LFG.HU

Olaszki Tamás
novellaCimkek

Vannak, akik szerint a helyekben lélek lakozik, vannak, akik tagadják ezt. Vannak, akik szerint álmaink beszélnek, ha meghallgatjuk őket, vannak, akik szerint ez nem így van. Jómagam nem merek erről nyilatkozni, de egy helyről mégis elmondom, amit tudok.

Úgy vigyorog arra a gyűrűre, mintha az tenné férfivá! Csak egy gyűrű, az isten verje meg! Éppen akkor jelentene valamit, ha csendben meghúzódna. Nem arra való, hogy hivalkodjon, csak jelezze szerényen, hogy viselője foglalt! – futott át Hawleyn, amint a barátjára sandított a volán mögül. A konzol sípolása térítette magához, az az idegesítő hang. Valószínűleg Windmanen felejtette a tekintetét, de annak már fel sem tűnt, hogy megint pár lépéssel a föld felett jár, és a gondolkodók delíriumában mereng. Már megszokta őt ilyennek. Ilyenek a gondolkodók. Így Windman néha a gyűrűjére pillantott, lassacskán hozzászokott az érzéshez. Széles álla fölött mosolya még szélesebbnek hatott. “T-Rex vigyor”, mondta sokszor Hawley, aki sokat tudott az ősi állatokról, és gyakran mérte hozzájuk barátját. Sokat jelentett neki ez a termetes alak. Ő csak vigyorgott, és bámulta a szélvédő mögött elsuhanó, jeges tájat. Ki más, ha nem a legjobb barát kísérné el erre a hosszú útra?
Mikor a konzol jelezni kezdett, a gyűrűs férfiból dörgő, legényes nevetés tört elő.
- Elvette a vezérlést, mi? – kérdezte, bár jól tudta a választ.
A másik zavartan kapta tekintetét egyik pontról a másikra, rácsapott pár gombra, majd gúnyosan felelt:
- Hogyne! Csak te állíthattad félautomatára!
- Öregem! Ha tudom, hogy te vezetsz, akkor inkább három másodpercre lövöm be!
- Óriási, Windy, hatalmas poén!
- Miért? Annyi épp elég hogy megdögöljünk, ha nem az utat figyeled!
Hawley erre már nem felelt, tudta jól, hogy barátja igazat mondott. Amellett, hogy sokszor idegesítette, legbelül hálás volt neki és a rendszernek, ez utóbbinak főleg, amiért mindig tudta, hogy hová néz, mennyire összpontosít. De hát ez a sok szöveg – gondolta ismét, pedig barátja már régen nem beszélt – olyan röhejes! Miért pont Lara? Még hogy ő az igazi! Igen, akit mindig keresett, naná! Ha pár hónappal később hallaná, amiket most összehord, fogna egy ásót és eltűnne az északi bázis mögött, a föld alatt. Hawley azon tűnődött, vajon hogy lehet, hogy megint csak ő maga látja olyan tisztán a jövőt, a barátja jövőjét? A nyilvánvalót. Az a nő tud beszélni? – pörgette tovább a gondolatot. Irritáló, mint egy méhkaptár, de a méhek legalább dongnak, kiadnak valami hangot. Larától nem lehet félni, nem lehet nevetni rajta, nem lehet egyetérteni vagy vitatkozni vele. Ott díszeleg, ahová az ember lerakja. Rá van nőve valami steril, felületes köztéri mosoly, és mindenkire ugyanazzal az érzelemmentes ábrázattal tekint. Hawley már az utat vizslatta maga előtt, ám közben azon morfondírozott, váltott e valaha egy szónál többet Windman legújabb, nagy szerelmével, és végül megállapította, hogy még sosem jutott a köszönésen túl, majd hirtelen ráeszmélt az okára: Szobanövény! Ez a lány éppen olyan, mint egy szobanövény! Állítólag él, néha meg kell öntözni, de ki beszélne hozzá? Miről? Hawleyban felötlött, hogy talán mégis meg kellene próbálkoznia egy beszélgetéssel, miután visszaértek, de aztán gyorsan el is vetette a gondolatot, mivel ráeszmélt, hogy ez olyan érzés lenne, mintha minden oldalról smirglipapír dörzsölődne a testéhez, és fagyott homokot rágna. Elmosolyodott a gondolattól.
- Mi az okostojás? Merre jársz megint? – kérdezte Windman
- Ott, ahol te majd pár hónap múlva, az igazságnál!
- Tudod hol járnék én, öcsém? Délen! New Arkheimben!
- Meghiszem azt! – Hawley mosolya megelevenült, látta magát, mint new arkheimi polgárt, sétálni a napsütésben, tenni a maga dolgait. Az embereknek ott saját életük van, magánlakásuk, függetlenek! Nem volt ez kiváltság a múltban, mikor ember lepte be a bolygó minden négyzetkilométerét.
Tudta ezt az olvasmányaiból, a katasztrófa előtti történelemből, a történetekből, melyek olyan gyakran vitték őt messzi utazásokra, miután műszakja lejárt a vezérlőben. Álmaiban gyakran visszarepült tízezer évet, vissza a színekhez, a magánéletbe, a magántulajdonhoz, városok színes forgatagába, a világ izgalmaihoz, szépségeihez, rémtetteihez. Olyan gyakran eszmélt rá, hogy rossz korszakba született: végtelen jégmezők sivár korába, az Egyesült Nemzetek kényszerű szolgálatának idejébe, ahol mindenki teszi a dolgát egy közös célért, a fennmaradásért. Szabadság! Hawley Stuttgartnak ez már nem adatik meg, tudta jól a volán mögött ülve. Még az unokái sem élik meg, hacsak nem teszik meg kiváltságossá. Nagy emberré! New arkheimi polgárrá, mint Dave Elcuzzot és társait, a távolkeleti expedíció után. A csapatot, kik lefúrtak a Fudzsi-szan lejtői mellett és megtalálták Edót, az ősi fővárost. Ez a mostani kutatóút azonban nem hivatalos, ők ketten pedig nem kutatók. Semmilyen alapjuk sincs megközelíteni a Talamatos jégmezőt, az egykori Kárpát Medencét, kivéve Hawley megérzését, homályos eredetű olvasmányait és Windman Son vak reményeit.
- Délen, bizony. – zárta le a beszélgetést Hawley, és a külső termométerre pillantott. Stabilan mínusz tizennyolc Celsius-fokot jelzett.
A böhöm Versatline egy kimustrált transzporter volt, ám simán és sebesen siklott a jég felett, úgy tépte fel a lazán fagyott hordalékot akár egy gyilkos szélroham. Fedélzeti számítógépe megszakítás nélkül tapogatta le a kilométerekkel előttük nyújtózó tájat, távoli hegyek ködökbe burkolt ormait. Lebegtek a szemhatáron ezek az óriások, mint elvarázsolt városok, paradox módon egyszerre kietlenül és kalandszomjasan, bérceik mint lávába mártott vaspálcák izzottak a lebukó nap vörhenyes fényében, fenséges és baljóslatú színfoltot hozva a fehér világba.
- Én tudom, hogy ott van, Windy. Tudom!
Windman oldalvást pillantott, barátját kémlelte. Szólni akart, mondani valami tréfásat. Hát persze tökfej, mindent tud, aki egész nap a könyvtári adatbázison lóg és olyan százdioptriás szemüvege van, mint neked. Vagy valami hasonlót, de mégis elnémult. Megint látta és érezte azt a belső feszültséget, amely Hawley teljes lényéből áradt. Az álomra gondolt, amit barátja szinte minden éjjel átél. Tudta, hogy ő más, mint az átlag. Különbözik a többi olvasztómérnöktől, ott, az északi bázison. Windman nem hitt semmi másban, csak megfogható dolgokban, például Lara melleiben, ám ami Hawleyban megvolt, számára is megmutatkozott. Az álmok és megérzések őt sosem hagyták cserben. Csak nézett rá, és nem szólt semmit. Látta, hogy nem is tudatosság leheli ki azokat a szavakat, hanem valami sokkal mélyebben gyökeredző meggyőződés. Barátja tekintete elveszett egy távoli orkán gomolygásában, mintha keresztül akarna nézni rajta, vékony teste mozdulatlan volt, és mégis mintha megremegett volna.
- Haw! Nem akarod, hogy vezessek? – szólt végül Windman.
- Dehogy! – felelt a másik és már vissza is zökkent a valóságba.

***

Alig egy óra múlva a Versatline óriás teste a Talamatos jégmezőre húzódott, majd hajtóművei leálltak, és hangtalanul úszott egy végtelen hosszú hasadék fölé.
- Látod Windy, mondtam neked!
- Mi a fenéről beszélsz?
- Nyisd már ki a szemed! Nem tűnik fel, hogy víz van alattunk?
Windman előre dőlt az ülésében, szemei elkerekedtek.
- Hogy a… – tenyerével jókorát csapott a kesztyűtartó fedelére. Majd beszakadt a műanyag.
- Egy meleg áramlat, kettészeli a medencét – mondta Hawley, és mosolygott. Szemei megcsillantak a szemüveg mögött.
- Haw, legszívesebben lesmárolnálak, öregem!
- Nem hittél nekem, mi?
- Dehogynem! – hazudta Windman, közben már ki is pattant a járműből és a hasadék szélére állt. Csípőre tette kezeit. – Akkor hát, legyen a neve Stuttgart-áramlat! – mondta, és vaskos gőzfelhőt fújt a levegőbe.
Mamut-fújtatás – gondolta Hawley, és kelletlenül a nyomába szegődött.
- Legyen! Holnap reggel merülünk, ma már nincs értelme.
- Szívemből szólsz, én kajás vagyok!
Visszaültek a járműbe és Hawley lenyomott két gombot a műszerfalon. Üléseik a mögöttük lévő térbe fordultak. Itt kényelmesen fel is állhattak, hisz ez volt a Versatline lakórészlege, ahonnét nem hiányzott egy mindentudó kis főzőkonyha, a hálórészleg és egy mini társalgó helyiség. Csupa instant ételt hoztak magukkal, pár perc alatt elkészültek. Korán tértek nyugovóra, és bár izgatottak voltak a másnap miatt, hamar elaludtak. Hawleyt ekkor újabb álom kísértette meg.
Odakint állt a széles, gőzölgő hasadék szélénél. A Hold furcsa, fertőzött színnel vigyorgott odafentről. Halotti fénybe, ezüstös fluoreszkálásba vonta a fehérlő környéket, a víz pedig fenyegetőn, ében feketén és némán folyt az árokban, mint szurokfolyó egy jégmederben.
- Kívánj valamit, Haw! – szólt egy hang mögüle, mire ő összerezzent, és hátraperdült. Windman állt ott, bizarr mozdulatlanságban. Furcsa, jéghideg láng táncolt a szemeiben. Sosem látta még ilyennek.
- Látod, Haw? Telihold van. – lassan, kimért tempóban pergette a szavakat – Kívánj valamit, és teljesülni fog!
- Bárcsak megtalálnánk Seliot, az elveszett várost! Bárcsak New Arkheimben élhetnénk, délen! – Hawley mosolyogni akart, de képtelennek bizonyult. Windman szemei fogva tartották őt. A Holdra nézett és hirtelen megbánta, hogy kívánságát ennek a sárgás, fertőzött ördögnek mondta el. Látta, hogy vigyorog, hogy semmi jó nem telhet ki tőle. Visszanézett a barátjára, Windman szájának vonalán halvány mosoly derengett, mint halotti fény a jégen.
- Mindig hallani akarom! – mondta váratlanul.
- Micsodát? – Hawley érezte a félelmet, mint vöröshiganyt, szétfolyni a szájában, a torkában és leszivárogni a gyomrába.
- Viszlát Haw! – Windman erős karjai megrebbentek, és ő hanyatt csobbant a hasadék fekete szurok-vizébe. Látta a feje fölött összecsapó feketeséget, mint fátyolt, mi mögül a fertőzött Hold sárgásan, elmosódottan kacag. Majd túlharsogta a fájdalom éles sikolya. Sokkos merevség követte, végül a világ csendbe és sötétségbe borult.
Hawley Stuttgart zihálva ugrott fel az ágyában.
- Mi van veled? – kukkantott be Windman a főzőkonyhából. Csak félig hajolt be, kicsit lehúzta a fejét, hogy beférhessen. Halkan beszélt, frissen borotvált arcára aggodalom simult és ez a helyzet kissé esetlenül ábrázolta őt: a szemlélő most láthatta igazán, hogy ezt a törzset nem arra találták ki, hogy félszegen meghajoljon; tornyosulnia kellene inkább, hogy megfélemlítsen valami ellenséget. A széles állkapocs pedig arra hivatott, hogy súlyosabb ütéseket se érezzen, nem pedig halk, féltő beszédre.
- Csak egy rossz álom – mondta Hawley, kis habozás után.
- Megint azt a két jelet láttad?
- Nem, Windy, és mondtam neked, hogy azok korabeli betűk!
- Persze, tudom, egy S és egy F, ugye? – pajkos gúny osont a szavai mögé, belekacagott a szoba csendjébe, majd visszahajolt a konyhába.
- Így van, és ne nevess rajta!
Már fent volt a nap, mikor előkerültek a merülőruhák.
- Nem is értem hogy tudsz rávenni erre, Haw! – mondta Windman, félig morogva, kelletlenül csúsztatta a szavakat, mikor felvette a sajátját. Tetszetős darab volt, csatlakozásai mindenhol szilárdak. A kesztyű is kényelmesnek és erősnek tűnt. Jobb csuklóján jókora tégla alapú, lapos és könnyű kijelző feketéllett. A ruhát citromsárga alapon, fekete minták és csíkok díszítették. A mellrészen, az Egyesült Nemzetek ábrája domborodott: három körkörösen szétterülő ív, melyek egy hegycsúcsból indultak ki. Mindez illusztrálni hivatott a szövetség egységét, és az egység mindentudó hatalmát. Valóban stabilnak bizonyult, hisz már vagy ötezer éve állt fenn, és szolgálta az életben maradtak érdekeit, ám hogy mindentudó lenne? Ezt már jó ideje nem állította senki. Ha így lenne, tettek volna valamit, mielőtt az ipar halálra mérgezi a bolygót, és újabb jégkorszak zúdul az emberiségre. Az ész tehát megbukott, a szövetség nagy nehezen megmaradt.
Hawley ránézett a hasadék vizére, és megkönnyebbülve látta, hogy nem fekete.
- Ugyan Windy, gyakorlatilag nem is leszel vízben! Fordulj meg! – barátja kelletlenül engedelmeskedett, és ő benyomott pár gombot a ruha hátoldalán.
- Nyomásemitter, engedélyezve. Kommunikáció, engedélyezve. O2-kompozitor, aktív. – hangzott fel egy bársonyos, mégis gépies női hang a ruhából. Windman felhúzta a szemöldökét, csak a jobb oldalit, ahogy szokta, és visszafordult.
- No lám, mi akadt a kezedbe, Haw! – gúnyosan mosolygott. – Nem hiszem, hogy erre volt engedélyed. – közben csuklóján felfénylett a kijelző, rajta adatok sorai pörögtek.
- Csönd legyen! – mondta Hawley, és két kézzel megragadta a nyakrészt. Benyomott egy-egy apró gombot mindkét oldalon, mire Windman feje köré átlátszó plexibúra fejlődött, a nyakból kiindulva.
- Ruhaszigetelés, száz százalék. – mondta ismét a női hang, majd Hawley szólt:
- Ha nem találunk semmit, nekünk úgy is mindegy lesz. Inkább nyomd be a felső hármat, és utána fordítsd el a biztosítót, jobb oldalt! – mondta, és megfordult.
A női hang ismét felhangzott. Hawley kioldotta a saját fejrészét is, és háttal előre a vízbe lépett, a hasadék peremébe kapaszkodva. Windman észrevette, hogy a víz eltávolodik a ruhától, éppen csak pár milliméternyire, de azért láthatóan.
- Látod, Windy, nem ér hozzám. Védve leszünk. Gyere csak utánam!
Windman nem óvatoskodott, azonnal a vízbe vetette magát. Buborékok kavalkádja keringett körülötte, majd kitisztult a kép. Felnézve látta, hogy barátja éppen alámerül, majd fülébe sercegett a rádió.
- Ugye nem is érzel semmit? Lent sem fogsz nyomást érezni, sem hideget!
- Frankó, Haw! Mennyi levegőnk van?
- Amennyi víz idelent! Nézd csak a fejem búbját!
Windman megvárta, míg barátja eléje csusszan odafentről, és akkor már látta, hogy a sisak tetejét négy vékony vízszál köti össze a tenger vizével, átfolynak a vékony levegőrétegen, majd eltűnnek a ruha anyagában.
- Látod? Kettő jön be, kettő megy ki, működik az oxigénkompozitor.
- Ügyes! És most merre?
- Lefelé! – mondta Hawley és süllyedni kezdett a sötétségbe.
Semmi életet nem láttak maguk körül, míg a fenék felé ereszkedtek, mégis olyan érzésük volt, mintha egy új világba léptek volna, melynek titokzatos lakói elrejtőztek a szemük elől. Mire elérték a talajt, Windman épp hogy fél méterre látott. Bármerre nézett, nem lelte barátját.
- Haw! Jelentkezz!
Nem jött válasz.
- Haw, jelentkezz! Ne szórakozz a francba is, nullát sem látok idelent!
- Ütődött! – sistergett vissza a rádió és Hawley nevetése hallatszott. – Előtted állok.
- Látsz engem?
- Mit gondolsz, véletlenül villog a kommunikátorod?
Windman a csuklójára pillantott, és csak ekkor vette észre a feliratot: “fényerősítés – be”, mellette pedig pirosan villogott egy gomb képe.
- Érintőkép! Nyomd már be, te lángész! – tolmácsolta a rádió, mire ráütött a gombra, és szeme előtt feltárult a tenger mélye. Hawley két lépéssel előtte állt és integetett. Most már azt is látta hogy mosolyog és megmozdul a szája mikor beszélni kezd.
- Mindent zöldben látsz, ugye?
- Aham
- Aktiváld a színemulációt! – mondta a kijelzőre mutatva – A zöld árnyalatokból számolja ki a színeket. Néha téved, de nagyon hasznos.
Windman még egyszer megérintette a kijelzőt, és színek ragyogtak fel előtte. Hawley ruhája már citromsárgában és tiszta feketében pompázott, ám a látótávolság nem sokat javult. Hat-hét méter után mindent felemésztett a sötétség.
- Jól van agyaskám, akkor most mi lesz? – kérdezte.
- Most elindulunk valamerre.
- Remek! Merre?
- Északnyugat. – mutatta Hawley kinyújtott karral. – kapcsold be a jetet, ott van a vezérlődön, jobb alsó sarok, WalkJet.
- Mi a frász ez?
- Kis lökést ad, egy tempósabb sétálósebességet, és fel is tud emelni, ha módosítod az irányvektort. A ruha hátán van egy miniatűr jet-meghajtó.
- Kész űrhajóban vagyunk! – Windman nevetett.
- Örülj neki! Ha üres kézzel megyünk vissza, úgyis kiherélnek mindkettőnket! – mondta Hawley, és ő is nevetett.
- Haw! Várj egy percet! – Windman hangja komolyabbra váltott, mire barátja szembe fordult vele. – Miért vagy benne annyira biztos, hogy van itt valami?
- Mondtam már neked!
- Tudom, én is bízom a megérzéseidben, emlékszem a beomlásra, az életemet mentetted meg akkor. Viszont ez itt a régi Európa, már majdnem az összes nagyobb várost megtalálták, Haw!
- Seliot sosem találták meg!
- Na de, miért nem?
- Éppenséggel ezt is megmondhatom, Windy. Ez a kisváros, cirka ötven méter vastagságú jég alatt rejtőzött, csak sejtették a helyét, egészen mostanáig. Ha elméletem megállja a helyét, a melegáram vonalán egy vulkáni zóna húzódik, ami most, sok ezer éves szunnyadás után, felébredt.
- Nem hangzik túl bíztatóan, Haw!
- Ezen a részen nem látok megszilárdult magmát. Valószínűleg, itt a közvetlen közelben semmi sem történt, bár egy kis kockázatot mindenképp vállalunk.
Windman, eltűnődött egy hosszú pillanatig majd rábökött a jet üzemmód kapcsolójára.
- Akkor hajrá! – rikoltotta a rádióba, mire Hawley is utána eredt.

***

Négyzet alapú kiemelkedés volt, éppen csak látható, de Hawley rögtön tudta, hogy megtalálták, amit kerestek.
- Ugye megmondtam! – ordította a rádióba – Hát nem megmondtam!?
Windman kikapcsolta a jet üzemmódot és melléje evickélt.
- Megőrültél, Haw?
- Nézz már ide, nézd min állok! – kiáltotta Hawley lelkesen. Barátja lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a kiemelkedést. Mindenféle üledéket látott rajta, valahogy nem tűnt olyan rendkívülinek.
- Haw! Azt hittem, épületeket kellene találnunk.
- Megtaláltuk, te ütődött! Nem látod, hogy ez egy szabályos téglatest? Nem lehet természetes, ráadásul betonnak tippelem! Itt pedig, ez egy fémhuzal benne! – mondta, miután lehajolt és letisztogatta egy darabon a kiemelkedés szélét.
- Oké – mondta Windman fejcsóválva. – De mégis, mi ez?
- A fenébe is, mit vársz egy hatezer éves maradványtól? Ez egy épület teteje! Ennyi maradt a felszínen.
- Ah, szóval a tetőn vagyunk?
- Ott, és még sok-sok tetőt találunk erre!
Windman csak hümmögött.
- Hát nem érted, Windy?! Megtaláltuk Seliot! Itt nem járt ember, több mint hatezer éve! Ez itt a mi szabadságunk földje! Megyünk Arkheimbe! – harsogta Hawley, és kesztyűjével végigsimította az épület tetejét.
A következő ék alakban emelkedett ki a földből, másfél méteres magasságba. Tetején cserepet találtak a vastag üledék alatt. Hawley elcsodálkozott, mert ilyen vén maradványokra nem is számított. Tudta, hogy ez a XIX. századvégi vonás jellemző az elveszett városra, ám csak a legrégibb részeire, a többit főként XXII. vagy XXIII. századi stílusban építették hozzá, mikor már nem igen ismerték a cserepet. Miközben ezen tűnődött, Windman többször körbejárta az épületet. Egyre izgágább lett, most fogta csak fel igazán, hogy valóban megtalálták Seliot, ahol a legenda szerint a Tűz Tornya díszelgett egykoron, míg virágzott az emberi civilizáció.
A maradványok egyre sűrűbben követték egymást, háztetők, hidak, felüljárók, kémények között siklottak.
Hawley folyamatosan hangparancsokat adott a ruhájának, hogy készítsen képfelvételeket a sisakba épített optikán keresztül, és tárolja a rendszermemóriában.
- Mindent meg kell örökítenünk! – mondta – Ha magasabb épületekhez érünk, megpróbálunk majd behatolni, és az alsóbb szintekre jutni. Minél több felvételünk van, annál jobb.
- Jó bulinak hangzik.
- Pedig halálos is lehet, tudod Windman, a hatezer éves épületek igencsak veszélyesek.
- Éppen azért!
Hawley látta, hogy barátja teljesen megrészegült a sikertől, megállás nélkül evickél a maradványok között, egyik helyről a másikra siklik, mindent megvizsgál és kurjongat.
Közben elérték a város szívét, hatalmas, föléjük magasodó toronyépületek lábait, melyek úgy festettek, mintha semmi sem történt volna a várossal. Fölfelé, a tenger mély sötétjébe vesztek.
- Bemegyünk? – kérdezte Windman.
- Ne ide! Keressük meg a városházát! Ezek az ablakok amúgy is ütésállóak.
- A városházát? Honnan tudjuk melyik az?
- A régi városrészben van, a Tűz Tornya mellett.
- Woww, arra ellövünk pár képet! Windman Son, aki elsőként ért hozzá! Ez már történelem, ugye apám?! – rikoltotta, rábökött a meghajtó kapcsolójára, és eltűnt Hawley előtt.
- Nyugi, Windy! Állj le!
Beljebb érve az épületek jellege megváltozott, visszatértek az ék alakú tetők, a díszes formák. A két felfedezőt elbűvölték a sosem látott, változatos alakzatok.
- Milyen szépek lehettek régen! Mint egy kis múzeum! – mondta Windman
- Nekem inkább úgy fest, mint egy kripta. Hátborzongató! – Hawley körbetekintett. Felerősített látásuk egy felfoghatatlanul régi díszlet, egy letűnt civilizáció megkövült képét hasította ki a vak sötétből. Az építmények idegen mintája, díszes cicomái és a rájuk boruló vastag csend, furcsa érzéseket csepegtettek beléjük. Hawleynak úgy rémlett, tébolyult gyászra hívja őket a város, melyen hang nélkül és láthatatlanul emlékeznek meg lakóik az egykoron volt, érthetetlen cifraságú otthonukról. Windman látótávolságon kívülre tévelygett.
- Windy, jelentkezz! Merre vagy?
- Apám! Találtam egy szörnyeteget!
- Hol vagy, tökfej?
- Előtted.
Hawley rábökött a jet vezérlőjére, és könnyedén meglendült. Szeme előtt bizarr kép vált ki a feketeségből: Windman valamiféle műtárgyra meredt. Sötét anyagát üledék fedte, ám jól kivehető maradt, hogy egy emberalak ül egy jókora, négylábú fenevad hátán. Hátulsó lábai drabális, gömbölyded izomkötegekben csatlakoztak a törzshöz, így formálták az állat farát, melyből bozontosan és lomposan libbent elő egy farok, hosszúszálú szőrzet alatt. Maga a törzs a magasban nyúlt el vízszintesen, közepére valami emberi készítmény simult, mely ülést adott az utasnak, lábának pedig függő támasztékot. A törzs egy hosszú, vékonyodó nyakba torkollott, mely meredeken emelkedett, tetején pedig mintha taréj fakadt volna egy vékony, egyenes vonalban. Mégis, a szörnyeteg feje volt a legérdekesebb, mely hosszan magának követelte a felfedezők figyelmét. Elnyújtott volt, enyhén a föld felé döntött. Míg szemei a felső részen meredeztek félig előre, félig oldalra, a száj, úgy tűnt, az elnyújtott fej végére került, két nagy kör alakú orrlyuk alá. Innen mindkét oldalt, egy-egy vastagabb szál futott az ember kezébe. Olybá tűnt, ezzel tartja fent biztos uralmát a fenevad fölött, minek mind a négy lába enyhén kiszélesedve érte el a talajt, azt a benyomást keltve, hogy ott erősebb, szilárdabb anyagba torkollik. Nem sokkal alatta már a tenger fenekének egyhangú kopársága következett, de Hawley sejtette, hogy ez a dísz hajdanán magas emelvényen pompázott.
- Öregem, nem azt mondtad, hogy emberek lakták ezt a várost?
- Te homo erectus! Az egy ember mása odafent, nem látod?
- Bocs, szinte fel sem tűnt a nagyseggű szörny miatt!
- Ugyan Windy! Ez egy korabeli szállítóeszköz volt.
- Eszköz! Ez neked egy eszköz?
- Az! Őseink sok mindenre használták az állatokat.
- A hátukra ültek és így vándoroltak?
- Úgy ám! Nézd csak, milyen büszkén üli meg!
És valóban, az állat gazdája magabiztosan tartotta kezében a két szálat, mely a fejtől futott és kihúzott tartással, peckesen trónolt a helyén. Két végén kunkorodó, végtelenül furcsa bajsza alatt rátarti félmosolyt viselt, így nézett az alant lévőkre. Ruhája díszekben gazdag költemény volt, ám jórészt üledék takarta, lábait magas szárú, masszív csizma védte. Oldalán enyhén ívelő hosszú tok lógott.
- Katona volt! – mondta Hawley, a vitathatatlan tények hangsúlyában.
- És ez, ez a valami, ez mi a fene volt ez? – hebegte Windman
- Lazíts Windy! Rengeteg állat élt, amit mi már nem ismerünk. Biztos vagyok benne, hogy nagy büszkeség volt a hátán ülni.
- Öcsém, hova hoztál, ezt el sem hiszem! Menjünk, tovább!
- Hogy hová hoztalak? – harsogta Hawley és karjait szétdobta, mintha azt mondaná, nincs mit rejtegetnie. – Egy új életbe! Oda hoztalak!
- Jól van, jól van, mozogjunk!

***

Elérték a Tűz Tornyát, mely egyike volt a sok bámulatos mívű építménynek, melyek körülvettek egy megfoghatatlan képű, szinte túlvilági alkotást. Egy négy méter magas oszlopot, minek törzse sokszor csavart, teteje zegzugos jelképek tárháza volt. Körülötte tágas tér húzódott, mely sötétségbe burkolta a tornyot, és a környező tüneményeket is: egy templomot, mely a gyermekkor hátrahagyott, sötét fantazmagóriáinak húrját pendítette, mikor a dolgok természete még ismeretlen a szem előtt, és nem tudható, miféle hatalmakat imádnak vagy testesítenek meg. Mellette cirádákkal gazdag, súlyos épületek sorakoztak. A távolságok végső soron a felfedezők mellett munkáltak, hisz e csodák már-már külön-külön is túl nagy megterhelést jelentettek a beavatatlanoknak, így ha mind egyszerre tárja fel magát előttük, könnyen érezhették volna magukat egy számolhatatlanul vén, monumentális hatalmú, sötét boszorkány földjén.
A torony, miről legendák maradtak fent, a tengeri világ sötét egébe nyúlt, messzire a fejük fölé. Felemelkedtek hát, és olyan magasságba követték kecses vonalait, hogy alattuk a talaj és a többi épület a Talamatos feketeségébe enyészett. Alakja elébb hengeres, majd egy nyolcszögletű test pompásan kimért síkjaiba váltott, a kettő között, tekintetüket körkörös boltívsorozat ragadta el, finom oszlopok és aprólékosan kivájt, tízlyukú kőkorlátok. Szemmel láthatóan ez volt a kilátó, ahová lépcsők vezethettek a tornyon belül, ám maga a csúcs kétszer magasabbra tőrt. A nyolcsíkú falazat fölött kiugró peremet láttak, majd a geometria még leleményesebbé vált, a fal síkjai külön maradtak, ám olybá tűnt, a palástlapok kidudorodnak az építmény nyomása alatt, ívesen, a gömb vonalát követve, mintha belülről felfújták volna a szerkezetet. E fölött újabb, még kecsesebb boltív-kör következett, végezetül a felfújt forma megismétlődött, ám itt a torony már igen vékony volt, és a nyolc egymásba hajló sík összeforrt legfelül. Innét egy cicomás, de masszív rúd nyúlt fölfelé.
Ez lentről csak egy tűhegynek látszik, gondolta Hawley amint melléje lebegtek. Windman csak remélni tudta, hogy barátja valamiféle magyarázattal szolgálhat arra, miképpen maradhatott épen minden apró részlet hétezer éven át, ő maga csak álmélkodhatott és csodálkozhatott. Mindketten a csúcs rúdjába kapaszkodtak, majd Hawley spirális ereszkedésbe kezdett a torony körül, folyamatos videofelvételre és sorozatkép gyártásra utasítva a sisak átlátszó anyagába épített optikát, melynek fényerősítője legnagyobb bánatára túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy odafentről mutassa meg az elveszett várost.
- Nem, apám! Ez a hely elveszett az időben, egy percet sem öregedett. – mondta Windman, hangja szárazon maradt, belőle egészen elpárolgott a komédia, miután kérdésére barátja azzal a magyarázattal állt elő, hogy a Talamatos megjelenése után rögtön megfagyott, így a benne kialakult hatezerötszáz éves nyomás alatt Selio épületei megkövültek. Nézett rájuk, érezte, hogy különös szorongást plántálnak belé az elgondolhatatlan ősidők komor titkai, melyek között megfoghatatlan, vénséges dolgok verhettek tanyát, és élhettek háborítatlanul.
Rossz érzései akkor gyűltek fel igazán, mikor legfelső ablakain át a szomszédos épületbe hatoltak. Hawley ezt vélte a városházának, ám ha az is volt egykor, csak egy törmelékekkel teleszórt útvesztőbe jutottak. A bútorzatnak egészen nyoma veszett, kopár, színtelen falak között evickéltek. Az alsó emeletek már jóval talajszint alá futottak, és Windman ekkor érezte először, hogy igazán sötétben járnak, hogy száz méter mélyen bolyonganak egy tenger mélyén, azon túl is elveszve egy ősi épület földalatti labirintusában. Elűzte magától a gondolatot, hogy milyen elkeseredett tapogatózásba, vergődésbe és pánikba fulladnának, ha egyszerre hibásodna meg mindkettejük merülőruhája. Inkább megpróbálta elképzelni azokat a lábakat, melyek hatezer évvel azelőtt taposták e folyosókat, és megérezte, hogy mióta üresen áll, az épület nem is volt épület valójában, hogy sok ezer éves álomból ébredezik, mióta beléptek. Ez persze mind csak a túlfeszített fantázia átka, tudta jól, és meggyőzte magát, hogy csak egy kis klausztrofóbia, amit idebent érez.
Mikor kijutottak, csak annyit mondott barátjának, hogy az épület a frászt hozta rá, pedig már kívül sem érezte magát sokkal jobban, és még sok más helyre betévedtek. Hawley a kutatók alaposságával fésülte át a terepet, dokumentált, fotózott, videózott, rendszerezett és következtetett.
Legutóbb egy sivár, semmitmondó létesítményben jártak, mely Hawley szerint valamiféle hangár lehetett egykor. Vaskos betonfalai közé nem sok hordalék férkőzött be. Érintetlen, mégis lepusztult volt, mint a többi, és néhány kis folyosótól eltekintve, csupán egy tágas, összefüggő tér volt az egész. Windman minden lépésénél meg volt győződve róla, hogy épp ott, ahová az optika már nem lát el, emberek, állnak és őt figyelik. Emberek, vagy más dolgok. Szemmel tartják, mégsem szólt semmit. Windman Son nem ijed meg a saját árnyékától! A felfedező, aki összeszarta magát Selioban! Na nem! Gondolta, és ment tovább Hawley mögött, közben pedig minden szőrszála elállt a testétől, és mindegyikkel érezte, hogy ebben a hangárban sokan vannak még rajtuk kívül. Itt is jellegtelen törmelékek borították a padlót. Hawley lázas munkában égett, hogy kiderítse eredetüket.
Egy félreeső zugban porcelánt talált, mondta a rádióba, de Windman, aki az óriás tér közepén időzött, nem igen tudta, mit kezdjen ezzel az információval. Na meg, valahogy távolabbról is hallotta most a rádió hangját, valami más kötötte le a figyelmét. Valami, ami körülötte volt. Szinte megfogható valóságként érezte, hogy a távoli zugok hallgatag sötétje megmozdul néha, és minél tovább vizslatta ezt a képzelt vagy valós jelenést, annál mélyebb lyukakat ütött gyomrába a félelem.
- Mindent megjelöltem a helyzet-meghatározó rendszerben. Holnap egyenesen idejövünk. – mondta Hawley, amint végzett a vizsgálódással. Barátja némasággal felelt, majd visszatértek a Versatline fedélzetére.
Windman kilépett a szabadba és nézte, hogyan festi bíborra és öltözteti aranyba a Talamatos síkság jegét, a hátán végigcikázó jégfuvallatokat a lebukó nap éles fénye. Fenséges szabadságnak érzete azt, amit előző nap még kietlen és elátkozott pusztának látott.

***

Egy lépést tett előre. Majd még egyet. Körötte haláltáncot jártak a buborékok, pedig lent volt, lent a sötétben. Windman az elveszett város vén csarnokaiban járt ismét. Nem tudta miként került ide, de ez most nem is volt érdekes. Próbálta minél óvatosabban elérni a kijáratot, még a saját leheletétől is rettegett, pedig csak ő maga hallotta.
Csak halkan!
Pedig, idelent nincsenek hangok. Vagy mégis? Mintha hallott volna valamit.
Ó, igen!
Többször is, emberi hangokat. Vagy mégsem? Mint szirének hangja, foszlányok egy édes dalból. Körülvette valami fekete morajlás, akár ha ritmusra morogna végig a vaskos betonfalak között.
- Itt vannak, jól tudod! Miért tagadod? Hisz érzed! – szólt egy hang, mely a sajátja volt, de ő próbálta elcsitítani.
- Kuss legyen! Szépen kisétálunk innét! Így lesz, ugye? – ésszerű valója próbálta magához szorítani az irányítást, a nyugalmat. – Itt én parancsolok! Egyik láb a másik után! – a falak viszont hosszan nyúltak előre, és bármennyit haladt, a kijárat nem tűnt fel. Csak a mély, mocorgó feketeség.
- Hát nem érzed, hogy döng a padló? – szólt megint az az idegesítő hang. Azért volt olyan kibírhatatlan, mert igazat mondott. Windman érezte a padló pulzálását minden lépésnél. – Valami idegen van ezen a helyen! Könnyebb, ha beismered.
- Kuss legyen! Azt mondtam, kifelé! – lépett egyet, majd még egyet.
Ki tudja mennyi idő telt el eközben, pár perc, vagy újabb pár ezer esztendő? Nem érezte, csak az utat kémlelte maga előtt. Próbált a falra nézni, nem a sötétbe. Így könnyebb volt csendre bírni azt az utálatos hangot.
Ám most már nem is volt rá szükség: minden gondolat egyszerre némult el, és sikoltott fel benne, mert a rádió a fülébe csendült:
- Nem haltunk meg, Windy! Itt vagyunk, és még most is táncolunk. – egy fiatal lány és egy fiú lehetett a hang tulajdonosa, kórusban beszéltek. Na de honnét? Talpa alatt remegett a beton. Féltérdre huppant és rányomta egyik tenyerét. Valóban rezeg?
A beton kalapált!
Bár jóval lassabban, mint Windman szíve, és akkor valami mást is megérzett. Elméjét elárasztotta egy dallam. Rafinált, sokszólamú hangorgia. Rabul ejtette a gondolkodást, sebes volt, mint a Talamatos jégmező orkánjai és haragos, mint a vegytiszta düh, tudatos, mint Hawley Stuttgart két érvelés közt. Ez nem is hang volt, nem is zene. Belepillantott az örökkévalóság lelkébe.
- Tudod már, miért maradtunk itt? Ugye, már tudod? – recsegte a rádió és Windman Son őrült fujtatással tőrt az ébrenlétbe.
A hálóhelyiséget üresen találta, odakintről halk pittyegés szűrődött be. Hawley nyilván a terminált bújja. Kinyitotta az ajtót és látta, hogy ráhibázott. Barátja az InfoSat széles kijelzőjét bámulta, rajta pedig az a szörnyeteg díszelgett, minek hátán egy ember ült az elveszett városban.
- Jó reggelt, Windy! Egy kicsit kutakodtam az adatbázisban, és találtam pár érdekes infót.
- Meg vagyok lepődve! – válaszolta, és hallotta, hogy hangja már egyáltalán nem álmos, túlságosan is éber volt.
- Amit láttunk egy szobor volt, méghozzá egy lovasról mintázták.
- Egy miről?
- Ló. Így hívják az állatot, amin akkoriban lovagoltak, azaz a hátára ültek, és így gyorsabbak lehettek. Furcsa, hogy korábban nem akadtam rá. – Hawley hangja tudálékos volt, mint egy lexikon, nem fordult meg, a képernyőnek intézte szavait. Jobb keze egy tollat forgatott, balja az asztalon pihent, a kivetítetett billentyűkön. – Hisz az első ipari forradalom előtt igen elterjedt módja volt ez a közlekedésnek, később találták fel a belső égésű motort. A Tűz Tornya pedig, ahogy azt te is tudod bizonyára, valójában az esetleges tüzek észlelésére és megfékezésére szolgált. Seliot korábban ugyanis, szörnyű tűzvész sújtotta.
- Gondolom, akkor még nem léteztek az intelligens energiaelnyelő rendszerek.
- Ahogy mondod. Vízzel oltották a tüzet, vagy egyéb primitív anyagokkal.
- Fantasztikus, Haw! És mi a program mára?
- Visszamegyünk. Tudod, ma éjjel ismét azzal a két betűjellel álmodtam. S és F. Ott vannak, ahol legutóbb jártunk, lefogadom!
Ez igen Haw! Mert én meg táncoló hullákkal álmodtam, tudod? Gondolta Windman, de nem mondta ki hangosan. És elegem van abból a helyből, mert ott hatezer éve döng a padló, na ehhez mit szólsz, okostojás? Ahelyett, hogy bármit is szólt volna, a konyhába lépett, és hamarosan készen állak egy újabb merülésre.
Az irányjelző jócskán megkönnyítette a dolgukat, nyíl egyenesen közeledtek a hangárhoz. Útjukon egyre sűrűbbé váltak a zord maradványok, hagyatékok egy régvolt civilizációtól. Közelebb érve, érthetetlen ősi báj támadt fel a feledés sírboltjában, hogy újra büszkén brillírozzon a falakon, cikornyás párkányokon, fennkölt korlátokon és teraszokon. Windman gyomra pedig, lassacskán megtelt ólommal. Mielőtt a raktár baljós sötétjébe siklottak volna, mély levegőt vett, lassan fújta ki, és kétszer is elmondta magának, hogy semmi sincs a tenger mélyén, amitől félni kellene.
- Láttam ezt a helyet, Windy! – Hawley jobbra kanyarodott a bejárattól. – Az a két betű megjelent álmomban! Itt előttünk, a nyugati falon. – leállította a jetet, és megállt. Szeme előtt kirajzolódott a terem nyugati fala. Jellegtelen volt, és Hawley sejtette, hogy üledék fedi.
- Itt lesz. – mondta, közelebb evickélt és óvatos tisztogatásba kezdett. Pár perc múlva izgatottan harsogott a rádióba:
- Windy! Atyám! Megtaláltam! – kezei alatt a falazat feltárta ősi arcát, ábrák sejlettek fel a lerakódás mögül. Két, nagyjából fél méteres betű. Egy kanyargós kígyóforma, mellette pedig egy aszimmetrikus, szögletes alakzat. Hawley tudta, a korabeli írásjeleket lelte meg, amik oly régóta kísértik az álmait. – Windy! Vonszold már ide magad! – kiáltotta újra, de szemét nem vette le róluk. A rádió süket maradt, ám a bal csuklójára erősített kommunikátor ütemes csipogásba kezdett.
Nyomásemitter terhelésingadozás – írta a kijelző, alatta pedig számok peregtek. Hawley látta, hogy a víznyomás plusz/mínusz 0,5 atmoszférát váltakozik. Kíváncsisága rémületbe csapott.
- Windy! Azonnal jelentkezz! Kéregmozgás léphetett fel! Jobb, ha eltűnünk innét!
Semmi válasz.
- Windy! Ne szórakozz! Jelentkezz! – a rádió néma maradt.
Hawley hátrafordult és aktiválta a jetet, elrugaszkodott a kijárat felé, ám pár méter után máris kikapcsolta a meghajtást. Windman a terem közepén állt, és meredten bámult a nyugati fal irányába.
- Windy! El kell tűnnünk! Szeizmikus tevékenység is lehet!
Barátja nem felelt, hunyorgott, tekintete a távolba veszett, közben pedig mosolygott, és mosolyában valami ismeretlen, fájdalmas kéj lappangott. Megragadta a vállait és jó erősen megrázta.
- Windy, az istenit! Mi van veled?
Barátja feléje fordult, szemei tágabbra nyíltak és ő megpillantotta azt a jeges lángolást, amit legutóbb egy sárgás, fertőzött Hold sugarai festettek még ijesztőbbé.
- Nem a kéreg mozog, Haw! – mondta, szavait suttogva tolmácsolta a rádió. Hawley ekkor azt is észrevette, hogy barátja feje fel-le inog. Úgy tűnt, ő erről nem is vesz tudomást. A kommunikátorra nézett, és ugyanazt a fél atmoszférás váltakozást látta. Szabályosság volt benne, másodpercenként éppen kettő nyomáshullám. Nem vall szeizmikus tünetre, gondolta. Lehet, hogy valami rosszabbat jelent.
- A perem mozog! – szólt újra Windman. – Mindig hallani akarom!
Hawley megrémült az ismerős szavaktól, hátrálni kezdett, mire barátja összecsuklott.
A műszer csipogása elhalt.
- Windy! Úristen! – letérdelt melléje.
Útközben némán imádkozott, hogy a jet ne füstöljön le a kettejük terhe alatt, bár még később sem sikerült felidéznie azt percet, mikor megszállott gyorsasággal törte fel a merülőruha rendszerét, és vezérelte túl a meghajtás energiaellátását, hogy a lehető legsebesebben repítse őket a felszín felé. Nem több mint egy perc műve – gyerekjáték az ő szakértő kezeinek.
Elérték a hasadék szélét, és a jégre tuszkolta barátja tehetetlen testét. Melléje vetette magát, és rögvest a rádióba szólt:
- InfoSat belépés. Hawley Stuttgart. PR02-157-986.
- Belépőkód elfogadva. – válaszolt a rádió és ő jól tudta, hogy Versatline központja, ez a kedves női hang nyújthatja a legnagyobb segítséget. Másrészt önmagát is meglepte, milyen összeszedetten tudott gondolkodni, nem esett pánikba.
- Gyökér – merülőruha kapcsolat. Windman Son. Ruhakód: XO46-554-991
- Kapcsolat létrejött.
- Medikai letapogatást! Azonnal!
- Spiroergometria indítás. Szívműködés, rendben. Légzés, rendben. Pulzusszám: 70/perc, Vérnyomás: 110/75 Hgmm.
- Nagyon alacsony! – suttogta Hawley a jégen fekve, inkább magának, mint a komputernek.
- Toxikológia elemzés…
Méreg a vízben? Kiszűrte volna az oxigén kompozitor!
- Negatív.
- Ez csak ájulás. Hál’ isten!
A Versatline belsejébe húzta, kihámozta a merülőruhából, és az ágyába fektette. Valamelyest megnyugodott, mikor saját szemével is látta, hogy mellkasa fel-le liftezik. Így hát, semmilyen hatóanyagot sem alkalmazott, melléje telepedett egy kartámlás szék kényelmébe, hogy ott legyen, ha szükség van rá. Hallgatta, ahogy kóbor szelek fütyülnek, és hideg ujjaik a jármű testéhez feszülnek.
- Hazamegyünk Windy, csak jöjj rendbe! Hazamegyünk, már mindent láttunk. Irány New Arkheim!
Maga elé húzott egy kisebb kijelzőt és elmerült egy olvasmányban, ám fél szemét mindig barátja nyugvó testén tartotta, míg lassan sötétség telepedett a jégmezőre, és észrevétlenül magába szippantotta az álomlét.

***

Ismét a holdvilágos jégen állt, ám a táj töretlen sivársággal terült végig, míg a horizonton az ég derengő sötétjébe nem simult. A hasadék eltűnt. Szélcsend volt, és Hawley nem is fázott. Látta a csillagokat pislákolni a feje fölött, és ragyogást a lába alatt, ahogy nyugodt fényük visszaverődött a fagyos fehérségről, minden irányból, mintha angyalok levedlett szárnyain járna. Egy pillanatra még tetszett is neki a bóbiskoló Talamatos mező, ám nyugalma nem tartott soká.
Talpa alatt dobogni kezdett a jég és mikor lepillantott, látta hogy áttetszővé lett. Vékony volt, alóla pedig Windman Son bámulta őt, fagyos lángokkal a szemében. Ököllel ütötte a jeget odalentről, szája vonalán pedig mosoly derengett, mint csillagfény a jégen. Hawley hasra vetette magát, és barátja arcába bámult. Windman halovány utánzata volt önmagának, bőre szinte meglilult a jeges vízben, egészen hullaszerű, mégis beszélni kezdett, hangja áttört a vízen, át a jég páncélján:

A peremek lakója, ez vagyok én,
Barátom számtalan az idő mélyén.
Egy letűnt városban, a múlt testet ölt,
Örökkön táncolunk, míg forog e Föld.

Majd teste elernyedt, és ő merülni kezdett. Alakja beleveszett az alant sötétlő vízbe. Most már Hawley ütötte öklével a jeget, de mind hasztalan. Barátja, már csak egy torz szellemkép volt a mélyben, majd egészen elenyészett. Hawley üvöltött, és üvöltött még akkor is, mikor az álom remegve elillant, és magára hagyta őt a Versatline hálójában.
Ami üres volt! Windman eltűnt. De hová? Az éjszaka közepén? Tűnődött Hawley, tekintetét ide-oda ugráltatta, mire felfedezte, hogy barátja merülőruhájának is nyoma veszett.
- Az istenit! Visszament, ez az őrült! – mondta ki hangosan, a mondat végére pedig egy hangos csobbanás tette ki a pontot.
- Nem igaz! – kiáltotta Hawley, és kapkodva húzta fel a sajátját.
A vízbe vetette magát. Azonnal bekapcsolta a fényerősítőt, majd a jetet. Átkozódott, amiért az újraindítás során törlődtek a módosított beállítások, és a meghajtó ismét a normális sebességgel vitte őt a mélybe. Félúton járhatott, mikor felötlött benne, hogyan akadhatna a nyomára. Utasította a kommunikátorát, hogy közvetítsen videó adást az XO46-554-991-es kódszámú ruha optikájáról. Bal karján felvillant a kép és ekkor már bizton tudta, hogy jó irányba tart. A régi raktárat látta közeledni, ám az adás csakhamar megszűnt. Windman nyilván megszakította az adatátvitelt.
Végül elérte az épületet, és gondolkodás nélkül megcélozta a bejáratot. Nem volt nehéz megtalálnia Windmant. Háttal állt, a nyugati falat bámulta, amelyen előbukkant az ősi felirat.
- Windy! Mit csinálsz? Vissza kell mennünk! – kiáltotta, de ő figyelmen kívül hagyta.
Közelebb húzódott, melléje állt, és újra beszélni kezdett:
- Windy, válaszolj! Miért jöttél le egyedül?
- Nem vagyok egyedül.
- Persze, mert utánad jöttem. Most viszont, gyere! Visszamegyünk.
- Hová mennénk, Haw? – ingatta a fejét, és látható, sőt hallható volt, hogy valami furcsa delejben formázza a szavakat.
- Mi az, hogy hová? Megyünk haza, az északi bázisra!
- Én itthon vagyok.
- Itthon? Itt a víz alatt? Elegem van ebből!
- Psssszt! Hallgass és figyelj! Most kezdi a szettet!
- Ki kezd és micsodát?
- Hát tényleg nem hallod? – lassan feléje fordult. Szemei nyomokban sem emlékeztettek a régi Windman Sonra. – Érintsd meg a padlót, az majd mindent elmesél! – azzal visszafordult, és tovább bámulta a nyugati falat.
Hawley nem hitt a fülének. Csupán a tudósok soha ki nem múló késztetése vette rá, hogy mégis leguggoljon. A padló finoman rezgett, most már érezte. Eddig nem tűnt fel, olyan izgatott volt Windman miatt. Bizarr. Gondolta, majd a tenyerét rászorította a padló ősi betonjára.
Ekkor minden megváltozott.
Belékapaszkodott egy csontot rázó morgás, majd kirobbant egy ütem, és elárasztotta őt az univerzum összes haragjával és gyönyörével. Egyszerre élt a pokolban és a mennyben, mindkét szféra megáldotta édes sötétséggel és szárnyaló fényességgel. Teste rázkódott, feje fel-le libegett, de már nem volt tudomása róla. Messze, messze maga mögött hagyta Hawley Stuttgart régi, ésszerű világát. Nem hatott rá a gravitáció többé, és nem vette biztosra, hogy a fénysebesség határt szabhat. Zene volt, amit hallott, vagy minden Istenségek szörnyű összeesküvése? Nem tudta. Folyékony energia vette körül. Beszélő, mi szavak nélkül szólt, Hawley pedig befogadta minden gondolatát.
Majd a világ elsötétült.
Tizenhárom órán át feküdt az elveszett csarnok sötétjében. Mikor magához tért, az első lélegzetvétellel szívta be a hangokat. Még mindig körülvették és ő teljesen esélytelenül állt ellen. Elemésztették az elméjét.
Felegyenesedett a barátja mellé, és nem mozdult. Örvénylett körülöttük a testet öltött erő, megtapasztalták, milyen teremtőnek születni, az elemek parancsolójának, minden törvények, minden tudás felett. Magasztos érzés! Csak bólogatni lehetett hozzá, helyeselni az ütemnek. Nem is bánta, hogy túl sok volt belőle, amennyivel hét univerzumot is létbe parancsolhatna, minden teremtményével együtt. Hawley állkapcsai összeszorultak, szemeiből könny szivárgott, és úszott, lebegett a sűrű energia lüktető ködében. Valahol, elméje legeldugottabb szegletében sejtette azonban, hogy többé nem szabad.
Újabb negyven óra telt el.
Hawley érezte, hogy közeleg egy újabb, áldott ájulás. Barátja állt még. Mint egy középkorú tölgy, a legerősebb mind közül. Igen, erre tervezték az ő testét, hogy ellenálljon. Ám minden ellenállás felmorzsolódik majd. Tudta ezt Hawley, és negyven perccel később összerogyott. Ahogy ott feküdt a padlón, egyetlen porcikája sem mozdult már, a lüktetés pedig elhagyta prédáját. Akkor egy pillanatig, mielőtt szétfolyt az eszmélet, csend volt. És Hawley Stuttgart szemei könnyekbe fúltak.

***

Alámerült álmai zegzugos, mohás völgyeibe, az álmok földjére, ahol már oly sokszor járt, mégis oly kevéssé ismerte. Bandukolt élettelen álom-sivatagokon át, egy helyet keresett, amiről nem tudta merre van, nem tudta hogy néz ki. Tudta viszont, hogy megismeri majd, engedett az ösztönnek, hagyta, hadd vigyék a lábai, ahová menni akarnak.
Egy távoli vidéken, hegyek lankáin kaptatott fölfelé, majd meredek kőfalak állták útját, de ő mind leküzdötte. Végül, egy márvány fennsíkra lépett, szent ormok közé. Bámulta minden csodáját, fehér fény járta be e szikrázó világot. Útja egy óriás kör márványsíkjába torkollott, mit mélység vett körül.
A közepére sétált, térdre borult.
Könyörgött egy ismeretlen jó szándéknak, mi vezette őt annyi éven át, mitől megannyi útmutatást, tanácsot kapott. Könyörgött, hogy valaha viszontláthassa e földet. Mert ha most felébred, többé álom el nem érheti.
Álomteremtmények! A kezükbe adta életét.
És akkor, álmodott. Mint délibáb, köréje nőtt az elveszett csarnok. Megértette, hogy esélyt kapott: Ha ébren nem tud, cselekedjék hát az álom leple alatt! Ott, ahová a hangok el nem érhetnek. Mozdult a kéz, és mozdult a láb. Hawley kúszott a kijárat felé, de még mindig álmodott. Visszatekintett az ajtónyílásból.
Windy! A barátra nézett. A barátra, aki a legtöbb volt mind közül, nem kevesebb, mint testvér. A padlón feküdt, teste távolságba és mozdulatlanságba burkolózott a hangár gyomrában. A gyomorban, ami megemészti őt! Ki kell hoznom onnét!
- Ő már halott! – súgta egy hang valahonnét. – Sosem térhetsz vissza!
Az álom szertefoszlott és Hawley ráeszmélt, hogy a kijárat előtt fekszik. Érezte, hogy megdobban a padló, mögüle felsóhajt egy morajlás.
Észt veszejtve ugrott talpra, és a jet indítójára csapott. Ez volt az utolsó mozdulat, amire képes volt, mert elméjét ekkor elragadták a hangok. Hajszolták, inai megfeszültek, de a meghajtás működött, és ő kiúszott az elveszett csarnokból.
Visszhangzott benne a hang, egy öreg bölcs hangja, és az ésszerűség lassan újra feltárult előtte.
Ő már halott. Windy halott.
Nem lehet! De tudta, hogy igaz.
Megkapaszkodott az árok szélén, nem maradt ereje hogy egészen felhúzza magát. Felső teste a jégen hevert, mint egy kiterített gyűrűsfóka, lábai a jeges a vízbe lógtak és zokogott.
Barátja jóban-rosszban, nincs többé.

***

A Versatline böhöm teste végül mozgásba lendült a jég felett. Hawley a számítógépre bízhatta volna az utat, mégis maga vezetett. Félholt volt a fáradságtól, de félt, ha netán elaludna, abban a hangárban ébredne fel. Látná azt a testet, a sárga és fekete merülőruhát a padlón. Ébrenmaradni sem akart, legjobb lett volna semmit sem érezni. Gyűlölte magát. Ez a gondolat volt az egyetlen útitársa.
Windy halott. Az én hibám.
A gázra taposott. Üvöltsenek a hajtóművek! Mossák ki fejemből a tenger némaságát! Mossák ki a zajt! A konzol csipogni kezdett, és a jármű lelassult, de a barát most nem volt ott, hogy kinevesse őt. Mert…
Windy halott. Csak az én hibám.
Odahaza, az északi bázison, nem mondta el az igazságot. Egy szót sem ejtett az elveszett városról, és barátja leírhatatlan haláláról. Nem akart több hibát elkövetni. A francba veled, New Arkheim! A bázison élt tovább, miután Windman Son rejtélyes eltűnéséről adott számot. Története szerint a Talamatos mezőtől ötszáz kilométerre tűnt fel legutóbb, jármű nélkül.
Keresték. Hasztalanul.
Teltek a napok, egyik a másik után. Az idő segít majd, legalábbis ezt remélte. Ám semmi sem volt már a régi. Vérnyomása sokszor rendetlenkedett, és egyik-másik izma éles görcsbe rándult mikor legkevésbé számított rá. Bár ezzel együtt tudott élni, mint ahogy azzal is, hogy nem volt képes zenét hallgatni. A dobszó iszonyattal töltötte el, izzadni kezdett, és furcsa rosszullét környékezte. A csendet sem állhatta többé. Habár ekkor már nem is tudta igazán, hogy miért. Elméje lassan szürke ködbe zárta az elveszett hangár rémségeit. Ez igazi ajándék volt. Éjjelente úgy aludt el, hogy beszélgetéseket játszott felvételről. Csak ez nyugtatta meg. De mikor álmai újra beszéltek hozzá, emlékezett, hogy:
Valami van odalent
Valami idegen.
Sosem volt ember –
gondolta sokszor álmaiban. Ami odalent van, azt ember el nem pusztítja. Talán mindig is ez volt: lélekcsapda. Egy veszedelmes zene-kultusz otthona, ami rabbá tette a betérőket. Itt maradt, múlt és jelen peremén. És most éhes. S és F. Túl régen nem tett kárt senkiben.
Az ébrenlét viszont eltörölte az álmokat.
Gyakran sétált a bázis mellett, megolvasztott vizek partján. Ott sosem volt teljes a csend, az üzem halkan bár, de mindig ott zúgott a háttérben. Ám ha az eget vastag, komor felhők borították, a víz sötétbe hajlott, mint a szurok. Ilyenkor furcsa idegesség járta át, és inkább odébbállt. Az a víz űzte el. Túl mélynek látszott, mint a csend. És túl csendesnek, mint a mélység.

Vannak, akik szerint a helyekben lélek lakozik, vannak, akik tagadják ezt. Vannak, akik szerint álmaink beszélnek, ha meghallgatjuk őket, vannak, akik szerint ez nem így van. Jómagam nem merek erről nyilatkozni, de egy helyről mégis elmondtam, amit tudok.

Utószó
Ha manapság azt mondjuk egy klubra, hogy igazi lélekcsapda, valószínűleg bóknak számít. Másrészről nem biztos, hogy a jelentés feltétlenül pozitív, hisz a védtelen, fogékony halandók, akik egyszer betévednek oda, talán örökre ott ragadnak, mint törzsvendégek. Hogy ez miféle, jó vagy rossz hatásokat eredményez, nem az én posztom megítélni, jómagam mindenesetre inspirációt találtam az elektronikus zenében. Habár én nem vagyok az a fanatikusan lelkesedő fajta, mégis élvezettel vettem észre, milyen tág asszociációs teret hagy az olyan zenei műfaj, mely inkább csak érzelmi síkon fejt ki hatást, és mentes a merev tartalmaktól. Ehelyett elővesz egy-egy cseppnyi dühöt, békét, nyugalmat vagy tudatosságot. Az eredmény mindig egyfajta mágikus elixír.
Egy ilyen klubnak megvan a saját légköre, amit el lehet fogadni, vagy el is lehet utasítani, ám tény, hogy egyedi. Az egyedi dolgoknak pedig, gyakran személyiséget kölcsönzünk. A rémirodalom szemléletében bizony előfordulhat, hogy egy épület identitással bír. Na és milyen szellem az, amely olyan sok életet befolyásolhat? Ha sok lelket összegyűjtött, talán örökre életben marad, hisz elegen emlékeznek rá. Hiába szűnik meg a zene, ott dobog a padlóban, csak meg kell érintenünk, és halljuk is. Az a sok ember pedig örökké ott táncol, lelkük egy darabja otthonra talál e falak között, mert a klub azt is tudja, hogy életükben nem voltak olyan felszabadultak, mint őbenne.
Ám jobb, ha vigyázunk vele! Megbolondulhatott már az állandó zajban. Ki tudja, mi a terve velünk? Én mindenesetre kicsit félek a soproni Hangártól és a Secret Fusion csapattól.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához