elkényelmesedett munkáltatóm, a nagyságos kormányozgató uraság és a többi tunya disznó hatalmas önérzetét és az azzal párosult idiótaságát.
- Most, hogy megszabadultunk mind a Lepel szövetségének, mind az Ércmívesek színe-virágától, no meg egymásnak ugrasztottuk a kormányzót meg híres csatabárdosait – élcelődött Casius Krax-, mégis, hol kezdjük?
- Talán az elején, barátom, vagy mondjuk a “Tara Krest”-ben egy kis vigassággal – veregette meg a vállát atyáskodva Silakur.

Nem emlékezett rá, hogy mikor hagyta abba a dalt, de az elképedt tekintetek árulkodók voltak. Biztos volt benne, hogy jó ideje mozdulatlanul, lélegzetvétel nélkül, holtan ült székében. Amikor a sodrás elragadja, szinte kifakul a való világból. Úgy gondolta, ideje távoznia, mielőtt még híre futna a különös vendégnek a “Tara Krest”-ben. Mivel poggyász nélkül érkezett, úgy is távozott. Ezúttal azonban senki nem akart már tőle semmit. Miközben gondolataiba merülve ki akart lépni a fogadó ajtaján, egy érces hang zökkentette vissza a valóságba.
- Morgena kísérje hosszú útján, jó uram.
Mosoly gyűrte össze arcát. Oly szélesen és mélyről mosolygott, hogy a lelke ült ki az arcára. Az istenek adták-e ennek az egyszerű lénynek a szájába ezeket a szavakat, vagy csak ő lát mindenben összefüggést? Nem tudta a választ, de úgy érezte, meg kell köszönnie ezt a pár napot azáltal, hogy kiegészíti a kocsmáros világát egy aprósággal.
- Tudod-e, kocsmáros, mit jelent a fogadód neve?
- Nem tudja az itt senki, uram, még a törpék sem emlékeznek rája, oly régi má’.
- Ősi törpe kifejezés, még az óhazából. A mi nyelvünkön úgy lehetne mondani: keresztutak.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához